Szabad Föld, 1995. július-december (51. évfolyam, 27-52. szám)
1995-09-26 / 39. szám
2 SZABAD FÖLD Kéll a Ifpács Most, hogy Kisasszony esős napja után a fecskék is elhúztak melegebb égtájak felé, eszembe jutott Béla bácsi. Igaz, az öreg már pár héttel ezelőtt beült kis Citroenjébe, és hazafurikált Franciaországba. Haza? Hát nem is tudom. Béla bácsi évtizedeken keresztül úgy ingázott a két ország között, mint sártapasztó madaraink két égtáj között. Otthon volt ő itt is, ott is. Amint beköszöntött a nyár, az öreg menetrend szerint megjelent. Sortban, derékig gombolt rövid ujjú ingben, bütykös meztelen lábán bőrszandál. Ősz haját ilyenkor mindig takarosan felnyíratta fegyencrövidségűre, fémkeretes szemüvege vidáman csillogott az arcán, ráncos bőre barnára sült, mert hol az egyik, hol a másik strandmedence partján múlatta az időt. Kvártélyt régi cimborája szerzett neki, kosztolni meg? Ahol éppen elérte az éhség. Béla bácsi ételben nagyon igénytelen volt, az ínyenc franciáknál furcsa mód semmit nem kupálódott az ízlése, pedig lassan negyven éve már, hogy elhagyta Magyarországot. Béla bácsi ’56-os disszidens, amit leírni ma már legalább olyan képtelenség, mint fekete-fehér filmet nézni. Amikor megismertem, közel járt a hetvenhez, ma 83 éves. Nyaranta, ha megjelent nálunk, mindig meglepődtem, mennyire nem fog rajta az idő. Valami csoda volt az is, hogy több ezer kilométert levezetett egyhuzamban évről évre haza és vissza. Pedig ücsöröghetett volna kényelmesen expresszvonaton. A fene érti, a francia nyugdíjasokat mi konzerválja! Ráadásul az öreg kinti viszonylatban szerény jövedelmű ember. A nyugdíja 5700 frank, felesége, Zsanett (Jeanette) néni is körülbelül ennyit kap. (Egy frank 25-30 forint - a Szerk.) Kettejük nyugdíjának a felét mindig szigorúan félretették, gondolván még öregebb napjaikra is, hiszen Zsanett néni alig fiatalabb Béla bácsinál. A Rhone folyó menti kis faluban élnek, nem messze Lyontól. Béla bácsi szerint nagyon csendes helyen, alig néhány tucat ház van abban a faluban. De van azért étterme és bútorboltja is, és a házak majd mindegyikének a kertjében ott csillog ám az úszómedence! Kivéve az övékét, ami egy sziklás dombtetőre épült, és a gerincbántalmakkal kínlódó Zsanett néni amúgy sem szeret úszni. A feleségével valamikor egy munkahelyen dolgoztak, a közeli műanyaggyárban. Béla bácsi karbantartó lakatos volt, Zsanett néni betanított munkás a szalag mellett. Ott hozta össze őket a magány, de gyerekük nem született. Mellesleg Béla bácsi mozdonyon távozott 1956-ban Magyarországról. Stílusosan tette, mert az ózdi munkás, a „szocdemes” fiatalember mozdonyvezető volt, jóllehet nem a szakmája, hanem az akasztás elől menekült ki az országból. Házát, egy nagyon rosszul sikerült házasságot és két gyereket hagyott maga mögött. Felesége megkönnyebbült, távozását legfeljebb az üldözői fájlalhatták. A múltra nem érdemes több szót vesztegetni. Hanem a nyarak, azok igen fontosak lehettek az öreg életében, különben nem érkezett volna meg minden áldott évben óraműpontossággal. És mindig egyedül, mert a háztartásnak és kertnek élő Zsanett néni soha nem kísérte el. Ha Béla bácsi gyerekei, később pedig az unokái időnként ellátogattak hozzájuk, francia felesége példás gondossággal ellátta őket, ám a férje óhazájára nem volt kíváncsi. Ki tudja, miért nem. Béla bácsi mindig Citroennel érkezett, s ezeket a kocsikat négy-öt évente akkurátusan lecserélte. Az idén például 60 ezer frankért vette az újat, a régit 20 ezerért számolta be neki a vételárba a kereskedő. Mégis azt láttam, az új kocsi most nem villanyozta fel az öreget. Bár takarékos szemléletű embernek ismertem, ezen a nyáron valahogy önmagához mérten is, sokat panaszkodott a pénzre. Mármint az „itthonira”. Ő, aki szeszt szinte soha nem ivott, a cigarettáról folyton leszokóban volt, pazar éttermekbe pedig be nem tette volna mezítlábas-szandálos lábát, azt mondta, ezen a nyáron brutális drágaságot tapasztalt Magyarországon. Korábban húsz-huszonötezer frankot is hazahozott, eladta az ismerősöknek, és hazaindultakor, búcsúzóul mindig alaposan bevásárolt. Kolbászt, szalámit, miegyebet. Csupa olyasmit, amire a külföldi szívesen költi nálunk a pénzét. Az idén már bankban váltotta be a frankjait forintra, mert úgy látta, nincs különbség a hivatalos és szabadpiaci árfolyam között. És jóval szerényebb összeget! Mire költsem el, mondta, amikor nálunk lassan minden olcsóbb, vagy legalábbis ugyanannyiba kerül? Egyszer elkísért a piacra is, és ámuldozott, szörnyülködött a zöldség- és gyümölcsárakon! „Otthon” tengeri herkentyűkben is gazdagabb a piac választéka, morogta, az árakat ellenben nem a „gazdagok” pénztárcájához szabják. Panaszolta azt is, mennyire megemelkedtek „itthon” a strandbelépők, a villamos- és mozijegyek, és az idén először elgondolkodott azon, egyáltalán hogyan tudnak megélni itt az emberek? A nyugdíjasok, a nagycsaládosok! Bánom, de csupán ráförmedtem akkor. Ne szóljon ő semmit! Mert könnyű neki a kétlaki életével és a kétféle pénztárcájával. Most, hogy ismét elment, belátom, a dolog nem ilyen egyszerű. Béla bácsinak sem könnyű. Függetlenül a pénztől, ő jönni fog jövőre is, miként a fecskék. Jönni fog mindhalálig... Keresztény Gabriella Anyanyelvi őrjárat EZ FANTASZTIKUS! FANTASZTIKUS? „Arra figyeltem fel, hogy az utóbbi években nálunk szinte minden fantasztikus lett. Kedvenc napilapunkban egy ügyvéd ezt írja: »... van egy fantasztikus gumicsizmám^ ugyanott egy újságíró így kezdi egy jeles színésznővel való beszélgetését: »Fantasztikus mennyiségű könyvetek van«; egy tv-reklámban pedig ezt hallom: »Fantasztikus áron fantasztikus cipőválaszték az O. csarnokban«. Mi a véleménye erről Tanár Úrnak?” Számos adatot tartalmazó, igen gondos levelében többek között ezt tudakolja a budapesti Balogh László (Hattyú u. 1. V/1.). Mivel kérdése közérdekű, ma neki válaszolok. A fantasztikus melléknév jellegzetes nemzetközi divatszó. Görög eredetű, de a latin révén került bele számos európai nyelvbe szócsaládjának további tagjaival, a fantasztá-val, a fantáziáva és a fantommal együtt. Voltaképpen nem is az a bajunk vele, hogy idegen, mivel egyrészt elég nagy hagyománya van már nálunk is, másrészt pedig hangzása, hangalakja sem kedvezőtlen a számunkra. Talán elég azt megemlítenem, hogy nincs benne a számos más nyelv szavaira jellemző, de a magyarba nemigen illő szó eleji mássalhangzótorlódás. Az a tény azonban, hogy csakugyan minduntalan beleütközünk, holott rengeteg más szó kínálkozik helyette, mégis ellene szól. A fantasztikusnak két fő jelentése van: 1. A szokásostól nagyságában, alakjában stb. rendkívüli módon eltérő. 2. Képzeletünkre erősen ható, a képzelet világába tartozó. Jelentésköre oly tág, hogy akár több tucat szót is ajánlhatunk helyette. Íme: álomszerű, bámulatos, boszorkányos, csodálatos, döbbenetes, elbűvölő, elképesztő, hátborzongató, hihetetlen, káprázatos, képzeletbeli, kísérteties, különleges, különös, lenyűgöző, lidérces, megdöbbentő, meghökkentő, mellbevágó, mesebeli, mesés, meseszerű, óriási, regényes, rendkívüli, szédítő, szédületes, szokatlan, tündökletes, tüneményes, valószerűtlen, valószínűtlen, varázsos. Abban azonban téved levélírónk, hogy a fantasztikus csak mostanában vált minduntalan előráncigált divatszóvá. Persze lehet, hogy nem olyan gyakran, mint most, de azért sűrűn használták már vagy hét évtizede is. Olyannyira, hogy az akkori Pesti Hírlap pályázatot is hirdetett magyarítására. Kosztolányi Dezső, a jeles nyelvművész költő, amikor ugyancsak a Pesti Hírlapban beszámolt a pályázatról, ezt írta: „Ez a szó manapság egyre gyakrabban lábatlankodik előttünk, minden ok nélkül.” Majd ezt is hozzáteszi: „Nem írtam le soha.” Elárulhatom: én sem. Legföljebb példaként, ha róla írtam. Mint ebben a cikkben. Grétsy László rovata ajkfi most már tuti, hogy összejön, KIMI ennek végre sikerülnie kell! Ha ilyen félelmetes mértékben kerülget a szerencse, valaminek már a fejemre kell pottyannia. De most óvatosnak kell lennem. A legfontosabb a titoktartás. Még a családomnak sem árulom el, hogy megkaptam ezt a reményteli levelet. Hogyisne, megint elkezdenék a cikizést meg a szőrszálhasogatást, aztán még elrontanák az egészet. Akár úgy ráfázhatok, mint a nyáron, amikor egy hajszál híján eljutottam a nílusi hajókirándulásra. Ha életem párja nem olyan illúzióromboló, földhözragadt realista, mint amilyen, akkor egy hétig élhettem volna csodás életet egy, a Nílus hullámain ringó luxushajón. Ehelyett itthon maradtam, és a negyvenfokos hőségben moshattam, főzhettem a családra. Pedig milyen remek érzés volt órákon át, hogy életemben először munka nélkül hozzájutottam valamihez, amire már mióta vágyom! Elhatároztam, hogy egy kis fogyókúra után megkockáztatom a kétrészes fürdőruhát, és néhány telefonnal több szép estélyi ruhát is kölcsönkaptam a barátnőimtől. És amikor már minden rendben volt, amikor már a naptárban az indulás dátumát fürkésztem, jön az ember, és ahelyett, hogy boldogságában a plafonig ugrálna, elkezdi ráncolni a homlokát. Úgy, ahogy csak egy férj tudja ráncolni. Nyomban érzem, hogy most majd talál valami süket kifogást. Hát talált is. Háromszor vagy talán négyszer is elolvasta a nyereményről szóló értesítést, közben ötször levette, annyiszor vissza is tette a szemüvegét, és azt motyogta, hogy kell ebben valami trükknek lenni. Csak látták volna azt a diadalmas ábrázatot, amikor elkérte a borítékot, azután - micsoda ötlet! - széttépte, és a boríték belső oldalán megtalálta azt a bolhapiszoknyi szöveget, mely szerint az útra nem szabad charterjárattal utazni, ha valakinek Malévszabadjegye van, azt nem használhatja, a nyeremény csak akkor érvényes, ha a repülőjegyet a nyeremény kibocsátójától vásárolja meg a nyertes. Hadd ne írjam le, mennyibe került volna az a repülőjegy. Pontosan annyiba, mint amennyibe egy egyhetes nílusi hajókirándulás kerül, ha valaki befizet egy utazási irodánál. Hát így maradtam én itthon a férfiúi akadékoskodás folytán, és ráadásul még a gyerekek is hetekig frocliztak Fortunával való kapcsolatomért. De most majd megmutatom nekik! Mert ez a levél, amely a napokban érkezett, és amelyen pontosan szerepel a nevem és a címem, nem egy vacak nílusi hajókirándulást ígér, hanem - kapaszkodjanak meg! - kétmillió-háromszázezer forintot, OTP letéti jegyben. Ha ez nem is a 450 millió forintos lottófőnyeremény, mégsem lehet semminek nevezni, mert ez nekem jó pár évi bruttó fizetésem! Ennyiért már érdemes okosan végiggondolni a teendőimet, kiváltképp akkor, ha a nyereményre nagy az esélyem. Márpedig itt óriási az esély! Azt írja a cég, idézem: „Anélkül, hogy tudott volna róla, ön sikeresen túljutott a kiválasztás fordulóján... Az ajándéksorsolási osztály fődíjsorsolási bizottsága értesíti, hogy a legújabb ajándéksorsolásunkon való részvétel összes feltételének megfelelt, így azon kiválasztottak egyike lett, akik megnyerhetik a 2 300 000 forint értékű OTP letéti jegyet.” Már ennyiből is láthatják, hogy ez egy nagyon komoly és nagyon ígéretes dolog. Maga a tény, hogy a sorsoláson való részvétel összes feltételének megfelelek, azt jelzi, hogy alaposan utánam néztek! Nyilván tudják rólam, hogy büntetlen előéletű vagyok, hogy viszonylag ritkán parkolok tilosban, hogy nem verem a gyerekeket, hogy nem iszom, nem dohányzom, és nem élek kicsapongó életmódot. Tehát semmi olyasmit nem tudtak meg rólam, amiért ne nyerhetnék 2 300 000 forintot, OTP letéti jegyben. No, azért is kell titokban tartanom otthon ezt a levelet, mert a férjem képes volna megírni nekik, hogy szerelmünk hajnalán közösen elemeltünk egy sótartót a Margitkert étteremből. Csak azért írná meg, hogy én nehogy nyerjek. Márpedig ezt a lehetőséget nem fogom elszalasztani! Egyike vagyok azon kiválasztottaknak, akik indulhatnak ezért a kalap pénzért, hát mindent meg fogok tenni, hogy meg is szerezzem magamnak. És ha ez mégsem jönne be, akkor még mindig maradnak vasaim, amiket a remény tüzében tarthatok. A szerkesztőségben fellelhető összes fölösleges újságból kivágtam az autós cég rajzos pályázati lapját, amivel egy új kocsit nyerhetek, munkába jövet és menet egyre többször ugrom be a közeli bingóterembe, most már a lottó mellett totószelvényekkel is próbálkozom, és ha vasárnap gyorsan végzek a mosogatással, akkor majd kiszaladok a lóversenypályára. Igaz, hogy minderre egyre többet kell elcsalnom a kosztpénzből, de mekkorát néz majd a hitetlen családom, ha egyszer akkora kalap pénzzel állítok haza, amennyit akkor sem tudnánk megkeresni, ha még száz évig dolgoznánk. Merly Krisztina 1995. SZEPTEMBER 26. Független társadalmi és családi hetilap Főszerkesztő: Major Lajos Főszerkesztő-helyettesek: Leskó László Dulai Sándor Szerkesztőség és kiadó: 1087 Budapest, Könyves Kálmán krt. 76. Postacím: 1428 Bp. 8., Pf. 52 Telefon és fax: 133-6794 Kiadja a Szabad Föld Lapkiadó Rt. Felelős kiadó: Füredi István elnök-vezérigazgató Apró- és keretes hirdetések felvétele: a Szabad Föld Lapkiadó Rt. hirdetési csoportjánál (személyesen, postacímünkre írva, vagy a 269-9017-es telefonszámon); Primus Népszabadság (apró: Bp. Vil., Blaha Lujza tér 3.; keretes: a 250-1680/148-as telefonszámon); Alap Reklámügynökség (telefon:138-2399/2590). Terjesztik: árusításban a HIRKER Rt., az NH Rt. és a regionális részvénytársaságok; előfizetésben a Magyar Posta Rt. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Rt., H-1389 Budapest, Pf. 149 Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest XIII., Lehel u. 10/a., levélcím: HELIR, Budapest 1900), ezen kívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban. Előfizetési díj 1 hónapra 173 Ft, egy évre 2076 Ft. Beküldött kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Index: 25 777 Szedés: Szabad Föld Rt. Tip-Műhely Műszaki vezető: Budai Horváth József Nyomtatás: vEszpRÉMi ANTOMmKr Felelős vezető: Fekete István igazgató ISSN 0133-0950