Szabad Föld, 1996. július-december (52. évfolyam, 27-53. szám)

1996-07-30 / 31. szám

12 SZABADFÖLD Tolsztoj és a nők - Szomory szöbősége M­­IU ÍÍY1 A toll emberei sokszor írnak egymásról. Ponto­sabban kortársaik műveiről. Többnyire elfogultan. Nemcsak amiatt, mert tárgyilagos kritika olyan rit­ka, mint a véres hajú ember. A barátságok vagy el­lenszenvek egyaránt nyomot hagynak a bírálato­kon. Viszont amikor az író nem pályatársainak művéről szól, hanem magáról az emberről, az gyakran meg is lepi az olvasót. Engem legalábbis némi ámulattal töltött el, ahogyan Gorkij napló­jegyzeteiben Tolsztojról emlékezett: „...Sokat és szívesen beszél a nőkről, akárcsak egy francia regényíró, de mindig az orosz muzsik durva hangján, s ez régebben kínosan hatott rám. Ma a mandulaligetben ezt kérdezte Csehovtól: - Nagyon kicsapongó életet élt fiatal korában? Anton Pavlovics zavartan mosolygott, és kis szakál­lát ráncigálva, érthetetlenül motyogott. Lev Nyikolaje­­vics pedig a tengerre pillantva megvallotta: - Én fáradhatatlan voltam. Csüggedten mondta ezt és vaskos paraszti kife­jezéssel fűszerezte. Most vettem először észre, hogy olyan természetesen ejtette ki ezt a szót, mintha nem is tudna megfelelő másikat helyette. S bozontos ajkáról mindezek a szavak egyszerűen, megszokottan hangzanak, katonás nyersességük, mocskosságuk elvész valahol. Eszembe jut első találkozásunk, s a Varenyka Oleszováról, meg a Huszonhat férfi - egy leányról folytatott eszme­cserénk. Beszéde, a szokott szemszögből nézve, illetlen szavak láncolata volt. Engem zavart, sőt bántott ez a hang, úgy éreztem, nem tart képesnek rá, hogy más nyelvet is megértsek. Most már belá­tom, hogy ostobaság volt megsértődnöm...” ...Nem különös? Tolsztoj, a gróf az utca szó­­használatával beszélt, és Gorkij, az utca gyermeke megütődött ezen. Az sem túl ismert manapság, milyennek látta Gyulai Pál annak idején a Nagyszalontán élt Arany Jánost, amikor fölkereste a Toldi szerzőjét. „...Délelőtt érkeztem Szalontára, s lakása után kérdezősködöm. Egy alacsony házhoz vezettek. Mindjárt eszembe jutott, hogy erről írhatta: Se nem pince, se nem bolt, Csizmadia műhely volt. ...Szívesen fogadott, s maga vágván számomra dohányt, pipával kínált meg. Ő egyszerű, csöndes ember, ilyennek képzeltem. E nyugalmas homlok, e mély, de csendes tüzű szem tudtodra adják, hogy nem szenvedélyes és ragyogó lírikus áll előtted, de komoly epikus, kö­zönséges nyugalmában Jupiter­ként uralkodik az Olympon... Sok mindenről be­széltünk. Elmondá, hogy már nem jegyző, gazdál­kodik és írogat, panaszkodott, hogy bútorai és könyveinek nagy része a forradalom alatt elve­szett. Én könyvesasztalához léptem, s néhány an­gol könyvet nyitottam föl. Nagy előszeretettel, s reám nézve igen tanulságosan beszélt angol köl­tőkről, aztán mintha restellné, hogy tudóskodik, s én oly figyelemmel hallgatom, más tárgyra tért...” Csodálnivaló, hogy ez a csöndes, egyszerű, mégis nagy szellemiséget sugárzó Arany János megjelenésre szinte ugyanolyan, mint a pesti Nemzeti Múzeum előtt látható szoboralakja. Anatole Francé, a nagy francia író egy, őt Auszt­ráliából meglátogató professzorral beszélgetve meglepő dolgokat mondott az irodalom néhány csillagáról: „...Minden nagy író rosszul ír. Ez köztudomású. A nagy írók követelődzők. Szókincsük fürgesége, szí­neik intenzitása, fordulataik merészsége megdöb­benti a pedánsokat. A tanárok számára jól írni nyil­vánvalóan azt jelenti, hogy bizonyos szabály szerint kell írni. Az igazi írók azonban maguk csinálják a szabályokat vagy helyesebben mondva nem ismer­nek szabályt... Shakespeare-t is sokszor rajta lehet kapni a szórakozottságon, így például ismételten mondja, hogy a boszorkányok három dolgot jöven­döltek meg neki. Csakugyan, háromféleképpen szó­lítják meg: Glamis hercegének, Cawdor hercegének s királynak... Nem beszélek a csehországi kikötőről, a római antik óráról, mely itt és a többi apró baklö­vésről, melyeket mindenki ismer... Mindenképpen azt láthatjuk belőle, hogy a zsenik milyen fesztele­nül nagyolják el legnagyszerűbb műveiket is... Na­gyok, mint ahogyan szépek a szép nők, minden eről­ködés nélkül... A középszerűek vért izzadhatnak, s csak ostobaságokat tudnak szülni. A zsenik játszva szórják a csodákat...” Ezeken a kijelentéseken el lehetne vitatkozni. Mert a kétségkívül zseniális Móricz Zsigmond több­ször is leírt ilyeneket: „...Olyan munkahajsza van bennem, hogy képtelen vagyok egy órát pihenni. Nem is tudom, mi a pihenés. És amellett az is nyug­talanságot okoz, hogy úgy szétszórom magam; ha már dolgozom, a regényt kellene írni, de még a megírott részt sem korrigáltam ki, utálom...” És milyen más az a Móricz, akit Kodolányi Já­nos írt le abból az alkalomból, hogy először láto­gathatta meg a nagy írót, annak otthonában. „...Egész lényéből nyugodt kíváncsiság áradt. Járása lassú, kimért volt, miközben átkísért a ho­mályos előszobán a dolgozószobájába... Hellyel kínált, maga is leült a dívány sarkába, jobb lábát fölhúzta barátságosan, kíváncsian nézett. Cigaret­tával kínált, maga is rágyújtott.­­Abban az időben dohányzott.) A házban csend volt, mintha senki sem lett volna otthon a házigazdán kívül. Ekkor én is jobban megnézhettem őt. Barna, bolyhos, igen jó minőségű ruhát viselt, finom, nem feltűnő nyak­kendőt. Szép feje szinte lenyűgözött. Valódi alföl­di magyar fej volt, arccsontja eléggé széles, de nem kiálló, álló kerekded... Az volt a legmegle­pőbb, hogy ennek a javakorában lévő férfinak min­den vonása, minden porcikája, de még az öltözéke is mennyire összeillett, milyen harmonikus volt...” Érdekes, mert öltözködésének, megjelenésének eleganciájáról volt híres Herczeg Ferenc, Kosztolá­nyi, Illés Endre, Tamási Áron és Ady Endre - tud­tommal a korán „bácsisan” jövő-menő Móricz Zsig­­mondot senki sem emlegette divatfiként. Kellér Andort, noha korábban már négy regénye megjelent, igazából csak ötvenöt éves korában fo­gadta el írónak a közönség. Akkor jelent meg a mind viselkedésében, mind műveiben különcnek számító Szomory Dezsőről szóló könyve, az író a toronyban. Bár Szomory színpadi és prózai művek szerzőjeként egyaránt figyelemre méltót alkotott, emlékének fennmaradásához Kellér műve jelentősen hozzájá­rult. íme, hogyan látta, milyennek látta ő a tollnak sokak által körülrajongott, nem kevesek által viszont csörgősipkás bohócnak tekintett mesterét. Szomorynál tehát: „Tilos volt könyvet le­emelni a polcról, témát indítani, vitatkozni, kér­dezősködni, halálesetről vagy betegségről be­számolni, egyáltalán minden tilos volt. Örökké félszegen, ha nem is félelmek között, de zavart feszültségben ültem nála. Mégis, miért látogat­tam meg annyiszor, miért tűrtem szeszélyeit? Mert kiapadhatatlanul ömlött belőle a szó, láz­tól hajtva, megmámorosodva, lobogva, soha meg nem pihenve. A közlés megszállottja volt, kevésnek érezhette azt, amit a hófehér papíron tintájával kifejezett, kellett az élő szó is, hogy megkönnyebbülhessen. És hogy adott elő, a színészi játéknak micsoda megrendítő erejével, hangmodulációkkal; a félhomályos világítás­ban úgy imbolyogtak alakjai, hogy térben ki­emelkedve láttam őket. Néha már elsúlt a hang­ja, féltettem: bámulatom rettegéssel keveredett, hogy mindjárt lefordul a székről...” Egy szó, mint száz: Szomoryt meglátogatni vagy írásában elmerülni nem lehetett könnyű szó­rakozás. ...Végül egy koronatanú arról, miképpen írt egyik barátja és írótársa, Illyés Gyula jegyezte föl naplójában Déry Tiborról: „...Déry sasszemű megfigyelő volt. De amit bár­mily merész mélybebukással karma közé kapott, azon már csak simogató ösztönét élte ki. A költé­szet lett az üdve ott a magasban a pokol világ fö­lött. »Nehezen írt« - hír lett róla, híresztelte ő ma­gáról, félreérthető, cáfolatra váró somolygással. Mert hisz szorgalmasan és sokat írt. De a prózát is úgy, mint ahogy a költő a verset, amikor már nem térhet ki előle. Asztalhoz itt Füreden­­ e hatalmas gesztenyefa alatti kőasztal mellé telepedve írt, de sosem az asztalon. A maga elé húzott térde volt az írógép pulpitusa. Amikor végre valóságosan is be­tűvetésre használta tollát. Szinte minden mondat, ha ugyan nem minden szó előtt hosszan huzigálta, forgatta, - mondhatni az ő merészségével - szinte hegyezte az írószerszámot, amíg végre ráengedte a szűzfehér papírra...” Arról, hogy Illyés Gyula hogyan írt, egy alka­lommal, több szemtanú vallomásával is számot adunk. Bajor Nagy Ernő­ Móricz Zsigmond élete delén Az agg Tolsztoj Móricz Zsigmond Zsuzsika fél Barnássárga régi hárászkendő volt Zsuzsikán, az anyja kendője, bátran jött-ment ki s be, kövéren, egészségesen, olyan jó anyányi már, ahogy szélkifújta, mert még gyengebőrű, vaskos kezében vitte kifelé a tojásos kosarat. Az apja ott ült az asztalnál, és újságot olvasott, politikát, komo­lyan, betűről betűre, minden szót, mert lehet most politikát olvasni, kivált hogy tél is van. Látóüveg nélkül nézte az apró betűket, de olyan messze tartotta a lapot az asztalon, hogy Zsuzsika elnevette magát. - Édesapám meg olyan távol tartja az újságot, iszen úgy nem lássa, hun olvas. Az apjuk felnézett a politikából, nem szólt, de jól megnézte a lá­nyát, aki kedves szemérmesség­gel futott ki. De még mikor elment is, utána nézett, még mikor az ajtót régen behúzta is maga után. Az újságját is leeresztette, s még akkor is csak utána nézett, mikor már az anyjuk jött befelé. Móricz Zsigmond író Tiszacsécsén született 1879. július 2-án. Meghalt Budapesten, 1942. szeptember 5-én. Az asszony végigment a szo­bán, az almáriumfiókhoz nyúlt, hogy betegye a százötven koro­nát, amit a tizen­négy tojásért ka­pott. Nem állotta, megmutatta az urának az új százkoronást s a még újabb ötve­nest. - Pedig el is engedtem neki - mondta éppen olyan kedves mo­sollyal, mint előbb a lánya- két ko­ronát... Nagyon tudnak ríni ezek a nagyságok... De az ura nem ügyelt, mást for­gatott elméjében, s az asszonyára rászólt: - Hallod-e. - No. S hogy az ember nem sietett, sürgette: - Noo... Az ember fejjel kifelé intett. - Van ennek valakije? Az anya szíven ütve értette, hogy a lány!... a lány... a szíve bi­zseregni kezdett titkos érzések­től... - Nnem. Alig hinném - hang­zott -, ki vóna? Nem mert még lélegzetet venni se. Aztán kiszakadt belőle. - No. Mondja már. A férfi az öklét az asztalon he­­vertette, vontatva szólt: - Istvánnal beszéltünk. - Igen! Hallgattak, de az asszony előtt zuborgott a világ. István!... Csak így: István! Sátoros István! A Sá­toros-földek... a régi nagy kőház... a Sátoros Istvánné nagy fekete selyemkendői a templomban... Nagyon meg volt érzékenyedve a szíve... De baj van... A fiatal István a ré­vész lányával... a nagy szerelem, avval mi lesz?... Csaknem kibuk­­kantotta. Mégis lebírta magát, s míg szét lelne, legalább hallgatott. Beszólt a konyha felől a tojás­vevő nagysága: - Isten áldja, Perecesné asz­­szony... - Kezét csókolom, nagyságom. Megmozdult, de itt maradt. Aztán így csörömpölt. Csak­hogy szóljon és takarja a gondola­tait. S nem is illik, hogy az anya kí­nálja a lányát... - Fiatal... Fiatalka’­, még nem fordult meg neki a szíve... Az ember helyeslően bólintott. Az asszony maga elé nézett­ a százötven koronára, amit folyton a kezében tartott, azt fogdosta, si­mogatta, mint a templomban a va­salt fehérkendőt. -Ha nincsen szeretetje neki... hozzá... akkor hogy tudna majd él­ni vele... Az apjuk összehúzta a szemét. Értette. Ez arra megy ki, hogy úgy beszélik manapság, hogy szere­lemházasság... úgy kell házassá­got csinálni... Meg azt is, hogy a fiatal István szerelembajával hogy lehet osztán megbízni. Komolyan, keményen szólt. -Szerelmeskedni?... A kell a házassághoz... Nem a kell... Ha­nem egészség kell, meg két jó család... Aki szereleméül házaso­dott, még mind szerencsétlen lett ebbe a faluba. Az asszony nem szólt ellent. - Mi baj lehet itt? Zsuzsika jó gyerek, István meg falta ember... Mindenik, mint a falat kenyér... örülni fognak egymásnak, hogy megismerik egymást... Az István esetére gondolt, a lár­más, szilaj, vállalkozó révészgaz­­dáékkal. - Ott is avval fogták meg, a tisz­tességes emberségivel... De csak nem odavaló... Örvendeni fog, ha kivonják abból a gondra, rendet­len, káromkodós házból... Az asszony értette. Hallgattak. Akkor bejött a lány. - Édesanyám, nem gyón még ki? Az apja rászólt. - Várjál csak. A lány megállt, ijedten nézett a komoly hangra. - Zsuzsi lányom - szólt az apa csöndes, de sziklahangon -, úgy gondolkodjál, hogy a jövő vasár­nap kihirdet a pap a fiatal Sátoros Istvánnal. Zsuzsika ránézett, s csak né­zett, nézett, piros arca elfakult, s a kötényét egyszerre a szeme elé kapva rákezdte a nagy sírást. Elfordult. - És ez így lesz! - szólt az apja. Zsuzsika kifutott, s estig nem le­hetett meglelni, csak a szénapad­­ról hallatszott le a zokogása. Az apjuk elment hazulról. Hadd eredjenek itthon a fejérnépek. Há­rom napig sírt anya, lánya egyfor­mán. Akkor az ember hogy haza­j­­ö­­jön, s még mindig pityergés, meg­sokallta az esőt. - Anyjuk - mondta s gyengén megfogta a vállát -, mi a szösz ba­ja ennek a lánynak?... . - Fél... Fél a lelkecském... Az ember hingetett, kicsit ba­jusz alatt mosolygott, s az asz­­szonyt megveregette szerelme­sen a vállán... - Fél-e?... még anyányi... osz­tán úgy fél? - Ügyfél. - A csóktul fél? Az asszony szeme hirtelen pa­rázs lett. - Nem attul... - Mitül fél? - Meg is mondta: „Nem attul fé­lek én, édesanyám, de főzni nem tudok.” Az asszony szemérmesen haj­togatta a fejét az ura mellére, aki szorosabban karolta át. Sokáig csönd volt, akkor az újságra né­zett az ember, s a politikához fo­lyamodott. Mert csak az a böl­csesség. - Olyan-e hát, hallod, ez a lány, mint az ország... Ez se félne a csóktól, parádésul, királyi mulatsá­godul, de ő is aszondi, hogy főzni nem tud... Göcögött. - No, de az én Zsuzsikámnak mégiscsak jobb doga van, mint ennek a szegény országnak, mert­­ ha nem is tud, de legalább van neki mit főzni. Elégedetten rakta le a kalapját. - Pedig hát, ugye, anyjuk, ez a fő!... 19%. JÚLIUS 30.

Next