Szabad Föld, 1996. július-december (52. évfolyam, 27-53. szám)
1996-07-30 / 31. szám
12 SZABADFÖLD Tolsztoj és a nők - Szomory szöbősége MIU ÍÍY1 A toll emberei sokszor írnak egymásról. Pontosabban kortársaik műveiről. Többnyire elfogultan. Nemcsak amiatt, mert tárgyilagos kritika olyan ritka, mint a véres hajú ember. A barátságok vagy ellenszenvek egyaránt nyomot hagynak a bírálatokon. Viszont amikor az író nem pályatársainak művéről szól, hanem magáról az emberről, az gyakran meg is lepi az olvasót. Engem legalábbis némi ámulattal töltött el, ahogyan Gorkij naplójegyzeteiben Tolsztojról emlékezett: „...Sokat és szívesen beszél a nőkről, akárcsak egy francia regényíró, de mindig az orosz muzsik durva hangján, s ez régebben kínosan hatott rám. Ma a mandulaligetben ezt kérdezte Csehovtól: - Nagyon kicsapongó életet élt fiatal korában? Anton Pavlovics zavartan mosolygott, és kis szakállát ráncigálva, érthetetlenül motyogott. Lev Nyikolajevics pedig a tengerre pillantva megvallotta: - Én fáradhatatlan voltam. Csüggedten mondta ezt és vaskos paraszti kifejezéssel fűszerezte. Most vettem először észre, hogy olyan természetesen ejtette ki ezt a szót, mintha nem is tudna megfelelő másikat helyette. S bozontos ajkáról mindezek a szavak egyszerűen, megszokottan hangzanak, katonás nyersességük, mocskosságuk elvész valahol. Eszembe jut első találkozásunk, s a Varenyka Oleszováról, meg a Huszonhat férfi - egy leányról folytatott eszmecserénk. Beszéde, a szokott szemszögből nézve, illetlen szavak láncolata volt. Engem zavart, sőt bántott ez a hang, úgy éreztem, nem tart képesnek rá, hogy más nyelvet is megértsek. Most már belátom, hogy ostobaság volt megsértődnöm...” ...Nem különös? Tolsztoj, a gróf az utca szóhasználatával beszélt, és Gorkij, az utca gyermeke megütődött ezen. Az sem túl ismert manapság, milyennek látta Gyulai Pál annak idején a Nagyszalontán élt Arany Jánost, amikor fölkereste a Toldi szerzőjét. „...Délelőtt érkeztem Szalontára, s lakása után kérdezősködöm. Egy alacsony házhoz vezettek. Mindjárt eszembe jutott, hogy erről írhatta: Se nem pince, se nem bolt, Csizmadia műhely volt. ...Szívesen fogadott, s maga vágván számomra dohányt, pipával kínált meg. Ő egyszerű, csöndes ember, ilyennek képzeltem. E nyugalmas homlok, e mély, de csendes tüzű szem tudtodra adják, hogy nem szenvedélyes és ragyogó lírikus áll előtted, de komoly epikus, közönséges nyugalmában Jupiterként uralkodik az Olympon... Sok mindenről beszéltünk. Elmondá, hogy már nem jegyző, gazdálkodik és írogat, panaszkodott, hogy bútorai és könyveinek nagy része a forradalom alatt elveszett. Én könyvesasztalához léptem, s néhány angol könyvet nyitottam föl. Nagy előszeretettel, s reám nézve igen tanulságosan beszélt angol költőkről, aztán mintha restellné, hogy tudóskodik, s én oly figyelemmel hallgatom, más tárgyra tért...” Csodálnivaló, hogy ez a csöndes, egyszerű, mégis nagy szellemiséget sugárzó Arany János megjelenésre szinte ugyanolyan, mint a pesti Nemzeti Múzeum előtt látható szoboralakja. Anatole Francé, a nagy francia író egy, őt Ausztráliából meglátogató professzorral beszélgetve meglepő dolgokat mondott az irodalom néhány csillagáról: „...Minden nagy író rosszul ír. Ez köztudomású. A nagy írók követelődzők. Szókincsük fürgesége, színeik intenzitása, fordulataik merészsége megdöbbenti a pedánsokat. A tanárok számára jól írni nyilvánvalóan azt jelenti, hogy bizonyos szabály szerint kell írni. Az igazi írók azonban maguk csinálják a szabályokat vagy helyesebben mondva nem ismernek szabályt... Shakespeare-t is sokszor rajta lehet kapni a szórakozottságon, így például ismételten mondja, hogy a boszorkányok három dolgot jövendöltek meg neki. Csakugyan, háromféleképpen szólítják meg: Glamis hercegének, Cawdor hercegének s királynak... Nem beszélek a csehországi kikötőről, a római antik óráról, mely itt és a többi apró baklövésről, melyeket mindenki ismer... Mindenképpen azt láthatjuk belőle, hogy a zsenik milyen fesztelenül nagyolják el legnagyszerűbb műveiket is... Nagyok, mint ahogyan szépek a szép nők, minden erőlködés nélkül... A középszerűek vért izzadhatnak, s csak ostobaságokat tudnak szülni. A zsenik játszva szórják a csodákat...” Ezeken a kijelentéseken el lehetne vitatkozni. Mert a kétségkívül zseniális Móricz Zsigmond többször is leírt ilyeneket: „...Olyan munkahajsza van bennem, hogy képtelen vagyok egy órát pihenni. Nem is tudom, mi a pihenés. És amellett az is nyugtalanságot okoz, hogy úgy szétszórom magam; ha már dolgozom, a regényt kellene írni, de még a megírott részt sem korrigáltam ki, utálom...” És milyen más az a Móricz, akit Kodolányi János írt le abból az alkalomból, hogy először látogathatta meg a nagy írót, annak otthonában. „...Egész lényéből nyugodt kíváncsiság áradt. Járása lassú, kimért volt, miközben átkísért a homályos előszobán a dolgozószobájába... Hellyel kínált, maga is leült a dívány sarkába, jobb lábát fölhúzta barátságosan, kíváncsian nézett. Cigarettával kínált, maga is rágyújtott.Abban az időben dohányzott.) A házban csend volt, mintha senki sem lett volna otthon a házigazdán kívül. Ekkor én is jobban megnézhettem őt. Barna, bolyhos, igen jó minőségű ruhát viselt, finom, nem feltűnő nyakkendőt. Szép feje szinte lenyűgözött. Valódi alföldi magyar fej volt, arccsontja eléggé széles, de nem kiálló, álló kerekded... Az volt a legmeglepőbb, hogy ennek a javakorában lévő férfinak minden vonása, minden porcikája, de még az öltözéke is mennyire összeillett, milyen harmonikus volt...” Érdekes, mert öltözködésének, megjelenésének eleganciájáról volt híres Herczeg Ferenc, Kosztolányi, Illés Endre, Tamási Áron és Ady Endre - tudtommal a korán „bácsisan” jövő-menő Móricz Zsigmondot senki sem emlegette divatfiként. Kellér Andort, noha korábban már négy regénye megjelent, igazából csak ötvenöt éves korában fogadta el írónak a közönség. Akkor jelent meg a mind viselkedésében, mind műveiben különcnek számító Szomory Dezsőről szóló könyve, az író a toronyban. Bár Szomory színpadi és prózai művek szerzőjeként egyaránt figyelemre méltót alkotott, emlékének fennmaradásához Kellér műve jelentősen hozzájárult. íme, hogyan látta, milyennek látta ő a tollnak sokak által körülrajongott, nem kevesek által viszont csörgősipkás bohócnak tekintett mesterét. Szomorynál tehát: „Tilos volt könyvet leemelni a polcról, témát indítani, vitatkozni, kérdezősködni, halálesetről vagy betegségről beszámolni, egyáltalán minden tilos volt. Örökké félszegen, ha nem is félelmek között, de zavart feszültségben ültem nála. Mégis, miért látogattam meg annyiszor, miért tűrtem szeszélyeit? Mert kiapadhatatlanul ömlött belőle a szó, láztól hajtva, megmámorosodva, lobogva, soha meg nem pihenve. A közlés megszállottja volt, kevésnek érezhette azt, amit a hófehér papíron tintájával kifejezett, kellett az élő szó is, hogy megkönnyebbülhessen. És hogy adott elő, a színészi játéknak micsoda megrendítő erejével, hangmodulációkkal; a félhomályos világításban úgy imbolyogtak alakjai, hogy térben kiemelkedve láttam őket. Néha már elsúlt a hangja, féltettem: bámulatom rettegéssel keveredett, hogy mindjárt lefordul a székről...” Egy szó, mint száz: Szomoryt meglátogatni vagy írásában elmerülni nem lehetett könnyű szórakozás. ...Végül egy koronatanú arról, miképpen írt egyik barátja és írótársa, Illyés Gyula jegyezte föl naplójában Déry Tiborról: „...Déry sasszemű megfigyelő volt. De amit bármily merész mélybebukással karma közé kapott, azon már csak simogató ösztönét élte ki. A költészet lett az üdve ott a magasban a pokol világ fölött. »Nehezen írt« - hír lett róla, híresztelte ő magáról, félreérthető, cáfolatra váró somolygással. Mert hisz szorgalmasan és sokat írt. De a prózát is úgy, mint ahogy a költő a verset, amikor már nem térhet ki előle. Asztalhoz itt Füreden e hatalmas gesztenyefa alatti kőasztal mellé telepedve írt, de sosem az asztalon. A maga elé húzott térde volt az írógép pulpitusa. Amikor végre valóságosan is betűvetésre használta tollát. Szinte minden mondat, ha ugyan nem minden szó előtt hosszan huzigálta, forgatta, - mondhatni az ő merészségével - szinte hegyezte az írószerszámot, amíg végre ráengedte a szűzfehér papírra...” Arról, hogy Illyés Gyula hogyan írt, egy alkalommal, több szemtanú vallomásával is számot adunk. Bajor Nagy Ernő Móricz Zsigmond élete delén Az agg Tolsztoj Móricz Zsigmond Zsuzsika fél Barnássárga régi hárászkendő volt Zsuzsikán, az anyja kendője, bátran jött-ment ki s be, kövéren, egészségesen, olyan jó anyányi már, ahogy szélkifújta, mert még gyengebőrű, vaskos kezében vitte kifelé a tojásos kosarat. Az apja ott ült az asztalnál, és újságot olvasott, politikát, komolyan, betűről betűre, minden szót, mert lehet most politikát olvasni, kivált hogy tél is van. Látóüveg nélkül nézte az apró betűket, de olyan messze tartotta a lapot az asztalon, hogy Zsuzsika elnevette magát. - Édesapám meg olyan távol tartja az újságot, iszen úgy nem lássa, hun olvas. Az apjuk felnézett a politikából, nem szólt, de jól megnézte a lányát, aki kedves szemérmességgel futott ki. De még mikor elment is, utána nézett, még mikor az ajtót régen behúzta is maga után. Az újságját is leeresztette, s még akkor is csak utána nézett, mikor már az anyjuk jött befelé. Móricz Zsigmond író Tiszacsécsén született 1879. július 2-án. Meghalt Budapesten, 1942. szeptember 5-én. Az asszony végigment a szobán, az almáriumfiókhoz nyúlt, hogy betegye a százötven koronát, amit a tizennégy tojásért kapott. Nem állotta, megmutatta az urának az új százkoronást s a még újabb ötvenest. - Pedig el is engedtem neki - mondta éppen olyan kedves mosollyal, mint előbb a lánya- két koronát... Nagyon tudnak ríni ezek a nagyságok... De az ura nem ügyelt, mást forgatott elméjében, s az asszonyára rászólt: - Hallod-e. - No. S hogy az ember nem sietett, sürgette: - Noo... Az ember fejjel kifelé intett. - Van ennek valakije? Az anya szíven ütve értette, hogy a lány!... a lány... a szíve bizseregni kezdett titkos érzésektől... - Nnem. Alig hinném - hangzott -, ki vóna? Nem mert még lélegzetet venni se. Aztán kiszakadt belőle. - No. Mondja már. A férfi az öklét az asztalon hevertette, vontatva szólt: - Istvánnal beszéltünk. - Igen! Hallgattak, de az asszony előtt zuborgott a világ. István!... Csak így: István! Sátoros István! A Sátoros-földek... a régi nagy kőház... a Sátoros Istvánné nagy fekete selyemkendői a templomban... Nagyon meg volt érzékenyedve a szíve... De baj van... A fiatal István a révész lányával... a nagy szerelem, avval mi lesz?... Csaknem kibukkantotta. Mégis lebírta magát, s míg szét lelne, legalább hallgatott. Beszólt a konyha felől a tojásvevő nagysága: - Isten áldja, Perecesné aszszony... - Kezét csókolom, nagyságom. Megmozdult, de itt maradt. Aztán így csörömpölt. Csakhogy szóljon és takarja a gondolatait. S nem is illik, hogy az anya kínálja a lányát... - Fiatal... Fiatalka’, még nem fordult meg neki a szíve... Az ember helyeslően bólintott. Az asszony maga elé nézett a százötven koronára, amit folyton a kezében tartott, azt fogdosta, simogatta, mint a templomban a vasalt fehérkendőt. -Ha nincsen szeretetje neki... hozzá... akkor hogy tudna majd élni vele... Az apjuk összehúzta a szemét. Értette. Ez arra megy ki, hogy úgy beszélik manapság, hogy szerelemházasság... úgy kell házasságot csinálni... Meg azt is, hogy a fiatal István szerelembajával hogy lehet osztán megbízni. Komolyan, keményen szólt. -Szerelmeskedni?... A kell a házassághoz... Nem a kell... Hanem egészség kell, meg két jó család... Aki szereleméül házasodott, még mind szerencsétlen lett ebbe a faluba. Az asszony nem szólt ellent. - Mi baj lehet itt? Zsuzsika jó gyerek, István meg falta ember... Mindenik, mint a falat kenyér... örülni fognak egymásnak, hogy megismerik egymást... Az István esetére gondolt, a lármás, szilaj, vállalkozó révészgazdáékkal. - Ott is avval fogták meg, a tisztességes emberségivel... De csak nem odavaló... Örvendeni fog, ha kivonják abból a gondra, rendetlen, káromkodós házból... Az asszony értette. Hallgattak. Akkor bejött a lány. - Édesanyám, nem gyón még ki? Az apja rászólt. - Várjál csak. A lány megállt, ijedten nézett a komoly hangra. - Zsuzsi lányom - szólt az apa csöndes, de sziklahangon -, úgy gondolkodjál, hogy a jövő vasárnap kihirdet a pap a fiatal Sátoros Istvánnal. Zsuzsika ránézett, s csak nézett, nézett, piros arca elfakult, s a kötényét egyszerre a szeme elé kapva rákezdte a nagy sírást. Elfordult. - És ez így lesz! - szólt az apja. Zsuzsika kifutott, s estig nem lehetett meglelni, csak a szénapadról hallatszott le a zokogása. Az apjuk elment hazulról. Hadd eredjenek itthon a fejérnépek. Három napig sírt anya, lánya egyformán. Akkor az ember hogy hazajöjön, s még mindig pityergés, megsokallta az esőt. - Anyjuk - mondta s gyengén megfogta a vállát -, mi a szösz baja ennek a lánynak?... . - Fél... Fél a lelkecském... Az ember hingetett, kicsit bajusz alatt mosolygott, s az aszszonyt megveregette szerelmesen a vállán... - Fél-e?... még anyányi... osztán úgy fél? - Ügyfél. - A csóktul fél? Az asszony szeme hirtelen parázs lett. - Nem attul... - Mitül fél? - Meg is mondta: „Nem attul félek én, édesanyám, de főzni nem tudok.” Az asszony szemérmesen hajtogatta a fejét az ura mellére, aki szorosabban karolta át. Sokáig csönd volt, akkor az újságra nézett az ember, s a politikához folyamodott. Mert csak az a bölcsesség. - Olyan-e hát, hallod, ez a lány, mint az ország... Ez se félne a csóktól, parádésul, királyi mulatságodul, de ő is aszondi, hogy főzni nem tud... Göcögött. - No, de az én Zsuzsikámnak mégiscsak jobb doga van, mint ennek a szegény országnak, mert ha nem is tud, de legalább van neki mit főzni. Elégedetten rakta le a kalapját. - Pedig hát, ugye, anyjuk, ez a fő!... 19%. JÚLIUS 30.