Szabad Föld, 1996. július-december (52. évfolyam, 27-53. szám)
1996-07-02 / 27. szám
1996. JÚLIUS 2. Legendás Mária A baranyai falu olyan, mint az azember, aki maradna is, menne is. Házsoraival maradt volna a laposon, de azután a szükség így hozhatta, kénytelenkelletlen ráépítkezett a Mecsek-lejtőre, követve a sarlóforma kanyar ívét. -‘De ha itt a község, a temploma az ország egyik legszebb műemléke miért áll fél kilométerrel odébb? - Mert a hajdani falu ott volt a templom tövében. A temető felé ballagó barna férfimondja ezt. (Milyen furcsa: a halál birodalma tekintélyes sírköveivel szinteerőt sugall.) Sztecsovics István 71éves segédaknász - nyugdíjban hiteles embernek tűnik. Hogyne, hiszen sorsa volt. A Tolna megyei Felsőleperdről apjával szegődött vakondmunkára Zobákra, onnan Komlóra. Két 3- ast nyomott le a brigádban: 33 évet.Azt mondja, olyan munka ez, mint a kiold, fogyó. Jó, ha háromszázan készülnek ma sikjára. Neki még szerencséje volt, időben nyugdíjba tudott vosulni. Lakott egy évig az alföldi Csanádapácán, de visszavágyakozott aDunántúlra. Három lánya van, mint Lear királynak: a csanádapácain kívül a felsőmindszenti meg a komló-szilváéi. Amúgy elvált, ne firtassuk hogyan,miért. Most amolyan mindenefféle - őrző és karbantartó - az egyik, falunkívüli portán, mely németé, azaz ott dolgozó románé vagy erdélyi magyaré, nem is tudja pontosan: az illető beszél magyarul, s nyaranként jön. A lényeg, hogy fedél van a volt segédakktász feje fölött. Onnan rálát a templomra. - Igen régi istenhajlék ez a miénk. " Az Árpád-kori, melyet a XI-XII. században emeltek, a XIII. század végén - ez volt az építészet későromán Teora - átformálták, a XIV. században. azaz a következő korszakban, a gótikában bővítették, így aztán az értő,gyönyörködő tekintet egyszerre fedezheti fel formájában, ablakaiban, ajtóiban a vaskos, erődszerű román stílust,karcsúsodó tornyában, bejárataiban, más ablakaiban, támpilléreiben a falusi gótika jellegzetességeit. Belül is a dísztelensége kelt áhítatot. 1742-ben egy remete, Varsányi István megújította, 1937-ben restaurálták először.Akkor talán a két terebélyes hárs - Taikrek - csak csemete volt. 1975-ben a Műemlékvédelmi Felügyelőség állíthatta helyre. ( Úgy mondják, még István királyunk rendelte a templomépítést. Tíz falu hívei jöttek dicsérni az Urat, egyegy tornyos hajlékba. Hanem a tatár nem félte Istent. Az elevent leölte, a vagyonkáját prédálta, a házait felgyújtotta. Az itteniek védekeztek. Ha igaz, még meg is erősítették a templomukat is fabástyával. Ezt a kutyafejűek felgyújtották, és tovanyargaltak nagyobb zsákmány reményében. A falu népe szétszóródott a Mecsek rengetegében. Hová is jöttek volna vissza? A házak helyén pernyehalmok. Talán generációk múltán odébb, ahol most is található, felépült az új Mánfa. Senki sem emlékezett a régi templomra. Hanem egyszer a Melegmányi-völgyben legeltetett a csordás. Giling-galangolást hallott. Körülnéz: a csorda legel, de a bika sehol. Szakad inge, gatyája, amíg átvergődik a tanócon. Eláll a lélegzete: egy folyondárral benőtt templomharang kötele ráhurkolódott a bika szarvára, így kondult meg a harang. Meglett a mánfai szép templom, így volt? Egy emléktábla a Fábián Béla utca 79-es ház falán, lépésnyire az első világháborús emlékoszloptól meg a kőkorpusztól, melynek aljában gondos kezek fehér vászonruhácskába öltöztették Máriát. A márványlap szövege: „Ebben a házban lakott Fábián Béla partizán, aki 1945 februárban a barcsi Dráva híd felrobbantásával halt hősi halált. Emlékére állította a HNF és KISZ városi bizottsága 1970. február 28.” Rossz gyerek volt a Béla - háborodik fel az asszony, aki szögesdrótot vonszol maga után. - Hát milyen gyerek az olyan, aki megszökik a cimboráival? Nem is mond igazat a tábla. Itt a nagynénje lakott, ahogy nekem is a nagynéném élt az átelleni házban. Neki is meghalt az apja, az enyém is. Mecsekpölöskén találkoztunk. Ment a haverokkal Sásd felé, hogy beálljon partizánnak. Már akkor sántikált. Oda is lett... Horváth Lajosné 67 éves mánfai asszony svábosan beszél, de azt mondja, sosem lakott a helybéli Német utcában, mivelhogy Mecsekpölöskén látta meg a világot. De a lánykori neve - Obert Mária - árulkodik. Igaza van: a tábla szövege legendát táplál. A Béla gyerek Bálintéknál lakott itt, anyja asszonytestvérénél. Tudom, mert jó negyed százada lehet - találkoztam özvegy Fábiánnéval egy pécsi emeletes épületben. Az ura meghalt, mielőtt Béla megszületett volna, 1929. október 5-én. Az asszony a pécsi központi konyhán dolgozott. A két gyereket képtelen volt eltartani, Béla így került Máriára, a baranyai város Szent Vince utcájából. Bálint Mihály bányász keményen fogta. Béla tíz éves korában került vissza anyjához, két esztendőt járt polgáriba, majd szükségből vagy sikertelenség miatt? - villanyszerelő inasnak adták. A mester gettóba hurcolása után Bálint Mihály beprotezsálta a bányába. A terület 1944. november 29-én szabadult fel. A jugoszláviai partizán hadsereg Petőfi brigádjába toboroztak. Béla több társával jelentkezett. Fábiánna szerint a fia 1945. január 20-án ment el. Kaposvárnak kerültek, hogy ne találkozzanak a németekkel. Egy orosz teherautóval jutottak el Sellyére. A baranyai fiatalok a csadjavicai harcokban, a Papuk hegység körüli csatákban, a bolmányi ütközetben tűntek ki bátorságukkal. Hogy Béla felrobbantotta-e a barcsi pontonhidat? A legendagyártó korszakunkban ezt állították a történészek, a deheroizáló időkben tagadták. Akár robbantott, akár nem, soha sem tért vissza. A falu közvéleménye - Horváth Lajosnéban megtestesülve - rosszallással vegyes büszkeséggel őrzi emlékét. Hadtörténész uraim még az utóbbi években nem emiatt bizonytalanodtak el a Tito vezette partizánháborút illetően. Leskó László A talált templom (A szerző felvétele) Július 1-jétől: ftfeG [n]S}§]^/[k@s@S§] wá)[Ke)& /fe&G Ismét módosult hazánk közigazgatási térképe: a belügyminiszter előterjesztésére Göncz Árpád köztársasági elnök július elsejei hatállyal hat korábbi nagyközségünknek adományozott városi címet. Eredetileg ugyan tizenhét település önkormányzata nyújtotta be kérelmét az előbbre lépéshez, ám a megannyi követelmény és feltétel alapján a szakértői mérlegelés egyelőre az alábbi helységeket tartotta alkalmasnak az átalakulásra. A már régóta dinamikusan fejlődő, 11 555 lakosú Pécelt és a szintén Pest megyei, 4375 lélekszámú Nagymaros nagyközséget, amely a Dunakanyar egyik legfontosabb, idegenforgalmi központja. Nagy történelmi múlttal dicsekedhet Borsod-Abaúj-Zemplén megye legújabb városa, a jelentős vonzáskörzetű Szendrő, ahol 4280 lakos él. Hajdú-Bihar megyéből a 7160 lélekszámú Létavértes, Békés megyéből az 5700 lakosú Elek, Baranya megyéből pedig a 7305 lelket számláló Szentlőrinc nagyközség kapta meg a városi rangot. A magyarországi urbanizáció ütemére - mint ez a második világháború utáni statisztikából is kiderül - jellemző, hogy fél évszázad alatt négyszeresére, az utolsó évtizedben pedig több mint kétszeresére nőtt a városok száma. 1945-ben 52, 1984-ben 97 város volt hazánkban, napjainkban pedig már - a legújabbakkal együtt - 206 településünk viseli a városi címet. Közülük természetesen jó néhányukról az ismert közhelyet is elmondhatjuk: „város bár, de még nem az igazi”. A borúlátók valamiféle megalomániát, nagyzási hóbortot emlegetnek, míg az urbanizációt a maguk erejéből is előmozdítani kívánó települések lakói, vezetői egész egyszerűen modernebb világban akarnak élni. A városiasodás, amely történelmünk utóbbi évszázadának egyik legnagyobb problémája, nem csupán közigazgatási kérdés. Szorgalmazása természetes igény, megvalósítása küzdelmes és hosszan tartó folyamat. Hazánkban ma már a lakosság közel kétharmada, 6,5 millió ember él városban. Az sem elképzelhetetlen, hogy a most még nem igazi városaink előbb-utóbb vonzó központjai lesznek tájegységüknek. S. P. SZABAD FÖLD 3 Mindennapi, Európa... Bizonyára Önök is éreztek már olyat, mint érzek magam is: esténként már ott vagyunk Európában. Hiszen megnyomom a tévé ilyen vagy olyan gombját, és a technika jóvoltából Londonban vagyok, Frankfurtban, Bécsben vagy Párizsban. És ha a kép sarkában CNN jelzést látok, azt is tudom, itt, a szobám sarkában a történelem egy esedékes pillanata villódzik, így van ez este, mint Önöknél is. Ám Önök is, éber reggelen, a boltban összetalálkoznak a zacskó tej árát számolgató koros nénivel vagy a bolt előtt éppen a koldussal. Csak áll szótlanul, vagy Isten nevét emlegeti, s nyitott tenyérrel vár alamizsnára. Magam, iparkodván világszéli kis faluba, tudom, fogyatkozó időm már nem elég arra, hogy megadasson: igazán otthon legyünk Európában. Vagy legalább mi is ott tartsunk, nem másban, de a kenyér szabadságában, ahol a nálunk szerencsésebb helyet választó népek tartanak, arra, napnyugaton. Európa? Tudom, nem csak errefelé, Gilvánfa felé vagy Újszilvás tanyái között, netán éppen a fülöpjakabi faluszélen vezet visszafelé, kátyús kanyarokban az út. Az is lehet, valahogyan rosszul készült az irányjelző, Európa helyett Etiópia íródott föl rá. így történhetett, hogy a forduló világgal vágyott könnyebbség helyett az igazi szegénység tanyázhatott be a magára maradott három gyermekes asszony otthonába, munkahelyi beosztás helyett pecsétes papírt adva a kezébe: jelentkezzék, bér helyett segélyért. Más faluszélen kosarat fonogat a fiatal családapa, azt váltja szűkös kenyérre, a kis család asztalára. És vége nem lenne, ha sorolnám - Önök is tudnak példát, százat. Hol van akkor Európa? A képet küldi, villogtatja, a kenyerét otthon őrzi. Várhatunk erre? Önök között - velem együtt korosodva - még jónéhányan emlékeznek egykori nehéz időkre. Anyáink nehéz szívvel zárt kenyeres ládájára. A „...már alszik a kenyérke” csöndjére. A „fillér sincs” pengőre. Móricz Zsigmond tanúságára - a hét krajcár nevető-síró örömére-kínjára. S talán őrzik emlékét apáknak - mint Móricz Zsigmond a maga édesapja emlékét. Élete regényében írja - az akkoriban Prügyben élő család életéről -, édesapja, akárhogyan is volt, került-fordult egy napra, kettőre, és jött haza kenyérrel vagy legalább egy fél zsák krumplival. Mostani családgondú apák sem az európai útjelzőkön törik a fejüket. Törik csak a maguk mindennapjain. A gépész Seregélyesen azt vallja, neki az a gondja, a gép menjen. Mert a gép nyomában kenyér lesz. Még akkor is, ha éppen napraforgóba készülődik. Más, igazi díszműkovács ország-világ előtt sem restelli elvállalni a kapakalapálást, ekevasélesítést. Lajoskomáromban - másik kovács - meg persze, hogy szítja a kohót, tüzesít vasat, s miatta nem kell megállnia hiányzó alkatrész miatt egy gépnek sem. A búza a gépet, a gép az alkatrészt, s végül a kovács a kenyeret várja, érdemli. Európa? Azt errefelé senki nem emlegeti. Csak a kenyeret. A mindennapit. Európa, mindennapokban. Itt van estéinken, csillogó képek bőségében. Itt lesz-e kenyérben is? Szűkölködésünk vége - csak a magunk keze nyomán. Az ifjú gazda, a bányász, a gépszerelő, a kovács, az élet nehezével bírókra kelő fiatal emberek keze nyomán. S ha átjelzésük nem is több, mint a maguk fölírta szorgalom, felelősség, utunk velük akkor is jó felé vezet. Ha még nem is egyenesen a Kánaánba jutunk, végül asztala lesz a most elesetteknek, magukra hagyottaknak, a föléledt múlt szegényeinek is. Ilyen európai utat jelölgetve, köszöntöm Önöket, reménységgel fiaink jövőjében, tisztelettel. (fa Budai Tibor rajza