Szabad Föld, 1996. július-december (52. évfolyam, 27-53. szám)

1996-07-30 / 31. szám

1996. JÚLIUS 30. ÜMllBS (Mllki Sí­BflMlMllW Héthy Aport időtlen idők óta isme­rem. A rádió pagodának nevezett vára­­kozótermében számtalanszor láttam, amint szótlanul keresztülhaladt valame­lyik stúdió felé. Tudtam róla, az intéz­mény nagy hírű zenekarának hegedűse. Szép és ritka keresztnevére már régen fölfigyeltem. De a szóköszönésen kívül soha nem beszéltünk. Ám egyszer csak tévénézés közben fölkaptam fejemet: a rádió hegedűse az, aki könnyed elegan­ciával arat sikert szellemi vetélkedőn. Más alkalommal azzal lepett meg, arcán milyen boldog nyugalom van, miközben olyan kérdésre válaszol kapásból, hogy azzal tíz- és tízezer diákot be lehetne szekundáztatni. Gondolkodóba ejtett, milyen különös is, hogy egy művész, aki némán keresi kenyerét, időnkint kihívja maga ellen a sorsot, és hangos szóval, milliók füle hallatára válaszol körmön­font kérdésekre. Mi készteti erre? Hogy megmérettessék? Hogy győzzön vagy veszítsen? Hogy megmutassa, nem csak kottaolvasásban telik az élete? Amikor egyik rádiós barátomtól fel­világosítást kértem, hol is találok a férfi­ra, aki kvízjátékosként híresebbé vált,, mint zeneszerszámának jeles megszó­lal­tatója, é­ved­ve nézett rám: - Nem tudod, hol van a mindentudó? Aztán megtudtam. Ő a rádiózenekar művészeti főtitkára. Az ötvenkét éves férfi tehát muzsikusként szakmai karri­ert futott be. Irodájában olyan gyors, per­gő beszélgetésbe kezdtünk, akárha tévés kamerák előtt, közönség jelenlétében zajlott volna a kérdés-felelet játék. Elő­ször a gyökerek után érdeklődtem. Milyen az emlékezőtehetséged? Mi a legrégebbi élményed, amire visszatévedsz néha? -Körülbelül kétéves lehettem. Fe­küdtem egy heverőfélén, anyám egy pú­pos emberrel, a társbérlőnkkel beszélge­tett. És emlékszem későbbről egy mon­datra, találkoztam az unokaöcsémmel, kis ingecske volt rajta, s azt mondtam neki: „Gyere játszani, kislány.” Milyen tanuló voltál a középis­kolában? Mely tárgyak érdekeltek a legjobban?­­ feles meg kitűnő voltam. Minden tárgy érdekelt. Hogyhogy zenei pályára mentél? - Zenét tudó szüleim rájöttek, ab­szolút hallásom van. Ötévesen be­mutattak Weiner Leónak. Ő rögtön zongorázni akart tanítani. Én nem is tudom már miért, a hegedülést vá­lasztottam. Hétéves koromban föl­vettek a zenei konzervatóriumba. Meg kellett tanulnom zongorázni is. Magántanuló lettem az általános is­kolában, mert annyi mindent kellett tanulnom a zenéből, hogy a kettő nem ment együtt. Itt átsuhant elmémen a gondolat: ó, de nehéz, meredek úton jut el a tehetsé­ges gyermek is a műveltségig. Muzsikusként később egyszerre sok ember előtt kellett szerepelned. Kedvedre való volt? - Zavarban voltam, ha sokaság előtt kellett jelen lennem. Persze tanultság­­gal és akarattal le tudom ezt küzdeni. De kétségkívül szeretek egyedül lenni. Gondolataimba mélyülni vagy olvasni. A csudába is! Akkor hogyan áll­­hattál ki vetélkedőre milliók elé? Elmosolyodott. Bennem megfogal­mazódott a vélekedés, mely szerint a megszerzett ismeretek s általában a tu­domány hozzásegítik az embert, hogy higgyen önmagában. Márpedig önbi­zalom nélkül csak kudarc érhet bárkit is nyilvános szereplésen. - Hogyan állhattam? Látva ilyesmi­ket a tévében, éreztem, ezt én is tudnám csinálni. Ami azt illeti, kissé lusta va­gyok. Családtag nevezett be. Az hetven­egyben volt. Éppen huszonöt éve. Ha jól emlékszem, a Kicsoda-micsoda volt az. És rögtön siker? Legyintett, de minden keserűség nélkül. - Először kibuktam. De úgy, hogy a közönség megóvta a döntést. Én ugyanis az értelmező szótár szerinti helyes választ adtam a kérdésre, a já­tékvezető meg csak a saját értelmezé­sét tartotta megfelelőnek. Amikor az­tán visszamentem, valami nevetséges hibám miatt vesztettem. Ez akkor nem éppen fényesen indult. - Nem. De az Elmebajnokság már sikert hozott számomra. Kilenc fordu­lón keresztül nyertem. És? - Aztán volt a Kerékpár. Egyfordu­lós volt Vágó Istvánnal. Ott nyertem egy kairói utazást, amit átváltottam skóciai útra... Kétszer játszottam Vá­góval a Mindent vagy semmiben. Hogyan készültél föl egy-egy ve­télkedőre? - Ha közölték a témakört, olvastam hozzá. Ha nem, maradtak bázisul az is­mereteim. Előfordult például, hogy a második világháború tengeri csatáiról kellett beszélni. Olaszországban jár­tamban Ravennában bukkantam egy azzal foglalkozó szakkönyvre. Olaszul nem tudok, de mint muzsikus ismerek sok olasz szót. Meg hasonlít az olasz nyelv a franciára. Megvettem hát a könyvet, és végigolvastam. Emlékezetkihagyásod nem szo­kott előfordulni? - Dehogynem. Talán éppen az El­mebajnokságon történt. Azon a nyáron a szicíliai Taorminában voltam. És a vetélkedőn a híres Csontváry-fest­­ménnyel kapcsolatban kellett volna ki­mondanom a Taormina nevet. Egysze­rűen nem jutott eszembe. Adódott szerencséd is? - Hajaj... Előfordult, hogy olyan kér­désre is helyes választ tudtam adni, ami­re a feleletet korábban nem ismeretem. Például egyszer azt a kérdést kaptam: miért nincs soha két kukac a cseresznyé­ben. Villámgyorsan végiggondoltam, hogyha én cseresznyelégy volnék, vala­hogyan megjelölném azt a gyümölcsöt, amelybe már beletojtam. Rájöttem, ezt csak illatanyaggal lehetne megtenni. Azon a ponton holtversenyben lettem el­ső az Elmebajnokságban. Végül is pót­kérdéssel nyertem. Ez engem arra tanított, a merész gondolkodás sikeres cselekvés üzem­anyaga... Itt aztán előjöttem a farbá­­val. Belém bújt ugyanis a kisördög, és tíz kérdést és azokra a helyes feleletet kiollóztam egy kézikönyvből. Kezd­tem is. Megmondanád, nagyjából, mi­kor volt a szomorú emlékezetű madéfalvi veszedelem? - A tizennyolcadik század vége felé. (A pontos válasz: ezerhétszázhatvan­négyben. Tehát a felelet majdnem jó.) Mikor írta Poldini Ede Farsangi lakodalom című operáját? A másodpercnyi tépelődést követően:­­ A század tízes éveiben. (Úgy. Két évig komponálta, tizen­háromban és tizennégyben.) Mi az a pop-art? - Művészeti irányzat. A magyar származású Victor Vasarely nevéhez fűződik. Optikai vonatkozása... (Félbeszakítottam. A válasz jó.) Mekkora Japán területe? - Nagyjából háromszorosa Ma­gyarországénak. (Igen. Háromszázhatvankilenc négy­zetkilométer.) Mekkora a Föld közepes távol­sága a Naptól? - Százötvenmillió kilométer. (Csak száznegyvenkilenc. De az az „egy” meg is van, meg nincs is.) Mi a szövettan latin neve? Összeráncolódott a homloka. Majd ez volt a megadó válasz: - Várj egy kicsi... Nahát ez az, ami nem jut majd az eszembe. Megneveznéd Illyés Gyula há­rom színpadi művét? Peregtek a címek: - A tű foka, az Ozorai példa, a Fák­lyaláng. Ki rendezte a Szigorúan ellenőr­zött vonatok című világhírű filmet? -Filmtörténetben gyönge vagyok. Hrabal? Menzel? (Majdnem jó - Menzel.) Ki a Magyar Tudományos Aka­démia elnöke és mi a szaktudomá­nya? - Glatz Ferenc. Ő történész. Ki tervezte a budapesti Népstadi­ont? Nevetve, megadóan fölemelte a két kezét: - Nem tudom. A sportban tudatlan vagyok. Megkerülhetetlen volt számomra a kérdés. Milyen témákban vagy igazából otthon? -Tájékozottságom nagyobbik ré­sze történelmi, technika­történeti. Per­sze zenei is. Enyhén szólva a műszaki dolgok nem csak elméletben érdekel­nek. Autót szedek szét darabokra. Ten­gelyt cserélek benne. A sebességváltót megjavítom. Nyaralót építettem úgy, hogy abban minden a saját munkám. Hozzá én készítettem a betonkeverőt és a szerelődarut is. Végül is milyen terjedelmű a műveltséged? Egyáltalán milyen témákban vagy megfogható? Nem úgy mondta, mint aki titkot árul el, és kiszolgáltatta önmagát. - Bármilyen témában megfogható vagyok. Egyébként mindenkit minden témában meg lehet fogni. Boldogít ez a tevékenység téged? Megmaradsz muzsikusnak? Vagy csakugyan mindentudóvá válsz? Könnyű helyen állt nála a válasz: -Természetesen muzsikus vagyok és leszek. De az ilyesmi adja a boldog­ságom nagyobbik részét. Mindentudó? Senki sem mindentudó. Én a legkevés­bé. Tudok néhány dolgot, sejtek pár dolgot. Ez minden. ... Hát ennyi... Vagy netán adódik más magyarázat is erre a jelenségre? Bajor Nagy Ernő Héthy Apor Bohanek Miklós felvétele XÉNIA-LÁZ Az Űrgammák ifjúsági, oktatási sci-fi sorozathoz kapcsolódó Xénia Láz klubmozgalom 76 ezres klubtagságával mára már az ország egyik leg­nagyobb ifjúsági civil szerveződésévé növekedett. A gyerekek körében rendkívül népszerű televíziós sorozat sikerét arra használják fel az alkotók, hogy kialakítsák a kis nézőkben a tudományos ér­deklődést. Levelet írtak az ország összes általános iskolájába; a tanárok és a legjobb tanulók segítségével 1800 helyi klubot alakítottak. A Xénia Láz Egyesület célja a közoktatás segítése, hiszen a természettudományi tár­gyak általában kevésbé kedveltek a gyerekek körében. Az egyesület által meghirdetett „Javíts egy jegyet” mozgalom kereté­ben 47 ezren vállalták, hogy a reáltantárgyakból jobb érdemjegyet szerez­nek, így a Xénia Láz Egyesület tagjaivá válhatnak. A javítás érdekében pe­dagógusok segítettek a felkészülésben. Augusztus közepétől, a pótvizsga közeledtével ugyancsak rendelkezésre állnak tanácsokkal egy ingyen hívható telefonszámon. (Erről a 131-3742-es számon adnak felvilágosí­tást.) A xéniás klubtagok közül pedig sokan vállalták, hogy korrepetálással segítik pótvizsgára készülő iskolatársaikat. A sikeresen pótvizsgázók és korrepetálóik egyaránt értékes jutalomban részesülnek. Hatalmas sikere volt a Budapest Sportcsarnokban a tanévzáró búcsú­bulinak, amelyet jól ismert sztárok és a filmsorozat szereplőinek részvételé­vel rendeztek. Fellépett Dr. Albán, a svédországi, fekete bőrű sztár is. Te­kintélyes volt a fővédnökök sora: Kiss Péter munkaügyi miniszter, dr. Szabó Zoltán, a Művelődési Minisztérium politikai államtitkára é£ Szöllősi István­ná, a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkára. A Xénia Láz Egyesületnek még számos terve van. Többek között szép kivitelű munkafüzetet terveznek kiadni a természettudományi tárgyak tanulá­sához. A tévésorozat még jó ideig folytatódik, s azt remélik, hogy a klubtagság is növekszik. A mozgalomban részt vevő gyerekek máris elsajátították azt a szemléletet, mely szerint a tudás, a jó bizonyítvány büszkén vállalható érték.­ ­. Stopbúcsúztató Fájdalom költözött öreg szí­vembe, amikor olvastam, hogy a gazdag országokban kezdik betiltani az autóstopot. A kellemes emlékek tömege rohant rám, és csak sajnálni tudom a maiakat, hogy ezek már nem ismételhetők. Amikor Péter fiamék osztá­lya húsz esztendővel ezelőtt végzett a gimnáziumban, az­zal búcsúztak az érettségi banketten: július 14-én, dél­után fél négykor találkozunk a Westerplattén! Feltétel csu­pán annyi, hogy fizetett közle­kedési eszközt igénybe venni tilos. Péter és a barátja annyit azért kiügyeskedett, hogy az út elején az én Trabantomban stopolhassanak. Kassán azon­ban „kidobtam” őket. A rande­vút majdnem lekésték, mert egy lengyel teherautó-sofőr ragaszkodott ahhoz, hogy há­rom napig legyenek a vendé­gei. Sikerült kibekkelni, ponto­san odaértek. Ifjúsági sportnak számított akkor a stopolás, jó pár or­szágban még jutalmazták is az autósokat, ha segítettek. Jó­magam persze ebbe az autós, jutalmazandó csoportba tar­toztam. Sokféle embert ismer­tem meg, néha még riport is született a potyautas elbeszé­léseiből. Közben pedig jobb sofőr lettem. Úgy tudtuk, ha karambolozunk és az utas megsérül, nekünk kell a gyógy­kezelést meg a kártérítést fi­zetni. Nem is magamra vi­gyáztam, de úgy vezettem, hogy abban hiba ne lehessen. Hacsak... Egyszer valahol a Balkánon csak úgy érhettem el a kisze­melt horgászhelyet, ha áthaj­tok egy nagy vizesgödrön. Magamtól neki nem mentem volna, de a kocsiban éppen ült két csinos egyetemista lány. Csak nem fogok leégni? Kor­mány két marokra, gázpedál a padlóig, a víz átcsap a tetőn, túloldalt szép taps, sikerült. Legalább megtudtam, egy Trabant mire képes... A tiltást persze megértem. Eldurvult a világ, egyre több tá­madásról, kifosztásról, meg­erőszakolásról hallani. Az ál­dozat hol a vezető, hol az utas. Túlságosan kedvező az alka­lom, kiszolgáltatott mind a kettő. Nekem is voltak kelle­metlen tapasztalataim. Vége tehát a szép időknek, vagy vége lesz hamarosan. Csak az vigasztal, hogy húsz év alatt a viszonyok is gyöke­resen megváltoztak. Nyuga­­ton-Keleten egyre több a megszorítás. Hajdanán fillé­rekért kempingeztünk, piaco­kon olcsón vásároltunk, a 70 dollárból még sörre is jutott. Ma már a rettentő magas ha­zai áraknak is a többszörösét kérik el külföldön. A sátorhely pedig olyan drága, hogy annyi pénzért két évtizede első osz­tályú szállodában lakhatott valaki. Jómagam a külföldi nyara­lást már el is felejtettem, a fia­taloknak is azt ajánlom, in­kább dolgozzanak valami diák­munkán, és a keresetből men­jenek szervezett társasuta­zásra. Mert kukából táplálkoz­ni, váróteremben éjszakázni még az autóstopolásnál is ve­szélyesebb. (földeáki) SZABADFÖLD 11

Next