Szabad Föld, 1997. január-június (53. évfolyam, 1-25. szám)
1997-02-25 / 8. szám
22 Szabad Föld 1997. FEBRUÁR 25. Megnyílt a Természettudományi Múzeum Időösvényen a természet kincsei között Ritka és örömteli esemény egy nemzet életében, ha új múzeumot avathat. Múlt év őszén - csaknem 200 éves fennállása alatt végre önálló épületben - megnyílt a Magyar Természettudományi Múzeum első kiállítóhelyisége. A budapesti Ludovika téri épületegyüttes és hallatlan gazdag természettudományi gyűjteményünk egyaránt kalandos sorsú. Érdemes felidézni kissé múltba nyúló gyökereiket. Az Orczykert a XVIII-XIX. század eleji Pest legszebb nyilvános parkja volt, az itt élők kedvelt, méltán hírneves közkertje. A területet az Orczy családtól 1829-ben vásárolta meg tanintézete felállítására a Ludovika Akadémia. I. Ferenc császár harmadik felesége, Mária Ludovika királyi gesztussal koronázási ajándékából ötvenezer koronát felajánlott egy magyar katonai nevelőintézet létesítésére. Az 1830-as években a neves építész, Pollack Mihály tervei alapján elkészült a Ludoviceum klasszicista stílusú épülete, ahol hazafias szellemben, magyar nyelven képeztek katonatiszteket. Az Akadémia hatalmas tömbje mellé lovarda épült. Ez a nemes egyszerűségű épület — többszöri átépítés, tűzvész után - lett a Természettudományi Múzeum önálló otthonának első kialakított része. Öt-hat év múlva az Akadémia épületében rendezkedik be a teljes múzeum. Amikor 1802-ben gróf Széchényi Ferenc megalapította a Nemzeti Múzeumot, felesége, Festetics Julianna növény- és ásványgyűjteményét ajándékozta a nemzetnek. Ez volt a Természettudományi Múzeum első szerzeménye. 1812-ben már megvásárolták az első állattani gyűjteményt. 1869 ben a Nemzeti Múzeumnak ásvány-, őslény-, növény- és állattára működött. A gyűjtemény egyre szaporodott, híres tudósok, gyűjtők, polihisztorok, vadászok - Kitaibel Pál, Herman Ottó, Xántus János, Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond - tevékenysége révén. 1933- ben megalakult az Országos Természettudományi Múzeum, amely 1991-ben, hangsúlyozva a gyűjtemény nemzeti jellegét, felvette jelenlegi nevét. Egyre jobban kinőve a Nemzeti Múzeumban szorított helyet, tovább nem halasztható feladattá vált a természettudományi gyűjtemény új, önálló épületbe költöztetése. Az átalakított lovarda az új múzeum első kiállítási épülete, az alapszinten és a galérián megnyílt állandó és időszaki kiállítások ízelítőt nyújtanak a majdani múzeum teljes gazdagságából. A korszerűen elhelyezett, kellően megvilágított tárgyak értelmes, hangulatos egységgé szerveződnek. Jól olvasható feliratok, magyarázó szövegek (angolul is) segítik az eligazodást. A legkorszerűbb, interaktív videorendszer gyors, részletes további információkat ad és összefüggéseket tár fel. A kiállított makettek, növény- és állatrelikviák körbejárhatók, megérinthető közelségben csodálhatja felnőtt és gyerek. A fő téma az Ember és természet Magyarországon című történeti és ökológiai kiállítás, amely a Kárpát-medence földtörténeti múltját tárja a látogatók elé. Őskövületek, állati és növényi maradványok jelzik, hogy ez a terület már 350 ezer évvel ezelőtt lakott volt. A legrégebbi őskor elején éltek itt már emberek, ezt a vértesszőlősi ősember csontmaradványai és használati eszközei bizonyítják. A Neander-völgyi emberek korából a Subalyuk-barlangban egy asszony és egy gyerek csontleletei együtt maradtak meg a környéken élt állatok csontjaival. Besétálhatunk egy lakóbarlangba, ahol óriásszarvas, gyapjas orrszarvú, barlangi medve és más ősállatmaradványok mellett a lakótérről is képet kapunk. A kiállítás egyik szenzációja egy 4 méter magas mamut rekonstrukciója. A növényevő ősormányos hazánk területén őshonos volt valaha, több mint 200 lelőhelyet tartanak számon, ahol mamutcsontok felbukkantak. Egy-egy őrlőfoga olyanforma, mint egy 42-es edzőcipő lenyomata, méteres comb- és felkarcsontjai félelmetesek. Nagy esemény lehetett, ha az ősemberközösség egy ilyen óriást zsákmányul ejtett. A területen feltárt koponyák szoborportrévá formált sora érzékletesen mutatja be a Kárpát-medence lakóinak változatos külsejét a magyarok bejövetele előtt, majd honfoglalás kori eleink arckarakterét nézve gondolkodhatunk el a különböző fejformák láttán. A természet állathangjai, madárcsicsergés, nádsusogás hangkulisszája idézi a mocsaras területek állat- és növényvilágát. A zsombékos, mocsaras vidéknek kiemelkedően gazdag élővilága volt, a halász, csíkász, pákász életterét és használati eszközeit egyaránt szemügyre veheti a néző. Erdeink, vizeink kipusztult és meglévő flórája és faunája között nézelődünk. Egy hatalmas dioráma természetes közegükben mutatja be a terület jellegzetes állatait. A kiállítás gondolati íve a barlanglakástól a panellakásig vezet. Figyelmeztet arra, hogy az emberi civilizáció óriási fejlődése közben a természetben jóvátehetetlen károk és még begyógyítható sebek egyaránt vannak. A berendezett panellakás konyhájában elborzadva szemlélhetjük a lakótelepeken velünk élő hívatlan vendégek sorát: fáraóhangya, egér, lisztbogár, csótány, aszalványmoly lepi el a bútorokat, lakmározik ételeinkből. Az egész kiállítást megfontoltan és hangsúlyosan hatja át a természet- és környezetvédelem fontossága. Kőbe zárt tanúk: az őslénytár kincseiből kapunk ízelítőt, míg halgyík, repülő hüllő csontvázának, tengeri krokodil koponyájának megkövült maradványait szemléljük. A Lajta-hegységben lelt miocén kori ősbálna csontjai, rég kipusztult állatok lenyomatai döbbentik rá az embert az élet végtelen körforgására. Szemkápráztató élmény a nem hervadó virágoskert, a Kárpát-övezet ásványkincseinek bemutatása. Itt mintegy 900 ásvány fordul elő, a Földön eddig leírt összes faj egynegyede. Szikrákat szór az aranycsillámú pirít, az örökzöld rézvirág, a malachit, az égkék azurit, a halvány rózsaszín kalcit. Törékeny, üvegszerű gipsztűk szúrnak a levegőbe, hegyikristály jégszilánkjai, színjátszó opálok villannak, a kősó áttetsző kockatömbjei gyönyörű formákba rendeződnek. Monumentális csontszerkezetének szépségével köti le az ember figyelmét Káli, az állatkert húszéves korában elpusztult nőstény indiai elefántjának csontváza. A felirat szerint viszonylag kis termetű, mégis több mint egytonnás súlyú volt életében. A másik nagy látványosság a terem egyik oldalát elfoglaló óriás bárka, a bibliai vízözön óta a túlélés jelképe. A múzeumban a kihalás szélére került növény- és állatfajok megmentésére összpontosuló világméretű erőfeszítést és összefogást szimbolizálja. De ez a munka akkor lehet eredményes, ha lesznek megfelelő élőhelyek az átmentett élőlényeknek. Hazánk természeti környezetének gazdagsága sok faj számára jelent menedéket Közép-Európában. A bárka belsejében, tetején és ablakaiban állatok sora figyelmeztet közös felelősségünkre. Ha nem vigyázunk, kipusztul a még élő zsiráf, pelikán, orangután, héja, bölény, krokodil, strucc, tapír, tobzoska, muflon. A múzeumhoz vezető út mentén időösvény húzódik. Szabadtéri kőtár ez, a hazánk területén előforduló különböző korú kőzetek látványos bemutatása. Szépen ráhangolja a látogatókat arra a múltba vezető időutazásra, amit a természet kincsei között tehetnek. Lovass Ildikó Ember és természet - dioráma SPRECHER ILDIKÓ FELVÉTELEI A kiállítás egyik szenzációja a mamutrekonstrukció - Sajnálom. Ön tehát méhészkedik. Az első kérdésem az volna, hogy mit csinált ön tegnapelőtt este húsz óra tizenkilenc perckor? - Tegnapelőtt este?... Miért tetszik ezt kérdezni? - A nyomozás érdeke így kívánja. - Nyomozás? Hát mit nyomoz az úr? - Hogy ki vágta fejbe Hudák elvtársat. - Hát fejbe vágták? - Fejbe. Nos? - Akkor ez olyan, olyan nyomozásféle? - Az. Nos? - Csak nem engem gyanúsít az úr? - Még egyelőre senkit sem, illetve mindenkit. Sok minden vár tisztázásra. Tehát? - Na ne tessék már velem viccelni. -Ez nem vicc. A kérdés komoly, Vajhát úr. Mit csinált ön tegnapelőtt este húsz óra tizenkilenc perckor? Még jó darabig huzakodtak, de aztán a hústorony kibökte, hogy mit is csinált volna egyebet: nézte a tévét. - Logikus - ismerte el a nyomozó, s feltette a keresztkérdést. - Akkor viszont azt is pontosan meg tetszik tudni mondani, hogy mi ment a tévében akkor este. A hústorony felbődült: - Teri!... Tekiiiii! - Tessék, apu! - Mi ment tegnapelőtt este a tévében? - Hát az Angyal. Mi ment volna? kislány oly hirtelen dugta ki a fejét a szobaablakon, és oly gyorsan rávágta a választ, hogy a nyomozó nem tudott közbeszólni. A keresztkérdés csődöt mondott. A nyomozó kelletlenül sziszegte: - Szépen kérem, én nem a kislányt kérdeztem, hanem önt. És továbbra is azt kérem, hogy a kérdésemre ne a Tériké válaszoljon. Tériké megszeppenve húzta vissza a fejét. - Ha tehát ön a tévét nézte, akkor bizonyára el is tudja mesélni a látott film tartalmát. - Vagyis hogy miről szólt? - Igen. Hogy miről szólt. - Hozzá akarta tenni dühösen: „az istenfáját”, de valahogyan respektálta az egykori hentes és mészáros erőfölényét. Legalább négy súlycsoport volt közöttük. - Hát, kérem. Az nehéz lesz. Az iskolában is mindig ezzel tudtak a legjobban gyötörni. Hogy mondjam el a tartalmát. Valaminek. - Iskola! Hol van már az iskola! Azóta tanultunk, okosabbak lettünk, el tudjuk mondani egy film tartalmát, nem? Nos? - Hát, kérem. Az Angyal. Ugyebár. Meg az a szőke nő. Az se nem volt ám olyan ártatlan. Ismerték egymást azelőttről is. Ugyebár. És ugyanakkor az a banda. Akik az ékszereket, ugyebár, elvitték. Akkor jött az Angyal. Meg az a szőke nő, ugyebár. És Angyal eleinte nem boldogult. De sőt, ugye, amikor ugyebár, becsalták abba a raktárba vagy mibe. Ott az a verekedés. Nagy, nagy verekedés. És ott is a szőke nő, ugyebár. Meg a rendőrség. A marha rendőrség, ugyebár, az Angyalra gyanakodott. Hogy ő tette volna. Mármint az ellopást... és akkor megint jött az a szőke nő... - és ekkor a hústorony felordított -, de az úristenit neki, meddig kell még itt nekem az eszemet gyötörni, hát mi vagyok én, iskolás gyerek? Maga meg a tanító? - Kérem... kérem... ne tessék felingerlődni. Elég. Ebből nekem ennyi elég is. Véletlenül én is láttam az Angyalt akkor este, és mondhatom, némi kihagyásokkal ugyan, de csakugyan így zajlott le. Tehát rendben van az... - azt akarta mondani, hogy „alibi” - az elbeszélés. Látja, kérem - ennyi volt az egész. A holdtányér újra kiderült. A felhő elúszott róla. - Most már csak úgy... nem hivatalosan — fordította könnyedebbre hangját a nyomozó -, vajon mitől döglenek az ön méhei? A holdtányér újra elsötétedett. - Az a megfigyelésem, hogy valaki megmérgezte őket. - Megmérgezte? - A nyomozó őszintén meglepődött. - Hogyan? Hát ebben a faluban nemcsak kutyát, hanem méhet is?... -Csak tudjam meg, ki volt a tettes! Ha én egyszer azt a pasast a kezem közé kaphatom! „Az érdekes lenne, valóban” - gondolta a nyomozó. - Térjünk vissza Hudák elvtársra. Azt mondta, Vajhát úr, hogy jó viszonyban voltak egymással. - Hát. Jóba. Most már elmondhatom, uram. Jó emberem volt nekem. Most is az. Ugye. Most már el lehet mondani. Amikor volt az az osztályharc a faluban - most már megszűnt, hála istennek -, akkor velem is ki akart babrálni a hatóság. A tanács vagy mi a franc. El akarták államosítani ezt itten, ezt a házat. A fejem fölül, ugye. Akkor aztán jött a kapcsolat. Ugye. A Hudák elvtárssal. Ő akkor is elnök volt. Az államosítási bizottságnak, ugye, az elnöke. Ő aztán jó emberünk lett nekünk. Segített, ugye. Kihúzták a listáról a nevemet. Hogy aztán miképpen, hogyan, azt inkább a feleségem tudná megmondani, ugye, mert ő járt ide, oda, ugye. Ez ennek a magyarázata. - Ugye... - tette hozzá elgondolkozva a nyomozó. „Ritkaság, hogy valaki ekkora nagy csibész legyen, mint ez a Hudák elvtárs” - gondolta, s látta lelki szemeivel nemcsak Vajhát úr egybuzgó nejét, hanem a kövér disznókat is, amik Vajhát úr szíves köszönetét tolmácsolandó, becammognak Hudák elvtárs portájára. S mindez miért? Ahogy Mónus, a tapasztalt nyomozó fel tudta mérni, Vajhát úr háza méreteinél, illetve a szobák számánál fogva egyáltalán nem esett az államosítandó épületek kategóriájába. Meg sem közelítette. Hány ilyen üzlete lehetett ennek a Hudáknak vajon? - Szép kislánya van, Vajhát úr. - Szép. Megadta nekünk az isten. „Ugye. Meg a Hudák elvtárs.” - Már-már azt hittük, hogy házasságunk gyermekáldás nélkül múlik el. De aztán megadta. Hála istennek. Ugye. - A szorgalom végül is - jegyezte meg a nyomozó - meghozta gyümölcsét. - Meg, ugye. Semmi értelme nem volt többé, hogy Mónus itt töltse drága idejét. Magára hagyta Vajhát urat döglődő méheivel. Azzal az érzéssel jött el, hogy éppen ideje volt már, hogy valaki fejbe vágja korunk egyik legnagyobb csibészét, Hudák elvtársat. De ezt csak önmagában gondolta: nincs joga ezt kimondani. Neki az a kötelessége, hogy kinyomozza, ki volt a tettes, mikor Vajhátéktól kilépett az utcára, szemébe ötlött egy különös alak. Az utca másik oldalán állt, idefelé nézett, mintha az ő megjelenésére várna. A fején ócska, szakadozott kalap, körültűzködve különféle tarkabarka tollakkal, karjai mint megbomlott cséphadarók kalimpálnak, érthetetlen szavakat kiabál szüntelen - mezítelen lábai feketék a többhetes retektől. Ez nyilván a falu bolondja, nem kell törődni a szerencsétlennel - így a nyomozó, s aztán elindult, hogy felkeresse a következő gyanúsítottat. - Mondja csak, kedves Mondó Gergely, mit csinált ön tegnapelőtt este húsz óra tizenkilenc perckor? Az alibit firtató kérdés újra elhangzott, ezúttal meglehetősen szokatlan viszonyok között. A nyomozó özvegy Szikszai Mihályné házának padlásán ült, egy felfordított, ócska vasköpülőn, vele szemben tavalyról itt maradt borsószalmán térdepelt Mondó Gergely, a duplán is gyanúsítható kliens. Ez a Mondó Gergely egyáltalán nem úgy festett, mint valami veszedelmes merénylő. Egy rendkívül lestrapált, idegileg láthatóan kimerült - nyugtalan repdeső tekintet, idegesen vibráló ujjak, lerágott bajusz, kusza, csapzott hajzat -, mélyen a saját formája alatt sínylődő ember térdepelt a nyomozó előtt. Már az maga is különös volt, hogy Mondó Gergelyt nem találta a lakásán. Ez önmagában véve még lehetett volna akár természetes állapot is, hiszen - Emil bácsi tájékoztatása szerint - Mondó Gergely egyénileg gazdálkodó parasztember, tehát akár kinn lehetett volna a határban, földjén munkálkodva. Ám Mondó Gergely felesége a férjével ellentétben elég jó húsban levő, tetterős és igen kellemes beszédű asszonyka - a következőképpen utasította útba a férj iránt érdeklődő nyomozót. - Menjen el, lelkem, aranyom, ennek az utcának a régibe, van ott, lelkem, bogaram, egy keresztutca, azon balra lefordul, nahát, szentem, csillagom, annak az utcának valamelyik udvarán vagy pedig valamelyik házpadláson bizonyosan megtalálja, csillagbogaram, az én édes páromat, ott tekereg valahol az a tökkelütött. Az eligazítás nyomán itt bukkant Mondó Gergelyre a nyomozó, özvegy Szikszainé háza padlásán. „Vajon miért kujtorog idegen padlásokon a gyanúsított, csak talán nem énelőlem rejtőzködik?” - töprengett a nyomozó ezen a valóban talányos kérdésen. Egyelőre azonban ott tartunk, hogy feltette a kérdést a riadt emberkének: „Mit csinált ön stb., stb.” A gyanúsított a kérdésre feltűnően felfokozott idegességgel reagált. Lázasan kapkodó mozdulatokkal keresett valamit a borsószalmában - ahá, megvagy -, s a háta mögül előrekanyarított egy bőrtáskát. Afféle kopott, ócska vadásztarisznya. -Kérem... kérem... máris, egy pillanat - s a nyomozó ugrásra készen figyelte, mit kotor elő belőle, elhatározta, hogy az első gyanús mozdulatra ráveti magát. - Hát, sajnos, otthon felejtettem. Pont az nincs itt. Néhány pepita fedelű füzetet kotort elő a vadásztarisznyából. Bosszúsan csóválta a fejét: hej, hej, micsoda feledékenység. - Mit keres tulajdonképpen? - Egy füzetet. A munkafüzetet. Amiben fel van jegyezve, hogy mikor mit csinálok. - Maga feljegyzi a füzetbe, hogy mikor mit csinál? - tesz. Muszáj. Mert annyi mindent csinálok... - Mit csinál maga tulajdonképpen? Itt, most, konkrétan? Mit keres maga, egyéni paraszt létére, idegen padlásokon? - Ellenőrizem, kérem tisztelettel. A rendet. Meg a tisztaságot. Aki benevezett, kérem szépen, a versenybe. (Folytatjuk) A Mocsár Gábor : Ki vágta fejbe Hudák elvtársat?