Szabad Föld, 1997. január-június (53. évfolyam, 1-25. szám)

1997-02-25 / 8. szám

22 Szabad Föld 1997. FEBRUÁR 25. Megnyílt a Természettudományi Múzeum Időösvényen a természet kincsei között Ritka és örömteli esemény egy nemzet életében, ha új múzeumot avathat. Múlt év őszén - csaknem 200 éves fennállása alatt végre önálló épület­ben - megnyílt a Magyar Természet­­tudományi Múzeum első­ kiállító­helyisége. A budapesti Ludovika téri épület­­együttes és hallatlan gazdag természet­­tudományi gyűjteményünk egyaránt ka­landos sorsú. Érdemes felidézni kissé múltba nyúló gyökereiket. Az Orczy­­kert a XVIII-XIX. század eleji Pest leg­szebb nyilvános parkja volt, az itt élők kedvelt, méltán hírneves közkertje. A te­rületet az Orczy családtól 1829-ben vá­sárolta meg tanintézete felállítására a Ludovika Akadémia. I. Ferenc császár harmadik felesége, Mária Ludovika királyi gesztussal koronázási ajándéká­ból ötvenezer koronát felajánlott egy magyar katonai nevelőintézet létesítésé­re. Az 1830-as években a neves építész, Pollack Mihály tervei alapján elkészült a Ludoviceum klasszicista stílusú épülete, ahol hazafias szellemben, magyar nyel­ven képeztek katonatiszteket. Az Aka­démia hatalmas tömbje mellé lovarda épült. Ez a nemes egyszerűségű épület — többszöri átépítés, tűzvész után - lett a Természettudományi Múzeum önálló otthonának első kialakított része. Öt-hat év múlva az Akadémia épületében ren­dezkedik be a teljes múzeum. Amikor 1802-ben gróf Széchényi Fe­renc megalapította a Nemzeti Múzeu­mot, felesége, Festetics Julianna nö­vény- és ásványgyűjteményét ajándé­kozta a nemzetnek. Ez volt a Természet­­tudományi Múzeum első szerzeménye. 1812-ben már megvásárolták az első ál­lattani gyűjteményt. 1869 ben a Nemze­ti Múzeumnak ásvány-, őslény-, nö­vény- és állattára működött. A gyűjte­mény egyre szaporodott, híres tudósok, gyűjtők, polihisztorok, vadászok - Kitaibel Pál, Herman Ottó, Xántus Já­nos, Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond - tevékenysége révén. 1933- ben megalakult az Országos Természet­­tudományi Múzeum, amely 1991-ben, hangsúlyozva a gyűjtemény nemzeti jel­legét, felvette jelenlegi nevét. Egyre job­ban kinőve a Nemzeti Múzeumban szo­rított helyet, tovább nem halasztható fel­adattá vált a természettudományi gyűj­temény új, önálló épületbe költöztetése. Az átalakított lovarda az új múzeum első kiállítási épülete, az alapszinten és a galérián megnyílt állandó és időszaki ki­állítások ízelítőt nyújtanak a majdani múzeum teljes gazdagságából. A kor­szerűen elhelyezett, kellően megvilágí­tott tárgyak értelmes, hangulatos egy­séggé szerveződnek. Jól olvasható fel­iratok, magyarázó szövegek (angolul is) segítik az eligazodást. A legkorszerűbb, interaktív videorendszer gyors, részletes további információkat ad és összefüg­géseket tár fel. A kiállított makettek, nö­vény- és állatrelikviák körbejárhatók, megérinthető közelségben csodálhatja felnőtt és gyerek. A fő téma az Ember és természet Ma­gyarországon című történeti és ökoló­giai kiállítás, amely a Kárpát-medence földtörténeti múltját tárja a látogatók elé. Őskövületek, állati és növényi ma­radványok jelzik, hogy ez a terület már 350 ezer évvel ezelőtt lakott volt. A leg­régebbi őskor elején éltek itt már embe­rek, ezt a vértesszőlősi ősember csont­maradványai és használati eszközei bi­zonyítják. A Neander-völgyi emberek korából a Subalyuk-barlangban egy asszony és egy gyerek csontle­letei együtt maradtak meg a környéken élt állatok csontjai­val. Besétálhatunk egy lakó­barlangba, ahol óriásszarvas, gyapjas orrszarvú, barlangi medve és más ősállatmarad­­ványok mellett a lakótérről is képet kapunk. A kiállítás egyik szenzáció­ja egy 4 méter magas mamut rekonstrukciója. A növényevő ősormányos hazánk területén őshonos volt valaha, több mint 200 lelőhelyet tartanak szá­mon, ahol mamutcsontok fel­bukkantak. Egy-egy őrlőfoga olyanforma, mint egy 42-es edzőcipő le­nyomata, méteres comb- és felkarcsont­jai félelmetesek. Nagy esemény lehetett, ha az ősemberközösség egy ilyen óriást zsákmányul ejtett. A területen feltárt koponyák szobor­portrévá formált sora érzékletesen mutat­ja be a Kárpát-medence lakóinak változa­tos külsejét a magyarok bejövetele előtt, majd honfoglalás kori eleink arckarakte­rét nézve gondolkodhatunk el a különbö­ző fejformák láttán. A természet állat­hangjai, madárcsicsergés, nádsusogás hangkulisszája idézi a mocsaras területek állat- és növényvilágát. A zsombékos, mocsaras vidéknek kiemelkedően gazdag élővilága volt, a halász, csíkász, pákász életterét és használati eszközeit egyaránt szemügyre veheti a néző. Erdeink, vize­ink kipusztult és meglévő flórája és fauná­ja között nézelődünk. Egy hatalmas diorá­ma természetes közegükben mutatja be a terület jellegzetes állatait. A kiállítás gondolati íve a barlangla­kástól a panellakásig vezet. Figyelmez­tet arra, hogy az emberi civilizáció óriási fejlődése közben a természetben jóváte­hetetlen károk és még begyógyítható se­bek egyaránt vannak. A berendezett pa­nellakás konyhájában elborzadva szem­lélhetjük a lakótelepeken velünk élő hí­vatlan vendégek sorát: fáraóhangya, egér, lisztbogár, csótány, aszalvány­­moly lepi el a bútorokat, lakmározik éte­leinkből. Az egész kiállítást megfontol­tan és hangsúlyosan hatja át a természet- és környezetvédelem fontossága. Kőbe zárt tanúk: az őslénytár kincsei­ből kapunk ízelítőt, míg halgyík, repülő hüllő csontvázának, tengeri krokodil ko­ponyájának megkövült maradványait szemléljük. A Lajta-hegységben lelt miocén kori ősbálna csontjai, rég ki­pusztult állatok lenyomatai döbbentik rá az embert az élet végtelen körforgására. Szemkápráztató élmény a nem her­vadó virágoskert, a Kárpát-övezet ás­ványkincseinek bemutatása. Itt mintegy 900 ásvány fordul elő, a Földön eddig leírt összes faj egynegyede. Szikrákat szór az aranycsillámú pirít, az örökzöld rézvirág, a malachit, az égkék azurit, a halvány rózsaszín kalcit. Törékeny, üvegszerű gipsztűk szúrnak a levegőbe, hegyikristály jégszilánkjai, színjátszó opálok villannak, a kősó áttetsző koc­katömbjei gyönyörű formákba rende­ződnek. Monumentális csontszerkezetének szépségével köti le az ember figyelmét Káli, az állatkert húszéves korában elpusztult nőstény indiai elefántjának csontváza. A felirat szerint viszonylag kis termetű, mégis több mint egytonnás súlyú volt életében. A másik nagy látványosság a terem egyik oldalát elfoglaló óriás bárka, a bibliai vízözön óta a túlélés jelképe. A múzeumban a kihalás szélére került növény- és állatfajok megmentésére összpontosuló világméretű erőfeszítést és összefogást szimbolizálja. De ez a munka akkor lehet eredményes, ha lesznek megfelelő élőhelyek az átmentett élőlényeknek. Hazánk természeti környezetének gazdagsága sok faj számára jelent menedéket Közép-Európában. A bárka belsejében, tetején és ablakaiban állatok sora figyelmeztet közös felelőssé­günkre. Ha nem vigyázunk, kipusztul a még élő zsiráf, pelikán, orangután, héja, bölény, krokodil, strucc, tapír, tobzoska, muflon. A múzeumhoz vezető út mentén időösvény húzódik. Szabadtéri kőtár ez, a hazánk területén előforduló különböző korú kőzetek látványos bemutatása. Szépen ráhangolja a látogatókat arra a múltba vezető időutazásra, amit a természet kincsei között tehetnek. Lovass Ildikó Ember és természet - dioráma SPRECHER ILDIKÓ FELVÉTELEI A kiállítás egyik szenzációja a mamutrekonstrukció - Sajnálom. Ön tehát méhészkedik. Az első kérdésem az volna, hogy mit csi­nált ön tegnapelőtt este húsz óra tizenki­lenc perckor? - Tegnapelőtt este?... Miért tetszik ezt kérdezni? - A nyomozás érdeke így kívánja. - Nyomozás? Hát mit nyomoz az úr? - Hogy ki vágta fejbe Hudák elvtár­sat. - Hát fejbe vágták? - Fejbe. Nos? - Akkor ez olyan, olyan nyomozásfé­le? - Az. Nos? - Csak nem engem gyanúsít az úr? - Még egyelőre senkit sem, illetve mindenkit. Sok minden vár tisztázásra. Tehát? - Na ne tessék már velem viccelni. -Ez nem vicc. A kérdés komoly, Vajhát úr. Mit csinált ön tegnapelőtt este húsz óra tizenkilenc perckor? Még jó darabig huzakodtak, de aztán a hústorony kibökte, hogy mit is csinált volna egyebet: nézte a tévét. - Logikus - ismerte el a nyomozó, s feltette a keresztkérdést. - Akkor vi­szont azt is pontosan meg tetszik tudni mondani, hogy mi ment a tévében akkor este. A hústorony felbődült: - Teri!... Tekiiiii! - Tessék, apu! - Mi ment tegnapelőtt este a tévében? - Hát az Angyal. Mi ment volna? kislány oly hirtelen dugta ki a fe­jét a szobaablakon, és oly gyor­san rávágta a választ, hogy a nyomozó nem tudott közbeszólni. A ke­resztkérdés csődöt mondott. A nyomozó kelletlenül sziszegte: - Szépen kérem, én nem a kislányt kérdeztem, hanem önt. És továbbra is azt kérem, hogy a kérdésemre ne a Tériké válaszoljon. Tériké megszeppenve húzta vissza a fejét. - Ha tehát ön a tévét nézte, akkor bi­zonyára el is tudja mesélni a látott film tartalmát. - Vagyis hogy miről szólt? - Igen. Hogy miről szólt. - Hozzá akarta tenni dühösen: „az istenfáját”, de valahogyan respektálta az egykori hen­tes és mészáros erőfölényét. Legalább négy súlycsoport volt közöttük. - Hát, kérem. Az nehéz lesz. Az isko­lában is mindig ezzel tudtak a legjobban gyötörni. Hogy mondjam el a­ tartalmát. Valaminek. - Iskola! Hol van már az iskola! Az­óta tanultunk, okosabbak lettünk, el tud­juk mondani egy film tartalmát, nem? Nos? - Hát, kérem. Az Angyal. Ugyebár. Meg az a szőke nő. Az se nem volt ám olyan ártatlan. Ismerték egymást az­­előttről is. Ugyebár. És ugyanakkor az a banda. Akik az ékszereket, ugyebár, el­vitték. Akkor jött az Angyal. Meg az a szőke nő, ugyebár. És Angyal eleinte nem boldogult. De sőt, ugye, amikor ugyebár, becsalták abba a raktárba vagy mibe. Ott az a verekedés. Nagy, nagy ve­rekedés. És ott is a szőke nő, ugyebár. Meg a rendőrség. A marha rendőrség, ugyebár, az Angyalra gyanakodott. Hogy ő tette volna. Mármint az ello­pást... és akkor megint jött az a szőke nő... - és ekkor a hústorony felordított -, de az úristenit neki, meddig kell még itt nekem az eszemet gyötörni, hát mi va­gyok én, iskolás gyerek? Maga meg a ta­nító? - Kérem... kérem... ne tessék felin­­gerlődni. Elég. Ebből nekem ennyi elég is. Véletlenül én is láttam az Angyalt ak­kor este, és mondhatom, némi kihagyá­sokkal ugyan, de csakugyan így zajlott le. Tehát rendben van az... - azt akarta mondani, hogy „alibi” - az elbeszélés. Látja, kérem - ennyi volt az egész. A holdtányér újra kiderült. A felhő el­úszott róla. - Most már csak úgy... nem hivatalo­san — fordította könnyedebbre hangját a nyomozó -, vajon mitől döglenek az ön méhei? A holdtányér újra elsötétedett. - Az a megfigyelésem, hogy valaki megmérgezte őket. - Megmérgezte? - A nyomozó őszin­tén meglepődött. - Hogyan? Hát ebben a faluban nemcsak kutyát, hanem méhet is?... -Csak tudjam meg, ki volt a tettes! Ha én egyszer azt a pasast a kezem közé kaphatom! „Az érdekes lenne, valóban” - gon­dolta a nyomozó. - Térjünk vissza Hudák elvtársra. Azt mondta, Vajhát úr, hogy jó viszonyban voltak egymással. - Hát. Jóba. Most már elmondhatom, uram. Jó emberem volt nekem. Most is az. Ugye. Most már el lehet mondani. Amikor volt az az osztályharc a faluban - most már megszűnt, hála istennek -, akkor velem is ki akart babrálni a ható­ság. A tanács vagy mi a franc. El akarták államosítani ezt itten, ezt a házat. A fe­jem fölül, ugye. Akkor aztán jött a kap­csolat. Ugye. A Hudák elvtárssal. Ő ak­kor is elnök volt. Az államosítási bizott­ságnak, ugye, az elnöke. Ő aztán jó em­berünk lett nekünk. Segített, ugye. Ki­húzták a listáról a nevemet. Hogy aztán miképpen, hogyan, azt inkább a felesé­gem tudná megmondani, ugye, mert ő járt ide, oda, ugye. Ez ennek a magyará­zata. - Ugye... - tette hozzá elgondolkozva a nyomozó. „Ritkaság, hogy valaki ekko­ra nagy csibész legyen, mint ez a Hudák elvtárs” - gondolta, s látta lelki szemei­vel nemcsak Vajhát úr egybuzgó nejét, hanem a kövér disznókat is, amik Vajhát úr szíves köszönetét tolmácsolandó, be­cammognak Hudák elvtárs portájára. S mindez miért? Ahogy Mónus, a tapasz­talt nyomozó fel tudta mérni, Vajhát úr háza méreteinél, illetve a szobák számá­nál fogva egyáltalán nem esett az álla­mosítandó épületek kategóriájába. Meg sem közelítette. Hány ilyen üzlete lehe­tett ennek a Hudáknak vajon? - Szép kislánya van, Vajhát úr. - Szép. Megadta nekünk az isten. „Ugye. Meg a Hudák elvtárs.” - Már-már azt hittük, hogy házassá­gunk gyermekáldás nélkül múlik el. De aztán megadta. Hála istennek. Ugye. - A szorgalom végül is - jegyezte meg a nyomozó - meghozta gyümölcsét. - Meg, ugye. Semmi értelme nem volt többé, hogy Mónus itt töltse drága idejét. Magára hagyta Vajhát urat döglődő méheivel. Azzal az érzéssel jött el, hogy éppen ide­je volt már, hogy valaki fejbe vágja ko­runk egyik legnagyobb csibészét, Hudák elvtársat. De ezt csak önmagában gon­dolta: nincs joga ezt kimondani. Neki az a kötelessége, hogy kinyomozza, ki volt a tettes, mikor Vajhátéktól kilépett az ut­cára, szemébe ötlött egy különös alak. Az utca másik oldalán állt, idefelé nézett, mintha az ő megjele­nésére várna. A fején ócska, szakadozott kalap, körültűzködve különféle tarka­barka tollakkal, karjai mint megbomlott cséphadarók kalimpálnak, érthetetlen szavakat kiabál szüntelen - mezítelen lá­bai feketék a többhetes retektől. Ez nyil­ván a falu bolondja, nem kell törődni a szerencsétlennel - így a nyomozó, s az­tán elindult, hogy felkeresse a következő gyanúsítottat. - Mondja csak, kedves Mondó Ger­gely, mit csinált ön tegnapelőtt este húsz óra tizenkilenc perckor? Az alibit firtató kérdés újra elhang­zott, ezúttal meglehetősen szokatlan vi­szonyok között. A nyomozó özvegy Szikszai Mihályné házának padlásán ült, egy felfordított, ócska vasköpülőn, vele szemben tavalyról itt maradt borsószal­mán térdepelt Mondó Gergely, a duplán is gyanúsítható kliens. Ez a Mondó Gergely egyáltalán nem úgy festett, mint valami veszedelmes merénylő. Egy rendkívül lestrapált, ide­gileg láthatóan kimerült - nyugtalan rep­­deső tekintet, idegesen vibráló ujjak, le­rágott bajusz, kusza, csapzott hajzat -, mélyen a saját formája alatt sínylődő ember térdepelt a nyomozó előtt. Már az maga is különös volt, hogy Mondó Ger­gelyt nem találta a lakásán. Ez önmagá­ban véve még lehetett volna akár termé­szetes állapot is, hiszen - Emil bácsi tá­jékoztatása szerint - Mondó Gergely egyénileg gazdálkodó parasztember, te­hát akár kinn lehetett volna a határban, földjén munkálkodva. Ám Mondó Ger­gely felesége a férjével ellentétben elég jó húsban levő, tetterős és igen kellemes beszédű asszonyka - a következőképpen utasította útba a férj iránt érdeklődő nyo­mozót. - Menjen el, lelkem, aranyom, ennek az utcának a régibe, van ott, lelkem, bo­garam, egy keresztutca, azon balra lefor­dul, nahát, szentem, csillagom, annak az utcának valamelyik udvarán vagy pedig valamelyik házpadláson bizonyosan megtalálja, csillagbogaram, az én édes páromat, ott tekereg valahol az a tökkel­­ütött. Az eligazítás nyomán itt bukkant Mondó Gergelyre a nyomozó, özvegy Szikszainé háza padlásán. „Vajon miért kujtorog idegen padlásokon a gyanúsí­tott, csak talán nem énelőlem rejtőzkö­dik?” - töprengett a nyomozó ezen a va­lóban talányos kérdésen. Egyelőre azon­ban ott tartunk, hogy feltette a kérdést a riadt emberkének: „Mit csinált ön stb., stb.” A gyanúsított a kérdésre feltűnően felfokozott idegességgel reagált. Láza­san kapkodó mozdulatokkal keresett va­lamit a borsószalmában - ahá, megvagy -, s a háta mögül előrekanyarított egy bőr­táskát. Afféle kopott, ócska vadászta­risznya. -Kérem... kérem... máris, egy pilla­nat - s a nyomozó ugrásra készen figyel­te, mit kotor elő belőle, elhatározta, hogy az első gyanús mozdulatra ráveti magát. - Hát, sajnos, otthon felejtettem. Pont az nincs itt. Néhány pepita fedelű füzetet kotort elő a vadásztarisznyából. Bosszúsan csóválta a fejét: hej, hej, micsoda feledé­­kenység. - Mit keres tulajdonképpen? - Egy füzetet. A munkafüzetet. Ami­ben fel van jegyezve, hogy mikor mit csinálok. - Maga feljegyzi a füzetbe, hogy mi­kor mit csinál? - tesz. Muszáj. Mert annyi mindent csinálok... - Mit csinál maga tulajdonképpen? Itt, most, konkrétan? Mit keres maga, egyéni paraszt létére, idegen padláso­kon? - Ellenőrizem, kérem tisztelettel. A rendet. Meg a tisztaságot. Aki beneve­zett, kérem szépen, a versenybe. (Folytatjuk) A Mocsár Gábor : Ki vágta fejbe Hudák elvtársat?

Next