Szabad Föld, 1997. július-december (53. évfolyam, 26-52. szám)

1997-12-16 / 50. szám

t ' * S&EiiiEáil wKKBmk m k ^ 11 ■ \ Vsá ~ ^ <&■ 'A ÍJJ ' M m PROVIDENCIA osrrftÁ k-magyak siztqsétó m. ■ ' V: Ahány fdp* biztositó, ^ annyiféle kötelező felelősségbiztosítási ajánlat. A Providencia - élve a törvény adta lehetőséggel - a Magyarországon lehetséges legkedvezőbb k díjszabást kínálja Önnek személyautókra, kisteherautókra, illetve a 10-19 személyes autóbuszokra. A Providencia tehát már most biztosítja, hogy a kötelező­­biztosítási ajánlatok versenyében is­­ csak Ön nyerhet. iBk-Tf­MfSMlm­.tt. m Providencia Információs Szolgálat: 1­467-1919 I 18 Szabad Föld Istenem, de nagyon irigyeltük Ferrari Violettát kölyöklányok­­ként! Azért a vagány, sármos fiú­ért, aki még arra is képes volt, hogy meggyőzze a világot arról: a két­szer kettő igenis lehet öt. Valami szimbolikus jelentése is volt ennek az ötvenes évek merev korlátai kö­zött. Tizenegyszer láttuk a filmet és száztizenegyszer fogadtuk meg, hogy nekünk csakis olyan férjünk lesz, mint Zenthe Ferenc. Persze hogy nem úgy lett, mert Zenthe utánozhatatlan és sajnos csak egy * van belőle. - A 2 x 2 néha 5 hozta meg önnek az igazi népszerűséget? - kérdezem immár sok-sok év után a Madách Színházban a művészt, Zenthe Ferencet. - Tulajdonképpen igen, mert ennek a filmnek volt akkoriban a legnagyobb si­kere. Bár előtte már játszották a Rákóczi hadnagyát, az első filmemet, amiben fő­szerepet kaptam, s már nem volt isme­retlen a nevem a nézők előtt. - Aztán a Gábor diák, a Kard és koc­ka, az akkori idők sikerfimjei mind az ön nevéhez kötődnek. Kedvesek voltak, ro­mantikusak, kicsit szentimentálisak. Szerette ezeket a filmeket? - Nagyon­. Gondolja csak el, egészen addig nem látott mást a néző, mint piff­­puffos, szomorú, háborús filmeket. Bun­kerekben, pincékben bujkálva, pufajká­­san, borostásan játszott a színész. A két­szer kettőben vasalt nadrágot lehetett húzni, nyakkendőt kötni, Kazal Laci jó­kat mondott, jókat nevetett, a gyönyörű Ferrari Violettába lehetett szerelmes az ember. Nem a föld alatt kellett bujkálni, hanem a felhők fölött szállni, könnyű kis vitorlásokkal. Mindehhez kitűnő zenéje volt a filmnek, olyan jó zenéje, amit ma újra slágerként dúdolnak a fiatalok. - Gondolta volna salgóbányai kisgye­rekként, hogy egyszer ilyen magasra jut? A filmben az egekig, a színészi pályán pedig a töretlen népszerűségig? - Nem. Mikor kisgyerekként mász­tam a salgóbányai fákat, dagonyáztam a sárban, eszembe sem jutott, hogy valaha színész leszek. Kései gyerek voltam, köztem és apám között éppen ötven év korkülönbség volt. Éppen ezért nagyon komolyan vette, hogy mivé akar nevelni engem. Mindenképpen műszaki pályára szánt. Ő bányafőmérnök volt Salgóbá­nyán, a hivatalához járt a szolgálati la­kás, nagy kerttel. Ott volt a Salgó vár, az erdő, a patak, a falusi haverok, akikkel a világtörténelmet el lehetett játszani a várban, a faluban. Tízéves koromig úgy éltem ott Salgóbányán, mint a vidám kis­­majom. Később a család Pestre költö­zött. Apám komoly, szigorú nevelésben akart részesíteni. Egerbe íratott, papi is­kolába. De rövid idő múlva közölték vele, hogy nem bírnak a gyerekkel, mert igen elevenke. Erre apám megsértődött, elvitt Nyíregyházára. Ott érettségiztem. Itt kezdett kiderülni, hogy alighanem én leszek a családban a kakukkfióka. Volt egy Perényi nevű magyartanárunk, aki önképzőkört szervezett. Szavaltunk, színdarabokat adtunk elő. Nem éreztem én magamban színészi tehetséget, de­hogy éreztem! De részt vettem benne, mert nem kellett órára járni. Nagyon la­zán, könnyedén ment a színészkedés, s valószínűleg jól is, mert Perényi tanár úr volt az első, aki megkérdezte tőlem érettségi előtt, nem volna-e kedvem szí­nésznek tanulni, s a színiakadémiára menni. -És? - Éppen abban az időben kérdezte meg apám is, hogy mi szeretnék lenni. Mondom, hát leginkább színész. Azt az­tán nem! - mondta. - Szó sem lehet róla. Tessék valami becsületes pályát választani , végül eldöntötte a családi tanács, hogy legyek közgazdász. - Nem baj, ha nem értesz hoz­zá, mondta apám, majd megtanulod - így lettem közgazdász „ipari tanuló”. De mit ad isten, megkértek, hogy szavaljak egy műked­velőesten. Ott találkoztam össze Pécsi Sanyival. Ó, azt hiszem, akkor a jogra járt. Körülbelül annyira érdekel­ték a jogi tanulmányok, mint engem a mérlegek, egyenle­gek. Nem mondtuk kétszer egymásnak, hogy mégis megpróbáljuk, felvételizünk a színiakadémiára. Fel is vették mind a kettőnket. - Örült? - Persze. De hát mi van olyankor, ha ezt otthon egyáltalán nem lehet meg­mondani? Végül anyám se­gített, mert ő azért sejtette, hogy nem egészen a kettős könyveléssel foglalkozom. Beadagolta apámnak, s elkezdhettem a színiakadé­miát. - Ekkor már sínen volt? - Lettem volna, ha nincs éppen hábo­rú. Behívót kaptam. Talán az volt a sze­rencsém, hogy akkor már itt volt a hábo­rú az Alföldön. Nem kellett a Don-ka­­nyarhoz utazni azért, hogy meghaljon az ember. Megúsztam. - Háború után? - Társulathoz akartam kerülni, olyan helyre, ahol ezt a mesterséget igazán, színházban tudom megtanulni, így ke­rültem Pécsre, majd a győri színházhoz. Később Debrecenben játszottam. Innen hívtak próbafelvételre a filmgyárba, s Bán Frigyes teljesen ismeretlenül, egy muszterről, úgynevezett munkapéldány­ról választott ki a Rákóczi hadnagyára. - És akkor jött a Tenkes kapitánya... vagyis a nagy sorozatok ideje? - Azt is nagyon szerettem. Mintha ki­csit a gyerekkorom tért volna vele vissza. Jó volt tudni, hogy a nézőt becsü­letre, tiszta játékra, hazaszeretetre tanít­ja. Hihetetlen sikere volt. Soha nem fe­lejtem el szegény Latinovits Zolit. Azt mondta, hogy nektek milyen szerencsé­tek van! Eljátszhatok én bármit, bár­hogyan, mégis rólatok beszél az egész ország. Ma is elkelne egy-egy ilyen ro­mantikus sorozat. Valósággal megrémü­lök időnként, ha kinyitom a televíziót. Minden csatornán megy egy amerikai film, ahol ötpercenként megölnek vala­kit, a legkülönbözőbb módokon. A Sza­bó család meg valósággal a saját csalá­dommá vált, úgy összeszoktunk. Igazi rokoni fájdalommal éltük meg a szomo­rú búcsúkat Rajz Jánostól, Gobbi Hildá­tól, Benkő Gyulától... Éppen most volt a kétezredik adás. - Nógrád megye a napokban díszpol­gárává választotta... - Jaj, az az ünnepség! Jószerivel nem is voltam magamnál. Izzadt a tenyerem, remegett a lábam. Nem is hinné ugye, ilyen sokéves színészi múlttal a hátam mögött! Nekem valahogy az „énségem­­mel” van baj. A színpadon csak szerep­ben érzem jól magam. Ha Zenthe Fe­rencnek Zenthe Ferencnek kell lennie, akkor olyan vagyok, mint mindenki más, aki először áll színpadon, közönség előtt. Vagy talán még rosszabb. Ehhez hozzájött még a meghatottság, s egy­szerre volt számomra az ünneplés ször­nyű és nagyon gyönyörű. - Szorosan kötődik Nógrád megyé­hez? - Ha hívnak a régiek, megyek. Na­gyon sok minden megváltozott Salgó­bányán. A régi tárna és apám irodája he­lyén egy szálloda áll. Állítólag minden földi kényelemmel, szaunával felszerel­ve. Hívtak, hogy töltsünk ott hosszabb időt a feleségemmel, de eddig még nem tudtunk sort keríteni rá. Szerencsére még mindig nagyon sok a munkám, és én na­gyon szeretem a mesterségem. De egy­szer biztosan elmegyünk oda egy kicsit megpihenni. Zenthe Ferenc sok emlékezetes szín­padi alakítást tudhat a magáénak a Madách Színházban, melynek lassan fél évszázada tagja, így például Puckot és Zubolyt a Szentivánéji álomból, vagy Vinnie figuráját Simon Furcsa párjából. Most az Oliver című nagy sikerű musical bemutatójára készül. Mégis főként sike­res sorozatok szereplőjeként ismerik. Mint a Szabó család Kárpáthy Zoltánja, vagy mint a Szomszédok Taki bácsija vált szinte családtaggá minden magyar otthonban. Zenthe Ferenc ebben az év­ben hetvenhét éves. Kicsit ősz ugyan, de amúgy nem sokat változott. Ugyanaz a talpraesett, határozott, jópofa, becsüle­tes, csupa szív figura, mint ahogy annak idején a 2 x 2 néha 5-ben megismerhet­tük. Csak most már nem kamaszlányok irigykednek Szomszédok-beli feleségé­re, Komlós Jucira, hanem a korosabb hölgyek. A művész igazi feleségéről, Gi­zella asszonyról így beszél: Remek te­remtés. Azt, hogy én hetvenhét évesen ilyen jó fizikai állapotban vagyok, főleg neki köszönhetem, annyira törődik ve­lem. Azt szoktam mondani, hogy őt az égiek küldték nekem. Azok, akiket sze­rettem, akik szerettek, de már örökre el­mentek. Irigylésre méltó az az asszony, akiről a sikeres művész férje hetvenhét évesen ilyen hálával, szeretettel beszél. Való­színűleg ez a titka Zenthe Ferencnek: van szíve. Ezt érzik a nézők immár negy­ven éve, s ezért szeretik, hűségesen, tö­retlenül. Mikulás Anna Nógrád megye díszpolgára Zenthe Ferenc FOTO: SPRECHER ILDIKÓ r v y 1997. DECEMBER 16.

Next