Szabad Föld, 2001. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)
2001-08-24 / 34. szám
, 2001. AUGUSZTUS 24. A szélmalomharc vége Az egykor sok szélmalommal büszkélkedő Kunhegyesen mára csak egy rom emlékeztet a múltra. A Komlóssy-féle szélmalomnak még a vitorlája is megvolt 1962-ben, azóta azonban a fedele is tönkrement, beázik. Lokálpatrióták és elszármazottak sokat segítenek a szélmalom helyreállításában. Szélmalomharc néven szerveztek kerékpáros túrát, s a nevezési díjakat a felújításra ajánlották fel. A malom tetőzetét még az idén megjavítják. Lovas íjászok edzőtábora Kisújszállás mellett, az első kunkapitány, Horváth György tanyáján készültek a lovas íjászok az őszi kun viadalra. A kisújszállási, karcagi, kunmadarasi, szolnoki, dabasi, törteli, gyulai és bükkzsérci haditornászok nappal elméleti és gyakorlati képzést kaptak, az esti tábortűznél pedig őstörténetünkkel, a magyarság életmódjával, fegyverhasználatával ismerkedtek. Felújították a templomot A hívek és a külföldi adományozók, valamint a megyei területfejlesztési tanács támogatásával megújult a zalacsányi katolikus templom. Olyan eljárást alkalmaztak, hogy a vastag, átvizesedett falak megfelelően szellőzhessenek. A leggyorsabb gyorsíró A kecskeméti Lestár Éva verhetetlen a világ különböző részeiben megrendezett gyors- és gépíróversenyeken. Az Országgyűlés jegyzőkönyvvezetője évek óta szép sikereket ér el. Legutóbb a hannoveri Intersteno-Kongress világbajnokságon diadalmaskodott. Hatszáz résztvevő közül négyszázkilenc lejegyzett szótaggal került az élre, és ezzel harmadszor lett a szakma legrangosabb versenyének győztese. Mezőkovácsháza története Mezőkovácsháza történetét megörökítő könyvet adott ki a millennium tiszteletére a helyi önkormányzat. Megjelentetésére pályázati pénzt nyert a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától, s támogatást kapott a Mezőkovácsháza Jövőjéért Alapítványtól is. A szerzők a korábbi tanulmányok anyagát is hasznosítva dolgozták fel a település múltját és jelenét Napóleon Fertődön Az Esterházy-kastély falai között szeptember közepétől négy napon át a nagy francia hadvezér életét bemutató film forgatása zajlik. A nemzetközi produkció szereplői világsztárok, akik közül többen, így például Gérard Dépardieu is, Fertődre érkeznek. A felvételek idején a France II. televíziócsatorna a kastélyból sugározza az esti híradó műsorát. Kilencvenéves énekkar Az idén kilencvenéves Karcag város vegyes kara. A szép évfordulóra a napokban jelent meg az együttes első CD-je, a felvételen közreműködött a helyi vonós kamarazenekar is. A Mészáros György karnagy irányításával folytatott több évtizedes kitartó munkát koronázza meg a színvonalas lemez. Fesztivál a Körös mentén A rossz idő ellenére több mint tízezren érkeztek Csongrádra, a tizenegyedik Körös-toroknapokra. Az éjszakai zivatar ugyan megtépázta a kempingben alvók sátrait, ám a folyamatos programkavalkád a helyszínen marasztalta a látogatók jó részét. A szervezők szerint az augusztus 11-i éjféli tűzijátékra megduplázódott a húszezres kisváros népessége. Újra áll a vasfüggöny A Vas megyei Felsőcsatáron a szőlősorok helyén Goják Sándor helyi vendéglős felállította az egykoron hírhedt vasfüggönyt. A közelben szolgált hajdani határőr a külföldi vendégek közkívánatára helyezte vissza az S-100-as néven elhíresült elektromos jelzőrendszer hű mását. Az 1948 és 1989 között használatos határőrizeti eszközök egykori rendeltetéséről angol, magyar és német nyelvű táblák adnak felvilágosítást. Szabad föld HAZAI ÉLET Szoborfeltámadás Nagykanizsán Többezres tömeg gyűlt össze Nagykanizsán az országból és a határon túlról, a Délvidékről, Kárpátaljáról Erdélyből, Felvidékről, a múltban ledöntött és most visszaállított Nagy-Magyarországemlékmű avatásán. ___ LOTHÁR PÉTER A nagykanizsaiak emlékezetében megmaradt, hogy az 1934-ben, az akkor már Ausztriában élő földijük, Schloss István huszonötezer pengőnyi adományából létrehozott, Hübner Tibor által tervezett, s 1952-ben a diktátor parancsára lerombolt Nagy-Magyarországemlékműnek ott kell lennie eltemetve, azon a téren, ahol valaha állt. Rózsás János, a gulagot megjárt író, a város díszpolgára indította el azt a mozgalmat, amelynek eredménye a földbe ásott, monumentális szoboregyüttes feltárása, kiemelése, rendbehozatala és újbóli felállítása lett. Július utolsó és augusztus első harmadában kétszer is megünnepelték a helybeliek - utóbb sok száz vendégükkel együtt -, hogy a kanizsai Eötvös téren úgy száz méterrel odébb rakták a népnyelvben csak Jancsi és Juliskaként emlegetett tanácsköztársasági szoborcsúfságot, és visszaállították eredeti helyére a trianoni tragédiát idéző emlékoszlopot Már akkor is tapsoló tömeg volt a helyszínen, amikor gépmonstrumok segítségével lebonyolódott az emlékműcsere, s rá néhány hétre, az ünnepélyes újraavatáskor megint ott gyülekezett a dél-zalai város apraja-nagyja, együtt a kicsi és a nagy ország minden részéből, valamint Európa sok vidékéről és a tengerentúlról jött ünneplőkkel. A szónokok mondanivalója egybecsengett: végre nem kell lehorgasztott fejjel hallgatnunk az ország megcsonkításáról, emlékezhetünk nemzeti tragédiánkra, és munkálkodhatunk a magyarság békés felvirágoztatásán az egész Kárpát-medencében. Hübner Tibor, az emlékmű helyreállításában részt vevő középület-tervező cég igazgatója szüleire emlékezett az ünnepségen. Édesapjára, aki megtervezte a szoboregyüttest, édesanyjára, aki Hungária alakjának ihletője és modellje volt, a művészébe, akik a szobrokat faragták, az építőmesterekre, akik az alkotásban részt vettek, s arra, hogy ezek az emberek életre szóló barátságot kötöttek a közös munka során. Meglehet, most is hasonló emberi kapcsolatok épültek azok között, akik a feltárásban és a restaurálásban jeleskedtek. Meglehet, Nagykanizsa adakozó és bármi módon az ügyért serénykedő nem kevés lakója és az őket biztató, velük együttérző sok ezer helybeli ma sokkal meggyőződésesebben kanizsai polgár, mint annak előtte. Erről is szólt a disputa az ünnepség közben, az árnyas fák alatt, az eseményeket közvetítő hangszóróktól távolabb kerülvén, mind erősebben. Akkora volt a tömeg, hogy nem juthatott mindenki a hivatalos történések látó- és hallóterébe. A távolabbra szorulók között itt is, ott is arra fülelhetett, aki akart, hogy az emlékmű újjáélesztőit dicsérik félhangon vagy épp csak suttogva divatosan öltözött urak és hölgyek, kalapos emberek és fejkendős asszonyok egymással elvegyülve. Ehhez tartozik még, hogy nem csupán a viselet keveredett a téren, hanem kor szerint sem lehetett elkülönülést látni: kézen fogva énekelte a Himnuszt, a Szózatot és a Székely himnuszt kötényes anyóka és divatos napszemüveget viselő ifjú. Háttérzúgás és megafonbeszéd eggyé vált, amikor koszorúzni léptek az emlékműhöz a székelyföldi huszárok. Gyalogosan ugyan, lovaikat igen messzire nem hozhatták magukkal. Hosszan tartó tapssal tudatta velük - s mindenkivel - Nagykanizsa közönsége, hogy nem hiába jöttek, számíthatnak az anyaországra. Nagy dolgot vittek végbe a kanizsaiak. Az újra fölállított obeliszk nem csupán a zalai városé, hanem az egész magyarságé. Tudnak róla a világ minden táján. S ezért ígérték minden magyarnak az emlékmű visszaállítói: egy éven belül befejezik a művet, fölteszik helyükre a vármegyecímereket. Csaknem fél évszázadig volt eltemetve a nagykanizsai Trianon-emlékmű MTI FOTÓ A hajfonatostól a lakodalmi kerek kalácsig KÖRMENDI LAJOS Úgy régi karcagi házban idős asszonyok ké±h szülnek a kalácssütéshez. Az előkészületek nagyon fontosak, mert, mint Demjén Lajosné mondja, szagos szappannal nem moshat kezet a gondos háziasszony, nehogy a kezén maradjon az illat. Háziszappant kell használnia. Szitálják a lisztet, áztatják az élesztőt, dagasztanak, hogy a tészta selymessé és hólyagossá váljon. Munka közben visszaidézik édesanyjuk szavait arról, hogy milyen híres volt a karcagi kenyér és kalács: amíg az el nem fogyott a debreceni piacon, más vidékről valót nem vettek a kálvinista Róma lakói. - Megrohanták a karcagi kenyeres és kalácsos szekereket - emlegeti édesanyja, Kéri Imréné szavait Oroszi Sándorné is. - Azt mondták, Magyarkán terem a világ legjobb búzája. Olyan sikértartalma volt! Dédnagyapám nem tudta meghonosítani Magyarkán a fát, még az akácot sem. De a búza nagyon szerette azt a talajt. Amikor édesanyám született 1898-ban, még divat volt a debreceni piacra járni, de mikor felnőtt, ő már nem járt piacozni. Rengeteg kalácsot sütött a családnak, az aratóknak... - Mesélte édesanyám, hogy régen nagyon nagy vásárok voltak Karcagon - mondja Demjénné Annuska néni, Orosziné testvére. - Mi ott laktunk a vásártér mellett, ahol kalácsot is árultak. Az egyik gazdag kocsmárost Tóth Károlynak hívták, jó kövér asszony volt a felesége. Az sütötte a fonatos kalácsot. Szép fehér kötője volt. Nem használt gyúródeszkát. Vágta a tésztát, a nagy hasán megsodorta, és már sütötte is. A kalács főleg az ünnepek eledele volt. Mesélik az asszonyok, hogy régen húsvétkor vagy karácsonykor Karcagon is nagy kosarakkal mentek a köszöntők, főleg a cigányasszonyok. Szebbnél szebb kalácsokkal rakták tele a kosaraikat. Minden háznál kaptak. A pásztoroknak is adtak ilyenkor kalácsot és túrós bélest. Aratáskor, hordáskor mindenki egy dúckalácsot kapott és egy nagy bélest. A gyerekek is. A kisebbek apróbb dúcot és bélest, a nagyobbak nagyobbat. Kalács kaszáláskor is készült ajándékozásra. Általában minden ünnepre sütöttek kalácsot Névnapra, keresztelőre, lakodalomra is. A kapuban álltak a kalácsokkal, amikor hozták a menyasszonyt, s aki odajött megnézni, annak adtak. A kocsikról pedig perecet szórtak a nép közé, csak úgy kapkodták az emberek. - Az igazi kalács kemencében sült - jelenti ki a rokon, Dede Gézáné. - Más íze volt, mint annak, ami gázon sül. Finomabb volt. Olyan illatos volt az egész lakás!... - Karcagon régen minden héten sütöttek kalácsot - meséli Orosziné Rózsika néni. - Az egyik háznál az egyik fonás volt szokásban, a másiknál egy másik fonás. Általában sokféle kalácsot tudtak sütni az asszonyok, az anya mindig megtanította rá a lányát. Vagy a nagymama az unokáját. Édesanyám például a láncszemes kalácsot a nagymamájától tanulta. Demjénné Annuska néni megjegyzi, hogy az ő családjuk elég nagy gazdasággal rendelkezett, de kalácsot nem csak az igen házaknál sütöttek. - Még az egészen szegény házaknál is sütöttek - mondja. - Volt nekünk egy ismerősünk, a Panda néni. Ő mindig azt mondta, hogy én csak egy kis soványt sütöttem. Tejjel dagasztotta meg a tésztát, kis cipókat formált belőle, ezeket szorosan egymás mellé rakta a tepsiben. Ez volt a sovány. Ezt sütötték a szegényebbek. Nem volt vajuk, s nem kínlódtak a különféle fonásokkal sem. Felsorolnak hirtelen vagy másfél tucatnyi kalácsféleséget azok közül, amiket ők is szoktak sütni: láncszem, hajfonatos, búzakalász-fonatos, lakodalmi kerek kalács, dúc, görög, koszorú, vest, sovány, fonatos, madárka, visszahajtott kalács, perec, apró perec, fonott perec, ablakos kalács... - Miért kínlódtak ennyiféle fonással? - Mert nem elég, ha jó a kalács. A szemünknek is jól kell laknia. Az asszonynép nem a saját kedvére fonja a kalácsot olyan sokfélére. Azt a búzát, amiből a kalácsot sütöttük, valakik elvetették, gondozták, learatták, elcsépelték, magtárba hordták, megőrölték. Sok verejték hullott addig, amíg kalácsként az asztalunkra kerül. Mi úgy tisztelhetjük meg az aratókat, a molnárokat és a többi munkás embert, s úgy tisztelhetjük meg az életet, ha szép munkát végzünk. Hogy azok a dolgos, fáradt emberek, ha ránéznek a kalácsunkra, úgy érezzék, érdemes volt annyit dolgozni az újért. A verejték díja a mi kalácsunk. Közben kisült a tucatnál is többféle kalács és perec. A hosszú asztalra fehér vászonterítő röppen, az asszonyok erre rakják a foszlós bélű kalácsokat. Szinte olvad az ember szájában mindegyik. Közben a magyar történelemre terelődik a szó. A három karcagi háziasszony úgy véli, annyi sovány után ráférne már erre a népre egy kicsit jobb élet is. Búzakalász-fonatos vagy másféle kaláccsal. Karcagon régen minden pénteken sütöttek