Szabad Föld, 2002. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)

2002-04-05 / 14. szám

6 2002. ÁPRILIS 5.Szabadföld A HOLNAP FALUJA, A FALU HOLNAPJA WIHIhmMH Jóban-rosszban összetartanak a nyírmártonfalviak BALOGH MÁRIA D­ebrecenből Vámospércsen keresz- t­­ül mintegy harminc kilométernyi autóút vezet Nyírmártonfalváig, a 2167 lelket számláló hajdúsági településig. Bosszankodnak is a községben élők, mert egy korábbi, elhibázott döntés kö­vetkeztében megszűnt a községet és a szom­szédos Guti-erdőt a megyeszékhellyel össze­kötő erdei kisvasút. A helyiek úgy mondják, a Zsuzsi vonat visszaállítása a kilométerek megspórolásán túl a falusi turizmust is fel­lendíthetné a térségben. Tavasszal és nyáron páratlan szépségű a vidéket körülölelő erdő­ség, ahol az őz, a dámszarvas, a nyúl, a vad­disznó és a fácán is fellelhető. A román határhoz közel, a világtól kissé elzártan a maga békés csendességében fejlő­dő községet és környékét a XVI-XVII. szá­zadban folyó harcokban feldúlták. Bocskai István erdélyi fejedelem az elnéptelenedett, homokos területet makkal ültette be, ami­ből gyönyörűséges tölgyes lett: a települést északról határoló Guti-erdő. Itt található a különleges védelmet élvező és a kirándulók által is szívesen látogatott Hubertus-tölgy­­fa. Az 1600-as években nyírmihálydi kisne­­mesei kezdték meg a tölgyfák kitermelését, a megüresedett területen pedig a földművelést és az állattartást. A kivágott erdőrészeken la­kóházakat, tanyákat létesítettek. A telepü­lés a XIX. században népesült be. Mai név­alakját azonban csak 1913 óta viseli. Nyírmártonfalva földterületén ma erdők, homoki legelők, szántók, gyümölcsösök és szőlőskertek húzódnak. A tehetősebbek s azok, akik a téesz felszámolásakor közel vol­tak a tűzhöz, mára szép haszonra tettek szert az erdőtelepítésből, a fakitermelésből. A ter­mőföldek viszont csak hat-hét aranykorona értékűek. A többség csupán a mindennapi betevő falatját képes kivarázsolni soványka földjéből. A kedvezőtlen mezőgazdasági adottságokat tetézi a település vérszegény gazdasági élete. Itt nincsenek vágóhidak, gyümölcs- vagy húsfeldolgozó üzemek. Munkát csak az önkormányzathoz tartozó néhány intézményben lehet találni, valamint a magántulajdonban lévő helyi varrodában, a guti erdészetben, a kisebb fűszerboltokban, presszókban. A semminél persze ez is több. A tősgyökeres falubeliek azt vallják, nincs az a pénz, amiért elhagynák szeretett szülőhe­lyüket, így vélekedik erről Alexa Ferenc ősterme­lő és felesége, Magdika is. A községtől néhány kilométerre húzódó Melánia-tanyán szíves a fogadtatás. Errefelé még a házőrző kutya sem ugatja meg az idegent. A példásan rendben tartott portán végigsétálva takaros családi házba invitálnak vendéglátóim. - Azt hittük, a postás jön. Várjuk az ér­tesítést Vámospércsről, a kacsasütő üzem­ből - magyarázza Alexa Ferenc, s hellyel kí­nál a trófeákkal ékesített nappaliban. - A feleségem munkanélküli-segélyen van. Bejárt dolgozni az egyik debreceni cipő­gyárba, de olyan kevés pénzt kapott, amiért nem érte meg naponta hatvan kilométert buszozni. - A kacsasütőben jobbak a lehetőségek? - tudakolom. - Vámospércs itt van mellettünk, és az asszonyoktól azt hallottam, hogy modern, kulturált környezetben dolgoznak. Ráadásul meg is fizetik őket rendesen - feleli csönde­sen a feleség, majd visszaadja a szót férjének. - Ősi pásztorcsaládból származom, a nagyapám mellett bojtárkodtam, a szüleim a Reviczky-birtokon cselédkedtek annak ide­jén. - Úgy tudom, jókora birkanyájuk van. - Ez hosszú történet - sóhajt a házigaz­da. -Amikor 1990-ben jogutód nélkül meg­szűnt az itteni téesz, gebinbe adtak száz da­rab anyajuhot, volt mellette sajátunk is. A feleségem téesztagként kapott egy kis földet, apám után is örököltem, a kárpótlásból is vettünk. Most körülbelül tíz-tizenegy hek­tár szántónk van, mellette kevéske erdőnk, legelőnk. Ahogy telt az idő, az állományunk 145 darabra kopott. Alexa Ferenc a kiszolgáltatottságra pa­naszkodik. Azt mondja, amikor a német pi­acra vitték az állatokat, mire megadta édes­anyjának a birkák etetésére kölcsönkért pénzt, nem maradt semmi haszna. Ennek lassan hét esztendeje. Most az olasz part­nernek tartogatja kilencven bárányát, annak reményében, hogy hús­vét után némi nyere­séget is elkönyvelhet a négyfős család. A gyerekek középiskolába járnak, de hétvége­ken és a szünidőben ők sem restek birkát őrizni. - Mostanában éppen azt forgatom a fe­jemben, hogy eladom az állományt, és elme­gyek juhásznak. Attól félek, ha így ingadozik a juh ára, se pénzünk, se posztónk nem ma­rad, mire észbe kapunk. Most 47 éves vagyok, 1986-ban otthagytam a téeszt, muszáj lenne valahová bejelentkeznem, hogy legyen vala­mi nyugdíjam. Belevágnánk a családi gazda­ságba is, ha lenne elég tőkénk az induláshoz, a hitelek törlesztéséhez. - Mi lesz a földdel, azt is eladják? - Na, azt bizony nem! Az a mindenem. Innen, a Melánia-tanyáról se költöznénk el soha. És itt vagy huszonöt család, úgy vagyunk egymással, mint a jó barátok. Arról nem is szólva, hogy ami a falu központjában megada­tott: kövesút, vezetékes víz, földgáz, villamos áram, kiépített telefonhálózat, az elér ide, a Melánia-, illetve a Reviczky-tanyára is. A verőfényes napsütésben elgyalogolok a községházáig, majd Antal Gábor polgármes­terrel betérünk Kocsis Antal görög katolikus pap otthonába. Orvos feleségével s hat gyer­mekével a parókus hét esztendeje költözött Nyírmartonfalvára püspöki kérésre. Annak előtte Bodrogolasziban teljesített szolgála­tot. Az évtizedekkel ezelőtt tanítói lakásnak épült parókiát elődei már bővítgették, de a Kocsis családnak így is szűkös volt az új ott­hon. Ezért a helybeli hívek és az önkormány­zat segítségével, valamint saját megtakarított pénzük felhasználásával elkészült a tágas te­tőtér is. - Kellett a bővítés, mert időközben há­rom gyermekünk született - mondja Ko­­csisné Leifler Éva. - Sokáig úgy éreztem, fur­csán néznek ránk a falubeliek, amiért kilenc gyermeket nevelünk. Az mindenesetre jól­esett, amikor az idős nénik meglátogattak, aprócska ajándékokkal kedveskedtek a ki­csik születése után. - A feleségemnek a legnehezebb, nem­csak a gyerekek körüli teendők miatt, hanem azért is, mert Debrecenbe jár dolgozni - veti közbe a parókus, s elmondja azt is, ennek ellenére szívesen eresztenének gyökeret a településen. - Kilenchektárnyi almáskertet vásárol­tunk a Reviczky-tanyán, gondolva a gyerekek jövőjére. A legnagyobb tizennyolc, a legki­sebb egyéves. Nagy segítséget jelent az utá­nuk járó állami támogatás, de a fizetésünk­ből nemigen tudunk félretenni - magyarázza a főtisztelendő úr. - Gyakorolják-e a vallásukat a nyír­­mártonfalvaiak? - Most már háromszor annyian járnak istentiszteletre, mint korábban, elsősorban az idősebbek jönnek, és főként vasárnap. A községben először református templom épült, 1867-ben, majd 1960-ban az itteni lel­kes közösségnek köszönhetően felépült a görög katolikus templom is. Ezt többször kellett felújítani, nemrégiben elkészült a pad­lófűtés. Kocsis Antal örömmel meséli, hogy a szülők többsége megkeresztelte­ a gyerme­két, s házasságkötéskor a fiatalok is szíve­sen választják az egyházi szertartást. - A lakodalomnak nagy kultusza van er­refelé. A három-négyszáz fős násznépből sokan maradnak távol a templomi esküvő­ről, az esti vacsorára viszont mindenki el­megy - mondja a parókus, majd elgondol­kodva hozzáfűzi - Ezzel együtt azt vallom, egy ilyen kicsi településen nem a vallási vagy a politikai ho­vatartozás az elsődleges. Fontosabb, hogy az emberek jó kapcsolatban éljenek egymással és megtalálják a belső békéjüket. Az itt élők dolgosak, szorgosak, barátságosak, de van­nak örök elégedetlenkedők is. Olyanok, akik nem tesznek sorsuk jobbra fordulásáért, miközben mindig másokat hibáztatnak. Eltűnődöm a parókus szavain, s miköz­ben a község legidősebb lakójához tartunk, kérdően fordulok a polgármesterhez. - Bölcsen fogalmazott a főtisztelendő úr - feleli a falu vezetője - A munkanélküliek aránya ugyan húszszázalékos nálunk, de az, aki szeretne dolgozni, megtalálja a számítá­sát. Akár itt, akár Vámospércsen vagy éppen Debrecenben. Ráadásul az önkormányzat minden lehetséges kedvezményt megad a rá­szoruló kis- és nagycsaládosoknak - magya­rázza a polgármester, aki maga is nehéz sor­ból küzdötte fel magát. - Tizenhárom gyermekes parasztcsalád­ban nőttem fel, húszéves koromig a falutól pár kilométerre húzódó tanyán nevelkedtem. Akkoriban sem vezetékes ivóvíz, sem áram nem volt arrafelé. Géplakatosnak tanultam, hosszú éveken át dolgoztam Debrecenben, a fizetésemet rendre hazaadtam a szüleimnek, mivel a kisebb testvéreim otthon voltak. Antal Gábor 27 esztendősen lett tanács­elnök, s lassan harminc éve élvezi a község­ben élők bizalmát, szeretetét. - Éveken át képeztem magam, éjszaká­ba nyúlóan tanultam, csakhogy naprakész legyek a mindenkori törvények, rendeletek, pályázatok erdejében. Megérte. A települé­sünk évről évre szépül, mindig gyarapszik valamivel, pedig mindössze 240 millió forint­ból gazdálkodik az önkormányzatunk. Ma már van óvodánk, új iskolánk, tornatermünk, könyvtárunk, két sportpályánk, s a szenny­vízhálózat kivételével példás az infrastruktú­ránk. Igaz, a művelődési ház tetőszerkezetét rendbe kellene hozni, és az iskola eszközei­nek a fejlesztésére is többet szeretnénk for­dítani. Arra persze büszkék vagyunk, hogy a pedagógusaink területi pótlékát 3800 forint­ról 5300-ra emeltük az idén. A polgármester a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés tagjaként nemcsak a faluban élő­kért fáradozik, de lelkiismeretesen képvi­seli a hátrányos helyzetű térségben élők ér­dekeit is. - A nyírábrányi nagyhatár megnyitása után hét település összefogásával tavaly meg­alakítottuk a Dél-Nyírség Határ Menti Önkor­mányzatok Terület- és Településfejlesztési Társulását - magyarázza Antal Gábor, akit megválasztottak a szervezet elnökének.­­ Újabb előrelépés, hogy a megyei önkormány­zat közgyűlésének kezdeményezésére nem­régiben létrejött a Hajdú-Bihar-Bihar euro­­régió együttműködési megállapodás. Ennek programja jól illeszkedik a társulásunk elkép­zeléséhez. A legfőbb célok közé tartozik a kölcsö­nös gazdasági, kulturális, oktatási, egész­ségügyi, ökológiai és idegenforgalmi kap­csolatok ápolása a szomszédos Romániá­val. Az információk cseréjével, a közös programok kidolgozásával a két ország uniós csatlakozását is igyekeznek előké­szíteni.­­ Ennyi munka mellett jut-e ideje a csa­ládjára? - Hétköznap sajnos ritkán. Előfordul, hogy az ebédemet már csak vacsorára mele­gíti meg a feleségem. De hét végén, amikor csak lehet, együtt van a család, a lányunk, a fiunk, a menyünk és a két csodálatos uno­kánk. Nekem az is kikapcsolódás, ha gondo­zásba vehetem a sertéseket, s kicsit elbíbe­lődhetek a másfél hektáros földünkön. Megérkezünk Jankovics Mihálynéhoz, akihez Ternyei Józsefné szociális gondozó­nő éppen az ebédet hozza a szomszédos óvo­da konyhájáról. A fiatalasszony Mari néni egészségi állapota felől érdeklődik s arról, kell-e valamit vásárolni a közértben. - Nem kérek én semmit, kedves, beérem azzal, amit a családom­hoz - feleli a néni, majd a kredenc fiókjából megsárgult fotókat vesz elő. Siratja a tragikus balesetben elhunyt fér­jét meg a fiát, akit fiatalon veszített el. Majd törékeny kezével végigsimítja a díványon pi­henő, öreg Bibliát. - Hány éves is tetszik lenni, Mari néném? - viccelődik a polgármester, s átkarolja az idős asszony vállát. -Utána kell számolnom,Gabikám... Én már nem is tudom. - Áprilisban tetszik betölteni a kilenc­vennégyet. Mari néni a falu legidősebb lakója - fordul felénk Antal Gábor. - Nem számolgatom én már az éveket, egyedül annak örülök, hogy az egészségem­mel nincs baj - válaszolja csöndesen Mari néni, majd botjára támaszkodva megmutat­ja szerény hajlékát, a portáját és a baromfi­­udvart, tavaszra pár csibével szeretné bené­pesíteni. Tanítás után érkezünk a helyi általános iskolába, ahol a két tanító, Nyári István és Kissné Sándor Noémi már várnak rám. Lel­kesen mesélnek az iskola tehetséges nép­tánc- és kézművescsoportjáról, a cite­­raegyüttesről és a lányok körében népszerű aerobik-tanfolyamról. Nyári István meg­­vallja, bár a családja Debrecenben él, az ő szíve inkább Nyírmártonfalvához húz. Édes­apja a falu állatorvosa volt. Kissné Noémi Marcaliból települt a községbe és cserélte fel negyedik emeleti lakását sövénykúti ta­nyájukra.­­ Amikor ideköltöztünk, azt mondta a férjem: „Itt úgy illik, hogy mindenkinek elő­re kell köszönni az utcán.” Alkalmazkod­tam a helyi szokásokhoz, hamar összeba­rátkoztam a gyerekekkel és a szülőkkel is. Jóravaló, melegszívű emberek élnek itt, akik mindenüket odaadnák azért, hogy a vendégük jól érezze magát. Sokat tanultam tőlük. Kissné naponta begyalogol vagy bekari­­kázik a tanyáról az iskolába. Késő délután másfajta élet várja otthon. Férjével, Kiss Mi­hály őstermelővel (róla nemrégiben utunk) a földeken dolgoznak. Fontolóra vették, hogy „beneveznek” a reményt adó családi gazdál­kodásba. Szinte észrevétlenül csatlakoznak be­szélgetésünkhöz a Sövénykúti asszonykórus tagjai, akiket a tanítónő verbuvált két éve. Azt mondják az asszonyok, mióta megalakult a kórus, megfényesedett az életük, s boldogan szerepelnek szülőfalujukban és a környező településeken. A község méltóképpen ünnepelte az ál­lamalapítás évfordulóját, melynek tiszteleté­re Nyári István tanító faragta a Szent István alakját ábrázoló, két méter magas emlékosz­lopot. A községben számos hagyományőrző program színesíti a helybeliek életét. A tava­lyi augusztus 20-i falunapon például az ön­­kormányzat megvendégelte Nyírmártonfalva apraját-nagyját. Több bográcsban potyogott az ízletes babgulyás, töltött káposzta, birka­pörkölt, és házi sütésű kenyér dukált hozzá. A jeles napokon a helyiek mellett, a környező települések néptánc-, népdal- és színjátszó csoportjai is műsorral kedveskednek a falu lakóinak. Ránk esteledik, amikor özvegy Hamza Gyulánéhoz csengetünk. A hosszú nap végén jólesik megpihenni a tűzhely melege mellett. Margit néni magyar, férje híres cigány muzsi­kus volt. Öt gyermekük született, mindannyi­an vegyes házasságban élnek. Hamza nénivel legkisebb fia, Zoltán él három gyermekével és a feleségével. - Két hónapig Debrecenben laktunk, az anyósoméknál, a tizedik emeleten. Nem bírtam megszokni, hiányzott a friss leve­gő, a kerti munka - meséli derűsen a fiatal­ember, aki buszsofőrként dolgozik, s akit a mintegy száz lelket számláló helyi ki­sebbség a vezetőjének szeretne megválasz­tani. - Gondolkodom, nagy a kihívás, csak­hogy a mi községünkben a romák érdekét éppúgy képviseli az önkormányzat, mint a magyarokét. Aki akar, munkát is talál magá­nak vagy itt, vagy Debrecenben. Hamza Zoltán tagja a helyi polgárőrség­nek, de ahogy mondja, a községben legfeljebb a kívülről betolakodók követnek el bűncse­lekményt. Szerencsére a Reviczky-kastélyból kiköltöztetett s ma már lakásotthonokban élő állami gondozott gyerekek is szépen beil­leszkedtek a „kinti” világba.­­ Bevallom, néha még unatkozom is az esti szolgálatban, mivel az itteniek este tíz után nyugovóra térnek, olyankor már a kocsmák is bezárnak. Persze mi akkor is vigyázzuk a községben élők álmát, nyu­galmát. Jóravaló, melegszívű emberek élnek itt CZEGLÉDI ZSOLT FELVÉTELE

Next