Szabad Föld, 2002. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)
2002-04-05 / 14. szám
6 2002. ÁPRILIS 5.Szabadföld A HOLNAP FALUJA, A FALU HOLNAPJA WIHIhmMH Jóban-rosszban összetartanak a nyírmártonfalviak BALOGH MÁRIA Debrecenből Vámospércsen keresz- tül mintegy harminc kilométernyi autóút vezet Nyírmártonfalváig, a 2167 lelket számláló hajdúsági településig. Bosszankodnak is a községben élők, mert egy korábbi, elhibázott döntés következtében megszűnt a községet és a szomszédos Guti-erdőt a megyeszékhellyel összekötő erdei kisvasút. A helyiek úgy mondják, a Zsuzsi vonat visszaállítása a kilométerek megspórolásán túl a falusi turizmust is fellendíthetné a térségben. Tavasszal és nyáron páratlan szépségű a vidéket körülölelő erdőség, ahol az őz, a dámszarvas, a nyúl, a vaddisznó és a fácán is fellelhető. A román határhoz közel, a világtól kissé elzártan a maga békés csendességében fejlődő községet és környékét a XVI-XVII. században folyó harcokban feldúlták. Bocskai István erdélyi fejedelem az elnéptelenedett, homokos területet makkal ültette be, amiből gyönyörűséges tölgyes lett: a települést északról határoló Guti-erdő. Itt található a különleges védelmet élvező és a kirándulók által is szívesen látogatott Hubertus-tölgyfa. Az 1600-as években nyírmihálydi kisnemesei kezdték meg a tölgyfák kitermelését, a megüresedett területen pedig a földművelést és az állattartást. A kivágott erdőrészeken lakóházakat, tanyákat létesítettek. A település a XIX. században népesült be. Mai névalakját azonban csak 1913 óta viseli. Nyírmártonfalva földterületén ma erdők, homoki legelők, szántók, gyümölcsösök és szőlőskertek húzódnak. A tehetősebbek s azok, akik a téesz felszámolásakor közel voltak a tűzhöz, mára szép haszonra tettek szert az erdőtelepítésből, a fakitermelésből. A termőföldek viszont csak hat-hét aranykorona értékűek. A többség csupán a mindennapi betevő falatját képes kivarázsolni soványka földjéből. A kedvezőtlen mezőgazdasági adottságokat tetézi a település vérszegény gazdasági élete. Itt nincsenek vágóhidak, gyümölcs- vagy húsfeldolgozó üzemek. Munkát csak az önkormányzathoz tartozó néhány intézményben lehet találni, valamint a magántulajdonban lévő helyi varrodában, a guti erdészetben, a kisebb fűszerboltokban, presszókban. A semminél persze ez is több. A tősgyökeres falubeliek azt vallják, nincs az a pénz, amiért elhagynák szeretett szülőhelyüket, így vélekedik erről Alexa Ferenc őstermelő és felesége, Magdika is. A községtől néhány kilométerre húzódó Melánia-tanyán szíves a fogadtatás. Errefelé még a házőrző kutya sem ugatja meg az idegent. A példásan rendben tartott portán végigsétálva takaros családi házba invitálnak vendéglátóim. - Azt hittük, a postás jön. Várjuk az értesítést Vámospércsről, a kacsasütő üzemből - magyarázza Alexa Ferenc, s hellyel kínál a trófeákkal ékesített nappaliban. - A feleségem munkanélküli-segélyen van. Bejárt dolgozni az egyik debreceni cipőgyárba, de olyan kevés pénzt kapott, amiért nem érte meg naponta hatvan kilométert buszozni. - A kacsasütőben jobbak a lehetőségek? - tudakolom. - Vámospércs itt van mellettünk, és az asszonyoktól azt hallottam, hogy modern, kulturált környezetben dolgoznak. Ráadásul meg is fizetik őket rendesen - feleli csöndesen a feleség, majd visszaadja a szót férjének. - Ősi pásztorcsaládból származom, a nagyapám mellett bojtárkodtam, a szüleim a Reviczky-birtokon cselédkedtek annak idején. - Úgy tudom, jókora birkanyájuk van. - Ez hosszú történet - sóhajt a házigazda. -Amikor 1990-ben jogutód nélkül megszűnt az itteni téesz, gebinbe adtak száz darab anyajuhot, volt mellette sajátunk is. A feleségem téesztagként kapott egy kis földet, apám után is örököltem, a kárpótlásból is vettünk. Most körülbelül tíz-tizenegy hektár szántónk van, mellette kevéske erdőnk, legelőnk. Ahogy telt az idő, az állományunk 145 darabra kopott. Alexa Ferenc a kiszolgáltatottságra panaszkodik. Azt mondja, amikor a német piacra vitték az állatokat, mire megadta édesanyjának a birkák etetésére kölcsönkért pénzt, nem maradt semmi haszna. Ennek lassan hét esztendeje. Most az olasz partnernek tartogatja kilencven bárányát, annak reményében, hogy húsvét után némi nyereséget is elkönyvelhet a négyfős család. A gyerekek középiskolába járnak, de hétvégeken és a szünidőben ők sem restek birkát őrizni. - Mostanában éppen azt forgatom a fejemben, hogy eladom az állományt, és elmegyek juhásznak. Attól félek, ha így ingadozik a juh ára, se pénzünk, se posztónk nem marad, mire észbe kapunk. Most 47 éves vagyok, 1986-ban otthagytam a téeszt, muszáj lenne valahová bejelentkeznem, hogy legyen valami nyugdíjam. Belevágnánk a családi gazdaságba is, ha lenne elég tőkénk az induláshoz, a hitelek törlesztéséhez. - Mi lesz a földdel, azt is eladják? - Na, azt bizony nem! Az a mindenem. Innen, a Melánia-tanyáról se költöznénk el soha. És itt vagy huszonöt család, úgy vagyunk egymással, mint a jó barátok. Arról nem is szólva, hogy ami a falu központjában megadatott: kövesút, vezetékes víz, földgáz, villamos áram, kiépített telefonhálózat, az elér ide, a Melánia-, illetve a Reviczky-tanyára is. A verőfényes napsütésben elgyalogolok a községházáig, majd Antal Gábor polgármesterrel betérünk Kocsis Antal görög katolikus pap otthonába. Orvos feleségével s hat gyermekével a parókus hét esztendeje költözött Nyírmartonfalvára püspöki kérésre. Annak előtte Bodrogolasziban teljesített szolgálatot. Az évtizedekkel ezelőtt tanítói lakásnak épült parókiát elődei már bővítgették, de a Kocsis családnak így is szűkös volt az új otthon. Ezért a helybeli hívek és az önkormányzat segítségével, valamint saját megtakarított pénzük felhasználásával elkészült a tágas tetőtér is. - Kellett a bővítés, mert időközben három gyermekünk született - mondja Kocsisné Leifler Éva. - Sokáig úgy éreztem, furcsán néznek ránk a falubeliek, amiért kilenc gyermeket nevelünk. Az mindenesetre jólesett, amikor az idős nénik meglátogattak, aprócska ajándékokkal kedveskedtek a kicsik születése után. - A feleségemnek a legnehezebb, nemcsak a gyerekek körüli teendők miatt, hanem azért is, mert Debrecenbe jár dolgozni - veti közbe a parókus, s elmondja azt is, ennek ellenére szívesen eresztenének gyökeret a településen. - Kilenchektárnyi almáskertet vásároltunk a Reviczky-tanyán, gondolva a gyerekek jövőjére. A legnagyobb tizennyolc, a legkisebb egyéves. Nagy segítséget jelent az utánuk járó állami támogatás, de a fizetésünkből nemigen tudunk félretenni - magyarázza a főtisztelendő úr. - Gyakorolják-e a vallásukat a nyírmártonfalvaiak? - Most már háromszor annyian járnak istentiszteletre, mint korábban, elsősorban az idősebbek jönnek, és főként vasárnap. A községben először református templom épült, 1867-ben, majd 1960-ban az itteni lelkes közösségnek köszönhetően felépült a görög katolikus templom is. Ezt többször kellett felújítani, nemrégiben elkészült a padlófűtés. Kocsis Antal örömmel meséli, hogy a szülők többsége megkeresztelte a gyermekét, s házasságkötéskor a fiatalok is szívesen választják az egyházi szertartást. - A lakodalomnak nagy kultusza van errefelé. A három-négyszáz fős násznépből sokan maradnak távol a templomi esküvőről, az esti vacsorára viszont mindenki elmegy - mondja a parókus, majd elgondolkodva hozzáfűzi - Ezzel együtt azt vallom, egy ilyen kicsi településen nem a vallási vagy a politikai hovatartozás az elsődleges. Fontosabb, hogy az emberek jó kapcsolatban éljenek egymással és megtalálják a belső békéjüket. Az itt élők dolgosak, szorgosak, barátságosak, de vannak örök elégedetlenkedők is. Olyanok, akik nem tesznek sorsuk jobbra fordulásáért, miközben mindig másokat hibáztatnak. Eltűnődöm a parókus szavain, s miközben a község legidősebb lakójához tartunk, kérdően fordulok a polgármesterhez. - Bölcsen fogalmazott a főtisztelendő úr - feleli a falu vezetője - A munkanélküliek aránya ugyan húszszázalékos nálunk, de az, aki szeretne dolgozni, megtalálja a számítását. Akár itt, akár Vámospércsen vagy éppen Debrecenben. Ráadásul az önkormányzat minden lehetséges kedvezményt megad a rászoruló kis- és nagycsaládosoknak - magyarázza a polgármester, aki maga is nehéz sorból küzdötte fel magát. - Tizenhárom gyermekes parasztcsaládban nőttem fel, húszéves koromig a falutól pár kilométerre húzódó tanyán nevelkedtem. Akkoriban sem vezetékes ivóvíz, sem áram nem volt arrafelé. Géplakatosnak tanultam, hosszú éveken át dolgoztam Debrecenben, a fizetésemet rendre hazaadtam a szüleimnek, mivel a kisebb testvéreim otthon voltak. Antal Gábor 27 esztendősen lett tanácselnök, s lassan harminc éve élvezi a községben élők bizalmát, szeretetét. - Éveken át képeztem magam, éjszakába nyúlóan tanultam, csakhogy naprakész legyek a mindenkori törvények, rendeletek, pályázatok erdejében. Megérte. A településünk évről évre szépül, mindig gyarapszik valamivel, pedig mindössze 240 millió forintból gazdálkodik az önkormányzatunk. Ma már van óvodánk, új iskolánk, tornatermünk, könyvtárunk, két sportpályánk, s a szennyvízhálózat kivételével példás az infrastruktúránk. Igaz, a művelődési ház tetőszerkezetét rendbe kellene hozni, és az iskola eszközeinek a fejlesztésére is többet szeretnénk fordítani. Arra persze büszkék vagyunk, hogy a pedagógusaink területi pótlékát 3800 forintról 5300-ra emeltük az idén. A polgármester a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés tagjaként nemcsak a faluban élőkért fáradozik, de lelkiismeretesen képviseli a hátrányos helyzetű térségben élők érdekeit is. - A nyírábrányi nagyhatár megnyitása után hét település összefogásával tavaly megalakítottuk a Dél-Nyírség Határ Menti Önkormányzatok Terület- és Településfejlesztési Társulását - magyarázza Antal Gábor, akit megválasztottak a szervezet elnökének. Újabb előrelépés, hogy a megyei önkormányzat közgyűlésének kezdeményezésére nemrégiben létrejött a Hajdú-Bihar-Bihar eurorégió együttműködési megállapodás. Ennek programja jól illeszkedik a társulásunk elképzeléséhez. A legfőbb célok közé tartozik a kölcsönös gazdasági, kulturális, oktatási, egészségügyi, ökológiai és idegenforgalmi kapcsolatok ápolása a szomszédos Romániával. Az információk cseréjével, a közös programok kidolgozásával a két ország uniós csatlakozását is igyekeznek előkészíteni. Ennyi munka mellett jut-e ideje a családjára? - Hétköznap sajnos ritkán. Előfordul, hogy az ebédemet már csak vacsorára melegíti meg a feleségem. De hét végén, amikor csak lehet, együtt van a család, a lányunk, a fiunk, a menyünk és a két csodálatos unokánk. Nekem az is kikapcsolódás, ha gondozásba vehetem a sertéseket, s kicsit elbíbelődhetek a másfél hektáros földünkön. Megérkezünk Jankovics Mihálynéhoz, akihez Ternyei Józsefné szociális gondozónő éppen az ebédet hozza a szomszédos óvoda konyhájáról. A fiatalasszony Mari néni egészségi állapota felől érdeklődik s arról, kell-e valamit vásárolni a közértben. - Nem kérek én semmit, kedves, beérem azzal, amit a családomhoz - feleli a néni, majd a kredenc fiókjából megsárgult fotókat vesz elő. Siratja a tragikus balesetben elhunyt férjét meg a fiát, akit fiatalon veszített el. Majd törékeny kezével végigsimítja a díványon pihenő, öreg Bibliát. - Hány éves is tetszik lenni, Mari néném? - viccelődik a polgármester, s átkarolja az idős asszony vállát. -Utána kell számolnom,Gabikám... Én már nem is tudom. - Áprilisban tetszik betölteni a kilencvennégyet. Mari néni a falu legidősebb lakója - fordul felénk Antal Gábor. - Nem számolgatom én már az éveket, egyedül annak örülök, hogy az egészségemmel nincs baj - válaszolja csöndesen Mari néni, majd botjára támaszkodva megmutatja szerény hajlékát, a portáját és a baromfiudvart, tavaszra pár csibével szeretné benépesíteni. Tanítás után érkezünk a helyi általános iskolába, ahol a két tanító, Nyári István és Kissné Sándor Noémi már várnak rám. Lelkesen mesélnek az iskola tehetséges néptánc- és kézművescsoportjáról, a citeraegyüttesről és a lányok körében népszerű aerobik-tanfolyamról. Nyári István megvallja, bár a családja Debrecenben él, az ő szíve inkább Nyírmártonfalvához húz. Édesapja a falu állatorvosa volt. Kissné Noémi Marcaliból települt a községbe és cserélte fel negyedik emeleti lakását sövénykúti tanyájukra. Amikor ideköltöztünk, azt mondta a férjem: „Itt úgy illik, hogy mindenkinek előre kell köszönni az utcán.” Alkalmazkodtam a helyi szokásokhoz, hamar összebarátkoztam a gyerekekkel és a szülőkkel is. Jóravaló, melegszívű emberek élnek itt, akik mindenüket odaadnák azért, hogy a vendégük jól érezze magát. Sokat tanultam tőlük. Kissné naponta begyalogol vagy bekarikázik a tanyáról az iskolába. Késő délután másfajta élet várja otthon. Férjével, Kiss Mihály őstermelővel (róla nemrégiben utunk) a földeken dolgoznak. Fontolóra vették, hogy „beneveznek” a reményt adó családi gazdálkodásba. Szinte észrevétlenül csatlakoznak beszélgetésünkhöz a Sövénykúti asszonykórus tagjai, akiket a tanítónő verbuvált két éve. Azt mondják az asszonyok, mióta megalakult a kórus, megfényesedett az életük, s boldogan szerepelnek szülőfalujukban és a környező településeken. A község méltóképpen ünnepelte az államalapítás évfordulóját, melynek tiszteletére Nyári István tanító faragta a Szent István alakját ábrázoló, két méter magas emlékoszlopot. A községben számos hagyományőrző program színesíti a helybeliek életét. A tavalyi augusztus 20-i falunapon például az önkormányzat megvendégelte Nyírmártonfalva apraját-nagyját. Több bográcsban potyogott az ízletes babgulyás, töltött káposzta, birkapörkölt, és házi sütésű kenyér dukált hozzá. A jeles napokon a helyiek mellett, a környező települések néptánc-, népdal- és színjátszó csoportjai is műsorral kedveskednek a falu lakóinak. Ránk esteledik, amikor özvegy Hamza Gyulánéhoz csengetünk. A hosszú nap végén jólesik megpihenni a tűzhely melege mellett. Margit néni magyar, férje híres cigány muzsikus volt. Öt gyermekük született, mindannyian vegyes házasságban élnek. Hamza nénivel legkisebb fia, Zoltán él három gyermekével és a feleségével. - Két hónapig Debrecenben laktunk, az anyósoméknál, a tizedik emeleten. Nem bírtam megszokni, hiányzott a friss levegő, a kerti munka - meséli derűsen a fiatalember, aki buszsofőrként dolgozik, s akit a mintegy száz lelket számláló helyi kisebbség a vezetőjének szeretne megválasztani. - Gondolkodom, nagy a kihívás, csakhogy a mi községünkben a romák érdekét éppúgy képviseli az önkormányzat, mint a magyarokét. Aki akar, munkát is talál magának vagy itt, vagy Debrecenben. Hamza Zoltán tagja a helyi polgárőrségnek, de ahogy mondja, a községben legfeljebb a kívülről betolakodók követnek el bűncselekményt. Szerencsére a Reviczky-kastélyból kiköltöztetett s ma már lakásotthonokban élő állami gondozott gyerekek is szépen beilleszkedtek a „kinti” világba. Bevallom, néha még unatkozom is az esti szolgálatban, mivel az itteniek este tíz után nyugovóra térnek, olyankor már a kocsmák is bezárnak. Persze mi akkor is vigyázzuk a községben élők álmát, nyugalmát. Jóravaló, melegszívű emberek élnek itt CZEGLÉDI ZSOLT FELVÉTELE