Szabad Föld, 2002. január-június (58. évfolyam, 1-26. szám)

2002-06-14 / 24. szám

62002. JÚNIUS 14. Szabad Föld 1989. JÚNIUS 16 Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének évfordulóján Polgártársak! Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése óta a ma­gyar nemzetnek egyszer nyitt alkalma, csak egy­szer volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a mai 1848-ban kitűzött célja­it, a nemzeti függetlenséget és a politikai szabad­ságot. Céljaink máig nem változtak, ma sem en­gedünk a 48-ból így nem engedünk 56-ból sem. Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két ok­ból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilko­sokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket, és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsuk­ból tanultuk meg hogy a demokrácia és a kom­munizmus összeegyeztethetetlenek. Jól tudjuk, a forradalom és a megtorlások áldozatainak több­sége korunkbéli magunkfajta fiatal volt. De nem pusztán ezért érezzük magunkénak a hatodik ko­porsót. Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye an­nak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és vis­­szakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsák­utcába , amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk - mai fiataloktól - a jövőnket a Magyar Szocialis­ta Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal hanem a mi elkövető húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik. Barátaim! Mi fiatalok, sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét n­emrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meg­hamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy - mintegy szerencsehozó taliz­mánként - megérinthessék ezeket a koporsókat. Mi úgy véljük, nem tartozunk hálával azért, hogy harmincegy év után eltemethetjük halottainkat, nem jár nekik köszönet azért,­mert ma már mű­ködhetnek politikai szervezeteink. A magyar poli­tikai vezetésnek nem érdeme, hogy a demokráci­át és szabad választásokat követelőkkel szemben - bár fegyvereik súlyánál fogva megtehetné - nem lép fel a Pol Potéhoz, Jaruzelskiéhez, Li Pen­géhez vagy Rákosiékhoz hasonló módszerekkel Polgártársak! Ma, harminchárom évvel a magyar forrada­lom és harmincegy évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az 56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk vé­get vetni a kommunista diktatúrának, ha elég el­tökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választá­soknak. Ha nem tévesztjük szem elől 56 eszméit olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csa­patok kivonásának haladéktalan megkezdéséről Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akar­juk, akkor, de csak akkor, beteljesíthetjük forra­dalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a párt­állam mától fog megváltozni. Emlékezzetek 1956. október 6-án, Rajk László temetésének napján a párt napilapja, a Szabad Nép öles betűkkel hirdette címlapján: So­ha többé! Csak három hét telt el és a kommunista párt ÁVH-s keretlegényeivel békés, fegyvertelen tüntetők közé lövetett. Két év sem telt el és az MSZMP Rajkóhoz hasonló koncepciós perekben ítéltette halálra ártatlan százait, köztük saját elv­társait. Mi nem érjük be a kommunista politiku­sok semmire sem kötelező ígéreteivel nekünk azt kell elérnünk hogy az uralkodó pártba akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk Csak ezen a módon kerülhetjük el az újabb koporsókat, a maihoz hasonló, megkésett temetéseket. Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál Szilágyi József a magyar függetlensé­gért és szabadságért adták életüket. Azok a ma­gyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek meghajtják fejüket emléketek előtt. Nyugodjatok békében! Orbán Viktor beszéde 1989. június 16-án DIPPOLD PÁL Lezsák Sándor a Magyar Demokrata Fórum alapítója. Ő volt a főrendezője annak a szertartásnak, ahol újratemették az 1956-os forradalom és szabadságharc vezetőit, Nagy Imre miniszterelnököt és társait 1989. június 16-án. A politikus a százezreket a Hősök terére szólító felemelő eseményre emlékezik. - Milyen társadalmi-politikai okai és előzmé­nyei voltak az újratemetésnek? - A nyolcvanas évek második felében so­kakban tudatosult az országban, hogy nem­csak a gazdasági rendszert terheli roppant adósság, hanem a politika is súlyos történelmi adósságtól te­velt. 1987-től, ’88-tól egyre töb­ben ki is mondtuk, hogy fel kell számolni az 1956-os forradalom körül kialakított hazug­ságokat, el kell számoltatni a felelősöket a for­radalom és szabadságharc leveréséért, meg kell adni a méltó végtisztességet az áldozatok­nak, a hősöknek. 1988 júniusában, Nagy Imre mártír miniszterelnökünk kivégzésének har­mincadik évfordulóján a hatalom még a rend­őrség gumibotjaival oszlatta szét az emlékező­­ket, lovakkal tiportatták szét a sírokra helye­zett virágokat, koszorúkat. Egy esztendővel később megérett a politikai helyzet arra, hogy a nemzet méltósággal újratemethesse az öt­venhatos áldozatokat, és ezzel jelképesen is re­habilitálja őket. S nemcsak ’56 hőseit kellett rehabilitálni, hanem magát ’56-ot is. Nevén kellett nevezni, ki kellett mondani, hogy nem ellenforradalom történt, ahogyan évtizedeken át hazudták ne­künk, hanem népfelkelés, forradalom, sza­badságharc. Enélkül nem lehetett továbblépni a rendszerváltoztatás folyamatában, hiszen 1956 óta a politika az „eredeti bűn állapotá­ban” volt. Tudtuk, hogy a Kádár-rendszer ha­lálos bűnben fogant, s 1989-ben ezzel vagy szembenéz, vagy belepusztul. Végül egy kicsit szembe is nézett, egy kicsit bele is pusztult. Voltak - főleg a fiatalabb nemzedékből -, akik képesek voltak erre az önvizsgálatra, ők több­nyire félre is vonultak a politikától, mintegy önkéntes vezeklést vállalva, de olyanok is akadtak, akik csak színleltek. Valami módon azonban mindenki szembesült 1956 öröksé­gével. -Miféle személyes élményei voltak erról az örökségről? - Ahogyan a kicsi gyermek életét megha­tározza a szülői ház, úgy határozza meg egy ember, egy nemzedék életét az a történelmi környezet, amelyben felnő. 1956-ban kortár­saim és én néhány esztendős - jómagam hét­éves - gyermekek, kisiskolások voltunk, de ha nem is tudhattuk, mégis éreztük a történése­ket. Emlékszem, amint édesanyám sírt a rádió mellett, amikor november 4-én hajnalban Nagy Imre miniszterelnök beszédét hallgatta a szovjetek bevonulásakor. Tudhattuk, hogy nagyon nagy a baj. Tizenkilenc évesen 1968- ban, a prágai tavasz eltiprásakor, majd a len­gyel események idején ugyanez az élmény, a fenyegető veszedelem érzése tört elő: idegen csapatok fojtják vérbe egy nép szabadsághar­cát, az ő sorsuk ily módon rokon a miénkkel. A hetvenes években azután már tudatosan jártuk hátizsákos turistaként Lengyelorszá­got, Erdélyt, a Felvidéket. Nemzedékünket az ötvenhatos érzések s az erre épülő politikai eszmélés, tudatosodás hangolta rá a rendszer­­változtató folyamatra, így mindez benne volt a lakitelki találkozóban is. Másrészt pedig ép­pen ez volt az egyik közös pont a magyarság kívánatos jövőjéről a már akkor is másként és különbözőképpen gondolkodó ellenzéki erők számára: a forradalom rehabilitálásának kér­désében mindnyájan egyetértettünk, s közö­sen is küzdöttünk érte. 1988-89-ben elérkezett az idő, amikor az „eredeti bűn állapotában lévő” rendszernek szembe kellett néznie terhes múltjával. Meg­próbált még történelmi cölöpöket találni, vagy belekapaszkodott egy-egy mikrofonba (mint Grósz Károly a hírhedt, fenyegetőző sport­­csarnoki beszédében), de nem volt igazán ere­je, hogy megállítsa e folyamatot. Akkor azonban ezt még nem lehetett biz­tonsággal tudni, így rendkívül nagy bátorság kellett ahhoz, hogy eljöjjenek a nagy Temetés­Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves (p.s.) egyszer majd el kell temetni és nekünk nem szabad feledni a gyilkosokat néven nevezni . (1983) re, a Hősök terére. A téren, akik ott voltunk, tudtuk: kockázatot vállalunk, itt filmeznek bennünket, ami alapján - ha visszafordulna a kocka - számon kérhetnek minket utólag is. Ennek ellenére, azt gondolom, lélekben csak­nem az egész nemzet ott állt a koporsók előtt. - Kikből és hogyan szerveződött meg a te­metés rendezőinek csapatai - Az újratemetés hivatalos rendezője a Történelmi Igazságtétel Bizottsága volt, s a szervezésben részt vett több akkori ellenzéki szervezet, valamint a rendőrség; sokan ekkor álltak első ízben a kordon azonos oldalán azokkal, akikkel azelőtt szemben álltak a ko­rábbi, még tiltott demonstrációkon. Az ünne­pet megelőző tárgyalásokon, egyeztetéseken is több szervezet képviseltette magát. A szer­vezőmunka, a rendfenntartás oroszlánrészét a Magyar Demokrata Fórum vállalta fel, azért is, mert ekkor ennek a mozgalomnak volt a legtöbb tagja és szervezete az országban. Mi adtuk a rendezők többségét. Bizonyára sokan emlékeznek az MDF-karszalagos segítőkre, akik mintegy ezerötszázan vigyázták az ün­nepség rendjét. A karszalagokat Olajos Csaba és családja készítette, a szervezőmunkában - a lakitelki rendezők mellett - nagy részt vállalt még Szabó Béla, Nemessuri Zoltán, a váci Haj­dú István vagy ifjabb Fekete Gyula és még so­kan mások. Magán a szertartáson az MDF in­kább háttérszereplő­ként volt jelen: bántott, hogy szónokot sem állíthattunk, csak a koszo­rúnkat helyezte el a többi szervezet között a Fórum képviseletében Für Lajos és Csurka István. - Féltek-e a rendezők? - Megvallom, a gondos előkészületek el­lenére is volt bennünk aggodalom, hiszen vál­tozatos mendemondák, híresztelések kering­tek akkor is. Féltünk a provokációtól, akár még a szétesőfélben lévő hatalom részéről is. Emlékszem, az MDF-es Olajos Csabával még a környező házak padlástereit is ellenőriztük, valóban csak kamerákat visznek-e fel a rend­őrök. Szőke Lászlóval­­ ma a Magyar Demok­rata Fórum budapesti választmányának elnö­ke a közeli házak egyikében rendeztünk be egy kis központot, a taxisokkal hírláncot szer­veztem, a rendezőinket pedig tervszerűen szórtuk szét a tömegben. A félelem, vagy legalábbis az aggodalom, a veszélyérzet azonban, azt gondolom, sokak­ban élt. A temetést megelőző napok egyikén - ha jól emlékszem, csütörtök volt - egy nemzet­közi sajtótájékoztatóra került sor a Corvin té­ren. Megtartottam az utolsó órámat is Lakitelken, és sebtében autóztam fel Buda­pestre. Parkolni is nehezen tudtam, végül szin­te beestem az épületbe. A hatalmas oszlop­csarnok telve volt soha nem látott mennyiségű kamerával, külföldi és hazai tudósítók sokasá­ga gyűlt össze az akkoriban szokatlannak szá­mító eseményre. Megpróbáltam összeszedni a gondolataim, de máris érkezett az első kérdés - Juhász Lászlótól, a Szabad Európa Rádió tu­dósítójától -: Mi a garancia arra, hogy a ren­dezvényen nem lesz semmi rendzavarás? Tár­saim rám néztek, nekem kell válaszolnom. Nem mondhattam mást, nem tudtam mást mondani: a Magyar Demokrata Fórum vállal­ta, hogy tagságával, rendezőivel biztosítja e nap nyugalmát, biztonságát. Egyetlen garanci­át tudok: a három kis­gyermekem, a feleségem ott lesz mellettem a temetésen. Döbbent csend fogadta a válaszom, s talán a készülődés forga­tagában is ráébredtek a jelenlévők, hogy bi­zony nem kockázat nélküli, amire készülünk. Később sokaktól hallottam, rengetegen írták levélben, hogy ez a néhány, rádióban is elhangzott mondat szerte az országban olda­ni tudta a félelmet, a görcsöket, többen csak ezután mertek elindulni a Hősök terére. - Mit kell megőrizni magunkban minden­áron a Nagy Imre-temetésen megismert erköl­csi, érzelmi, gyakorlati értékekből? - Egyik legfontosabb és időszerű, egyéb­­ként örök érvényű érték a készség a közös cse­lekvésre. Nem feltétlenül tömegdemonstráci­ókra gondolok - reméljük, ilyenekre ezután kevésbé lesz szükség -, hanem általában a jól szervezett, közös építő­munkára szűkebb-tá­­gabb környezetünkben, otthonunkban, ha­zánkban. Jelentheti ez egy utca rendezetté té­telét, egy templom, iskola, közösségi ház fel­építését vagy felújítását, akár éppen egy hős emlékmű gondozását, de akár csak a gondola­tok, élmények cseréjét egy baráti társaságban egy helyi kis fórumon. Hiszen a nép, a nemzet, a társadalom - a családok mellett - ilyen ki­­sebb-nagyobb közösségekből szervesülhet egésszé, olyan egésszé, amely, ha szükséges, mozdulni is tud, ki tud állni értékei, érdekei mellett. Ha kell, fegyverrel is, amint ezt az 1956-os forradalom és szabadságharc törté­nete is jól példázza. - Van-e, lehet-e megbékélés, múltunkkal , jelenünkkel 2002 nyarán, a nemzeti-polgári pártok ellenzékbe kerülése után?­­ Ami a történelmi léptékű megbocsátást illeti, én nem bocsáthatok meg mások helyett, még az édesapám helyett sem. Ami a megbé­kélést illeti, nekem nem kell megbékélnem. Én békességben élek a múltammal, a jelenem­mel is. Szükséges is ez, hiszen zaklatott álla­potban nem lehet tisztán látni, csak a múlttal és a jelennel békességben élve lehet összpon­tosítani a jövőre, a feladatokra, így lehet mun­kára szervezni azt a belső erőt, amely egy nemzet életében mindenkor jelen van, köny­­nyebbnek vagy nehezebbnek tűnő történelmi időkben egyaránt. a sír Nincs sehol a sír a gyilkosok a test se I T T Nincs sehol a test se 0 T T a csont a gyilkosok Nincs sehol a csont Egy karcsú lábú, fekete szekrényke fiókjában talált történet (Nagy Imre temetése 1989. június 16.) Véletlenül kihúztam a jobb felső fiókot, és keresgéltem benne vala­mit. Talán a művészigazolványomat, vagy az útlevelemet? Találtam egy apró, pici lapot, amely ketté volt hajtva. A tetején ez állt: Magyar Demokrata Fórum. Belül sorszám: 6901, Lakitelek, 1988. XI. 25. Lezsák Sándor s. k. Mellette viaszkosvászon karszalag széle utá­nozza a 48-as zászlók piros-zöld fűrészfogait, középen fekete szalag. Ez volt a karomon Nagy Imre, néhai magyar miniszterelnök te­metésén. Reggel öt órakor találkoztam Szőnyi Endre komaurammal az Epreskert előtt. Mentünk a Hősök terére. Imre Pityu barátom hívott előző nap, én meg hívtam Endrit. Rosszul éreztem magamat a téren, hányingerem volt. Féltem. Az a félelem támadt fel bennem, amit Hevesen­­ szülőfalumban - éltem át az éjszakai vagy hajnali órákon, amikor édesapámért jöttek a rendőrök. Ez 1952-ben volt. Rend­szerint beverték az ablakot, és az ajtón át távoztak a bilincsbe vert édesapámmal, Maczky Bélával. Féltem, hogy a jugoszláv követség tetején elkezd kelepelni egy géppuska. Aztán megfogtuk egymás kezét, mert mi voltunk az élő MDF-es kerítés. Rendőrt nem láttunk aznap. Sok ismerős elment előttünk, és átjött sorfalunkon. A tér tele volt, és gyászolt. Sok beszéd hangzott ott el, de volt egy fiatal szakállas süvölvény, aki hazaküldte a ruszkikat. Ekkor megint nagyon rám jött a rosszullét - aztán valami nagy nyugalom szállt meg. Ez a fiatalember nem fél?! Hát akkor én sem fé­lek, mert itt vagyunk mi mind, és szorosan fogjuk egymás kezét. Kő Pál

Next