Szabad Föld, 2002. július-december (58. évfolyam, 27-52. szám)
2002-10-04 / 40. szám
Az idősebbek ragaszkodnak örökölt tanyájukhoz Amíg másutt vészesen csökkent a tanyákon élők száma, addig a Nyíregyházát övező bokortanyák népessége alig változott az elmúlt időkben. Igaz, itt is kevesebben vannak már, mint régen, de a többség főleg az idősebbje, ragaszkodik az örökölt portához. BALOGH GÉZA agy János sem menne el semmi pénzért Benkőbokorból. Most meg különösen nem, hiszen túl van a szüreten, s ki az a férfiember, aki odahagyná a saját borát?! De neki nem csak a borát kellene otthagynia. Hanem az elmúlt hét évtized minden örömét is. Meg a bánatát is persze, de az ember hetvenkét évesen nem a bánatát számolja. Benkőbokor ott van, mindjárt a nyíregyházi kertek tövében. Tán tíz kilométerre sincs a város, ám ez már egy teljesen más világ. Szelíd dombok, akácfasorok és néhány száz méterre egymástól húsz-harminc házból álló tanyabokrok. A legtöbbjéhez ma már köves út is vezet, de van még jó pár, ahová jobb gumicsizmában elindulni. Másfél éve még Benkőbokorba sem volt tanácsos egy-egy tavaszi napon félcipőben elindulni, ma viszont már két oldalról is szilárd út szalad idáig. Nagy Jánosék portája előtt azonban hirtelen elfogy a kő, s mehetünk gyalog Felsősimáig (vagy ahogy „tótul” mondják: Somókáig). De oda mi nem megyünk, hanem lehorgonyzunk Nagy Jánoséknál, aki éppen szőlőpréseléshez készül. A fürtök már ledarálva, holnap a rokonsággal nekilát, és kisajtolja a drága nedűt. Nem lesz sok, a tavalyinak csak a fele, de így is jó háromszáz literre számít. Egy embernek elég egy évre. - Igen, ha csak magam lennék rá! - kacag a gazda. - De én szeretem a társaságot. A házigazdánk erősen biceg, és a dereka sem a régi már, így aztán nem ő jár el, hanem inkább hozzájönnek a cimborák. Vendégszerető ez a nagy, széles porta, amit egy hatalmasra nőtt lucfenyőről lehet megismerni. Ám ha valami oknál fogva eltévesztjük a fenyőt, akkor egy öreg, barnára festett Zsigulit kereshet az ember. Ott áll az udvaron több mint húsz éve, már persze ha nincs úton. Nagy Jánosné, a háziasszony vezeti, akinek vagy harminc éve megvan a jogosítványa. Volt is nagy csodálkozás a városban, amikor tanfolyamra jelentkezett. Még nagyobb akkor, amikor beült a saját autójuk volánjához. Egy Moszkvicsuk volt az idő tájon, amin a mai fiatalság talán már csak mosolyogna, de akkor nagy dolognak számított. Főleg kint, a tanyákon. - Az még a sárban is elment - dicséri a régi autót Nagyné Pristyák Zsuzsa néni. - Szerettük is, több mint tizenegy évig hajtottuk. De aztán úgy döntöttünk, haladunk a korral. Öszszegyűlt a nyolcvannégyezer forint, s megvettük a Zsigulit. És nagyon jól tettük, hogy megvettük. Mert amit ez az öreg autó kibírt... - simogatja meg a „Zsiga” oldalát, aztán rémülten a szája elé kapja a kezét. - Te jó Isten, az én lábam meg csurom merő vér! Mi is most látjuk csak, hogy valóban véres a cipője, a kötője alja. De semmi rosszra sem kell gondolni. A szomszédban most öltek le három pulykát, és szóltak neki, hogy menjen segíteni. Mert az a három pulyka akkora, mint egy-egy túzok, azokkal nemhogy egy asszony, de még egy házaspár sem igen bír el. Oda három ember kell legalább! Később megmérték, huszonhárom kilót nyomott a legkisebb pulyka. Nekik ideát nincsen pulykájuk. Van viszont egy nagy koca - most nem jön elő, mert fáj a lába -, van három hízó, hetven csirke, harminc tyúk, továbbá egy ezerhétszáz öles kert és egy hektár föld... Szóval el vannak látva pulyka nélkül is rendesen munkával Szerencsére itt él velük vagy tizenhárom éve Zsuzsi néni édesanyja is, aki kiváló egészségnek örvend, és tíz percet nem bír megtenni munka nélkül. Ami dicséretes dolog, ám Csernák Anna néni már kilencvenöt éves! A „fiatalok” pihentetnék, de nem lehet vele bírni, így hát a nagy kert jórészt az övé. A házat a fiatalok egyébként 1961-ben építették, akkor még házigazdánk szülei is éltek. Pontosabban fogalmazva élt az anyja is, az apja is. Nem akármilyen gyermekkor volt az övé! Bent, Nyíregyházán, a Szarvas utcán felkapaszkodtam az apám testvérbátyjának, István bátyámnak a szekerére, és az istennek se akartam lejönni onnan - meséli János bátyánk. - A felnőttek csak kacagtak, de ekkor lekiáltott a nagynéném: „Adjátok ide ezt a fiút!” Mi hatan voltunk testvérek, nekik meg egy lányuk volt csupán, így aztán tényleg odaadtak. Na, így kerültem ki Benkőbokorba! Hetven éve. És áldom a Teremtőt, hogy így történt, mert az én mostohaszüleim igazi édes szülők voltak. Megmondom őszintén, én őket tartom az édes szüleimnek! Maradtam 1947-ben is velük, amikor megbolondultak itt a tirpákok. Sokakkal együtt az én szüleim is kimentek Szlovákiába, de engem agitálhattak. Pedig a testvérbátyám még az indulás előtti utolsó este is kijött hozzám, hogy tartsak velük. De én azt mondtam neki az istállóban, a jászoldeszkán ülve: „Ide figyelj, bátyám, én nem hagyom itt apámat meg anyámat!” Vagyis akiket annak tartok, így aztán elment, Léva mellett telepedtek le. Egészen a kilencvenes évek derekáig tartottam velük a kapcsolatot, de azóta nem találkoztunk. A bokortanyákon sokáig békén hagyták a parasztokat, bizonytalan kísérletezgetések után csak 1978-ban kényszerítették be őket a termelőszövetkezetbe. Addig vendéglátóink is magángazdák voltak. Tíz hold saját és vagy negyven hold bérelt földön dolgoztak. Közösen az öregekkel, mint ahogy a född is közös volt fölöttük. Hatvanegyig egy öreg, nádfedeles házban éltek. A felső házban, vagyis a nagyobbik szobában a fiatalok, a hátsóban az öregek. Hetvennyolcban aztán nagyot fordult a világ, Nagy Jánosnak is más munka után kellett néznie. A nyíregyházi vasútállomás melletti postára került csomagmozgatónak, onnan is ment el nyugdíjba. Tulajdonképpen meg is szerette a várost, de költözni sohasem költözne oda. Mint ahogy a felesége sem, hiszen ő sem élt soha a városban: a közeli Kazárbokorban nőtt fel, a testvérei ma is ott élnek. A gyermekeik viszont már Nyíregyházán. Lányuk fodrász, fiuk vízvezeték-szerelő, csak vendégségbe járnak haza. No, de azért amióta kész a műút, gyakrabban, mint korábban. N Nagy János jó háromszáz liter borra számít HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE Számít a közösség a szépkorúakra is PALÁGYI EDIT a csak a szüleinket behozzuk, már nem áll üresen a ház - gondolta a bélapátfalvi gondozási központ vezetője, Schillinger Erzsébet, és addig győzködte a község vezetőit, amíg bele nem vágtak az építkezésbe. A három és fél ezres lélekszámú, Heves megyei településen másfél évtizede működik olyan intézmény, amely segít megoldani az idősek napi gondjait. Eredetileg bennlakásos otthont szerettek volna, ahol hétfőtől péntekig ellakhatnak a gondozottak, a falu pénze azonban hamar elfogyott, a hálótermekre már nem futotta belőle, így aztán csak napközben tölthetik itt idejüket a nyugdíjasok - tévézéssel, kártyázással, csendes nótázással. Délutánonként előadásokra invitálják őket, a meghívott orvos vagy természetgyógyász tanácsait mindig szívesen hallgatják a szépkorúak. Olyasféle ez, mint az óvoda - tréfálkoznak gyakran a helybeli idősek, ám annál lelkesebben járnak a központba: napjában harmincöten is megfordulnak itt. Az öregurak a legfrissebbek, ők már nyolc órakor megérkeznek, hogy együtt hallgassák a híreket. A reggeli „feles” után a klubba vezet az első útja a nyolcvanegy éves Bikki Józsefnak is -somolyogva magyarázza, hogy persze a feles neki már csak a fél kávét jelenti, merthogy szívbetegsége miatt csak annyit engedélyezett az orvos. A gyógyszereire nemigen van gondja, azokat felíratják és kiváltják neki a gondozónők. A jó kedélyű özvegyember rendszerint kora délutánig időzik a napköziben, utána betér a közeli cukrászdába, majd hazaballag. Gyakran a zuhanyozást is a napköziben intézi el, otthon ugyanis segítség nélkül már nehezen tud kikelni a kádból. A gondozási központban mosnak, vasalnak is a rászorulókra. Nemrégiben egy pályázat jóvoltából szárítós mosógépet vásároltak, így egy-egy összejövetel után már vihetik is haza a friss ruhát az idősek. Az intézményben hatan gondoskodnak a nyugdíjasokról, valamint a szociális helyzetük vagy egészségi állapotuk miatt gyámolításra szorulókról. Azoknak, akik már nehezen mozdulnak ki otthonukból, házhoz viszik az ebédet, nemcsak Bélapátfalvára, de a közeli Bükkszentmártonba és Mónosbélbe is. A hajlott hordáknak is joguk van a biztos jövőhöz. Ne vonjunk újabb barázdákat az arcukra - véli Király Károly, az idősek és fogyatékosok bélapátfalvi otthonának igazgatója. A szakember szerint abban kell segíteni a nyugdíjasokat, hogy minél tovább maradhassanak saját otthonukban, hiszen a megszokott környezet szorosabban fűzi őket az élethez. Ha azonban nincs más választás, arra kell törekedni, hogy egy bentlakásos intézményben is változatosan telhessenek napjaik. Bélapátfalván nyolcvan szépkorút gondoznak, jobbára mind betöltötték a hetvenet, de a legidősebb lakó már a kilencvenet is. Akadnak köztük, akik betegeskednek, s orvosi felügyeletre szorulnak, de néhányan nem vesztették el a jó kedélyüket. A felsőtárkányi Mérton Mártonné Mária néni például mindig kapható egy kis trécselésre, és állandó résztvevője a házi „ki mit tud?” vetélkedőknek is. A szobája falán függő emléklapok arról árulkodnak, hogy rendszerint nagy sikert arat produkcióival. Hogy ne záruljon be végleg a kapu a gondozottak mögött, az intézetben gyakran szerveznek olyan programokat, amelyek becsalogatják a rokonokat, látogatókat. A nyár végén családi napot tartottak, októberben az idősek hetének kirándulásai, műsorai oldják az egyhangúságot. Az ilyen események arra is jók, hogy a korosak érezzék: őket sem felejtette el a család, s nem feledkezett el róluk a nagyobb közösség, a falu sem. Szabadföld HAZAI ÉLET Dalos kedvű asszonyok népviseletben fiatalabb, tetterősebb idősek nemcsak a napköziben találnak társaságra, hanem a hét éve alakult, harminc tagot számláló Napsugár Klubban is. Csütörtök délutánonként elsősorban a szebbik nem képviselői ülnek össze egy kis tereferére, zenehallgatásra. Nyaranta előkerül a bogrács is, és gulyáspartit rögtönöznek valamelyikük udvarán - tudom meg Bárdos Tibornétól, a kör vezetőjétől. A klub tagjai gyakran kerekednek fel, s az önkormányzat kisbuszával nemcsak a környéket barangolták be, Hollókőn, Aggtelken és a fővárosban is jártak. Napjaikat a próbák és a fellépések is színesítik, a tizenhat tagú dalkör mindig sikert arat a falunapokon a bükki térség folklórjából ízelítőt adó népdalcsokrával. A bükki község nyugdíjasklubjának tagjai nemrégiben egymillió forintot kaptak az önkormányzattól, amiből tizenhat új ruha készülhetett, így már a falu búcsúján is a helybeli népviseletben pompázhatnak a dalos kedvű asszonyok. A 20O^OIO£BEF^^5 Akiket a Jóisten megsegített PETHES JÓZSEF ista bácsi, nyolcvanhat múlt, Ilonka néni nyolcvan felé közelít. Papíron - mert lélekben, mentalitásban örök fiatalok. A jóság, a pozitív gondolkodás megszépíti az arcukat. A Pest megyei településről hetente egyszer felutaznak a fővárosba, és bevásárolnak a legolcsóbb piacon. Van egy kis kertjük, néhány gyümölcsfával, ahol a salátán, spenóton, petrezselymen, paradicsomon kívül más veteménynek már nem jut hely. A piacon egy hétre megveszik a szükséges zöldségféléket, jól tudják azt is, melyik üzletben milyen élelmiszert kínálnak pár forinttal olcsóbban. A nyugdíjból ugyanis nehéz kijönni, jól be kell osztani. A lakás fenntartására, a rezsire rámegy legalább a harminc százaléka, és rengeteget kell költeni a gyógyszerekre is. Azokból is az olcsóbbat választják, a drágábbakra nem telik. Ilonka néninek havonta tizenkétezer forintjába kerülne egyetlen gyógyszerfajta, ha meg tudnák fizetni. Mindebből következik, hogy pénzt félretenni nem tudnak, sőt az étkezésen, a fűtésen próbálnak spórolni, hogy támogathassák a fiatalokat. Velük egy házban, de külön lakásban él szintén nyugdíjas lányuk, valamint unokájuk a feleségével és kislányával. A fiatal házaspár a pedagógusfizetésből és a gyesből szintén nehezen jön ki, nekik is meg kell gondolniuk, mire mennyit költenek. Legszívesebben ők hálálnák meg szüleiknek, nagyszüleiknek a sok-sok gondoskodást, de - röstellkedve bár - kénytelenek még mindig elfogadni az öregek segítségét. Az csak természetes, hogy hétvégén a nagyiék látják őket vendégül, és a kisunokának is sok ajándékot adnak. Örülnek, hogy segíthetnek. Önzetlenül teszik, hiszen tudják, mit jelent nélkülözni. A második világháború alatt már házasok voltak, Pista bácsi súlyosan megsebesült. Aztán jöttek az ötvenes évek, amikor osztályidegennek számítottak, rokonaikat kitelepítették. Nehéz idők voltak azok, jól tudja ezt az idős házaspár. Tisztában vannak azzal is, hogy az akkori politikai rendszer nemcsak őket sújtotta, hanem más ártatlan kisembereket is. Pista bácsi állomásfőnök volt Somogy és Fejér megyében, de származása és nyíltan vállalt vallásossága miatt nem léphetett előre a ranglistán. Pedig be akarták léptetni a pártba, de mindahányszor nemet tudott mondani. Ilonka nénivel együtt most is büszkék arra, hogy őszintén, elveiket meg nem tagadva éltek, a legnagyobb egyetértésben és szeretetben. Nem hódoltak be a rendszernek, nem építettek karriert, nem tartották fontosnak a pénzhajhászást. Mindig csak addig nyújtózkodtak, ameddig a takarójuk ért. Szolgálati lakásban éltek sokáig, csak nyugdíjba vonulásuk előtt kezdtek el építkezni. Nem voltak nagy igényeik, azt mondták, ha van tető a fejük fölött, van mit enniük, nagy baj nem lehet. Volt egy nagy szenvedélyük, az utazás. Megismerték hazánkat, majd bejárták jóformán egész Európát. Pista bácsi vasutasként ingyen utazott, Ilonka néni féláron. A gyönyörű tájak és más népek kultúrájának, történelmének felfedezése vonzotta őket. Legutóbb öt éve Olaszországban jártak. Most már se pénzük, se erejük nincs ilyen hosszú útra. Szabad idejükben nem,nagyon tévéznek, csak a hírekre, a természetfilmekre, a szellemi vetélkedőkre kíváncsiak. Könyvtárba járnak, rengeteget olvasnak. És hát egy kertes ház körül mindig akad tennivaló. Pista bácsi és Ilonka néni mélyen vallásos ember. Azt mondják, a hit segítette át őket a legnehezebb pillanatokon, és mindig talpra tudtak állni. A hit hozzásegítette őket a jóhoz, és megmentette őket sok rossztól. Minden vasárnap elmennek a templomba, hálát adnak a Jóistennek, mert most is velük van.