Szabad Föld, 2002. július-december (58. évfolyam, 27-52. szám)

2002-10-04 / 40. szám

Az idősebbek ragaszkodnak örökölt tanyájukhoz Amíg másutt vészesen csökkent a tanyákon élők száma, addig a Nyíregyházát övező bokortanyák népessége alig változott az elmúlt időkben. Igaz, itt is kevesebben vannak már, mint régen, de a több­ség főleg az idősebbje, ragaszkodik az örökölt portához. BALOGH GÉZA agy János sem menne el semmi pénzért Benkőbokorból. Most meg különösen nem, hiszen túl van a szüreten, s ki az a férfiember, aki odahagyná a saját borát?! De neki nem csak a borát kellene otthagynia. Hanem az elmúlt hét évtized minden örömét is. Meg a bánatát is persze, de az ember hetvenkét évesen nem a bánatát számolja. Benkőbokor ott van, mindjárt a nyíregyházi kertek tövében. Tán tíz kilométerre sincs a város, ám ez már egy teljesen más világ. Szelíd dombok, akácfasorok és néhány száz méterre egymástól húsz-harminc házból álló tanyabokrok. A leg­többjéhez ma már köves út is vezet, de van még jó pár, ahová jobb gumicsizmában elindulni. Másfél éve még Benkőbokorba sem volt tanácsos egy-egy tavaszi napon félcipőben el­indulni, ma viszont már két oldalról is szilárd út szalad idáig. Nagy Jánosék portája előtt azonban hirtelen elfogy a kő, s mehetünk gya­log Felsősimáig (vagy ahogy „tótul” mondják: Somókáig). De oda mi nem megyünk, hanem lehorgonyzunk Nagy Jánoséknál, aki éppen szőlőpréseléshez készül­. A fürtök már ledarál­va, holnap a rokonsággal nekilát, és kisajtolja a drága nedűt. Nem lesz sok, a tavalyinak csak a fele, de így is jó háromszáz literre számít. Egy embernek elég egy évre. - Igen, ha csak magam lennék rá! - kacag a gazda. - De én szeretem a társaságot. A házigazdánk erősen biceg, és a dereka sem a régi már, így aztán nem ő jár el, hanem inkább hozzájönnek a cimborák. Vendégsze­rető ez a nagy, széles porta, amit egy hatalmas­ra nőtt lucfenyőről lehet megismerni. Ám ha valami oknál fogva eltévesztjük a fenyőt, akkor egy öreg, barnára festett Zsigulit kereshet az ember. Ott áll az udvaron több mint húsz éve, már persze ha nincs úton. Nagy Jánosné, a há­ziasszony vezeti, akinek vagy harminc éve megvan a jogosítványa. Volt is nagy csodálko­zás a városban, amikor tanfolyamra jelentke­zett. Még nagyobb akkor, amikor beült a saját autójuk volánjához. Egy Moszkvicsuk volt az idő tájon, amin a mai fiatalság talán már csak mosolyogna, de akkor nagy dolognak számí­tott. Főleg kint, a tanyákon. - Az még a sárban is elment - dicséri a ré­gi autót Nagyné Pristyák Zsuzsa néni. - Szeret­tük is, több mint tizenegy évig hajtottuk. De az­tán úgy döntöttünk, haladunk a korral. Ösz­­szegyűlt a nyolcvannégyezer forint, s megvet­tük a Zsigulit. És nagyon jól tettük, hogy meg­vettük. Mert amit ez az öreg autó kibírt... - si­mogatja meg a „Zsiga” oldalát, aztán rémülten a szája elé kapja a kezét. - Te jó Isten, az én lábam meg csurom merő vér! Mi is most látjuk csak, hogy valóban véres a cipője, a kötője alja. De semmi rosszra sem kell gondolni. A szomszédban most öltek le három pulykát, és szóltak neki, hogy menjen segíteni. Mert az a három pulyka akkora, mint egy-egy túzok, azokkal nemhogy egy asszony, de még egy házaspár sem igen bír el. Oda há­rom ember kell legalább! Később megmérték, huszonhárom kilót nyomott a legkisebb pulyka. Nekik ideát nincsen pulykájuk. Van viszont egy nagy koca - most nem jön elő, mert fáj a lá­ba -, van három hízó, hetven csirke, harminc tyúk, továbbá egy ezerhétszáz öles kert és egy hektár föld... Szóval el vannak látva pulyka nél­kül is rendesen munkával Szerencsére itt él ve­lük vagy tizenhárom éve Zsuzsi néni édesanyja is, aki kiváló egészségnek örvend, és tíz percet nem bír megtenni munka nélkül. Ami dicséretes dolog, ám Csernák Anna néni már kilencvenöt éves! A „fiatalok” pihentetnék, de nem lehet vele bírni, így hát a nagy kert jórészt az övé. A házat a fiatalok egyébként 1961-ben épí­tették, akkor még házigazdánk szülei is éltek. Pontosabban fogalmazva élt az anyja is, az ap­ja is. Nem akármilyen gyermekkor volt az övé!­­ Bent, Nyíregyházán, a Szarvas utcán fel­kapaszkodtam az apám testvérbátyjának, Ist­ván bátyámnak a szekerére, és az istennek se akartam lejönni onnan - meséli János bátyánk. - A felnőttek csak kacagtak, de ekkor lekiáltott a nagynéném: „Adjátok ide ezt a fiút!” Mi hatan voltunk testvérek, nekik meg egy lányuk volt csupán, így aztán tényleg odaadtak. Na, így ke­rültem ki Benkőbokorba! Hetven éve. És áldom a Teremtőt, hogy így történt, mert az én mosto­­haszüleim igazi édes szülők voltak. Megmon­dom őszintén, én őket tartom az édes szüleim­nek! Maradtam 1947-ben is velük, amikor megbolondultak itt a tirpákok. Sokakkal együtt az én szüleim is kimentek Szlovákiába, de en­gem agitálhattak. Pedig a testvérbátyám még az indulás előtti utolsó este is kijött hozzám, hogy tartsak velük. De én azt mondtam neki az istállóban, a jászoldeszkán ülve: „Ide figyelj, bá­tyám, én nem hagyom itt apámat meg anyá­mat!” Vagyis akiket annak tartok, így aztán el­ment, Léva mellett telepedtek le. Egészen a ki­lencvenes évek derekáig tartottam velük a kap­csolatot, de azóta nem találkoztunk. A bokortanyákon sokáig békén hagyták a parasztokat, bizonytalan kísérletezgetések után csak 1978-ban kényszerítették be őket a terme­lőszövetkezetbe. Addig vendéglátóink is magán­gazdák voltak. Tíz hold saját és vagy negyven hold bérelt földön dolgoztak. Közösen az öregek­­kel, mint ahogy a född is közös volt fölöttük. Hat­vanegyig egy öreg, nádfedeles házban éltek. A felső házban, vagyis a nagyobbik szobában a fia­talok, a hátsóban az öregek. Hetvennyolcban az­tán nagyot fordult a világ, Nagy Jánosnak is más munka után kellett néznie. A nyíregyházi vasút­állomás melletti postára került csomagmozga­tónak, onnan is ment el nyugdíjba. Tulajdon­képpen meg is szerette a várost, de költözni so­hasem költözne oda. Mint ahogy a felesége sem, hiszen ő sem élt soha a városban: a közeli Kazár­bokorban nőtt fel, a testvérei ma is ott élnek. A gyermekeik viszont már Nyíregyházán. Lányuk fodrász, fiuk vízvezeték-szerelő, csak vendégségbe járnak haza. No, de azért amióta kész a műút, gyakrabban, mint korábban. N Nagy János jó háromszáz liter borra számít HARASZTOSI PÁL FELVÉTELE ­ Számít a közösség a szépkorúakra is PALÁG­Y­I EDIT a csak a szüleinket behozzuk, már nem áll üresen a ház - gondolta a bélapátfal­vi gondozási központ vezetője, Schillinger Er­zsébet, és addig győzködte a község vezetőit, amíg bele nem vágtak az építkezésbe. A há­rom és fél ezres lélekszámú, Heves megyei te­lepülésen másfél évtizede működik olyan in­tézmény, amely segít megoldani az idősek na­pi gondjait. Eredetileg bennlakásos otthont szerettek volna, ahol hétfőtől péntekig ellakhatnak a gondozottak, a falu pénze azonban hamar el­fogyott, a hálótermekre már nem futotta belő­le, így aztán csak napközben tölthetik itt idejü­ket a nyugdíjasok - tévézéssel, kártyázással, csendes nótázással. Délutánonként előadá­sokra invitálják őket, a meghívott orvos vagy természetgyógyász tanácsait mindig szívesen hallgatják a szépkorúak.­­ Olyasféle ez, mint az óvoda - tréfálkoz­nak gyakran a helybeli idősek, ám annál lelke­sebben járnak a központba: napjában har­mincöten is megfordulnak itt. Az öregurak a legfrissebbek, ők már nyolc órakor megérkez­nek, hogy együtt hallgassák a híreket. A reggeli „feles” után a klubba vezet az el­ső útja a nyolcvanegy éves Bikki Józsefnak is -somolyogva magyarázza, hogy persze a feles neki már csak a fél kávét jelenti, merthogy szívbetegsége miatt csak annyit engedélyezett az orvos. A gyógyszereire nemigen van gond­ja, azokat felíratják és kiváltják neki a gondo­zónők. A jó kedélyű özvegyember rendszerint kora délutánig időzik a napköziben, utána be­tér a közeli cukrászdába, majd hazaballag. Gyakran a zuhanyozást is a napköziben intézi el, otthon ugyanis segítség nélkül már nehe­zen tud kikelni a kádból. A gondozási központban mosnak, vasal­nak is a rászorulókra. Nemrégiben egy pályá­zat jóvoltából szárítós mosógépet vásároltak, így egy-egy összejövetel után már vihetik is haza a friss ruhát az idősek. Az intézményben hatan gondoskodnak a nyugdíjasokról, vala­mint a szociális helyzetük vagy egészségi álla­potuk miatt gyámolításra szorulókról. Azok­nak, akik már nehezen mozdulnak ki ottho­nukból, házhoz viszik az ebédet, nemcsak Bé­lapátfalvára, de a közeli Bükkszentmártonba és Mónosbélbe is.­­ A hajlott hordáknak is joguk van a biz­tos jövőhöz. Ne vonjunk újabb barázdákat az arcukra - véli Király Károly, az idősek és fo­gyatékosok bélapátfalvi otthonának igazgató­ja. A szakember szerint abban kell segíteni a nyugdíjasokat, hogy minél tovább maradhas­sanak saját otthonukban, hiszen a megszokott környezet szorosabban fűzi őket az élethez. Ha azonban nincs más választás, arra kell tö­rekedni, hogy egy bentlakásos intézményben is változatosan telhessenek napjaik. Bélapátfalván nyolcvan szépkorút gon­doznak, jobbára mind betöltötték a hetvenet, de a legidősebb lakó már a kilencvenet is. Akadnak köztük, akik betegeskednek, s orvosi felügyeletre szorulnak, de néhányan nem vesz­tették el a jó kedélyüket. A felsőtárkányi Mérton Mártonné Mária néni például mindig kapható egy kis trécselésre, és állandó résztvevője a házi „ki mit tud?” vetélkedőknek is. A szobája falán függő emléklapok arról árulkodnak, hogy rendszerint nagy sikert arat produkcióival. Hogy ne záruljon be végleg a kapu a gon­dozottak mögött, az intézetben gyakran szer­veznek olyan programokat, amelyek becsalo­gatják a rokonokat, látogatókat. A nyár végén családi napot tartottak, októberben az idősek hetének kirándulásai, műsorai oldják az egy­hangúságot. Az ilyen események arra is jók, hogy a korosak érezzék: őket sem felejtette el a család, s nem feledkezett el róluk a nagyobb közösség, a falu sem. Szabadföld HAZAI ÉLET Dalos kedvű asszonyok népviseletben fiatalabb, tetterősebb idősek nemcsak a napköziben találnak társaságra, hanem a hét éve alakult, harminc tagot számláló Napsugár Klubban is. Csütörtök délutá­nonként elsősorban a szebbik nem képviselői ülnek össze egy kis tereferére, zenehallga­tásra. Nyaranta előkerül a bogrács is, és gulyáspartit rögtönöznek valamelyikük udva­rán - tudom meg Bárdos Tibornétól, a kör vezetőjétől. A klub tagjai gyakran kereked­nek fel, s az önkormányzat kisbuszával nemcsak a környéket barangolták be, Hollókőn, Aggtelken és a fővárosban is jártak. Napjaikat a próbák és a fellépések is színesítik, a ti­zenhat tagú dalkör mindig sikert arat a falunapokon a bükki térség folklórjából ízelítőt adó népdalcsokrával. A bükki község nyugdíjasklubjának tagjai nemrégiben egymillió forintot kaptak az önkormányzattól, amiből tizenhat új ruha készülhetett, így már a fa­lu búcsúján is a helybeli népviseletben pompázhatnak a dalos kedvű asszonyok. A 20O^OIO£BEF^^5 Akiket a Jóisten megsegített PETHES JÓZSEF ista bácsi, nyolcvanhat múlt, Ilonka néni nyolcvan felé közelít. Papíron - mert lé­lekben, mentalitásban örök fiatalok. A jóság, a pozitív gondolkodás megszépíti az arcukat. A Pest megyei településről hetente egyszer fel­utaznak a fővárosba, és bevásárolnak a legol­csóbb piacon. Van egy kis kertjük, néhány gyümölcsfá­val, ahol a salátán, spenóton, petrezselymen, paradicsomon kívül más veteménynek már nem jut hely. A piacon egy hétre megveszik a szükséges zöldségféléket, jól tudják azt is, me­lyik üzletben milyen élelmiszert kínálnak pár forinttal olcsóbban. A nyugdíjból ugyanis nehéz kijönni, jól be kell osztani. A lakás fenntartására, a rezsire rá­megy legalább a harminc százaléka, és renge­teget kell költeni a gyógyszerekre is. Azokból is az olcsóbbat választják, a drágábbakra nem telik. Ilonka néninek havonta tizenkétezer fo­rintjába kerülne egyetlen gyógyszerfajta, ha meg tudnák fizetni. Mindebből következik, hogy pénzt félre­tenni nem tudnak, sőt az étkezésen, a fűtésen próbálnak spórolni, hogy támogathassák a fi­atalokat. Velük egy házban, de külön lakásban él szintén nyugdíjas lányuk, valamint unoká­juk a feleségével és kislányával. A fiatal házaspár a pedagógusfizetésből és a gyesből szintén nehezen jön ki, nekik is meg kell gondolniuk, mire mennyit költenek. Leg­szívesebben ők hálálnák meg szüleiknek, nagyszü­leiknek a sok-sok gondoskodást, de - röstellkedve bár - kénytelenek még mindig elfogadni az öregek segítségét. Az csak természetes, hogy hétvégén a nagyiék látják őket vendégül, és a kisunoká­­nak is sok ajándékot adnak. Örülnek, hogy se­gíthetnek. Önzetlenül teszik, hiszen tudják, mit jelent nélkülözni. A második világháború alatt már házasok voltak, Pista bácsi súlyosan megsebesült. Aztán jöttek az ötvenes évek, amikor osz­tályidegennek számítottak, rokonaikat kitele­pítették. Nehéz idők voltak azok, jól tudja ezt az idős házaspár. Tisztában vannak azzal is, hogy az akkori politikai rendszer nemcsak őket sújtotta, hanem más ártatlan kisem­bereket is. Pista bácsi állomásfőnök volt Somogy és Fejér megyében, de származása és nyíltan vállalt vallásossága miatt nem léphetett előre a ranglistán. Pedig be akarták léptetni a párt­ba, de mindahányszor nemet tudott monda­ni. Ilonka nénivel együtt most is büszkék ar­ra, hogy őszintén, elveiket meg nem tagadva éltek, a legnagyobb egyetértésben és szere­­tetben. Nem hódoltak be a rendszernek, nem építettek karriert, nem tartották fontosnak a pénzhajhászást. Mindig csak addig nyúj­tózkodtak, ameddig a takarójuk ért. Szolgá­lati lakásban éltek sokáig, csak nyugdíjba vonulásuk előtt kezdtek el építkezni. Nem voltak nagy igényeik, azt mondták, ha van tető a fejük fölött, van mit enniük, nagy baj nem lehet. Volt egy nagy szenvedélyük, az utazás. Megismerték hazánkat, majd bejárták jófor­mán egész Európát. Pista bácsi vasutasként ingyen utazott, Ilonka néni féláron. A gyö­nyörű tájak és más népek kultúrájának, tör­ténelmének felfedezése vonzotta őket. Leg­utóbb öt éve Olaszországban jártak. Most már se pénzük, se erejük nincs ilyen hosszú útra. Szabad idejükben nem,nagyon tévéznek, csak a hírekre, a természetfilmekre, a szellemi vetélkedőkre kíváncsiak. Könyvtárba járnak, rengeteget olvasnak. És hát egy kertes ház kö­rül mindig akad tennivaló. Pista bácsi és Ilonka néni mélyen vallásos ember. Azt mondják, a hit segítette át őket a legnehezebb pillanatokon, és mindig talpra tudtak állni. A hit hozzásegítette őket a jóhoz, és megmentette őket sok rossztól. Minden va­sárnap elmennek a templomba, hálát adnak a Jóistennek, mert most is velük van.­­

Next