Szabad Föld, 2002. július-december (58. évfolyam, 27-52. szám)
2002-10-18 / 42. szám
Tanktangó gépzongorán • Nagybátyám a halálba száguldott Ahogy vastagodik a színes levélszőnyeg a tömbház előtti keskeny parkban, úgy megy el édesanyám étvágya minden évben. Ideges a gyomrom, mondja, és üres kenyeret majszol reggelente a túltengő savarc ellen. A rádiót is halkabbra veszi, hogy ne zavarják a hírek, de azért meghallgatja őket, és egyre gyakrabban rezzen össze, amikor a bemondó a forradalom szót használja. Ilyenkor könnyen elsírja magát, ha valami kellemetlenség éri, pedig kemény asszony, könnyes arcát gyerekként szinte nem is ismertem. Ifjú felnőttként sem értettem sokáig, mi történik vele október közepe tájékán. Aztán egyre több mondat bújt elő a láthatatlanná tett családregény félelemmel átitatott lapjairól. Most már tudom. Tudom, hogy 1956 emléke és a forradalmat követő évtized borzalmai törnek rá minden ősszel. A bátyja jár ilyenkor az eszében, aki kölcsönkérte nagyapám barátjának motorját, kenyeret, szalonnát, zöldségféléket tett az oldalkocsiba, és indult vele a nyírségből a diósgyőri forradalmárokhoz, hiszen éhen nem lehet harcolni sem. Hetente többször is végigszáguldott az úton oda-vissza, közben pénzt is gyűjtött azoktól, akik így kívántak áldozni a szabadságharc oltárán. Tíz évre ítélték. Nagyapám barátjára gondol ezekben a napokban az én édesanyám, arra, aki a bátyját feljelentette, amikor a szabadságharc leverése után az nem volt hajlandó társaival külföldre menekülni. A félelemtől lágyult agyú gerinctelen azzal vádolta barátja fiát a bíróság előtt, hogy a fiatalember fegyverrel hadonászva kényszerítette motorjának átadására, így akart menekülni az elvetemült a ruszki tankok árnyékában őrjöngő kádárista keretlegények megtorlása elől: odadobta nekik a nagybátyámat. Az Úristen kegyes volt hozzá, mert gyilkossá nem tette. Hős rokonom hét év múlva szabadult. Fiatalságának legszebb éveire emlékezik októberben édesanyám, amit csak úgy emlegetnek a történelemkönyvek, hogy a megtorlás kegyetlen időszaka. Újra rátörnek a nyomor gyötrő pillanatai, amikor a környék legügyesebb mesteremberének házában nem volt mit enni. Malomgépész nagyapám házába nem jutott kenyér. Újra roncsolja lelkét a megaláztatások sorozata, amikor iskolák felvételi vizsgáin, munkahelyet keresve mindig csak annyi volt a válasz: „Mit képzel maga, ellenforradalmár rokonaként?!” (Még 1975-ben is ki akarták rúgni, amikor a hálózat rájött, hogy melyik tanácsházán dolgozik!) És zokognia kell amiatt, hogy sokszor már elfojtani sem tudta gyűlöletét bátyja iránt, amiért ilyen elképesztő helyzetbe hozta családját. Nagybátyám, kikerülve a falak nélküli börtönbe, a kádári diktatúrába, kegyetlen dolgokat művelt szeretteivel. Nagyapám szikár alakja is megjelenik gyomorgörcstől szenvedő édesanyám előtt, amint büszkén mutogat engem barátainak, és kedvenc csokoládét vesz nekem a kocsmában. Majd nem bírván elviselni börtönből szabadult fia életének kisiklásait, családja szétesését és az alkohol pusztítását - mielőtt bevéshetném arcát emlékezetembe -, felmegy a padlásra, kötelet teker a nyakára, és a következő pillanatban már a felhőkről integet a konszolidációt hirdető elvtársaknak. Nagybátyám egy gyár udvaráról integet vissza, ahol végre őt is hagyják dolgozni, míg ki nem rúgják valami pénz eltűnése ürügyén. Mégis a bátyja miatt nem tud enni leginkább édesanyám október 23-a tájékán. Aki tíz évvel ezelőtt vett egy Fordot a kárpótlásként kapott pénzből. Akkor találkoztak utoljára, amikor eljött hozzánk megmutatni. Ennyit ér az életem, mutatott a kék autóra. Mindig tövig nyomom a gázt, addig fogok így száguldani vele, míg bele nem halok, mondta, majd beült, és kipörgő kerekekkel elviharzott. Azóta is megy. Talán már a felhők között. Gajdics Ottó Mit tud a világról egy hároméves gyerek? Mindent. Mindent tud, ami van. Azt is tudja, ami volt. Tudja az egymásba csendesen átforduló évszakokat, hogy a nagyapja tavasszal még itt volt, most meg, ebben a fényes, zúzmarás őszben nincs itt. Elment. Soha többé nem jön vissza. Meghalt. A gyerek a volt és a lesz között kötéltáncol. Van. Tudja, jelene nem végtelen, egyszer kiszakad belőle, tudja, egyszer csak neki is olyan lesz az élet, mint a nagyapjáé: volt, nincs. A gyerek áll a lepsényi Fő utcára néző ablakban, a redőny rácsosra állítva, a réseken át látni, hatalmas teherautók, kétéltűek, tankok araszolnak az úton Fehérvár felé. A gyerek anyja sír. Visszajöttek az oroszok, a mama szemében iszonyat, visszajöttek az oroszok. A gyerek lemászik az ablakból, ajtót nyit Gyula bácsinak, az enyingi párttitkárnak, Mária, kérem, remeg Gyula bácsi hangja, Mária, itt maradnék. Mama kifordul az ablakból, szemében harag, maga piszkos kommunista, kiabálja, ezt akarták? Maguk hazaárulók. Gyula bácsi térdel a vitrin előtt, a herendi csészék össze-össze koccannak, remeg itt minden és mindenki, jönnek a tankok. Imádkozzon, Gyula, mondja mama, imádkozzon ahhoz, akit megtagadott, akit le akart hazudni az égből. Az enyingi párttitkár imádkozott. A rendelőben elbújhat, mutatott mama a vöröskeresztes ajtóra, ott megvárhatja az uramat. Fekete este lett, a tankok elfogytak, sötét volt és csend volt. A gyerek felmászik az ablakba, várja az apját, aki három nappal korábban telerakta az Opel Olympiát liszttel, cukorral, zsírral, szalonnával, gyógyszerekkel, vattával, gézkötegekkel, és Budapestre indult. Az autó pótkerekére lepedőt drótozott, a fehér vászonra piros olajfestékkel keresztet húzott. Biztos, hogy menned kell? -igazgatta a lepedőt mama. Igen, bólintott a gyerek apja, igen, lövik a testvéreimet, én meg orvos vagyok. Fény zúdul a szobába a redőnyön túlról, fényrács, papa hazaérkezett. Szeme a fáradtságtól résnyi, arca borostás, hangja karcos. Élnek? - kérdezi mama. Kik? - néz vissza papa. A rokonaink igen. A Parlamentnél viszont bokáig jártam a vérben, nem volt kit kötözni. Csak halotthegyek. Az Üllői út sarkán akkora a harckocsiban bennégett ruszki, mint egy kisgyerek. Szétlőtték a várost. Budapest romváros, akár a háborúban. Csapataink harcban álltak. A kormány a helyén volt. Visszajöttek a ruszkik, int az ablak felé mama, kikerültem őket, ereszti zártra a redőnyt apa. Gyula, kérlek szépen, holnapig itt maradhatsz, aztán menj el innen, szól be a rendelőbe papa, nyitva a határ, neked is jobb lesz máshol. A család ül a sötét szobában, nézik a gyertyalángtáncot. A gyerek, aki én voltam, azt kérdezte a szüleitől, hogy a szabadság olyan-e, mint a nagypapa. Volt, nincs, mondta az apám. A nagyapád bennem van, meg benned, folytatódunk, ez a rend. Szabadok vagyunk, állt fel az asztaltól az anyám, viszek valami ennivalót ennek a szegény Gyulának. Hosszú út vár rá. Dippold Pál Ópályi égerfák Szabolcsban s Szatmárban az alföldi tájakhoz képest sok az erdő. Különösen igaz ez a két megye határán fekvő falvakra, így Ópályira is, a mi községünkre. Nyugat felől gyönyörű akác, északról meg pompás égererdők határolják. Paposra, Parasznyára, Nagydobosra ma is sűrű fák között vezetnek a homok- és aszfaltutak. Ha ötvenhat szóba kerül, nekem először mindig azok az erdők jutnak az eszembe. És a nagyapám háza. Mert, mint a faluban még vagy ötven másik házhoz, a mienkhez is azok az erdők adták a gerendát, a szarufát ötvenhatban. ínséges idők jártak, fához borzasztó nehezen lehetett jutni. Az állam rátette minden fára is a kezét. A forradalom hírére aztán megszűnt a szigor, aki élt és mozgott, sietett az erdőre. Négyéves voltam akkor, s nagy, hegyes szarvú ökrökre és szekérre pakolt hatalmas szál égerfákra emlékszem múlóan. A dobosi útról, a Báró-tanyasi erdőről hozták. Nagyapám, apám, meg Feri, Lajos, Jani és Anti bátyánk alakját látom, ahogy birkóznak az udvaron a vastag égerfákkal. Jani bátyánk arca él bennem a legelevenebben. Tán azért is, mert nagyapánk halála után vele kóboroltam legtöbbet a határban. Még hat-hét éve is minden hazamenetelemkor az volt a program: egy pohár bor, s irány a határ! Az erdőkbe is gyakran betévedtünk, sose mulasztotta el megjegyezni: forradalomkor innen vittük a házhoz a fákat. Neki, az akkor tizenhét éves falusi kamasznak ezt jelentette ötvenhat októbere, novembere. Bólogattam, gyönyörködtem a közben újból felnőtté cseperedett erdőkben, s el-eltűnődtem. Hogyan lehetséges az, hogy ők következetesen forradalmat mondanak mindig, az iskolákban meg állandóan ellenforradalomról beszélnek, amikor az ellenség meg akarta dönteni a nép hatalmát. Nagyapám, apám, meg Jani bátyám lett volna az ellenség? A pufajkások meg a nép? Nem értettem. Hosszú időbe telt, míg magamnak is meg tudtam adni a választ. Balogh Géza Úgy mondják felénk: én 1956-ban még tervben sem voltam! Édesanyám is csupán a nyolcadik életévét töltötte be Ófehértón, egy kicsi szabolcsi faluban, mikor egy október végi napon az Erdősi fiúk izgatottan cipelték le a kertbe elemes rádiójukat. A szomszédok éppen kalákában, egymásnak segítve a krumplit ásták fel, és válogatták szét: egyik kupacba a téli élelem került, a másikba pedig a tavaszi vetésre való. Kevés család dicsekedhetett akkortájt mifelénk rádióval, így a közeledő robusztus készülék önmagában is felvillanyozta a serénykedő embereket. Valami történik Budapesten! - lihegte izgatottan az egyik fiú, mire mindannyian a rádió köré gyűltek. Szorosan körbezárták a szerkezetet, hang alig szűrődött ki az embergyűrűből. Kislány anyukám bár semmit nem értett az egészből, annyit gyerekfejjel is érzékelt, hogy nagy események zajlanak abban a sóvárogva vágyott, távoli, csuda fővárosban... Aztán pár nap múlva, vacsora közben újra szóba került az a valami, ami miatt a falunkban felvonulást tartottak. A gyermeki agyban szöget ütött: nagyapám elbeszélése szerint az emberek azt kiabálták, hogy ezentúl nem kenyeret fognak enni, hanem kalácsot. Mindemellett nagyszüleim azt vallották a politika a nagyok dolga, az egyszerű falusi ember csak alapítson családot, és tisztességesen dolgozzon egy életen át. Ezt a mentalitást generációkon át örökítették tovább, így hozzám is csupán anynyi jutott el a világ dolgaiból, amit a tévéből-rádióból hallottam és az iskolában tanítottak nekem - a hetvenes-nyolcvanas években. A gimnázium végén és a főiskola elején úgy értem meg a rendszerváltást, hogy jószerével azt sem tudtam, mi történik körülöttem. A történelemtanítás a második világháború lezárásával befejeződött; ha mégis elhangzott egy-két szokatlan megjegyzés tanáraink szájából, értelmezésükre már senki nem vállalkozott. Mert, ugyebár, tudja Isten, hogy lesz ezután... Zúgott a fejem. Hogy lehet az, hogy egyszer csak bűnössé válhatnak azok, akiknek nevét eddig úttörőcsapatok viselték?! S hogyan tisztelhetünk mostantól félistenként olyan embereket, akik évekig börtönben ültek?! Jócskán a húszas éveimben jártam már, mire rend lett bennem. Hosszú, zavarodott, az egymásnak ellentmondó információk-szólamok zűrzavarában meg-meghasonló korszakokon keresztül, önállóan jutottam el a felismerésig. Talán ezért becsülöm azóta oly nagyra a tisztánlátás képességét. Mert utána embernek maradni az embertelenségben már-már gyerekjátéknak tűnik... Szijjártó Gabriella Ki mondja meg nekem, mi is történt? Hatalmas fazékban forrt a víz a tűzhelyen, anyám a fateknőben mosott. Házilag kifőzött szappannal dörzsölte a fehérneműket, a pelenkákat. Apám kukoricát morzsolt kézzel a dézsába. A csutkákat odanyújtotta nekem, mert várat építettem belőlük. A konyha közepén álló öreg diófa asztal alatt volt az én birodalmam. Öcsém négykézláb mászott, egyszer csak felállt, és megtette az első önálló lépéseket. Október vége volt, néha esett az eső, s ha nyitódott az ajtó, hűvös levegő csapott az arcomba. Akkoriban gyakran lenyomták a kilincset. Jöttek a rokonok, az ismerősök. Nem értettem, mi történt, csak azt éreztem, mindenki izgatott, nyugtalan. Ugyanakkor mintha cinkos mosoly ült volna az arcukra. Valamire nagyon vártak, de nem akarták elhinni, hogy igaz lehet. Úgy, mint, mi, gyerekek, amikor szívdobogva vártuk a Jézuskát, és szerettük volna kilesni, amint a karácsonyfát hozza. Dédapám örömmel újságolta, hogy az utcán a vörös zászlót a sárba tiporták. Hát ezt is megértük! A kommunisták pedig bujkálnak a faluban, annyira félnek. Szinte hihetetlen, hogy véget ér az orosz megszállás, és újra szabadok leszünk. Aztán valaki szólt, hogy vissza lehet hozni azokat a bútorokat, tárgyakat, amelyeket a végrehajtók elvittek. Nagyanyám már csak a falitükörre talált rá. Hazahozta, de utána többször megjegyezte, hogy talán nem is a miénk. Egyik este meg arról beszéltek, hogy nyitva a határ, sokan elutaznak külföldre. Nagyanyám, dédapám, akik börtönben ültek, apám, aki munkaszolgálatos katona volt az ötvenes évek elején, mind azt mondták, sohasem hagynák el az országot. Pedig igazságtalanul kerültek kuláklistára, lesöpörték a padlásukat, kifosztották, megalázták őket. Kilátástalan jövő nélkül ültek az asztal körül, s közben versekből idéztek „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél.” „Itt élned, halnod kell.” Kint pedig sűrű köd ereszkedett a tájra, s még sokáig nyomasztóan hatott a lelkükre. Pethes József Csutkákból építettem várat Szabadföld NEMZETI ÜNNEPÜNK TOLLAS TIBOR Október 23. Rian a föld, a falak dőlnek, Kék harsonákkal zeng az ég, S barlangjából a dohos kőnek Az ember újra a fényre lép. Fonnyadt testünket záporozza, Sápadt arcunkra hull a nap, S szédülten, szinte tántorogva, Szabadság szívjuk sugarad. Sötétből tárul ki a szívünk, Nyíló virága földfelett. A szolgaságból fényt derítünk, Fegyver nélkül is győztesek 1956 2002. OKTÓBER 18.2 Csak egy pofon Ha csak egy pillanatára is az évezredekben mért történelmi időnek, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Jászdózsa népe is megélhette a szabadság fölemelő örömét, az összefogás nagyszerűségét. Október 23. keddre esett - emlékeznek az öregek -, és négy napra rá, szombat délután megalakult a közel háromezer lelkes falu tizenegy tagú forradalmi tanácsa. Hogy pedig a hirtelen jött szabadsággal senki vissza ne élhessen, és az élet normális rendje fennmaradjon, még aznap este fölállították a forradalmi nemzetőrséget is. Nem is esett semmi rendbontás, leszámítva azt az egy pofont, ami a kocsmában csattant. Történt, hogy számos nagyfröccs ihletésében valaki - figyelmen kívül hagyva a változásokat - a kommunista rendszer hangos dicséretébe kezdett. Eközben érte a kijózanító, hatalmas pofon, amit - a régi öregek egyöntetű véleménye szerint - igen meg is érdemelt. A forradalmi események áthatották a falut Az általános iskolában a diákok Kossuth-címert rajzoltak, és ezzel ragasztották le a tankönyvek homlokán virító sarlóskalapácsos vörös csillagost. A felhívásra pedig, hogy élelemmel segítsék az éhező fővárosiakat, megmozdultak a dósaiak. Annyi krumplit, szalonnát, zsírt, lekvárt halmoztak föl a tanácsháza dísztermében, hogy három nagy Csepel teherautó telt meg vele. Adtak jó szívvel és bőven, pedig szükségen voltak maguk is, hiszen a beszolgáltatás, a padlássöprés őket is sújtotta. November 4-én, vasárnap különös dologra ébredt a falu. Égből alálebegő papírlapok lepték el a határt, s mi, akkor első osztályos gyerekek, szedtük-kapkodtuk a lapokat, és vittük haza nagy diadallal. Amikor aztán szüleink arca elkomorult a forradalmi munkás-paraszt kormány röplapjai láttán, csalódás és szomorúság töltött el minket is. Aznap délután pedig, már kimosakodva, kifésülködve, kidagasztott mellekkel, büszkén korzóztak a falu főutcáján a rejtekhelyükből előbújt kommunista vezetők. Valló László