Szabad Föld, 2003. július-december (59. évfolyam, 27-52. szám)
2003-09-05 / 36. szám
4 2003. SZEPTEMBER 5.Szabad Föld HAZAI ÉLET Hajdanában több mint ezren laktak Jászárokszállás határában - mára huszonheten maradtak Búcsúra térnek haza a nagyárki harangok MUNKATÁRSUNKTÓL B ang-bang, kondul a harang a nyárfa árnyékában. A zsivaj egy pillanat alatt elnémul, arra néz mindenki. Igaz, hiába is akarnánk tovább beszélgetni, az érces hang úgyis elnyomná az emberi szót. Pedig a harang nem nagy, hetvenkilós mindössze. Amíg kong, az arcokat figyelem. Legtöbbjük idős, barázdát szántott rájuk a napfény meg a szél. Persze, hiszen életük javát a határban töltötték. Előbb a nagyárki tanyák lakóiként, utóbb Jászárokszállás polgáraiként. Negyedik éve minden Nagyboldogaszszony napján összegyűlnek hajdan volt iskolájuk helyén, s emlékeznek egykori életükre. Hozzák magukkal a harangot is, amely annak idején innen hívta őket Isten dicséretére. - ötven éve voltam itt utoljára búcsúban, itt, ahol az iskola állt - mutat körbe Kiss László, amikor a harang elnémul. A hetvenes éveiben járó férfi kedvvel beszél, érezhetően feltorult benne a múlt. Valamikor traktoros volt a téeszben. Előtte meg gazdálkodott, mint a tanyákon mindenki. Facsoportot látok, legtöbbje akác, nyárfa, egy-kétszava. S egy kőkereszt. Micsoda búcsúk voltak azok, igazi népünnepély. Amolyan vendéges búcsúk. Tanyáról tanyára jártak a cigányok, húzták a nótát, kaptak tíz-húsz forintot, aztán kijött az egész család, hoztuk a vendégeinket is. Hajnalig tartott a mulatság. - S most hol hagyta a családját? - Nem érdekli már őket az ilyesmi, hiába nőtt föl tanyán a feleségem meg a lányaim is. A lánya volt az utolsó tanuló, meséli, a hetvenes évek elején. Utóbb heti váltásban jártak ki a tanítók, nem maradhatott tovább. Alig múlt tízéves, amikor a falu kollégiumába került, nővére meg a jászberényi gimnáziumba, szintén bennlakónak. Vágytak haza, a szüleik is utánuk, majd’ minden este bejártak hát hozzájuk. Amint a férfi este letette a traktort, felültek a Pannónia motorra, vittek nekik egy kis hazait. Néha éjfél is elmúlt már, mire hazakeveredtek. Háromkor meg kelés, az állatok nem várhattak. Két évig bírták, végül beköltöztek maguk is. - De azért még ma is szívesen járok a határba. Nekem még mesél a föld... - Mesél a föld? - nézek rá. - Mesél hát - neveti el magát a férfi. - Most például azt mondja, hogy szomjas. De ha elmegyek egy szépen bekapált kukoricatábla mellett, hallom, amint dicséri a gazdáját A metszésre váró fa meg kéri, gallyazza meg már valaki. - Bang-bang - szólal meg ismét a harang. Antal Alajos húzza, tagbaszakadt férfi, tenyerében elveszne az enyém. Ismerem már az ő történetét is, amíg a misére vártunk, volt időnk beszélgetni. Egyedüli gyerek, de mindig akadt játszótársa, a két szomszédos tanya gyerekeivel úgy nőtt fel, mintha testvérek lettek volna. Szülei hat holdat műveltek, ő már a téeszben kereste a kenyerét, jószággondozó volt meg fogatos. A hetvenes évek elején költözött be. Amikor a miértre kérdezek, csak ennyit mond: - Minden reggel benn igazítottak el bennünket, a központban, kilenc kilométerre. De amint lehetett, jött ki megint, ha lakni nem is, de állatot tartani, öt tehenet, két lovat. Mert ebbe született bele, ez az élete. Szemerkélni kezd az eső, mintha az ég is az egykori emlékeken érzékenyülne. Törékeny asszonyka áll mellettem, ernyője alá kéredzkedem. Szarka Margit a nagyárki iskolában tanított. - Hetvenöt gyerekkel kezdtem - emlékezik -, közülük tizenöt menhelyi. Ámulok, miként lehetett ennyi gyereket egyszerre tanítani, ráadásul nyolc korcsoportban. Nem lehetett. - Az első év végére ideg-összeroppanást kaptam. Akkor helyezték ide a férjét, akit nem megfelelő származása miatt akkor távolítottak el az egri főiskoláról. Attól kezdve Szarka Margit okította az alsósokat, Papp Géza a felsősöket. Három év múlva házasodtak össze... - Tizenegy év után kerültünk be Jászárokszállásra, a férjem tizenegy nyárfát ültetett az emlékére. Csak sajnos kivágták, kettő maradt meg - mutat a fákra a kereszt két oldalán. Egyikük lombja alatt találtak helyet a misézősátor számára. Idős pár vásárol törökmézet az árusnál a szertartás után. Szépen kiöltöztek, a keszeg férfi öltönybe, a gömbölyű asszonyka kosztümbe. Ünnep ez a nap számukra, hiszen Nagy Béla és neje ma is a tanyák lakója. Ketten a megmaradt huszonhét közül. - Még amikor lány voltam, elhatároztam, hogy olyan férfihoz megyek feleségül, aki nem akar elköltözni a tanyáról, és szereti a népes családot - válaszolja a miértre az asszonyka. Kérdezném a férfit is, de az ő szája a felesége. - Apámék is itt nőttek fel, tizenheten voltak testvérek - folytatja az asszony - érthető, gondolom, a vágyam. - És önöknek hány gyerekük született? - Nekünk csak hat - mosolyodik el. - Ketten ma is tanyán élnek. Megvan amúgy mindenünk, miért is mennénk be? Igaz, a rádió elemes, a tévé meg akkumulátoros. - Nem volt pénzük rá? - kérdezek rá. - Nem volt, ez az igazság. Valami mindig elvitte a pénzt. Ahol hat gyerek jár iskolába, ballag, házasodik... Már régen süt a nap, amikor indulunk vissza. A harang vezeti a sort az utánfutón, nemzetiszín szalaggal átkötve, az alkalmilag ácsolt tartóján az őszirózsafüzér és a kakastaréj bíborvörös virága már kissé hervadt. A zárdakápolnához tartunk, ott lakik a harangok már régóta, hogy a szombat esti misére hívogassa a híveket. Most is onnan emelték le hajnalban, oda kell hát visszailleszteni, hogy Jusztiána nővér megkongathassa. Igazi helye persze a határban volna, tudja ezt mindenki, félő azonban, hogy tolvaj kezek elemelnék, s az olvasztóban végezné. A zárda kertjébe viszont illetéktelenek nem jutnak be, jó helye van ott is, sokkal jobb, mint a plébánia sufnijában, ahová harminchárom éve került az iskola lebontása után. Nemcsak a könyveknek, a harangoknak is megvan a maguk sorsa. Hosszú kocsisor tart a zárdához, talán nemcsak azért, hogy utasai láthassák a harang visszahelyezését, hanem hogy a hat árokszállási tanyakerület, Ágósszőlő, Belsőrét, Gyarokpart, Mészöly fája, Nagyárok, Nagyszállás több mint ezer lakójának emlékére állított réztábla leleplezésének is tanúi lehessenek. Lassan halad a sor, jókora kátyúkat kell kerülgetnünk. Tavaly még négy ökör húzta a szekeret, rajta a harangot, azt kísérték a hajdan volt tanyalakók. Ám idén már kérték Farkas Miklóst, az ünnepség szervezőjét, üljenek autóba, húzza inkább lóerő a harangot, mert a nyolc kilométert már nem bírják gyalog. Hiába, ők sem lesznek fiatalabbak. .. Az út szélén kerékpáros halad, amikor mellé érek, látom, hogy Kiss László tekeri a pedált lassan, komótosan, közben nézelődik jobbra-balra. Talán éppen azt hallgatja, mit is mond neki a határ, ahol végigélte az életét. Évekig ökrös szekéren vitték a harangot a nagyárki búcsúba A VIDÉK HÍREI Készenléti mentők Budapest, Pécs, Nyíregyháza és Szolnok után a közelmúltban Debrecenben is megalakult a készenléti mentők helyi szervezete, amely együttműködési megállapodást írt alá a Hajdú-Bihar Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatósággal a cívisvárosban. A szolgálat tizennégy taggal és három kiképzett kutyával rendelkezik. Aggódnak a falugazdászok Hajdú-Bihar megyében a hatvankilenc fős falugazdász-hálózatból húszan dolgoztak eddig vállalkozóként. Az utóbbiak sorsa nyár végével kilátástalannak tűnik a megyében. Aggodalomra az ad okot, hogy szeptember elsejétől falugazdászi feladatot csak köztisztviselő láthat el, vállalkozó nem. Forgács Barna, a Hajdú-Bihar Megyei Területi Agrárkamara elnöke reményét fejezte ki, hogy a szaktárcától megkapják a korábban igényelt 18 státust, valamint a tanácsadói hálózatra váró feladatok körét is tisztázzák. Az állásokra pedig pályázatot írnak ki. Forgács Barna kifejtette, a vállalkozóként dolgozó falugazdászok előnyt élveznek majd a pályázaton. Néptánc a zeneiskolában A kisújszállási zeneiskola azt kérte a helyi önkormányzattól, hogy engedélyezze az intézményben a néptáncoktatás beindítását. A közelmúltban megtartott ülésükön a kisújszállási városatyák támogatták az iskola kérését, s az ősztől induló néptánctanszékhez biztosították a szükséges pénzt, valamint a személyi és tárgyi feltételeket. (A vidék híreit tudósítóink jelentéseiből állítottuk össze.) VILMOS Tehetség, kitartás és jó szerencse, semmi más _________HARDI PÉTER_________ Sugarlandi hajtóvadászat, Vágyak vonzásában, Harmadik típusú találkozások. A szarvasvadász. Legutóbb pedig a Bánk bán. Megannyi nagysikerű film, amelyet egyetlen név köt össze, Zsigmond Vilmosé. Az operatőr a napokban mesterkurzust vezetett Budapesten. - Miért érzi fontosnak, hogy átadja tudását? - Erkölcsi kötelességem, hiszen amit tudok, annak az alapjait én is kaptam. Igaz, ötven évvel ezelőtt, a főiskolán. Egyébként nemcsak adok a mesterkurzuson, hanem kapok is. - Oscar-díjasként a még nem is végzett hallgatóktól? - Természetesen. Tizenöt országból jöttek össze a legtehetségesebb növendékek, Indiától kezdve Franciaországon át Kínáig. Mindegyik hozta a maga látásmódját, hogyne lehetne ellesni tőlük fogásokat. - Mint ahogy annak idején ön is, mondjuk Illés Györgytől? - Valahogy úgy. Szerencsés időszakban kerültem a főiskolára, számos film készült akkoriban, a tanáraink nem is mindig értek rá bejönni a főiskolára, nekünk kellett kimenni hozzájuk a filmgyárba. Forgatás közben avattak be bennünket a szakma titkaiba. - Szokott még pingpongozni? - Mostanában már ritkán. De miért kérdezi? - Mert úgy tudom, a pingpongozás is fordulópontot hozott az életébe... - Na, igen, alig húszévesen Szeged asztalitenisz-bajnoka lettem, s élsportolóként legalább felvettek a Kenderfonóba, ha már a származásom miatt nem lehettem műegyetemi hallgató. - Miért, milyen a származása? - Apám mérnök végzettségű volt és jó nevű futballkapus, aki akkor már évek óta Marokkóban edzősködött, nevelőanyám pedig kocsmáros, vagyis az akkori fogalmak szerint kizsákmányoló. -Miért nem egyből a filmművészeti főiskolára jelentkezett? Akkor még nem tudta, hogy forgatni szeretne? - Szedettem én már akkoriban is a filmeket, hogyne, annál talán csak a fényképeket jobban. Tizenhét évesen hónapokig ágyhoz kötött beteg voltam, s hogy az időt múlassam, a Művészi fényképezés című albumot nézegettem. Akkor szerelmesedtem bele a fényekbe és az árnyékokba, úgy gondoltam, magam is fotós leszek. Apám szerint azonban a mérnöki pálya mégiscsak komolyabb. -Ami viszont önnek nem volt nyitva. - Az nem, így hát a textilgyárban - hogy jó pontokat szerezve feledtessem rossz származásom - fényképezni tanítottam a munkásokat. Jól számítottam, jutalmul felvételizhettem a filmművészeti főiskolára, ötszáz jelentkező közül vettek fel néhányunkat. - Már akkor is kitűnt tehetségével? - Az ilyesmi azért egy felvételi vizsgán még nem egyértelmű. Viszont kritikát kellett írni egy bűn rossz szovjet filmről, A donyeci bányászokról. Összebeszéltünk néhányan, hogy mi bizony nem rejtjük véka alá a véleményünket. Szerencsénk volt, tanáraink értékelték őszinteségünket. - Mire végzett, kitört a forradalom, s ön elhagyta az országot. - Előtte azonban végigfilmeztem az eseményeket. November vége felé már minden reménytelennek tűnt. 22-én, amikor Ülés György betört ablaka, fűtetlen lakásában kucorogtam, elhatároztam, hogy elhagyom az országot. Kinn esett az eső, szürkült, én meg fáztam... - Érzékletes lefestése a reménytelenségnek. - Jó, volt persze más oka is a távozásomnak. Ki akartam juttatni a forradalomról forgatott filmeket, no meg évek óta nem láttam apámat, ő nem jöhetett, s én sem kaptam útlevelet. Úgy gondoltam, a lehető legmeszszebb megyek, Ausztráliába. - Végül mégis Amerikát választotta. - Bécsijén találkoztam apámmal, akinek álma volt az Újvilág, szerette volna ott is meghonosítani a focit Azt mondta, oda menjek én is, egy filmesnek ott a legnagyobbak a lehetőségei. - Úgy tűnik, az ön életére édesapja van a legnagyobb hatással. - Fiúgyerekeknél ez nem ritkaság. Szegény később meglátogatott, s a szűkölködésemet látva bizony furdalta a lelkiismeret, hogy talán rossz tanácsot adott. Nem érhette meg, hogy befutott operatőr lehessek. - Szűkölködőt említett. Ezek szerint nem segítették a kinti magyarok? - Azt mondták, előbb mutassam meg a tehetségemet, aztán segítenek. - Amit viszont egy operatőr csak segítséggel tud megmutatni. Huszonkettes csapdája. - így van, ezért mindent elölről kellett kezdenem. Tanultam a nyelvet, s kerestem a családomra is. Kezdetben fotókat hívtam elő, közben ingyen forgattam, hogy lássák, mit tudok. Később oktatófilmeket készítettem bagóért, majd reklámfilmezésre kaptam lehetőséget. Tíz keserves év alatt ismertek meg. -S forgatott együtt a legnevesebb rendezőkkel. - Az áttörést a Prelud című rövidfilmem hozta, amit rengetegen láttak, s attól kezdve a legnevesebb rendezők hívtak a filmjeikhez, s együtt dolgozhattam a legjobb színészekkel. - Azt mondják, Amerikában mindig a lehető legtöbbet kell kihoznia magából annak, aki a felszínen akar maradni. Magam is ezt tapasztaltam. Nevetni fog, de megint csak az apámra hivatkozom, aki azzal indított az életnek, hogy bármivel is foglalkozom, azt a lehető legjobban tegyem.