Szabad Föld, 2006. január-június (62. évfolyam, 1-26. szám)

2006-05-05 / 18. szám

Kultúra Négy napig ünnep a világ HATODSZOR rendezték meg a napokban Pécsett az egyetemi színjátszók országos fesztiválját (melyet Eszinek becéznek). Munkatársunk is elvegyült a színes forgatagban. „Ha bűn, hogy várok rád...” - zengi egy hang tőlem jobbra, valahol a félhomályban, és fütyörészve folytatja a dallamot. A szemközti lépcsőn jelmezes nő tipeg felfelé, kezében korabeli kosztüméhez egyáltalán nem illő cigaretta lóg. Az előtér padján férfi relaxál, a sarokban valaki fennhangon mondja szerepét. A Pécsi Egyetemi Klubban járok. - Hol vannak az emberek? - kérdezi órájára tekintve kissé izgatottan Mikuli János, a házigazda Janus Egyetemi Színház igazgatója. Ekkor mintegy varázsütésre megjelennek a részt vevő csapatok, szám szerint tizenegy, hogy túlessenek a hivatalos megnyitón, majd négy hosszú napon (vagy inkább éjszakán keresztül közkinccsé tehessék produkcióikat. - De hol vannak az emberek? - vetődik fel bennem is a kérdés, merthogy az érintett résztvevőkön kívül „külsős” közönséget nem látok. Ne is várjam őket, világosítanak fel azonnal, ez a fesztivál nem erről szól. Itt nincs népünnepély, nincsenek hangzatos körítések, csillogás vagy nagy bulik. Van viszont kemény szakmai megmérettetés, vannak elgondolkodtató, a világ dolgaira reflektáló, újszerű produkciók, könyörtelen, de építő kritikák és nagy emberi találkozások. Az egyetemi színjátszásnak a rendszerváltás előtt nagy feladata volt - mondja Mikuli János. - Például a Szegedi Egyetemi Színpad produkciói megújították a magyar színházi életet. A jelenlegi vezetők nagy része ezekből a csapatokból került ki. Ma az országban csupán néhány együttes működik, melyek közül kiemelkedik a pécsi. Támogatottságának és kitartó, elhivatott „szolgáinak” köszönhetően a tízéves múltra visszatekintő színház mára saját stúdióval, irodával és két főállású munkatárssal rendelkezik. Beülök a nyitó előadásra, Moliére Tartuffe című darabját játssza a házigazda társulat. Hamar kiderül, ez a Tartuffe nem az a Tartuffe. Hagyományos jelmez, de újszerű, izgalmas díszlet. Átlátunk a falakon, ajtókon és bútorokon. A korhű, bár rövidített szöveget időnként a jelenbe zökkentő, Kispál és a Borzos zene szakítja meg. És a befejezés? Igazi fiatalos világkritika. Az eredeti mű igazságszolgáltató, jó királya helyett a dolgok korrupcióval rendeződnek: lefizetik a hivatalnokot. (Csattanós pofon a mai magyar közélet ábrázatára...) Élvezhető, jó darab, elgondolkodtató végkifejlettel, újszerű vizuális élménnyel és kiemelkedő színészi alakításokkal. Ezért vannak hát mindennapos próbák - nyugtázom, merthogy előzőleg megtudtam, az egyetemisták sokszor bizony választásra kényszerülnek: órára vagy próbára menjenek. A látottak alapján feltételezem, hogy inkább az utóbbi mellett döntenek. - Nemcsak a puszta produkció, hanem a közösségélmény, a társas együttlét is vonzza őket - véli Mikuli János. A mostani egyetemi képzésben nincsenek már évfolyamok, csoportok, szétestek a közösségek. Látszattársaságok, felszínes barátságok vannak, amelyek helyett nagyon fontos lenne alternatívát adni. Az egyetemi színjátszás a közösségépítő szerepével ennek egyik legjelentősebb formája lehet. Beszélgetésre azonban nincs sok idő, máris kezdődik a következő előadás. Három-négy produkció naponta, másnap pedig az értékelés. Utóbbi sokszor még izgalmasabb, mint az értékelendő színdarab. Az idei zsűri mindkét tagja, Pinczés István és Árkosi Árpád is Jászai-díjas színházi szakember. - Fáradtnak tűntek - szólítom meg a résztvevőket az értékelés után. Válaszként egyikük beavat: ezeken a fesztiválokon az ember sokszor úgy érzi, a világ szétesett körülötte, a teste már nem bírja tovább. A szíve mégis oda köti, és tizenegykor beül még egy előadásra. Mert ez az élete. Mert ilyenkor négy napig ünnepből áll a világ. Kemény Krisztina igazi fiatalos kritikát közvetített a nyitó előadásként bemutatott Tartuffe Aulából kamara Valóra vált a szombathelyiek álma! Évek óta foglalkoztatja a helybelieket, hogy jóval kisebb városokkal ellentétben, a vasi megyeszékhelynek nincs önálló színháza, színi társulata. Az eddigi tervek, elképzelések sorra kudarcot vallottak, most azonban jó irányba terelődtek az ügyek. A szombathelyi önkormányzat az év elején vette át az egykori Helyőrségi Klub épületét, hogy annak auláját átalakítsák kamaraszínházzá. A kezdeményezésre a közgyűlés is rábólintott. A megvalósításban igen nagy szerep jutott a 2000-ben 29 magánszemély által létrehozott Színházbarát Egyesületnek, mely a fenntartásból is kiveszi a részét, és az önkormányzat is évente 15 millió forinttal támogatja a művészi munkát. A Kamara Savaria néven működő intézmény tevékenykedik ugyan, de profi társulatot még nem sikerült szervezniük. Évente 40-50 előadást tartanak, köztük több saját produkciót. A tervek szerint ősszel a kívül pirosra, belül feketére festett épületbe költözik a Berzsenyi Dániel Főiskola színházi tanszéke. L. E. Egy emlék a múltból. Anyám görnyedt háttal a mosogatónál csörömpöl, zubog a víz, zörögnek az edények, és harmadszor mordul ötéves lányomra, ne nyitogassa a kamraajtót. - Nincs ott semmi keresnivalód! Még beleiszol valami vegyszerbe, és úgy jársz, mint Palika... - Ki az a Palika?! - hagyom félbe a krumpli hámozását, s valami furcsa hidegség fut át rajtam az ismeretlen név hallatán. Anyám elzárja a csapot, s a csendben mesélni kezd Palikáról. Nagyanyám hatodik testvéreként született. Utolsó, vakarcs, de nagyon szeretett kisfiúnak, aki egy nyári délutánon betotyogott a „kantárába”, és nagyot kortyolt a kövön lelt lúgköves üvegből. Mint egykoron ezt gyakorta tették szerelmi bánattal gyötört, megesett, cserbenhagyott cselédlányok. Ám Palikának soha nem adatott meg a szerelemi bánat, hiszen mindössze kétesztendős volt, amikor a lúgkő szétmarta a gégéjét, és nagy szenvedések közepette megfulladt. Arc nélküli kisfiú maradt. Emlékét még fénykép se őrzi a régi családi albumokban. Akkoriban nem „fotografálták” a gyerekeket olyan gyakran, ez nem volt szokásban. S mielőtt erre sort kerítettek volna, Palika már megitta a lúgkövet. Jászjákóhalmán, anyám szülőhelyén temették el. Amikor tavaly augusztus 27-én, anyai ági családom népes számú találkozóján közösen kisétál Palika KERESZTÉNY GABRIELLA tunk a temetőbe, a Lukácsi família kriptájába, a falon lévő márványtáblák egyikén két Lukácsi Pál után (az 1873-ban elhunyt „idősebb” 72 évet, az 1918-ban meghalt „ifjabb” 74 esztendőt ért meg) ennek az arctalan kisfiúnak a nevét az utolsó helyre vésték fel aranybetűkkel: „Lukácsi Palika, élt 2 évet, meghalt 1922-ben.” Micsoda képtelenség! Nővérem némán, megilletődve állt mellettem, mert Palika szomorú legendájáról ő eddig soha nem hallott. Valahogy nem hozta úgy a sors, hogy anyám neki is elmesélje a történetet. És már nem is fogja, mivel három éve halott. És micsoda képtelenség az is, hogy akkor és ott senki nem hitte volna közülünk - kivált a testvérem -, hogy két hét múlva ő maga is halott lesz... Miért éppen most jutott Palika az eszembe? Mert nemrég az egyik borsodi faluban elszörnyedve mesélték, hogy egy másfél éves kisfiú gázolajat ivott. A család építkezett, a ház körüli nagy felfordulásban a mesterek figyeltek fel az ide-oda bukdácsoló gyerekre, aki - mint később kiderült - meghúzta a kőfal mellett felejtett műanyag flakont. Először azt hitték, ezzel a csetlésbotlással csak azért „idétlenkedik”, hogy rá is figyeljen már végre valaki. A száguldó rohammentőben viszont a szülei „már csak hinni tudtak”, mert a gyerek alig lélegzett. Szerencsére életben maradt, de „az anyja teljesen odavan, karósoványra fogyott, lötyög rajta a ruha, és fogadkozik: soha többé nem hagy elzáratlanul semmilyen mérget, vegyszert, gyógyszert!” Az újságokban is feltűnnek időnként ilyen igaz rémtörténetek. Például egy hároméves kisfiúról, aki borosüvegből permetlet ivott. „Anyu! Bort ittam!” - ezek voltak az utolsó jajszavai, mert az életét sajnos nem tudták megmenteni. A négyéves kislányét hála Istennek igen, aki kólának hitte a kamrapolcra tett bútorlakkot, s míg a mentőt várták, az apja üvöltve rohant az istállóba: ha meghal a lánya, ő felköti magát, mert ő rakta oda azt a kólásüveget! Egy emlék a múltból. Vagy inkább emlékek? Hiszen árnyalak-Palikák kísértenek minket. Szülőket, felnőtteket, akik minden borzasztó hír hallatán, tragédia történésekor rendre fogadkoznak, hogy mostantól éberek lesznek. Mert velük nem eshet meg az a képtelenség, hogy szórakozottságuk, feledékenységük, figyelmetlenségük miatt bármikor és bárhol úgy elfújja azt a kicsi élet gyertyát a szél, hogy csak az örök sötétség marad a lelkükben. S ebben a sötétségben kicsike gyermeklelkek kóborolnak, mint azé a fiúcskáé, aki Jászjákóhalmán, 1922-ben, egy nyári délutánon kitotyogott a „kantorába”, s mint egykoron a cselédlányok, elszántan beleivott a lúgköves üvegbe - élt két évet... IRÁNYTŰ KÖNYV Immár ötödik kötete jelent meg a harmincas évei elején járó Magyari Mónikának. Csak a férjem meg ne tudja!!! című regényében a jelen és a múlt idősíkjait váltogatva zajlik a cselekmény. Sajátos szerelmi dráma játszódik a menő fogorvos, Ildikó, és férje, a végzetesen vonzó Tamás között. Csalások és csalódások, vágyak és vétkek, kötelességtudat és árulás között hányódnak a szereplők. Fontos szála a sztorinak egy napló, amelyben a hősnő kendőzetlen őszinteséggel vall önmagáról. A feszültséget fokozza még a baleset okozta emlékezetkiesés, karambol, öngyilkosság. Féltékenységen, összetört szíveken, könnyeken át halad a regény a meglepő végkifejletig. (La Ventana Kiadó) L. I. KONCERT Május 10-én, szerdán este 8 órakor a Budapesti Kongresszusi Központ színpadán lép fel a kiváló tehetségű dzsesszmuzsikusokból álló Jan Garbarek Group. A zenekar névadója, a norvég származású szoprán- és tenorszaxofonos John Coltrande művészetének hatására kezdett el zenét tanulni 1961-ben, ma pedig a legnagyobb dzsesszisták közt tartják számon. Keith Jarrett társaságában legendás lemezeket rögzített, kevesen mondhatják el magukról, hogy több nemzedék zenei példaképe. Jan Garbarek a kortárs dzsesszművészet alkotójaként még mindig a kontinens legjobb szaxofonjátékosának számít. Erről bárki meggyőződhet, aki ellátogat budapesti koncertjére. A zenekar szenzációs meglepetéssel is szolgál: a világ legjobb indiai dobosának tartott Trilok Gurtu ül majd az ütőhangszerek mögött, aki korábban oszlopos tagja volt a csapatnak, most viszont „csak” beugróként játszik a kismamaként igazoltan távol lévő Marylin Mazur helyett. (Képünkön Jan Garbarek.) B. T. KÖNYV Nemcsak az elsőkről, hanem az utolsókról is lehet könyvet írni. Események, tárgyak, ismert személyiségek adják a lexikonok elveit követő vaskos album tematikáját. A színes, változatos, szellemes könyv előszavát Gene Ceman űrhajós, az Apollo 17 parancsnoka írta - ő már csak tudja, mit jelent utolsónak lenni, ugyanis 1972. de.....................december 14-én utolsóként léphetett a Hold felszínére. Fejezetről fejezetre olvashatók érdekességek például az olimpiai játékokról, a római császárokról, az uralkodóházakról, televíziós szappanoperákról, autókról, gőzmozdonyokról, a halálbüntetésről, a Biblia titkairól, valamint a múlt és a jelen történelmi meséiről. Színészek, énekesek, írók, filmrendezők, építészek és műveik kerülnek előtérbe a hírességekről szóló blokkban, egy másik részben pedig hagyatékokról, végrendeletekről derülnek ki eddig ismeretlen momentumok. Részünkről még egy utolsó megjegyzés: nem gondoltuk volna, hogy erről a témáról ilyen tartalmas kötet állítható össze. (Ventus Libro Kiadó) B. T. UTOLSÓK KÖNYVE Emlékfotó Mit keres a képen az én nagyapám? Óriási, pödört bajuszával, nyílt tekintetével néz a lencsébe. Parasztkalapjában kukoricát morzsol, ahogy mindig is. Ritkán láttam pihenni. Csakhogy az én nagyapám már rég nincs az élők sorában. Meg az én nagyapám semmi pénzért nem ült volna be egy fotós műtermébe kukoricát morzsolni. Szinte hallom, ahogy szerényen elhárítja a kérést. Vagy mégis?... Ez a kép a szíriai származású, évtizedek óta nálunk élő és alkotó Bahget Iskander fotóművész Egy marék világ című reprezentatív kiállításán látható a kecskeméti Cifrapalota dísztermében. Igazán előkelő helyen, remekbecsű fotográfiák társaságában. Három évtizedes szorgos művészi munkásság lenyomatai: álomszép tájak, bibliai vidékek, körülöttünk élő emberek, fiatalok és öregek, megfáradtak és derűsek. Külön sorozatot képeznek az írókról készült portrék, többek közt Illyés Gyula, Buda Ferenc, Faludy György néz vissza ránk a képekről. Badget Iskander fekete-fehérben alkot nagyot, mindazonáltal káprázatosak színes fotói is. Ahogy az elején említettem, egyik képén mintha a nagyapámat látnám. Milyen nagyszerű érzés is az, ha egy szírrealista képíró elrepíti az ember emlékezetét, képzeletét egészen a saját nagyapjáig - hogy őt láthassa azon a képen, aminek modellje soha nem is lehetett volna. Mégis az lett... (borz) 7006. május 5.LiftBAOfÖlD A vidék családi hetilapja .