Szabad Föld, 2007. július-december (63. évfolyam, 27-52. szám)
2007-09-21 / 38. szám
3A\Szabad Föld | A magyar vidék lapja 2007. szeptember 21. Összemennek a hegyek Zsugorodó hegyóriások, kiszáradó tavak, mocsarak, elfogyó, töredező antarktiszi jégmező - az emberi tevékenység és a globális klímaváltozás leglátványosabb drámai következményei. A The Times brit napilap világatlaszának mostani, legújabb kiadásában térképek és műholdfelvételek tanúsítják, mennyire megváltozott a Föld arculata az utóbbi tíz, húsz, illetve negyven év alatt. Korszakos a változás: az emberiség az idei esztendőben jutott el addig, hogy a városlakók száma meghaladja a vidéken élőkét. Ennek jele a megavárosok egyre növekvő száma is: amíg 1975-ben csupán öt város (New York, Sanghaj, Tokió, Sao Paolo és Mexikóváros) lélekszáma haladta meg a 10 milliót, addig napjainkban már 19 megaváros létezik. Az atlasz legutóbbi kiadása óta jó néhány hegycsúcs lett alacsonyabb, mint például az új-zélandi Mount Cook, amelynek tetejéről mintegy 14 millió köbméter sziklás földet zúdított le az 1991-es földcsuszamlás, így magassága tíz méterrel lett kevesebb. (Ma 3754 méter.) A természeti erők faragták meg a tanzániai Kilimandzsárót is, amelynek csúcsa három méterrel lett alacsonyabb (napjainkban 5892 méter). Négy évtizede még bolygónk negyedik legnagyobb tava volt az Arai, amelyet az Amu-darja és a Szir-darja folyók tápláltak. Az öntözések miatt azonban vízhozamuk lecsökkent, a tó száradni kezdett. Negyven év alatt az egykor 67 ezer négyzetkilométeres vízfelület 40 ezerrel csökkent, így az eredetinek mintegy negyven százalékára zsugorodott. (Ha nem is ilyen ütemben, de pusztul a világ egyik legnagyobb, legmélyebb édesvízi tava, a Bajkál is.) Ennél is nagyobb átalakulás jellemzi a Tigris és az Eufrátesz folyók által táplált hatalmas mocsárvilágot Irak, illetve Irán és Kuvait területén; az öntözés következtében a termékeny mocsárvidék az eredetinek (20 ezer négyzetkilométer) hét százalékára zsugorodott. A Nigéria, Csád és Kamerun határán fekvő Csád-tó egykor Afrika legnagyobb tava volt, az 1963-as vízfelületéből mára csak öt százalék maradt. A régebbi és a legújabb térképek összevetéséből kitűnik: látványosan fogyatkozik a déli sarki (antarktiszi) jég. A korábban egybefüggő hatalmas jégmező tetemes része elolvadt, több ezer kisebb darabra törött. A Kínában, a Jangce folyón tavaly elkészült Háromszoros erőmű alighanem az eddigi legdrasztikusabb módon változtatta meg a környezetet. A duzzasztással létrehozott, 630 négyzetkilométeres erőművi tó több mint száz várost és falut „mosott le” a térképről. Szellemtóvá válik az Arai. Negyven év alatt kevesebb mint felére csökkent a vízfelülete Gyilkos méhvírus Ha a méhek eltűnnek a Földről, az emberi fajnak négy éve van hátra a kipusztulásig - állította Albert Einstein. Ne kelljen soha megbizonyosodnunk arról, jól számolt-e a legendás matematikus. A figyelmeztető jelek azonban tényleg szaporodnak. Köztük a méz árának ugrásszerű emelkedése a legkevesebb. Főként az Egyesült Államokban drágult meg, mert hiszen három év alatt a felére csökkent a méhállomány (egyes méhészetekben a pusztulás eléri a kilencven százalékot is). Az igazi fenyegetés a megporzó méhek pusztulása nyomán mutatkozó terméscsökkenés a rovar porozta termesztett növények körében (ez az amerikai mandulaültetvények terméskiesésében már most megmutatkozik), ami, ha végiggyűrűzik a világon, valóban beláthatatlan következményekkel járhat. Rovarirtó szer, mobiltelefon-sugárzás, globális felmelegedés - eddig ezeket tette felelőssé a tudomány a házi méheket világszerte pusztító kór miatt, amelynek következtében a rovarok elvesztik tájékozódási képességüket, nem találnak vissza a kaptárhoz, a végkimerülésig röpködnek, miközben a királynő méz híján éhen vesz a kaptárban, s így az egész népesség kihal. Amerikai kutatók legújabb megállapítása szerint ezt a méhgyilkos betegséget egy vírus okozza, amely Ausztrálián át jutott el Amerikába, onnan pedig Európába. (Kontinensünkön főként Németországban pusztít.) A baj az, hogy a méhek szervezete nem tud ellenállni ennek a bizonyos (IAPV jelzés alatt számon tartott) vírusnak. (A méhekben egyébként több más vírus jelenlétét is kimutatták, azok azonban nem váltanak ki megbetegedést.) A tudósok arra gyanakszanak, hogy a rovarok ellenálló képességének elvesztéséért elsődlegesen a Varroa destructor atka felelős, amely Ausztrália kivételével az összes kontinensen jelen van. Ha ez az atka megfertőzi a méheket, úgy legyengülnek, hogy ha ezután még az IAPV vírus is megtámadja őket, menthetetlenek. A kutatók feltételezését erősíti, hogy Ausztráliában (ahol nem honos ez az atka) szinte nyoma sincs a méhek pusztító „kergekórjának”. Zöldülő autók Egyre-másra „zöldülnek” az autók - hogy ezzel az egyre elfogadottabb képzavarral éljünk. A most lezajlott frankfurti nemzetközi autóbemutató kínálata határozott változást mutat a gépkocsigyártásban. A japán Toyota és Honda után a Citroentől kezdve a Volvón át a Mercedesig számos gyártó is beszállt a szén-dioxid-csökkentő csatába, előrukkolva a maga zöldautójával. Az új, környezetkímélő hajtásüzemeknek köszönhetően a gépkocsik károsanyag-kibocsátása - típusoktól függően - átlagosan 140 grammra csökkent kilométerenként. Ezzel összefüggő törekvés az autók önsúlyának csökkentése is. (Az igyekezet nem merő véletlen, hiszen az Európai Unió elvárása, amelyet öt éven belül illenék teljesíteni, 120 gramm kilométerenként. A jelenlegi átlag 160, miközben a luxusmárkák csodakocsijai még mindig a 250-300 grammos kilométerenkénti károsanyag-kibocsátásnál tartanak.) A zöld hajtásüzemek versenyében a hibrid vezet, de megjelentek a bemutatón például az otthoni konnektorokból feltölthető akkumulátoros autók is (amelyek tulajdonosai akkor sem maradnak áram nélkül, ha tartós áramszünet áll elő, mert a kisegítő benzinmotor egy aggregátort beindítva áramot szolgáltat.) A kiállítás nagy meglepetése a Mercedes Diesotto-motoros F700-as „jövőgépe”, amely ugyan hagyományos üzemű, de olyan jól és tisztán ötvözi a benzinesek és a dízelek előnyeit, hogy már most kiválóan teljesít a kilométerenként 127 grammjával a károsanyag-kibocsátás terén. Citroen Cactus, a frankfurti kiállítás legzöldebbje. A hibrid hajtású kocsi károsanyag-kibocsátása igazi csúcs: 78 gramm kilométerenként Családi kör « Tudomány Ufók a Holdon? Van, aki elhiszi, míg mások ostobaságnak tartják a világűrben repülő csészealjakon (ufókon) utazó idegen lények (ufonauták) létezését. Ma már hatalmas irodalma van az ezekkel kapcsolatos megfigyeléseknek, élményeknek. Olyan színes történetek látnak napvilágot a velük való találkozásokról, melyekben azt állítják, hogy látták már őket az égbolton elsuhanni vagy esetleg személyesen is találkoztak velük. Időnként más fajsúlyú szenzáció is felborzolja a kedélyeket, mint amikor egy volt űrhajós állítja, hogy ő bizony látott idegeneket a világűrben. Sokan emlékszünk arra a történelmi pillanatra, amikor 1969-ben az Apollo-11 legénységének két űrhajósa először ereszkedett a Hold felszínére. A három asztronauta - Edwin Aldrin, Neil Armstrong és Michael Collins - legendás története bejárta a világot, eredeti felvételeket és filmeket, beszámolókat hallottunk már róluk, egyvalamit azonban titokban tartottak. Erről a titokról egyikük, Aldrin is beszámolt könyvében, amelynek témája mostanában ismét az érdeklődés középpontjába került. Az űrhajós az Apollo-11 történetét, saját élményeiket hja meg, és lerántja a leplet a NASA által eltitkolt jelenségekről, melyeket nekik is el kellett hallgatniuk. Aldrin azt állítja, hogy amikor a Holdra szálltak, testközelből láttak idegen lényeket. A NASA akkor sem cáfolta állításukat, de örök titoktartásra kötelezte őket. Az egykori asztronauta szerint a NASA attól tartott, hogy ha a titokra fény derül, tömeghisztéria tör ki. Ebben talán igaza is lehetett, ám közben az emberek sokat változtak, jobban befogadnak ilyen információkat. Aldrin azt állítja, igenis vannak ufók, mert valóban látták őket. És hogy hogyan is néznek ki az univerzum más, civilizált lényei? Erről a szerző így ír: „Ne kis zöld élőlényekre gondoljanak, de mindenképpen idegenek voltak. Egy kalapszerű tárgyat láttunk, amely félelmetes sebességgel körözött körülöttünk. Egy az egyben olyan volt, mint amilyennek a repülő csészealjat napjainkban leírjuk. Ráadásul nem ez volt az egyetlen ilyen élményünk. Amikor Neil a Holdra lépett, egyértelműen látta, hogy két élőlény a közelben meghúzódva figyeli. Később én is láttam őket. Hatalmasak voltak és félelmetesek.” (pethes) SZABAD FÖLD-ARCHIVUM Az oldalt összeállította: Valló László