Szabad Föld, 2008. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
2008-12-19 / 51-52. szám
MiSubád Föld2008. december 19. | A magyar vidék lapjaKutyaposta Képekben gondolkodó négylábúak EHHEZ A MÉRETES, KARÁCSONYI KUTYAPOSTÁHOZ megpróbált valami illően különleges témát választani a Kutyapostás, éppen ezért megkérte Csányi Vilmos professzort, a Széchenyi-díjas akadémikust, egyetemi tanárt, a „kutyológia”, vagyis hát, bocsánat: az etológia nemzetközi szaktekintélyét, hogy beszéljünk az ember-kutya kapcsolatáról, a gondolkodó, értelmes kutyáról. A lakás ajtajában természetesen Jeromos, a leginkább golden retrieverre emlékeztető kutyus fogad a professzor mellett; jó, hát végül is hogyan nézne ki egy etológus kutya nélkül... - Esténként hazahozza a munkáját? - Ezt hogy érti? - Úgy, hogy az egyetemen folyó kísérletezést netán folytatja itthon is, és akkor Jeromos hamarosan nemcsak fogadja majd a vendégeket, hanem szépen köszönti is, jó estét szerkesztő úr, vagy valami ilyesmi... - Nem, ő nem lesz beszélő kutya, de egy sor más kérdésre azért már választ kaptam tőle... - Mondana egyet? - Azt hiszem, például tőle tudom, hogy a kutyának határozott fogalma van a halálról, amit egészen eddig nem sejtettünk... Pontosan érzi, hogy visszafordíthatatlanul nagy baj történt, érzi az elmúlást, és szenved ettől. Amikor a társa, a 14 éves Bukfenc meghalt, az utolsó tíz percét velem és Jeromossal töltötte. Én simogattam, ő nyalogatta a pofáját. Aztán, hogy meghalt, kimentünk a szobából, becsuktam az ajtót - csak reggel vittem eltemetni, s abba a szobába Jeromos fél évig nem volt hajlandó bemenni. Amikor néhány nappal később külföldről megjött a feleségem, elmaradt a szokásos örömtánc. Jeromos fájdalmasan vinnyogott, és elvitte ahhoz a bizonyos szobához, és mutatta, mi történt ott... Nemcsak a kutyákról, az elefántokról is tudjuk, hogy van valamifajta tudásuk a halálról. Amikor például elhunyt társaik csontjaira bukkannak, azokat egymásnak adogatják, majd eltemetik. Ha halott elefántra bukkannak, azt pedig ágakkal takarják be. Éppen ezért nehéz egy vadon élő elefántot bármiféle kezelésben részesíteni, hiszen ha meg is lövik egy altatópuskával, a többiek azonnal körülveszik a halottnak hitt társukat, és jaj lenne annak a kutatónak, aki a közelükbe merészkedne... Rituskövetés - Ugorjunk egy kicsit vissza a múltba: mióta él együtt ember és kutyája? - A mai kutyafajtákkal nagyjából azonosítható csontmaradványok 14000 évesek, de a bizonyosan farkastól eredő kutya elkülönülése körülbelül 130 000 évvel eze előtt kezdődött. Minthogy a kutyának nincs nem háziasított változata, nem túlságosan merész a feltevés, hogy a modern Homo sapiens, amely 150-200 000 évvel ezelőtt alakult ki Afrikában, a kutyával együtt jelent meg az evolúció színpadán. - Hogyan került pont a kutya ilyen kivételezett szerepbe? - Úgy, hogy az állatvilágban egyedüliként ő volt képes elsajátítani azt a magatartásformát, amit viselkedési komplexnek nevezünk, és ami egy sor olyan tulajdonság együttese, mint például az erős kötődés a csoporttársakhoz, az empátia, a szoros érzelmi összehangolódás a társakkal, a nyelv, és az eszközhasználat, a kiemelkedő kooperációs képesség, a szabálykövetés, az utánzási készség, a rítuskövetés. Ezek között talán a legfontosabb a kötődés és az érdeklődés a másik iránt. A kötődés hiánya, ezt jól látjuk az embertársadalomban is, a legnagyobb bajok okozója, gondoljunk csak a senkihez sem kötődő gyerekek frusztrált, agresszív létére... Az érdeklődés hiánya pedig például a farkasok esetében azt jelenti, hogy bár az agyuk szerkezete és mérete alapján valószínűleg okosabbak lennének a kutyáknál, de őket egyáltalán nem érdekli az ember, mint „tantárgy”, nem figyelnek ránk. Míg a kutya mást sem csinál egész életében, mint kötődik az emberéhez, és éjjel-nappal figyel rá. - És ettől lettek a kutyák ennyire okosak? - Mondjuk inkább: ennyire szocializáltak. Az állatvilágban egyedülvaló szerep az övék, azért, mert a közösen eltöltött százezer évek során egész egyszerűen megtanulták és megértették az emberi életet. Elsajátították a tanulást, ami egy nagyon magasrendű készség a szocializálódásra. A vakvezető kutya, ugyancsak egyedüliként az állatvilágban, például hajlandó a megszerzett dominanciáját, ha a helyzet úgy hozza, átengedni az egyébként nem látó embernek, majd képes azt visszavenni, ha a helyzet számára ismerős lesz. De mondok talán még meghökkentőbbet is. Megtörtént, hogy hazaérve a ház előtti, hazai terepen a kutya vak gazdája elengedte az állatot, hadd futkározzon egyet. Ám egyszer csak érezte, hogy ahogy kell, finom, de erőteljes mozdulatokkal arrébb tolja valaki, megváltoztatva a szokott séta irányát. Mint kiderült, aznap reggel egy gödröt ástak az utcában, s hiába volt „szolgálaton kívül” a kutya, messziről meglátta, hogy az embere néhány lépés múlva bele fog esni a gödörbe, ezért aztán a segítségére sietett. Vagyis nemcsak azt tudta pontosan, hogy a gazdája nem lát, hanem az okát is értette, hogy neki miért kell csinálnia mindezt... SÁRKÖZY GYÖRGY FELVÉTELE Humorhiány - Néha ijesztő, mi mindent tudnak a kutyák... De most hagyjuk a sokszor elősorolt és megcsodált tulajdonságokat, beszéljünk inkább olyasmiről, mint például az érzelem. Bár ebben sincs különbség, hiszen a kutya éppúgy örül és bánatos, vidám és szomorú, féltékeny, irigy, önző és nagylelkű, játékos vagy unott, mint az ember, kimondhatjuk hát, hogy az állatok, de legalább a kutyák biztosan éreznek és gondolkodnak? Ez ma már nem kérdés. Régebben volt valami olyasmi, még a kutatók fejében is, hogy a gondolkodás az csak az ember sajátja lehet, hiszen csak ő tudja elmondani, mire gondol. Az állat ugyan egyelőre még nem tudja elmondani, de ő is gondolkodik, mégpedig képekben, ahogy egyébként a legtöbb ember is. Egy háromsávos chilei autópálya kamerája nemrégiben rögzített egy hihetetlen történetet: egy kutya a pálya közepén elütött társáért ment be a száguldó autók közé, és figyelve a forgalomra, a fogával húzta ki az út szélére meghalt barátját... Egyáltalán, van olyan tulajdonság, amit csak mi, emberek tudunk, és a kutya nem?