Szabad Föld, 2012. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)
2012-02-10 / 6. szám
14| Riport Még a tehén is mogorvább AKI MÉG NEM JÁRT AZ ÓNODI VÁSÁRBAN, az nem is tudja, milyen egy igazi magyar vásár. Ezt nem én mondom, hanem az ónodiak meg a fél ország. Akik esküsznek rá, amit Ónodon nem kapni, azt másutt sem érdemes keresni. Mi nem akartunk venni semmit, csak bámulászni, gyönyörködni. Sikerült. Csak olyan kutya hideg ne lett volna reggel hét óra van, és mínusz tizenhét fok. Jólesne még a meleg ágy, vagy legalább egy szélárnyékos zug, de nincs, pedig vág a szél, mint a részeg borbély beretvája. A zörgő akácfákon varjak gubbasztanak, a vásárteret övező kerítés tövében meg éhes kutyák kapirgálnak. De nemsokára elmúlik az éhség, s kezdődik a jóság: nyitnak a büfék, s ahol az ember eszik, ott az állatnak is jut pár falat. Nem minden állatot érdekel azonban most a hasa. A vásárba hozott lovakat, bikákat, teheneket, nyulakat, birkákat biztosan nem. De hol vannak?! Mert informátoraink szerint alig pitymallik, itt már tele a placc - most azonban csak két borzas tehén meg egy rémült kis borjú árválkodik a bejáratnál. Szegény borjú dideregve bújna a tehenekhez, de azok elhajtják, nem hiába a mondás: nem borja, nem nyalja. De az is lehet, hogy csupán a tehenek is fáznak, ezért olyan gorombák. Ez lehet az emberek mogorvaságának is az oka, a hideg, a fagy, a szél - nem szívesen állnak velünk szóba. Mi barátságosan simogatjuk a tehenek farát, s kérdezzük, hogy honnan hozták őket, mire a fiatal, harminc-negyven évesekből álló csapat hangosan felröhög. - Az ólból. Nem valami bizalomgerjesztő társaság, van egy olyan gyanúm, hogy valahol loptak szerencsétlen jószágokat. Mindenesetre mi se nagyon erőltetjük a diskurzust. Pár perc múlva, mire megint arra nézünk, mit látunk? A mindenféle szedett-vedett katonaruhába öltözött brigád javában taszigálja felfele a három állatot egy rozoga teherautóra, és indul, már-már pánikszerűen. Pedig mitőlünk nincs mit tartaniuk. Alighanem attól a három, meglehetősen lengén öltözött fiatal rendőrtől se, akik nyakba húzott bundás sapkában poroszkálnak köztünk, s láthatóan semmi kedvük az ellenőrzéshez. Azért a jelenlétük megnyugtató, hiszen sose lehet tudni, egy-egy hevesebb alku mikor torkollik komolyabb atrocitásba. Ámbár az ónodi vásár nem erről híres. Minden hónap első csütörtökjén gyűlik itt össze Északkelet-Magyarország közönsége, hogy portékát és híreket cseréljen. Jönnek ide Jászberénytől Nagykállóig, Balassagyarmattól Hajdúböszörményig, és újabban sokan a Felvidékről, Kassa, Rimaszombat, Királyhelmec környékéről is. A meggyengült forint az ottaniaknak nagy előny: harminc-negyven százalékot is megtakaríthatnak, mondjuk, egy sonkán, egy kenyéren, egy-egy szál kolbászon. És ők nem egy szál kolbászt visznek! Pedig ha tudnák, hogy egyik-másik helyen mit vesznek! Az állatvásártól egy magas betonkerítés választja el csupán a rendes vásárt, ahol tolltartótól légpuskáig, hordótól nagykabátig minden kapható. Élelmiszer is persze, a felvidéki magyarok, szlovákok főleg azt viszik. Meg a kismalacot. Tavaly decemberben például reggel fél kilenckor már alig lehetett rendes malacot látni - egy szlovákiai nepper akkorra felvásárolta majdnem mindet. Most nem nagyon megy a malac, pedig van belőlük bőven. Legalább ötven teherautóról árulják őket. Nagy ládákban összebújva remegnek a pár hetes állatok, fehér bőrüket vérvörösre csípte a fagy, az ember szíve hasad meg értük. A gazdák szíve is vérzik, de nem a sajnálattól alig van vevő. Pedig olcsó most a malac, egy huszonöt kilós formát tizenötezerre mondanak, de ha komoly a szándék, ezret-ezerötszázat engednek is belőle. Az első vásár egy újfehértói gazda ládáinál köttetik: egy füzesabonyi vasutas vesz négyet, hatvanezer forintot fizet, és az eladó, fiatal, harminc körüli ember az utánfutóig segít vinni a sivalkodó apróságokat. Szeretne a vasutasra rásózni egy tündért kiskutyát is, négyezerért adná, de nem kell, pedig igazi spicc, fajtatiszta szürke szőrös. - Legalább neki már meglesz a benzinpénze! - kommentálja az eseményeket egy negyven körüli, rókakucsmás férfi, aki a szomszédos autóról terményt árul, de még eddig nem adott el egy szem búzát, tengerit se. Simon Zoltán Miskolcról jött, pontosabban egy Miskolc melletti tanyáról vagy farmról, s arról panaszkodik, hogy ma már falun is alig van jószág, nem kell a takarmány. Pedig neki van rendesen, hiszen abból él, a földből meg a jószágokból. - A múltkor is bejártam fél Borsodot, még tíz mázsa terményt se tudtam eladni. Az ónodi vásárt úgy kell elképzelni, mint tíz futballpályát, ahol nemcsak a focisták, de a nézők is a gyepen tartózkodnak. Nyáron vagy csak egy kicsit is jobb időben ezrek tolonganak a küzdőtéren - most pár százan. Azok zöme is eladó. A kesztyűnek meg a forralt bornak van a legnagyobb keletje, és a filmnek. Két helyen is kínálják, s mire másodjára hozzájuk érünk, már csupán néhány ketrecben pittyeg pár madár. A Ludasról jött Domoszlai László vérbeli profi. A tíz éve finyező, barátságos férfi több tízezer madarat nevelt már fel eddig, de azért egyszer-egyszer még ő is gondolkodóba esik. Például akkor, amikor a kicsi fürj nemét kell meghatározni. Most is kérnek tőle négy hímet - így, e szavakkal! -, ki is veszi őket, de a vevő az istennek se akarja elhinni, hogy kakasok. Új és új madarakat húz elő most már ő a ketrecből, a hátsó fertályukat, kloákájukat nyomogatja, s közben azt hajtogatja, hogy tudja ő, mi a különbség a fiú és a lány közt: az előbbinek pettyes, az utóbbinak pedig csíkos a begye. Végül aztán csak kiválaszt négyet, alighanem azokat, amiket a gazda már az előbb is mutatott, aztán fizet hatszáz forintot darabjáért. Én meg azt kérdem Domoszlai Lászlótól, meg lehet-e élni a fügékből. - Meg, ha az ember tart más állatokat is - feleli a Gyöngyösön felnőtt „farmer”. - Ezek a kis madarak rendkívül szaporák, két hónapos korukban már tojnak. Évente háromszázat. És a tojást keresik, nagyon sokat pesti éttermeknek adok el. A filmnek persze a húsa is finom, de a Domoszlai család nem nagyon eszi. Más húst se - legalábbis olyat nem, ami a portájukon bőg, béget, kotkodál. Jó ára van a malacnak, tavaly mégis jobban fogyott Szökésben... " 2012. február 10. ♦ A vidék családi hetilapja