Szabad Föld, 2012. január-június (68. évfolyam, 1-26. szám)

2012-02-10 / 6. szám

14| Riport Még a tehén is mogorvább AKI MÉG NEM JÁRT AZ ÓNODI VÁSÁRBAN, az nem is tudja, milyen egy igazi magyar vásár. Ezt nem én mondom, hanem az ónodiak­­ meg a fél ország. Akik esküsznek rá, amit Ónodon nem kapni, azt másutt sem érdemes keresni. Mi nem akartunk venni semmit, csak bámulászni, gyönyörködni. Sikerült. Csak olyan kutya hideg ne lett volna r­eggel hét óra van, és mínusz tizenhét fok. Jóles­ne még a meleg ágy, vagy legalább egy szélár­nyékos zug, de nincs, pedig vág a szél, mint a részeg borbély beretvája. A zörgő akácfákon varjak gubbasztanak, a vásárteret övező kerítés tövében meg éhes kutyák kapirgálnak. De nemsokára elmúlik az éhség, s kezdődik a jóság: nyitnak a büfék, s ahol az ember eszik, ott az állatnak is jut pár falat. Nem minden állatot érdekel azonban most a hasa. A vásárba hozott lovakat, bikákat, teheneket, nyulakat, birkákat biztosan nem. De hol vannak?! Mert informátoraink szerint alig pitymallik, itt már tele a placc - most azonban csak két borzas tehén meg egy rémült kis borjú árválkodik a bejáratnál. Szegény borjú dideregve bújna a tehenekhez, de azok elhajtják, nem hiába a mondás: nem borja, nem nyalja. De az is lehet, hogy csupán a tehenek is fáznak, ezért olyan go­rombák. Ez lehet az emberek mogorvaságának is az oka, a hideg, a fagy, a szél - nem szívesen állnak velünk szóba. Mi barátságosan simogatjuk a tehenek farát, s kérdezzük, hogy honnan hozták őket, mire a fiatal, har­minc-negyven évesekből álló csapat hangosan felröhög. - Az ólból. Nem valami bizalomgerjesztő társaság, van egy olyan gyanúm, hogy valahol loptak szerencsétlen jószágokat. Mindenesetre mi se nagyon erőltetjük a diskurzust. Pár perc múlva, mire megint arra nézünk, mit látunk? A min­denféle szedett-vedett katonaruhába öltözött brigád ja­vában taszigálja felfele a három állatot egy rozoga teher­autóra, és indul, már-már pánikszerűen. Pedig mitőlünk nincs mit tartaniuk. Alighanem attól a három, meglehetősen lengén öltözött fiatal rendőrtől se, akik nyakba húzott bundás sapkában poroszkálnak köz­tünk, s láthatóan semmi kedvük az ellenőrzéshez. Azért a jelenlétük megnyugtató, hiszen sose lehet tudni, egy-egy hevesebb alku mikor torkollik komolyabb atrocitásba. Ámbár az ónodi vásár nem erről híres. Minden hónap első csütörtökjén gyűlik itt össze Északkelet-Magyarország közönsége, hogy portékát és híreket cseréljen. Jönnek ide Jászberénytől Nagykállóig, Balassagyarmattól Hajdúböszörményig, és újabban sokan a Felvidékről, Kassa, Rimaszombat, Királyhelmec környé­kéről is. A meggyengült forint az ottaniaknak nagy előny: harminc-negyven százalékot is megtakaríthatnak, mondjuk, egy sonkán, egy kenyéren, egy-egy szál kolbá­szon. És ők nem egy szál kolbászt visznek! Pedig ha tudnák, hogy egyik-másik helyen mit vesznek! Az állatvásártól egy magas betonkerítés választja el csupán a rendes vásárt, ahol tolltartótól légpuskáig, hor­dótól nagykabátig minden kapható. Élelmiszer is persze, a felvidéki magyarok, szlovákok főleg azt viszik. Meg a kismalacot. Tavaly decemberben például reggel fél ki­lenckor már alig lehetett rendes malacot látni - egy szlovákiai nepper akkorra felvásárolta majdnem mindet. Most nem nagyon megy a malac, pedig van belőlük bőven. Legalább ötven teherautóról árulják őket. Nagy ládákban összebújva remegnek a pár hetes állatok, fehér bőrüket vérvörösre csípte a fagy, az ember szíve hasad meg értük. A gazdák szíve is vérzik, de nem a sajnálattól­­ alig van vevő. Pedig olcsó most a malac, egy huszonöt kilós formát tizenötezerre mondanak, de ha komoly a szándék, ezret-ezerötszázat engednek is belőle. Az első vásár egy újfehértói gazda ládáinál köttetik: egy füzesabonyi vasutas vesz négyet, hatvanezer forin­tot fizet, és az eladó, fiatal, harminc körüli ember az utánfutóig segít vinni a sivalkodó apróságokat. Szeretne a vasutasra rásózni egy tündért kiskutyát is, négyezerért adná, de nem kell, pedig igazi spicc, fajtatiszta szürke szőrös. - Legalább neki már meglesz a benzinpénze! - kom­mentálja az eseményeket egy negyven körüli, rókakucs­­más férfi, aki a szomszédos autóról terményt árul, de még eddig nem adott el egy szem búzát, tengerit se. Simon Zoltán Miskolcról jött, pontosabban egy Miskolc melletti tanyáról vagy farmról, s arról panaszkodik, hogy ma már falun is alig van jószág, nem kell a takarmány. Pedig neki van rendesen, hiszen abból él, a földből meg a jószágok­ból. - A múltkor is bejártam fél Borsodot, még tíz mázsa terményt se tudtam eladni. Az ónodi vásárt úgy kell elképzelni, mint tíz futball­­pályát, ahol nemcsak a focisták, de a nézők is a gyepen tartózkodnak. Nyáron vagy csak egy kicsit is jobb időben ezrek tolonganak a küzdőtéren - most pár százan. Azok zöme is eladó. A kesztyűnek meg a forralt bornak van a legnagyobb keletje, és a filmnek. Két helyen is kínálják, s mire másodjára hozzájuk érünk, már csupán néhány ketrecben pittyeg pár madár. A Ludasról jött Domoszlai László vérbeli profi. A tíz éve fin­yező, barátságos férfi több tízezer madarat nevelt már fel eddig, de azért egyszer-egyszer még ő is gon­dolkodóba esik. Például akkor, amikor a kicsi fürj nemét kell meghatározni. Most is kérnek tőle négy hímet - így, e szavakkal! -, ki is veszi őket, de a vevő az istennek se akarja elhinni, hogy kakasok. Új és új madarakat húz elő most már ő a ketrecből, a hátsó fertályukat, kloáká­­jukat nyomogatja, s közben azt hajtogatja, hogy tudja ő, mi a különbség a fiú és a lány közt: az előbbinek pettyes, az utóbbinak pedig csíkos a begye. Végül aztán csak kiválaszt négyet, alighanem azokat, amiket a gazda már az előbb is mutatott, aztán fizet­­ hatszáz forintot darabjáért. Én meg azt kérdem Domoszlai Lászlótól, meg lehet-e élni a fügékből. - Meg, ha az ember tart más állatokat is - feleli a Gyöngyösön felnőtt „farmer”. - Ezek a kis madarak rend­kívül szaporák, két hónapos korukban már tojnak. Éven­te háromszázat. És a tojást keresik, nagyon sokat pesti ét­termeknek adok el. A filmnek persze a húsa is finom, de a Domoszlai család nem nagyon eszi. Más húst se - legalábbis olyat nem, ami a portájukon bőg, béget, kotkodál. Jó ára van a malacnak, tavaly mégis jobban fogyott Szökésben... " 2012. február 10. ♦ A vidék családi hetilapja

Next