Szabad Föld, 2014. január-június (70. évfolyam, 1-26. szám)

2014-01-24 / 4. szám

A vidék családi hetilapja ♦ 2014. január 24. Riport a napot, két-három óra múlva már kóvályog, délben a szeme is vibrál, s káprázik, kifogy belőle a szufla, mint kerékpárosból a 18 százalékos hegyi emelkedőn. Hanem ma más, hoztak ebédet, de félszemmel az eget lesik. Haladjunk, ne álljunk le, mondják, az étel ráér, ha esni kezd vagy jó lesz majd az úton hazafelé. Ki ne felejtsük, Sármelléken járunk. Úgy nagyjából! Kicsit már azon túl, megannyi magunk mögött hagyott kanyarral. A Kis-Balatont kerülgetjük. Forgalom nincs, béke van, csend s nyugalom. Izgalmat, változatosságot az életünkbe az hoz, hogy az út örökösen elágazik. Kész labirintus ez. Az ember, pedig még kitáblázott bicikliút is vezet erre, ha betéved, elvész, már nem segít rajta a GPS. Semmi se segít! Magában ugyan utat memorizál, de esélye sincs, hogy megjegyezze, merre jár, s úgy a 10. elágazásnál elbizonytalanodik, a 14.-nél már elakad, hiába próbál visszaemlékezni, hogyan is volt idefelé. Kezdőként esélytelen visszatalálni a helyes útra, nem is érdemes reszkírozni. Itt az út mellett a víz, a nád az úr. De aki tilosban jár itt, az se aggodalmaskodik: ha hiva­talos ember jön szembe - márpedig ő bizton jön, dolga, feladata ez­­, s kérdi, hogy hova tart, s vajon van-e ehhez engedélye, a kezét még mindig magasba lendít­heti, hogy bocsánat, azt hiszem, eltévedtem, van ilyen, ez már mással is megesett... Nekünk azért könnyebb: a Piros Hetes előtt van talál­kánk. Afféle nádarató kiindulási pont ez. Közel a fő- és a köves út, ráadásul jó erős kávét főznek, frissen, nem termoszban rejtve. A tulaj, a nádaratók főnöke, Hűse László itt vár. Fiatalember még, úgy a harmincas évei közepén jár, de nem kezdő ő sem. Az édesapja, Hűse Zoltán, amikor a pályaválasztás szóba került, kezét fia vállára tette, a szemébe nézett: „Laci, jót akarok neked, a nád eltart, arra mindig szükség lesz. Állj be közénk, nem bánod meg, biztos kenyered lesz.” Hűse megfogadta a tanácsot, középiskolásként, iskola után kijárt, levágott kévéket rendezett kúpokba, egybe - erre figyelni illik - mindig 150 kerül. Azután gépre ült, megtanult mindent, kévét pakolt a platón, kévét kapkodott le az aratógépről, majd nádarató masinát vezetett, s vezet ma is. Cége van, már a maga ura: szervez, tárgyal, megdolgozott pénzt próbál „behajtani”. Van dolga elég. Igazából ő se így tervezte ezt a napot. A mobilháló­zat, ki tudja, mi okból, de erre működik, gondolta, jö­vünk, hívjuk, ha elakadunk, ő szól, itt jobbra vagy in­kább balra, ha irányt tévesztünk, legfeljebb újratervez s újra eligazít. De őszinte sajnálatára ma ő ráér. Két nádarató gépe van. Nem biztos, hogy a legjobb tempó­ban, devizahitelben vette őket, harmincmilliót kért köl­csön, azt ne is kérdezzük, nyolc év alatt mennyit fizetett vissza. Seiga típusúak, ez nádaratóknál nagyjából olyan, mint autóban a jól felturbózott Opel: kinézetre is megfelel, de főleg megbízható. A vezető a fülkében hátradől, indít, a masina első peccre mozdul, s működik, mint egy svájci óra. Hanem hát két napja porszem került a gépezetbe. Az emberek, ahogy szokták, hat előtt megérkeztek, egymást ugratták. Olyanok ők már, mint a jó házasok, akik ös­­­szeszoktak, összenőttek, ha a másiknak valami fáj, azt ők is megérzik. Sőt kicsit annál is jobban. Tudják, aznap kivel lehet viccelni, kivel nem, s azt is, meddig lehet elmenni a tréfában, hogy némi jókedv legyen, de harag, sértődés se essék. S várták, jöjjön Hase. Pontos ember, ő sose késik, de szereti, ha neki már nem kell senkire vár­nia. Még megiszik egy kávét, ki nem hagyná, anélkül nem is indul a nap. S mentek is. Nekik a Kis-Balaton olyan, mint városi embernek a településük, tudják, a templomtól hová esik a bolt, az iskola, az óvoda. Mentek, és mikor a területre értek, rövid eligazítás kezdődött, erre mi megyünk, ez pedig a ti területetek. Azután mindenki a helyére vac­­kolódott. Nagy csoda nincs, évek óta együtt dolgoznak, tudják, kinek mi a dolga, hol a gépen a helye. Ha nem kis cég ez, még Hase is gépet vezet - de a Seiga ezúttal nem indult. Gondolták, valaki megint „viccelt". Ahol dolgoznak, gyakran a világ végén hagyják a masinájukat, mert amire a faluba érnének vele, indulhatnának is vissza. Hanem előbb az akkumulátorokat szedték, vitték el róla, majd hol ezt, hol azt, amiről gondolták, jó lesz valamire. Hűse vadfigyelő kamerákat tett ki, s hogy mindenki hallja, elkottyintotta mindenütt, a kamerák mindent rögzítenek. Azóta nem tűnt el semmi, újságolja. Most az önindító romlott el. Mára ígérték, hogy meghozzák. Talán megjön, vagy holnap, ebben reménykedem erőst, folytatja. Az emberek? Kijöttek, hümmögtek: „Jó, jó, főnök, a szabadnap, de a pénzre nagyobb szükségünk lenne.” Együtt sírnak, együtt nevetnek, ha elrom­lik, ha áll a gép - ha nincs munka, nincs pénz se. Vigyáz is mindenki. Halljuk, már közelebb berreg a gép, még néhány billenés, döccenő, és a parton vannak. Látjuk, Kenesei nem szédülős - olyan magasan áll, az szinte cirkuszi produkciónak is kedlene. A depóhoz hajtanak, a kévéket leborítják. Előre áll, most még egy cigit se szívnak el, indul­nak vissza. Hűse mondta: nádvá­gót, ha kérdezik, egyet kívánhat, mi lenne az, biztosan azt mondaná, ne essen, s legyen úgy 10-15 fok, persze mínuszban. Nézem őket, délhez közelítünk, már csak vékony pulóver van rajtuk, de dől róluk az izzadság. Pedig a nádvágás is olyan, mint más munka, ha csak nézi az ember, s nem próbálja, egy­szerű. A gép halad, vág, kévébe rendez. A fülke két oldalán álló két ember a kévét háta mögé hajítja, a platóra. Hajol, emel, hajít, újra s újra, úgy két-három órán keresztül. Akkor a partra jönnek, a kévét a depóhoz dobják, és irány vissza, kezdik elölről, így megy egész nap. Milyen a nád idén, kérdem. - Elmegy - feleli Hűse -, sok volt a víz itt is, a nád görbe, néhol megszürkült, a vége elsötétedett. Pedig a vékony, hosszú, egyenes, erős nádat keresik, még vá­logatás után is lesz vitám a kereskedőkkel. A kínai nád leverte az árakat. Rosszabb minőségű, de az van, azt viszik, mi is engedtünk az árból. Legyint, nem panaszkodna. Ha ez az idő még két hétig kitart, s jég se nyirbálja a kerekeit (egy gumi 600 ezer forint), akkor már nagyon nagy baj nem érheti.­­ Két gyönyörű gyerekem van, Gergő ma 16 éves. Télen nádat vágtam, tavasztól őszig Németországban, Hollandiában házakat nádaztam. Jó volt, tanultam sokat. A nádtetőm 60 évig kitart. Jól kerestem, de minek család, ha nem látom őket? Ennek vége, a gé­peket kifizettem, végre a magam ura vagyok. - Van munka elég? - Van, ha itt végzünk, már hívtak a Fertő tóhoz. Nem ismerős a terep, iszapos, túl kockázatos. Nem mondtam nemet, még számolgatunk. Újra divat a nád, keresik, viszik itthon is, külföldön is, még fizetnek is, bár akad cég, amelyiknek évek óta könyörgök, hogy utaljon. Jó munka ez. Gergő informatikát is tanul, de kijár ide, segít. Ő dönt, idővel a helyembe lép-e... Ekkor kapja a hírt, az önindítóra még várni kell. Újabb cigarettára gyújt, pedig, mondja, ha dolgozik, sosem hiányzik. Erősödik a gép hangja, Kenesei a kévék tetejéről int, a plató megtelt. Lerámolnak, s indulnak vissza. Még két hétig ingáznak partról a vízre, ide-oda. S jövőre megint újra kezdik. A kínai nád leverte a magyar árakat A Kis-Balaton minden zegzugát ismerik

Next