Szabad Föld, 2014. július-december (70. évfolyam, 27-52. szám)
2014-07-11 / 28. szám
A vidék családi hetilapja ♦ 2014. július 11. Barangoló injekciók. Reanimációs táska, EKG-készülék és defibrillátor, még oxigénpalack is. Aztán lapáthordágy, vákuummatrac, és így tovább, minden, ami egy jól felszerelt menőautóban is megtalálható. És itt ül még „Lukács testvér” is: Lucas a mellkaskompressziós gép. Míg az ember 2-2,5 perc múlva óhatatlanul fárad, Lucas nem lankad, kimeríthetetlenül és pontosan végzi a mellkaskompressziót, akár órákon át. Mondják, minimum másfél óra, míg vasárnaponként „műszakváltáskor” az addig szolgálatot teljesítő mentőtiszt a „friss” mentőtisztnek, mintegy leltározva is, a ládikákat átadja. Lényeg, hogy soha semmi ne fogyjon ki, és minden mindig pontosan a helyén legyen. Most nyugalom van, s tart ez már vasárnap óta. Akkor egy kempingben áram ütött sérülthöz riasztották őket. A Lomac közelebb volt, ők indultak segíteni. De nem tétlenkedett autó sem a földön - ez előírás -, s mert nagy volt a baj, felszállt helikopter is. Ők itt hallhatták, úgy fest, a kollégák sikerrel jártak, a sérült valószínűleg megmenekült. Ülünk hát, s riasztásra várunk. Illetve dehogyis várunk, a mentőhajón is az lenne a jó, ha egész nyáron meg se mozdulna, mert senki se lenne veszélyben, nem lenne rá szükség. Ilyen azért még sosem volt, s talán nem is lesz. A legsűrűbb nap? Talán úgy két éve a Kék Szalag vitorlásversenyen volt. Este nyolckor tört ki a vihar. Sokan kerültek hirtelen bajba, riasztás riasztást ért. Utána nagyon nem is álltak meg. Árbocok törtek, vitorlások borultak, emberek kapaszkodtak a hajókba. Úgy tűnt, annak a napnak sosem lesz vége. Sérült - szerencsére - kevés volt, de a vízi mentők egyetlen éjszaka 238 embert tettek, vittek a partra, a biztonságba. Csak a Rupert hatvan emberen segített, pedig akkora volt a szél, a hullámzás, hogy az ő motorjuk is ki-kihagyott. Éppen egy vitorlás kilenctagú személyzetét mentették, amikor a két hajó egymáshoz ütődhetett, a Rupert is megsérült. Megálltak volna? Dehogy! Sosem lehet Míg mentőhajó mozdulni képes, nem áll le. Azután, tudni, amikor vége lett a harcnak, mindenki partra ért, ameddig tart következő riasztásig pihenhettek kicsit, a nyugalom... Mi tartja itt, a mentőknél Fogarasi Zoltánt? Néz rám, mint aki nem is érti a kérdést. - A szerelem - feleli. - Szeretem a munkám. Észérvekkel ezt nehéz lenne elmagyarázni, másokon segíteni nagyszerű érzés. Volt egy professzorom, ő mondta, sohase gondoljátok magatokat Istennek. Életről, halálról ne ti döntsetek, mindegy, 500 grammos újszülött vagy 94 éves infarktusos a beteg, tegyetek meg mindent, hogy itt tartsátok őket. Ezt tanultam tőle, e szerint dolgozom, s ezt adom tovább. Van, hogy az ember veszít, hiába tesz meg mindent, nem jár sikerrel. Ez nagyon rossz, nehéz feldolgozni, de folytatni muszáj. Az ember, ha beteghez riasztják, már útközben megtervezi a munkáját. Azután a helyszínen kiderülhet, rosszul számolt, semmi se úgy van, mint ahogyan gondolta. Vízen még inkább másképpen történik minden. Van, hogy a partot se tudjuk megközelíteni: a ládákkal a vízbe ugrunk, úszunk, gyalogolunk. Már a vízben vagy a parton vizsgáljuk, mentjük a rászorulókat. Köszönet? Miért járna ezért külön köszönet nekünk? Erre vállalkoztunk, ez a dolgunk, ez a hivatásunk. Igaz, az jólesik, amikor a beteget átadjuk, és a mentős kollégák vagy később a kórházból szólnak: Életek fiúk, ez nagyon rendben volt! Vagy a volt beteg ír, múlhatnak üzen, köszönöm, a ládika idáig ér, aztán elhallgat. A víz csendes, felhő sincs, hiánytalan ám a rádiójuk szól: délutánra szél, este zivatar várhatartalmán tó. Egymásra néznek, szólni se kell. Ma lehet, nem ágyban alszanak. A balatoni vízi mentők egész évben hívható száma: 06-30-38 É rtéke van itt a csendnek, a békének. Pedig a helyet többnyire hegyekben élő emberek lakják. A hegyi ember olyan, ki akarva-akaratlanul hangosabban szól. Oka van rá, energiát takarít meg. Ki az, aki köszönés, udvariasan hangzó „hogy vagytok, mi van veletek?” mondatért száz métert caplatna lefelé, és ami rosszabb, vissza?! Inkább lekiált a szomszédnak, ismerősnek - ő meg illemből ordítva válaszol, így beszélnek egymással. Észre se veszik, hogy otthon is kiabálnak. A nej hiába teszi uracskája vállára a kezét, hogy jól hallak, itt állok melletted, minek kiabálsz? Idő után már nem szól, ha hangos a férj, nem tragédia! Élnek le emberek évtizedeket békében egymás mellett súlyosabb hibával is. Szombat van. Most is így ülnek, beszélgetnek egymással bent a városban. Bort, sört hörpintve, arcukat süttetve a kávézók teraszain. Nyelvüket nem értjük. Hinnénk, veszekednek. De nem! Mosolyognak, jóízűen nevetgélnek. Igyekezetükben még a városka harangját is túlkiabálják, mely - ki tudja, miért - gyakran szól. Megfejtenénk a titkát, miért akkor szól, amikor, de logikát nem találunk. Idegenek vagyunk, nem kell mindent értenünk. Ptujban járunk, Szlovéniában, közel az osztrák és még közelebb a magyar határhoz. Dél elmúlt. A városka - pár éve Európa kulturális fővárosa is volt, és azóta sem felejtették el folyton javítgatni - megcsendesedik. Útkaparó, aszfaltozó gépek leállnak, csempét, követ vágó flexek se sikítanak, falat se bontanak. Szombat, vasárnap itt a megnyugvás ideje. Még a virágpiac is bezár, pedig muskátlit, petúniát venni nem tartozik a zajos tevékenységek közé. És mégis. Aki késve jött, kiszolgálják, de közben pakolnak az árusok. Amit az ember öt nap alatt nem végzett el, azt szombat, vasárnap se fejezné be. A hétvége a csendé, a megnyugvásé, a turistáké. Hanem a csend csendet vonz. Ernyőjüket magasba emelgetve, hogy a csoport el ne tévelyedjen, az idegenvezetők magukhoz mérten halkan sorolják a legfontosabbakat, hogy élt itt már ember a kőkorszakban, a vaskorban is. Azután a rómaiak az itt kanyargó Dráván gázlót leltek, a folyón száraz lábon átkelhettek, s mehettek Pannóniáig. Rájöttek, a hely stratégiailag fontos. Később szőlőt is találtak: jó a föld, az éghajlat, a bor ízletes. A hely érték, védelemre szorul. Volt, hogy sikerült megoltalmazniuk. S akadt, hogy nem. Gótok rombolták le, majd kalandozó őseink kétszer is felkeresték. A városkát ilyes vizit után mindig helyre kellett állítani. Ptuj tartozott ideig hozzánk, majd törökhöz, Habsburghoz, sőt épített ide várat skót is. Azaz „echte” szlovén a hely. Már a végvárba tartunk. Meleg van, napon úgy 30 fok. Meredek, csúszós a köves út. Esküvői menet húz el mellettünk, jönnek fényképezkedni, majd busz miatt állunk félre, magunkat szidjuk, jöhettünk volna autóval is. De a délutáni mozgás talán nem árt. Megyünk hát. Kicsinosított várat nézünk, díszes termekkel, falikárpitokkal, bútorokkal, hangszerkiállítással. Megyünk teremről teremre, úgy kétemeletnyit. Ismertetőket olvasgatunk, majd lelassulunk. Az ablakból látjuk, az esküvői menet már kint a kertben, a teraszon koccintgat. Jó idea, szaporáznánk mi is, de előzni nem akarunk. A busz betegeket hozott fel, ki két bottal araszol, ki csak kevés érdeklődést mutat a világra. Áll, a padlót, cipőjét nézni, ha szólnak, indul, s újra megáll. Őket követjük szorosan. Ők huppannak elénk a teraszon, limonádét szürcsölnek. Egymás mellett ül a násznép és a beteg gyerekek. Gyerekek? A legfiatalabb is túl lehet a 40. évén. No, Marko, mi tetszett a legjobban, kérdik a legidősebbet. A pincérnő, aki mellettünk áll, s szólt, a helyre várnunk kell, fordít, ha már itt vagyunk, értsük is. A csillár, feleli Marko. Majd izgatottan fejet ráz, hogy nem, inkább az aranyozott szobor, amelyiknek az orrán légy ült. Gondolkozz kicsit, kéri a kísérője. Marko pirul, úgy súgja: a menyasszony. Az ara a friss uracskájára pillant, nem illetlen-e, amire készül. Köszönöm, feleli, és puszit nyom Marko arcára, aki még jobban pirul. Mindenki örül, tapsol. Bár szinte nem történt semmi - csak éppen béke van, nyugalom. S ezt ők becsülik errefelé nagyon. Guba Zoltán Szlovén légyott