Szabad Föld, 2016. január-június (72. évfolyam, 1-26. szám)

2016-01-01 / 1. szám

A hatalmas színpadra berobbanó 46 éves mexikói kisember az elmúlt 25 évben nőtt óriássá a kutyá­sok világában. Története maga az amerikai álom. Cesar Milan Favela a mexikói Culiacán városában, ponto­sabban a városszéli viskók egyikében született. (Nomen est omen: a Favela nyomornegyedet jelent...) Igazi ott­honra a nagypapánál lelt, az ő farm­ján nőtt fel számos kutya társaságá­ban. Ők lettek a barátai, s mivel nehezen illeszkedett be a gyerektár­sadalomba, El Perrerónak, azaz „kutyafiú”-nak csúfolták a társai. Most azt mondja, hogy ugyan nagy szegénységben nőtt fel, de mindig a természet közelében. Majd’ mindent a farmon tanult meg, a ku­tyák között, s máig ennek veszi a legnagyobb hasznát: az ösztönök tiszteletének, az őszinteségnek, a fe­gyelemnek, a nyugodt energia fon­tosságának. Egyvalami hiányzott csak az életéből: a boldogság. Ami - egy mexikói számára nyilvánvaló - csakis Amerikában található... így hát, a nagyapjától kapott száz dollár­ral a zsebében, nekivágott a szigorú­an őrzött határnak. (Cesar Millan talán nem is tudta, ezzel a történeté­vel miért is aratott különös sikert az arénában: hogyan kell szökni, a pásztázó fénycsóvákat kerülgetni, és aztán futni, futni, míg a lábad búja - ez mostanában egy egészen min­dennapos történet minálunk...) Huszonegy éves volt ekkor, hóna­pokig féldolláros hot dogokból élt, s mindent elvállalt, amit csak egy ille­gális bevándorló elvállalhatott. Nem beszélte az angol nyelvet, így na­gyon megörült, amikor egy kutya­kozmetikában kapott munkát: a szé­pülni vágyó kutyákat nem nagyon zavarta a nyelvtudás hiánya. Amikor először benyitott a szalonba, éppen teljes káosz uralkodott ott egy meg­vadult spániel miatt. Ám, ahogy a mesékben szokás, a vándor csodát tett: a kutya megnyugodott, sikere­sen átesett a szépségkezelésen, Millannak meg hatvan dollár ütötte a markát. (Ez féldolláros hot dogban számítva 120 virslis kiflit jelent, ugyebár...) Később sikerült vennie egy kis­buszt, abba építette bele a kereke­ken gördülő kutyaiskoláját. Ő lett a „vészhelyzetes" tréner, egyre gyak­rabban hívták konfliktusos ebek­hez. És a sors másodszor is mellé állt, mégpedig egy afroamerikai szépség, színész- és énekesnő, Jada Pinkett Smith személyében, aki nem mellesleg a világhírű Will Smithnek a felesége. Nos, Jada kérte meg Millant, hogy „javítsa meg" engedetlen kutyáit. Ami olyan jól sikerült, hogy a Smith házaspár nemcsak beajánlotta őt hollywoodi barátainak, hanem egy éven át angolnyelv-tanárt is fizet­tek neki. Ma már a sztárok sokasá­ga mellett Oprah Winfrey (a világ legfontosabb női műsorvezetője, egyike Amerika leggazdagabb és legbefolyásosabb személyiségei­nek) és Jennifer Lopez (a világhírű színésznő a pletykák szerint egy­­milliárd dollárra biztosította a tes­tét, amelyben benne foglaltatik ugyancsak világhírű feneke is) már csak tőle kér tanácsot a négylábúa­­kat illetően. De a kutyadoki segített már Barack Obamáéknak is (ugye, őket nem kell bemutatnom...). Mára El Perrero világsztár lett, az egykori mexikói viskó helyett Los Angelestől északra, Santa Claritában él egy hatvanhektáros parkban. Lét­rehozta a „Dog Psychology Center" (Kutyapszichológiai Központ) nevű intézményt, ahol az agresszív, sérült, problémás állatok rehabilitációját se­gíti, és megalapította a The Millan Foundationt, amelynek célja, hogy a bántalmazott, elhagyott kutyáknak jobb életet biztosítson, és az embere­ket megtanítsa arra, hogyan bánja­nak négylábú barátaikkal. Ő lett a Csodálatos kutyadoki, amit a kilenc évadon(!) át futó filmsorozatért ra­gasztottak rá. Könyvei felkerültek a New York Times sikerkönyvlistájára is; első könyve, a Cesar’s Way (ma­gyar fordításban Csodálatos kutya­doki) Kaliforniában az iskolai tan­anyag része. Nos, ő érkezett hozzánk, a sport­arénába. És nyomott egy igazi, hamisítat­lan amerikai show-t! A szöveg, a kép (háttérvetítés), a zene, a poénok má­sodpercre kidolgozottak, és ülnek. Hangos nevetés, dübörgő taps a kö­szönet. Jót szórakozunk az első munkájáról szóló mesén, ami a más­fél órás előadásból úgy 10-15 percig tartott. Bekopogott egy ajtón - kopog a színpadon -, bentről vagy hárman kezdenek kiabálni, no meg egy kutya üvölt. Millan minden szereplőt elját­szik, legjobban a kutyát... De a töb­bieket is szinte látjuk, halljuk, fogd meg a dögöt, zárd be, mi lesz már, vigyázz az ajtónyitásnál - és így to­vább, perceken át. Aztán belép a kutyadoki, és béke száll a ház meg­vadult népére... Remek történetek váltják egymást. Hogy például a sok utazásnak köszönhetően - több mint 30 országban és valamennyi földré­szen fellépett már - rengetegen felis­merik a repülőtereken, s ilyenkor nemcsak megérintik, ahogy egy cso­dadoktort illik, hanem felhívják ott­hon a kutyájukat, hogy legalább pár szót szóljon hozzá Millan, hiszen is­meri a hangját, mindig nézi a műso­rát. Mármint a kutya... És a legfőbb felismerés is poén: „Mindig a világ legjobb kutyatrénere akartam lenni. És erre mi történt? Minden kutya tökéletesnek születik, alapvetően tehát nem őket, hanem a gazdáikat kell tréningeznem.” Azt mondta a legelején, hogy a boldogságot keresve indult Ameriká­ba. A végén meg azt, hogy végül is megtalálta ezt abban a négylábú lényben, amely arra született, hogy boldoggá tegye az embert. És az utolsó szó, amire szinte felrobban a stadion - no meg a petárdák -, a legfontosabb szó kutya és embere kapcsolatában: a szeretet. Remek a show. Leginkább persze Amerikára szabva, ahol a kutyákat Louis Vuitton táskákban cipelik ahe­lyett, hogy a földön járnának, és ha szembe jön egy másik kutya, akkor ordítani kell a gazdának, hogy válj, aztán szorosra venni a pórázt, majd megragadni egy fa törzsét, s ismét ordítani: most már jöhetsz! Nehogy találkozzon két kutya, mert mi lesz, ha valamelyik támad? (Tudjuk jól: a permániás Amerikában per lesz...) Kevés kutya, tán hat­ hét szerepel a színpadon, egy kivételével mind­annyian helyi erők, rajtuk mutat be néhány fogást a kutyadoki. Az egyetlen saját kutyus Junior, egy pittbul, akit show-jával körbehordoz a világon. Junior kicsit szomorkás benyo­mást kelt, igaz, szépen áll, ül, fekszik. Nyugodt. Nekem túlságosan is. Mert ezt tanítja leginkább Cesar, a nyuga­lom energiáját, az egyensúlyt gazda és kutyája között. Miközben persze sok mindenben igaza van, nekem eszembe jut az év végi Kutyapostá­ban olvasott idézetek egyike, amelyet egy ausztrál költőnő, Pam Brown írt le szokásos hazaérkezéséről. „A ku­tyád a nyakadba ugrik. Hol jártál eddig? Oly sokáig elvoltál! Hiá­nyoztál, hiányoztál, hiányoztál! Sze­retlek, szeretlek, szeretlek! Mi van a szatyrodban? Ugye, az enyém? Juj, hadd nyaljalak gyorsan fülön! De jó! Végre itthon vagy!” Hát, Junior ilyet biztosan nem csinál. Meg Millan egyetlen tanítvá­nya sem. Ők szépen fekszenek a he­lyükön, s várják, hogy szóljon hoz­zájuk a gazda. De ugye nem baj, ha én mégis fülön nyalásra szeretek hazaérni? Szűcs Gábor Nyaljon csak fülön! VAN ITT VALAKI, aki szereti a kutyákat? A hangfalakból feldübörgő kérdés - amelyre nevetéshullám és dörgő tapsvihar adott választ - valójában szónoki kérdés volt, ugyanis az a húszezer ember, aki megtöltötte a Papp László Budapest Sportaréna hatalmas nézőterét, hogy Magyarországon először élőben is láthassa a Csodálatos kutyadoki, vagyis Cesar Millan show-ját, egytől egyig kutyaőrültnek, de legalábbis kutyabarátnak számít.

Next