Szabad Föld, 2017. január-június (73. évfolyam, 1-26. szám)
2017-05-19 / 20. szám
Családi kör 2017. május 19. ♦ A vidék családi hetilapja Büntetik a lógást EGYRE TÖBB gyerek lóg az iskolából annak ellenére, hogy évente több mint 15 ezer családtól vonják meg a családi támogatást az igazolatlan hiányzások miatt. A pszichológus szerint nagyon eltérő okok húzódnak meg a háttérben. Kevés olyan felnőtt lehet, aki diákkorában ne lógott volna az iskolából. Ha nem is egy napot, de legalább egy órát, hogy elmenjen lődörögni egy kicsit a haverokkal. Nem másért, mint vagányságból, diákcsínyből vagy a kamaszkor önállósodási törekvésétől hajtva. Ha a gyereknek jó a kapcsolata a szüleivel, még be is számolhat egy ilyen kis kalandról. Addig nincs is baj, amíg egyszeri történésről és nem a tanulás, a szülők vagy a tanárok elleni megmozdulásról van szó. A valóság azonban azt mutatja, hogy a lógások jelentős része nem holmi gyerekcsíny, hanem sorozatos távolmaradás az iskolából. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának adatai szerint az alapfokú oktatásban az utóbbi négy év alatt 15 százalékkal nőtt az iskolakerülők aránya. A kormányzat 2011-ben úgy gondolta, hogy a családi pótlék visszatartásával célt érhetnek azoknál a szülőknél, akiknek a gyermeke 50 óránál többet hiányzik igazolatlanul. Ez az elképzelés nem vált be, ezért 2012- től teljesen megvonták a családi pótlékot arra az időszakra, amíg a gyerek nem járt rendesen iskolába. 2015 januárjától 2016 decemberéig összesen 16 908 esetben szünetelt a családi pótlék folyósítása a gyermek 50 órát meghaladó hiányzása miatt. A tapasztalatok szerint a szigor önmagában mit sem ér, más intézkedésekre is szükség van ahhoz, hogy ez a probléma megoldódjon. De mi lehet az oka annak, ha egy gyerek sorozatosan igazolatlanul hiányzik? Nem lehet általánosítani, másmás ok húzódik meg a háttérben a különböző társadalmi rétegeknél. Az biztos: régen egyértelmű volt, hogy a gyerek iskolába jár. Egy szinte kijátszhatatlan rendszerben, mert ha a szülő tudomására jutott, hogy a gyerek hazudik, annak komoly következményei voltak - vélekedik Szegő Andrea pszichológus. - A szülőnek és a gyereknek egyet kell értenie abban: a gyereknek az a dolga, hogy iskolába járjon. A diákok gyakran azzal érvelnek a lógás mellett, hogy nem köti le őket az iskola. Ez butaság, mert akkor az intézmények jelentős részét be lehetne zárni. Az sem mindegy, hogy a szülő miként vélekedik az iskoláról. Ha állandóan negatív véleményeket fogalmaz meg a tanárokkal és az oktatással kapcsolatosan, az iskola egy idő után elértéktelenedik a gyerek szemében - állítja a szakember, aki egyre súlyosabb gondnak látja az iskolai agressziót. Egy-egy diákot sokszor olyan megaláztatásoknak, kirekesztésnek, zaklatásnak és fizikai bántalmazásnak tesznek ki a társai, amit senkinek nem mer elmesélni, így inkább a lógás mellett dönt. - A rohanás és az időhiány olyannyira meghatározza az életünket, hogy sok családban szinte csak egymás mellett élnek a szülők és a gyerekek. „Mi volt az iskolában? Semmi.” Ennyiben ki is merül a napi párbeszéd. Kevés az odafigyelés, a másikra való ráhangolódás. A gyerek ezért inkább egy kortárs csoport társaságát keresi, ahol érezheti, hogy fontos. Még akkor is, ha az deviáns viselkedésekkel jár - mondja Szegő Andrea. A diákok lógása nem rendőrségi ügy, ez kiderül az ORFK-tól kapott tájékoztatásból. A rendőr csak a tanítási napokon intézkedhet, ami annyiból áll, hogy iskolaidőben igazoltatja az utcán kóborló gyereket. Ha a diáknak nincs igazolása, és kiderül, hogy engedély nélkül van távol, akkor a rendőr elkíséri az iskolába. A többi feladat az intézményre, de leginkább a szülőkre hárul. B. H. A vendég csak a szokásosat kérte. Kis kávét meglepetésminyonnal. Évek óta járt a kávézóba, de nem emlékezett arra, hogy egymás után kétszer ugyanolyan minyont tettek volna elé. Kedvence a csokis és a puncsos volt. Aznap vaníliást kapott. Annak is lehet örülni. Mert a minyon már csak olyan sütemény, aminek örülni lehet. Akkor is, ha kicsit már szikkadt, akkor is, ha kicsit már önmagába zuhant. Általában a sarkánál harapott bele. Sokáig nem tudta megmondani, hogyan alakult ki nála ez a szokás. Idővel azonban rájött, talán azért, mert a sarok az a rész, ahol egyetlen pontba sűrűsödik a sütemény íze. Ha a cukrászok tudnák, micsoda mennyországot teremtenek egy kis vajból, cukorból meg piskótából, talán nem is készítenének mást, csakis süteménysarkokat. Szépen mutatna a vitrinben a sok sarok, lúdláb, krémes, Dobos vagy Eszterházy. Még akkor is megérné, ha csupán egyetlen falat lenne minden alkotás. Mennyi, de mennyi boldogság elférne egyetlen vitrinben! Csak aztán győzzön válogatni köztük az ember. A minyon azonban önmagában is olyan kicsinyke, hogy az egész nem több négy saroknál. Vidámabb napokon négy apró harapás, a szomorúbbakon meg egyetlen hatalmas. Ennek a vaníliásnak, amelyik most a tányéron mosolygott, az utóbbi jutott. De erről aligha a minyon, s legkevésbé a cukrász tehetett. A szomorú napoknak ugyanis megvan az a tulajdonságuk, hogy képesek váratlanul rátelepedni az emberre. Érkeznek a reggeli széllel, a déli ebéddel, az esti hírekkel. Beszivárognak a percek közé, belakják az órákat, és akkor is úgy tesznek, mintha csak vendégek volnának, akikkel illik jól bánni, amikor a legszívesebben már ajtót mutatnánk nekik. A süteményes vitrin mögött álló pincérlány poharat törölgetett. Olyan sokáig végezte ezt a műveletet, mintha csak azt akarta volna, hogy vagy a jobb kezében lévő rongy váljon eggyé a pohárral, vagy a balban lévő pohár a ronggyal. Üres tekintettel nézett át a kávézón, a kirakaton túli világra. Odakint hűvös szél fújt. A járókelők begombolták kabátjukat, nyakukba sálat tekerítettek. Csak kevesen tértek be a kávézóba, s ha lenyomták is a kilincset, mintha csakis azért tették volna, hogy behúzódjanak az eső elől. Az ablak mellett ülő vendég azonban nem sietett. Sokáig szemezett az előtte lévő vaníliás minyonnal. Nézegette, méregette, mintha csak hibát keresne a külsejét borító elefántcsontszínű cukormázon. Megkavarta kávéját, pedig tejet, tejszínt sem öntött bele. Belekortyolt. Hagyta, hogy szájában szétáradjon a kávé kesernyés íze, majd vizet ivott rá. Aztán jobb kézzel, három ujjal összecsippentve megfogta a minyont, és megfontolt, komótos mozdulattal az egészet betömte a szájába. Lassan rágta. Szemét, amikor nyelt, egy pillanatra becsukta. Mintha ettől tovább tartana az élvezet, amelyet egyetlen apró minyon nyújtani képes. Miután végzett a süteménnyel, az odakészített szalvétába törölte az ujjaira ragadt cukormáz- és piskótadarabokat. Megint vizet ivott, kispohárból, majd intett a pincérlánynak, és fizetett. Amikor a kávézó ajtaján kilépett a tavaszi télbe, maga elé fogta kabátjának szétlebbenő szárnyait. Szemöldökét összébb húzta az arcába verődő apró szemű eső miatt, de nem bánta, hogy a haja alighanem elázik, mire hazaér. Ment az utcán, haladt a széllel, és nem emlékezett arra, de nem is érdekelte már, hogy pár órával ezelőtt miért és honnan támadt benne szomorúság. Csak egy régi felismerés vált benne még erősebbé: a minyonban benne lakik a boldogság. F. Tóth Benedek Mennyország a sarokban KINEK MONDJAM EL? Kedves Ágnes! Huszonöt évnyi házasság után, negyvenöt évesen maradtam özvegyen két nagy lánnyal. A férjem halála óta eltelt tizenöt évben sokat dolgoztam, de már tavaly óta nyugdíjban vagyok. A párkeresésben volt egykét sikertelen próbálkozásom, aztán nyolc évvel ezelőtt megtaláltam azt a férfit, akivel azóta is együtt vagyunk. Péter is özvegy, öt évvel idősebb nálam, rendes és megbízható ember, jól megértjük egymást. Egyikünk sem akart soha összeköltözni, mindketten a saját lakásunkban élünk, jó ez így. Hétközben nem, de hétvégeken majdnem mindig találkozunk, együtt szoktunk nyaralni az ő telkén, néha táncolni megyünk egy nyugdíjasklubba. Máshová sajnos nem. Se mozi, se színház, se egy kisebb-nagyobb külföldi kirándulás. Nem mentünk el soha Velencébe, pedig ez utóbbit nyolc éve ígéri... Mindennek pedig az az oka, hogy a kedvesem sajnos igen fukar. Igazából más hibája nemigen van, de ez nagyon zavar. Mindenre sajnálja a pénzt, de legfőképp rám. Pedig semmi különösebb igényem nincs a fentieken kívül. Holott ő is szereti a szépet és jót. Ha a barátnőmtől vagy a lányaimtól kapok színházjegyet, arra boldogan eljön velem. Ha meghívom vasárnapi ebédre, dicséri a főztömet, de mindig üres kézzel jön, se egy szál virág, se egy cukrászsütemény vagy legalább egy üdítő. Karácsonyra mindig megkapom az ABC-ben vett, celofánba burkolt szappan-testápoló csomagot, kb. 1200 forintért. Pedig én az évek során szép ingeket, pulóvert ajándékoztam neki, de soha nem restellte el magát. Talán kicsinyesen hangzik, de a smucigság és a figyelmesség teljes hiánya nagyon bosszant. Most sikerült mindezt alulmúlnia. A 60. születésnapomon a család nagyon kitett magáért. Lányaimtól egy nagyon szép velencei utat kaptam, velük és férjeikkel öt napot töltöttünk ott, csodás emlékem lesz, amíg élek. Egyik barátnőmtől színházjegyeket kaptam, másiktól drága parfümöt. És a kedvesemtől? Egy telefonos felköszöntést! Azért ezek már összegyűltek az évek során... Kicsinyes vagyok, amiért a sok jó tulajdonsága fejében nem nézem el a sóherségét? (Bár eddig még nem szóltam érte.) Üdvözlettel: Erzsébet Kedves Erzsébet! Tartozom egy vallomással: a fukarságot én sem bírom, különösen, ha ilyen kicsinyesen nyilvánul meg, mint az ön Péterénél. Lehet, hogy én - legalább vicces formában - szóvá tenném anélkül, hogy megszégyeníteném Osmuciyságát. Mert hátha csak neveletlen. Hátha még megváltozik 65 évesen. Ha nem, akkor viszont önnek kell eldöntenie: a jó tulajdonságok felülírják-e ezt az egy rosszat? Ha igen, akkor meg ezt úgy kell kezelni, mint egy fogyatékosságot, amiről nem tehet szegény... Üdvözlettel: Újlaki Ágnes