Szabad Föld, 2017. január-június (73. évfolyam, 1-26. szám)

2017-05-19 / 20. szám

Családi kör 2017. május 19. ♦ A vidék családi hetilapja Büntetik a lógást EGYRE TÖBB gyerek lóg az iskolából annak ellenére, hogy évente több mint 15 ezer családtól vonják meg a családi támogatást az igazolatlan hiányzások miatt. A pszichológus szerint nagyon eltérő okok húzódnak meg a háttérben. K­evés olyan felnőtt lehet, aki diákkorában ne lógott volna az iskolából. Ha nem is egy napot, de legalább egy órát, hogy elmenjen lődörögni egy kicsit a haverokkal. Nem másért, mint vagányságból, diákcsínyből vagy a kamaszkor önállósodási törekvésétől hajtva. Ha a gyereknek jó a kapcsolata a szüle­ivel, még be is számolhat egy ilyen kis kalandról. Addig nincs is baj, amíg egyszeri történésről és nem a tanulás, a szülők vagy a tanárok elleni megmozdulásról van szó. A valóság azonban azt mutatja, hogy a lógások jelentős része nem holmi gyerekcsíny, hanem sorozatos távolmaradás az iskolából. Az Embe­ri Erőforrások Minisztériumának adatai szerint az alapfokú oktatásban az utóbbi négy év alatt 15 százalék­kal nőtt az iskolakerülők aránya. A kormányzat 2011-ben úgy gondol­ta, hogy a családi pótlék visszatartá­sával célt érhetnek azoknál a szülők­nél, akiknek a gyermeke 50 óránál többet hiányzik igazolatlanul. Ez az elképzelés nem vált be, ezért 2012- től teljesen megvonták a családi pótlékot arra az időszakra, amíg a gyerek nem járt rendesen iskolába. 2015 januárjától 2016 decembe­réig összesen 16 908 esetben szünetelt a családi pótlék folyó­sítása a gyermek 50 órát megha­ladó hiányzása miatt. A tapasztalatok szerint a szigor önmagában mit sem ér, más intézke­désekre is szükség van ahhoz, hogy ez a probléma megoldódjon. De mi lehet az oka annak, ha egy gyerek sorozatosan igazolatlanul hiányzik?­­ Nem lehet általánosítani, más­más ok húzódik meg a háttérben a különböző társadalmi rétegeknél. Az biztos: régen egyértelmű volt, hogy a gyerek iskolába jár. Egy szinte ki­­játszhatatlan rendszerben, mert ha a szülő tudomására jutott, hogy a gyerek hazudik, annak komoly kö­vetkezményei voltak - vélekedik Szegő Andrea pszichológus. - A szü­lőnek és a gyereknek egyet kell érte­nie abban: a gyereknek az a dolga, hogy iskolába járjon. A diákok gyak­ran azzal érvelnek a lógás mellett, hogy nem köti le őket az iskola. Ez butaság, mert akkor az intézmények jelentős részét be lehetne zárni. Az sem mindegy, hogy a szülő miként vélekedik az iskoláról. Ha állandóan negatív véleményeket fogalmaz meg a tanárokkal és az oktatással kapcso­latosan, az iskola egy idő után elér­téktelenedik a gyerek szemében - ál­lítja a szakember, aki egyre súlyo­sabb gondnak látja az iskolai agres­­­sziót. Egy-egy diákot sokszor olyan megaláztatásoknak, kirekesztésnek, zaklatásnak és fizikai bántalmazás­nak tesznek ki a társai, amit senkinek nem mer elmesélni, így inkább a lógás mellett dönt. - A rohanás és az időhiány olyannyira meghatározza az életünket, hogy sok családban szinte csak egymás mellett élnek a szülők és a gyerekek. „Mi volt az is­kolában? Semmi.” Ennyiben ki is merül a napi párbeszéd. Kevés az odafigyelés, a másikra való ráhango­lódás. A gyerek ezért inkább egy kortárs csoport társaságát keresi, ahol érezheti, hogy fontos. Még akkor is, ha az deviáns viselkedések­kel jár - mondja Szegő Andrea. A diákok lógása nem rendőrségi ügy, ez kiderül az ORFK-tól kapott tájékoztatásból. A rendőr csak a taní­tási napokon intézkedhet, ami annyi­ból áll, hogy iskolaidőben igazoltatja az utcán kóborló gyereket. Ha a di­áknak nincs igazolása, és kiderül, hogy engedély nélkül van távol, akkor a rendőr elkíséri az iskolába. A többi feladat az intézményre, de leginkább a szülőkre hárul. B. H. A vendég csak a szokásosat kérte. Kis kávét meglepetésminyonnal. Évek óta járt a kávézóba, de nem emlékezett arra, hogy egymás után kétszer ugyan­olyan minyont tettek volna elé. Ked­vence a csokis és a puncsos volt. Aznap vaníliást kapott. Annak is lehet örülni. Mert a minyon már csak olyan süte­mény, aminek örülni lehet. Akkor is, ha kicsit már szikkadt, akkor is, ha kicsit már önmagába zuhant. Általában a sarkánál harapott bele. Sokáig nem tudta megmondani, hogyan alakult ki nála ez a szokás. Idővel azonban rájött, talán azért, mert a sarok az a rész, ahol egyetlen pontba sűrűsödik a sütemény íze. Ha a cukrászok tudnák, micsoda mennyországot teremtenek egy kis vaj­ból, cukorból meg piskótából, talán nem is készítenének mást, csakis süte­ménysarkokat. Szépen mutatna a vit­rinben a sok sarok, lúdláb, krémes, Dobos vagy Eszterházy. Még akkor is megérné, ha csupán egyetlen falat lenne minden alkotás. Mennyi, de mennyi boldogság elférne egyetlen vit­rinben! Csak aztán győzzön válogatni köztük az ember. A minyon azonban önmagában is olyan kicsinyke, hogy az egész nem több négy saroknál. Vidá­mabb napokon négy apró harapás, a szomorúbbakon meg egyetlen hatal­mas. Ennek a vaníliásnak, amelyik most a tányéron mosolygott, az utóbbi ju­tott. De erről aligha a minyon, s legke­vésbé a cukrász tehetett. A szomorú napoknak ugyanis megvan az a tulaj­donságuk, hogy képesek váratlanul rá­telepedni az emberre. Érkeznek a reg­geli széllel, a déli ebéddel, az esti hírek­kel. Beszivárognak a percek közé, be­lakják az órákat, és akkor is úgy tesz­nek, mintha csak vendégek volnának, akikkel illik jól bánni, amikor a legszíve­sebben már ajtót mutatnánk nekik. A süteményes vitrin mögött álló pincérlány poharat törölgetett. Olyan sokáig végezte ezt a műveletet, mintha csak azt akarta volna, hogy vagy a jobb kezében lévő rongy váljon eggyé a po­hárral, vagy a balban lévő pohár a ronggyal. Üres tekintettel nézett át a kávézón, a kirakaton túli világra. Oda­kint hűvös szél fújt. A járókelők begom­bolták kabátjukat, nyakukba sálat tekerítettek. Csak kevesen tértek be a kávézóba, s ha lenyomták is a kilincset, mintha csakis azért tették volna, hogy behúzódjanak az eső elől. Az ablak mellett ülő vendég azonban nem sie­tett. Sokáig szemezett az előtte lévő vaníliás minyonnal. Nézegette, mére­gette, mintha csak hibát keresne a külsejét borító elefántcsontszínű cu­kormázon. Megkavarta kávéját, pedig tejet, tejszínt sem öntött bele. Belekor­tyolt. Hagyta, hogy szájában szétárad­jon a kávé kesernyés íze, majd vizet ivott rá. Aztán jobb kézzel, három ujjal összecsippentve megfogta a minyont, és megfontolt, komótos mozdulattal az egészet betömte a szájába. Lassan rágta. Szemét, amikor nyelt, egy pilla­natra becsukta. Mintha ettől tovább tartana az élvezet, amelyet egyetlen apró minyon nyújtani képes. Miután végzett a süteménnyel, az odakészített szalvétába törölte az ujjaira ragadt cukormáz- és piskótadarabokat. Megint vizet ivott, kispohárból, majd intett a pincérlánynak, és fizetett. Amikor a kávézó ajtaján kilépett a tavaszi télbe, maga elé fogta kabátjá­nak szétlebbenő szárnyait. Szemöldö­két összébb húzta az arcába verődő apró szemű eső miatt, de nem bánta, hogy a haja alighanem elázik, mire ha­zaér. Ment az utcán, haladt a széllel, és nem emlékezett arra, de nem is érdekel­te már, hogy pár órával ezelőtt miért és honnan támadt benne szomorúság. Csak egy régi felismerés vált benne még erősebbé: a minyonban benne lakik a boldogság. F. Tóth Benedek Mennyország a sarokban KINEK MONDJAM EL? Kedves Ágnes! Huszonöt évnyi házasság után, negyvenöt éve­sen maradtam özvegyen két nagy lánnyal. A férjem halála óta eltelt tizenöt évben sokat dolgoz­tam, de már tavaly óta nyugdíjban vagyok. A párkeresésben volt egy­két sikertelen próbálkozásom, aztán nyolc évvel ezelőtt megtaláltam azt a férfit, akivel azóta is együtt vagyunk. Péter is özvegy, öt évvel idősebb nálam, rendes és megbízható ember, jól megértjük egymást. Egyikünk sem akart soha összeköltözni, mind­ketten a saját lakásunkban élünk, jó ez így. Hétközben nem, de hétvége­ken majdnem mindig találkozunk, együtt szoktunk nyaralni az ő telkén, néha táncolni megyünk egy nyugdí­jasklubba. Máshová sajnos nem. Se mozi, se színház, se egy kisebb-na­­gyobb külföldi kirándulás. Nem mentünk el soha Velencébe, pedig ez utóbbit nyolc éve ígéri... Mindennek pedig az az oka, hogy a kedvesem sajnos igen fukar. Igazából más hibá­ja nemigen van, de ez nagyon zavar. Mindenre sajnálja a pénzt, de legfő­képp rám. Pedig semmi különösebb igényem nincs a fentieken kívül. Holott ő is szereti a szépet és jót. Ha a barátnőmtől vagy a lányaimtól kapok színházjegyet, arra boldogan eljön velem. Ha meghívom vasárnapi ebédre, dicséri a főztömet, de mindig üres kézzel jön, se egy szál virág, se egy cukrászsütemény vagy legalább egy üdítő. Karácsonyra mindig meg­kapom az ABC-ben vett, celofánba burkolt szappan-testápoló csomagot, kb. 1200 forintért. Pedig én az évek során szép ingeket, pulóvert ajándé­koztam neki, de soha nem restellte el magát. Talán kicsinyesen hangzik, de a smucigság és a figyelmesség teljes hiánya nagyon bosszant. Most sikerült mindezt alulmúlnia. A 60. születésnapomon a család na­gyon kitett magáért. Lányaimtól egy nagyon szép velencei utat kaptam, velük és férjeikkel öt napot töltöt­tünk ott, csodás emlékem lesz, amíg élek. Egyik barátnőmtől színházje­gyeket kaptam, másiktól drága par­fümöt. És a kedvesemtől? Egy telefo­nos felköszöntést! Azért ezek már összegyűltek az évek során... Kicsinyes vagyok, amiért a sok jó tulajdonsága fejében nem nézem el a sóherségét? (Bár eddig még nem szóltam érte.) Üdvözlettel: Erzsébet Kedves Erzsébet! Tartozom egy vallomással: a fukar­ságot én sem bírom, különösen, ha ilyen kicsinyesen nyilvánul meg, mint az ön Péterénél. Lehet, hogy én - legalább vicces formában - szóvá tenném anélkül, hogy megszégyení­teném Osmuciyságát. Mert hátha csak neveletlen. Hátha még megvál­tozik 65 évesen. Ha nem, akkor vi­szont önnek kell eldöntenie: a jó tu­lajdonságok felülírják-e ezt az egy rosszat? Ha igen, akkor meg ezt úgy kell kezelni, mint egy fogyatékossá­got, amiről nem tehet szegény... Üdvözlettel: Újlaki Ágnes

Next