Szabad Föld, 2021. július-szeptember (77. évfolyam, 26-38. szám)
2021-09-03 / 35. szám
Kultúra Meghökkentő varázsképek „Vannak dolgok, amiket el tudok képzelni és le tudok rajzolni. Vannak, amiket el tudok képzelni, de nem tudok lerajzolni. Vajon le tudok-e rajzolni valamit, amit nem tudok elképzelni? Ez az, ami igazán érdekel” - vallja Orosz István Kossuth-díjas grafikus, a Nemzet Művésze. Az alkotó szellemi utazásra hívja közönségét, amikor közszemlére tárja legkülönlegesebb és legfurcsább rézkarcait, grafikáit, illusztrációit, plakátjait, épített objektumait - mikor mit. Ezúttal szülővárosában, Kecskeméten, a Bozsó Gyűjteményben kápráztatja el az október 17-ig nyitva tartó kiállításának látogatóit. Orosz István minden egyes művében felfedezhető valamiféle „csavar", optikai bravúr. Számára könnyed és önfeledt szórakozást jelent a perspektívával való játék, miközben persze óriási kihívás, nem nélkülözheti az egyetemes műveltségre alapozott elmélyült gondolkodást, sőt a filozofálást sem. Arról nem is beszélve, mennyi türelem kell egyegy téma feldolgozásához, milyen aprólékosságot igényel az ötlettől a kivitelezésig tartó grafikai munka. A mester bámulatos és merész módon váltogatja a perspektívát, nehéz megállapítani, hol is kezdődik a „bent” és a „kint”, valamint ikonikussá váltak már azok az arcokat rejtő varázsképei is, melyekre megfelelően fókuszálva Dürert, Dalit, Shakespeare-t vagy Katona Józsefet fedezhetjük fel. Orosz Istvánt kezdettől fogva a komplexitás jellemzi, ezért is tekinthető egységesnek a művészi pályája. Bármihez kezd, az meghökkentő, abban van spiritusz, legyen grafika, plakát, rajzfilm vagy éppenséggel nagyregény. A kecskeméti tárlaton rézkarcok mellett anamorfózisok és deszkametriák is szerepelnek. Ezek még sokszínűbbé teszik a művész munkásságát, ha nem volna amúgy is sokszínű. Az anamorfózis felismerhetetlenné torzított képet jelent, amely csak egy sajátos nézőpontból vagy egy rá helyezett tükörhenger segítségével válik újra láthatóvá. Ilyen például a korinthoszi oszlop vagy a szőlőlevelek szövetéből kirajzolódó Dionüszosz-arckép. Különlegesek a fainstallációk is, a fenyődeszkákból készült, meghökkentő irányváltással összerakott geometriai formák, melyek szintén Orosz István találmányai. Micsoda öröm egy olyan kiállításon időzni, ahol az élménygyűjtés mellett gondolkodni is kell! (borzák) Orosz István: Rinocérosz 2021. szeptember 3. ♦ A vidék családi hetilapja Elmerülni a csendben Szeptember 4-én, szombaton - az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előestéjén - mutatják be Tolvaly Ferenc legújabb filmjét a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban, majd 9-től több fővárosi és vidéki moziban is megtekinthető lesz. Megmutatni a láthatatlant, segíteni elmerülni a csendben - nem kevesebbre vállalkozik a Szent Ignác útja - Camino Ignaciano című alkotás. A Balázs Zsuzsa újságíróval közösen írt forgatókönyv Tolvaly Ferenc El Camino 20 év múlva - Szent Ignác útja című regénytervezete alapján készült. (A regényben a szerző feldolgozza a forgatás alatt gyűjtött tapasztalatait is, s a Kortárs Kiadó gondozásában szeptember 2-án került a könyvesboltokba.) A film az élet legfontosabb utazására hívja nézőit: egy utazásra saját magunk mély megismerése és megértése felé. Négy fiatal zarándok lelkigyakorlatát az úton egy spanyol jezsuita lelki vezető, José Luis Iriberri SJ kíséri, aki egyben a nézők lélek-útikalauzává is válik. A zarándokok Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend alapítójának nyomában járnak, aki népszerűséget hajszoló katonából vált lelki vezetővé, és aki ötszáz évvel ezelőtt először tette meg a ma már Camino Ignacianóként ismert, Loyolától Manresáig tartó, 640 km-es életváltoztató útját. Tolvaly Ferenc filmje rávilágít az út spirituális és vizuális szépségeire. Az alkotás egyaránt hordoz üzenetet az önmagukat keresőknek, a pszichológia iránt érdeklődőknek és mindazoknak, akik változtatni szeretnének életükön kortól, nemtől és vallási hovatartozástól függetlenül, miközben a spanyol kultúra és a természet szerelmeseinek is egyedülálló élményt ígér. (szg) Több mint krimi Ha dióhéjban elmeséljük egy könyv cselekményét, nem derül ki, jó-e a történet vagy csapnivalóan rossz, netán remekműről beszélünk. A világirodalom legjei is banális események láncolatát mesélik el, ha csak azt vesszük, miről szólnak, a lényeg mindig az, hogyan vannak megírva. A tálaláson múlik minden, vagyis a történetmesélésen, a részletek kibontásán, a karakterek megrajzolásán, az egymáshoz való viszonyuk bemutatásán. Erre gondoltam többször is, miközben egy eddig ismeretlen, fiatal angol író, egy bizonyos Gytha Lodge Holtidő című krimijét olvastam. Ugyanis már az első oldalakon kiderült, hogy elsőkönyves létére a szerzőnő tudja, mi a lényeg: képes arra, amire csak az igazán tehetségesek képesek. Így történt, hogy a könnyű nyári olvasmánynak választott Holtidő nagyon kellemes meglepetés lett számomra. Dióhéjban arról szól, hogy a tizennégy éves Aurora Jackson nővére és annak barátai társaságában egy bulizós kempingezésre ment. A kamaszos alkoholizálással töltött éjszaka után a fiatalok üresen találták Aurora hálózsákját. Hova tűnhetett? Ki látta őt utoljára? Csaknem harminc évvel később Jonah Sheens felügyelőt bízzák meg egy erdőben talált emberi maradványokkal kapcsolatos nyomozással. Hamarosan kiderül, hogy a rég eltűnt Aurora Jacksonra találtak rá, már amennyi maradt belőle. A felügyelő kikérdezi az egykor irigyelt, zárt társaságot alkotó hat, ma már negyvenes felnőttet, akiket még az iskolából ismer, bár ő sosem tartozott szorosan a brancsba. Minél többször hallgatja meg őket, annál megalapozottabbá válik a gyanúja, hogy harminc évvel ezelőtt nem mondták el a teljes igazságot. Mit hallgattak el, mit titkolnak még ma is? A két szálon futó, két időben játszódó és mesterien elmesélt, a feszültséget mindvégig fenntartó történetből lassan kiderül, mi vezetett Aurora halálához. Titkok, hazugságok, rivalizálás, féltékenység - mindez vajon összetart-e még? És az is újfent beigazolódik, milyen veszélyes kamasznak lenni, milyen sérülékeny a felnőttlét mezsgyéjén billegő gyerekek világa. -lázs