Szabad Földműves, 1964. július-december (15. évfolyam, 54-104. szám)

1964-09-26 / 78. szám

P­atrick Coole görcsösen markolta a rendőrbotot és remegett, bár ő maga alig vett részt a tüntetők püfölésé­­ben. Ahelyett annál többet és hango­sabban ordítozott. Hiszen ember, ha rájönnek, hogy skrupulusai elintézett vannak. Megigazította a sisakját és feszesebbre húzta az állszíjat. Az ENSZ-palota előtti nagy teret mintha kiseperték volna. Csak a főbejárat köze­­intézésre. A szürke betonpusztaság közepén egy lében az aszfalton ülők csoportja várt még el­­rakás türelmes tyúkra emlékeztettek. A didergő kezekben tartott transzparensek nekifeszültek a hideg, őszi szélnek. „DEMOCRACY AGAINST WAR! DEMOCRACY FOR PEACE! NO ATOMIC WAR!*) Patrick Coole őrmester idegesen várta, mi következik most. Nem először vonták össze ide a rendőrséget New York minden körzetéből. Ha ott bent fontos viták folytak, kint gyakran pró­bálkoztak tüntetésekkel. Büszkeségükben sér­tett négerek, felháborodott latin-amerikaiak és fanatikus háborúgyűlölők. A rendőrség paran­csa pedig ilyen esetekben mindig: „Gyökerében elfojtani!“ Ez sikerült most is, eltekintve ettől a maradéktól, az­­ ott ülőktől. A parancsnokban Colonel Durhamben forrt a méreg. Rászedték a megszokott módszerükkel és a sajtóhiénáknak most alkalma nyílik az egész ügy fényképezé­sére. Az ezredes hangszórós kocsijából három­perces határidőt adott. Ha addig az ülők kon­­ventje szerte széled, haja szála sem görbül meg senkinek. A tüntetők pillantásokkal bátorították egymást, összébb húzódtak és ülve maradtak. Elől a legnagyobb transzparens alatt lányos külsejű fiatal nő ült. Finom vonalú arcában a szeme volt a legvonzóbb. E szemek kérdeztek, kellemetlen kérdéseket intéztek. Coo­e gyűlölte őket. Az egészségét, jó hírnevét kockáztatja itt; túlságosan törékeny az ilyen kalandokra. Coo­e tisztában volt vele, miért haragszik rá, de azt magának sem akarta bevallani. Oly finom, töré­keny lélek — és mégis erősebb nála. Ez a nő komolyan veszi a szabadság és a demokrácia eszméit. Talán ugyanannál a tanárnál­­ Shea­rer papánál, az emberbarát, kitűnő pedagógus­nál tanult történelmet, aki rajongott Paineért, imádta Lincolnt és oly melegen tudta magya­rázni a „Bill of Rights"-t.**) Pat pedig, miután fel kellett adnia tanulmányait, a legkönyebb utat választotta és a rendőrség szolgálatában húzó­dott meg. Bebeszélte magának, hogy a rend felügyelete tisztességes munka. De akik itt tün­tetnek, nem rendes dolgot akarnak? Bűn talán, ha a békét kívánják? A háborút Pat Coole sem akarja. Ezért kedv nélkül, a legszívesebben „karhatalmi beavatkozás" nélkül vett részt a tüntetés feloszlatásában. Utálta hivatását s ezért haragudott arra a finom kis alakra ott, akinek makacssága talán arra kényszeríti őt, hogy esetleg meg is verje. Phil Hamstead is észrevette a lányt. Vágya­kozó szemekkel figyelte és a fogai közt sziszeg­te: „Ha azt ott egyszer egyedül keríteném a kezembe ..." Pat Coole hallotta. Eddig mindig irigyelte Hamstead-et gondatlansága miatt. Ez a fiú szerette..az ilyen bevetéseket.Nagy lelke­sedéssel püfölte a „bloody Communists“-okat. Az ő szemében a tüntetők mindig „ronda kom­munisták" voltak. Utólagosan azután rendsze­rint humorosan számolt be hőstetteiről. Hamstead most türelmetlenül figyelte az ez­redest, aki meg is adta a jelt. Hamstead előre rohant, Coole azonban utolérte és elsőnek ért a lányhoz. Felkapta mint egy gyereket. Hamstead csúnyán káromkodott és feléje csapott. Coole ügyesen elfordult és az ütés az ő vállát érte. Elrohant a lánnyal. „Ti vagytok aztán a gentle­manek ..sziszegte a fülébe. Ez jobban fájt, mint Hamstead ütése. Minden oldalról rendőrök jöttek, négyesével fogták az áldozatokat, mind­egyik egy-egy tüntető kezét, lábát vonszolta. Mint a vágómarhákat, úgy dobták őket a ko­csikba. Megtisztították a teret és az autók a rendőrfogdába száguldottak. Ott a letartóztatot­takat botokkal zavarták végig a folyosón. Ki­abálás, káromkodás, botladozások, verések. A nagy zűrzavarban Coole elvesztette szeme elől a lányt és Hamstead sem volt látható. Coole újra kiszaladt az udvarra, aztán vissza, a nagy szürke épületbe. A földszinten az egyik ajtó mögül elfojtott kiáltást hallott. Az a szoba volt, ahol kisebb ügyekben szokták őrizetben tartani a delikven­seket. Coo­e lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Nyugtalanul hallgat­ódzott. Dühös káromkodást hallott: „Na megállj, te bestia ...! Az őrmester dühösen ráncigálni kezdte a kilin­cset. „Hamstead őrmester, azonnal kinyitni!" Hamstead megjelent az ajtóban, hevesen lihe­gett. - Ember, te vagy az? Coole belépett a szobába, a másik gyorsan becsapta az ajtót mö­götte. A lány a távolabbi sarokban gubbasztott, szemei égtek. A haja összekuszálva, ruházata gyűrött. - Nézd, hogy belém harapott ez a dög - sziszegte Hamstead. Szemét a vágy és állati vadság homályosította el. Fogd le­­­mondta és a lány felé intett - aztán te leszel soron " Coole lába a földbe gyökerezett, Hamstead dü­hösen nézett vissza rá. A lány ezt a pillanatot használta fel, hirtelen felugrott és támadója altestébe rúgott. Hamstead a fájdalomtól el­torzult arccal görnyedt össze. Coole felszakí­totta az ajtót és kirohant a lánnyal, fel az első emeletre, ahol az egyik gyüjtőcellába vitte. Mi­előtt rázárta volna az ajtót, a lány a hajat rendezve mosolyogni próbált és csak annyit mondott: „Tehát mégis gentleman ..." £ 2 a szó a fiút egy pillanatra boldoggá tette. De aztán, amint lassú léptekkel ment végig a folyósón, vésztjóslón, fenyegetőn közeledett szemben vele Phil Hamstead, rendőrbotját billegetve. - Ezt még megkeserülöd. Pat nehezen uralkodott magán. - Jól nézel majd ki, ha feljelentést tesz elle­ned! * Demokrácia a háború ellen! Demokrácia a békéért! Le az atomháborúval! Az amerikai alkotmány törvénye Hamstead fölényesen mosolygott. — Esze ágában sem lesz. Egy kommunista vallomása két rendőr esküje ellen? Nem szüle­tett meg még az a bíró istennek ebben az or­szágában, aki neki adna igazat! Coole utálattal fordult el tőle, kiment az épü­letből és beszállt a legénységi kocsiba. Hamsteadnek volt annyi esze és nem beszélt a dologról. De Pat érezte, hogy a gazember fogadta szolgálati helyén. Ann Walker ügyvédje állandóan figyeli. Egy reggel aztán nagy izgalom hivatali visszaélés, erőszak alkalmazása és erő­szakos nemi közeledés miatt büntető eljárást indított Phil Hamstead ellen Elsőnek a parancsnok Hamsteadet hivatta. Vigyorogva jött vissza és szinte barátságosan mondta Patnek: „Jól csináld, öreg fiú, újra jó barátok lehetnénk." Durham ezredes egyenesen, korrekt tartással ült íróasztalánál. Nagy, csontkeretes szemüvege enyhítette arcának szigorúságát. Egy székre mutatott. Amikor Coole leült, arra gondolt, hogy itt röviddel ezelőtt az a disznó ült, és mérgelődött magában a terhes utálat miatt, amely most ismét átjárta. Az ezredes megkí­nálta cigarettával. Valahogy éreztette, hogy bi­zalmas beszélgetésről lesz szó. Sajnálkozó te­kintetet vetett alantasára a kék füstfelhőn keresztül: — Csúnya dolog ez, sergeant Coo­e! — Nagyon csúnya. Sir. — Úgy értem, a maga számára. Coole ijedten nézett rá. — Amennyiben ugyanis annak a nőszemély­­nek, a Walkernek igaza volna, sergeant. Abban az esetben magát feljelentési kötelezettségének £. R. GREULICH: megszegése miatt kell megbüntetnünk. S ami a legrosszabb, magának egy bajtársa ellen kellene vallania. — Igenis, Sir. Az ezredes mintha nem is hallotta volna ezt. Jóindulatú mozdulattal hajolt közelebb. — De annak a nőnek nincs igaza, őrmester. Ilyesmi az én embereim közt még sosem fordult elő és a jövőben sem történhet meg. — Durham most szerette volna hallani a „Yes, Sir“-t, de Coole hallgatott. Megkínzottan meredt a padlóra. Durham hangja most egy fokkal csendesebb, kevésbé barátságos lett. Egy ír papírost tolt Pat elé: — Hamstead ebben a jegyzőkönyvben tisztázta az ügyet. Amivel őt ez a Walker vá­dolja, azt ő maga ajánlotta fel neki, hogy futni engedje. Mivel azonban Hamstead elutasította, most bosszút akar állni rajta. És ezt most ma­ga is igazolni fogja aláírásával. Coo­e nem mozdult. — Tehát? A kérdés mérhetetlen magasságból zuhant le, s a hang hirtelen komolyan, parancsszerűen csengett. Coole -ból hirtelen kitört: — Mi közöm nekem mindéhez, Sir? Ha a dolog tényleg úgy állna, ahogy Hamstead állítja, az a Walker-nőszemély nem kérhette őt egy harmadik jelenlétében. Ez badarság volna, amit senki sem vesz be! Az ezredes meglepetten hátradőlt, nem pa­lástolhatta, hogy a válasz hatást gyakorolt rá. Levette a szemüvegét és újra határozott nyu­galmat erőltetett magára. — Két vallomás so­kat nyom a latba, őrmester. Ha úgy is volna, ahogy maga hinni szeretné, nem volna-e köte­lessége mégis a bajtársa mellé állnia ilyen rá­galmazással szemben? Utóvégre az egész egy­ség és parancsnoka becsületéről is szó van? Ha az ország belső biztonságának szervei sem tar­tanak össze, holnap nyakunkon a kommunizmus. Meg tudja ezt érteni? — Yes, Sir — mondta Coale színtelen hangon. — No látja. — Az ezredes közelebb tolta Co­­ale-hoz a papírost. Pat felugrott. Nagyon mereven, katonásan állt ott. — Bocsánat, Sir, mindez annyira meglep. Nekem ezt... muszáj ezt... engedje meg, hogy meggondoljam a dolgot. Az ezredes merev arckifejezéssel gondolko­zott, ceruzája újra az asztalon kopogott. — De aztán ne túl sokáig gondolkozzon! Keveset hasz­nálna vele szolgálati előmenetelének! — Coole leléphetett. Az arca mindent elárult csak ránézett és húsos orrán Hamsteadnek, aki keresztül szíva magába a levegőt. — így állunk?! — sziszegte. Coole nehéz órákat élt át. Gyűlölte azokat a békebolondokat, akiknek mindezt köszönhette. Kellett ez neki? Minek vállalnak ilyen kockáza­tokat! Neki legyen belátása velük szemben? Mi haszna most az egészből! Bemegy a colonelhez és aláírja azt a papírrongyot. De aztán újra ma­gán érezte azokat a szemeket és nem tudta megtenni. Másnap este hazafelé menet egy sö­tét mellékutcában megtámadták. Még mielőtt fegyvert ránthatott volna, körülvették, csak annyit hallott, „hogy egy kicsit gyorsabban gondolkozz!", aztán szörnyű ütést kapott a ve­séjére. Összeesett és elájult. Amikor magához tért, új érzés lett úrrá rajta. Alig volt képes haza vánszorogni. „Megálljatok, gengszterek, tudom már, mit tegyek “ Másnap az ezredes ismét magához rendelte. Durham most állva fogadta, arca kemény volt. Nem kínálta meg székkel, cigarettával, s ez Coole-nak is jobban megfelelt. Mondanivalója rövid, a szolgálati szabályzatnak megfelelő volt:­­ Nem írom alá. Sir. Hazudnék és vétenék a törvény és a jog ellen, ha aláírnám. Az ezredes eleinte szólni sem tudott. Szeme az őrmester arcába meredt. — Takarodjon — ordította aztán — ezt a gyáva viselkedést még megkeserüli! Nehéz napok következtek Coo­e számára. Ha­za sem tért kedves kis szobájába, egy olcsó kis szállóban töltötte az éjszakákat. Azonnali ha­tállyal áthelyezték egy rossz hírű külvárosi ne­gyedbe, s ez a beosztása lefokozásnak volt te­kinthető. Állandó üldöztetése a Hamstead­­banda által még ennél is rosszabb volt. Több­ször próbálták megtámadni, alig menekülhetett meg előlük. Üldözött vad, rendőrök által haj­szolt rendőr lett belőle. De elszántan küzdött, mert ott akart lenni a tárgyaláson. És a tárgyalás napja el is érkezett. Patrick Coole éber volt, mint egy bekerített ragadozó. Az ülésteremben nem sokan voltak. Kizárták a nyilvánosságot, s ez bizony hátrányt jelentett Ann Walker és társai részére, akik a bírósági tárgyalás szenzációját is ügyük érdekében akar­ták felhasználni. A szokásos bevezetések után megkezdődött a felperesek kihallgatása. Ann Walker jól szövegezett, rövid mondatokban szá­molt be. Nem zavarodott bele a keresztkérdé­sek útvesztőibe. Többször kereste Coo­e tekin­tetét, aki hálás is volt a bátorításért. Hamstead vallomása nemcsak rövid, de nagyon gyenge is volt. Jól betanulta mondanivalóját. Bosszúról beszélt, miután Walker nem ért célt ajánlatá­val. Másról nem volt hajlandó beszélni. A bíró­ság szívesen vette mindezt és megkísérelte az egész ügy bagatellizálását. A tal­áros urak gyors, feltűnésmentes elintézésre törekedtek. Ann Walker ügyvédje azonban kitartóan és ügyesen verekedett. Már a tárgyalás elején mó­dot talált arra, hogy Coole egy darab papírost láthasson, melyen csak ennyi állt: „Legyen bá­tor. Segítünk. A tárgyalás után keresse azonnal az épület mögött várakozó zöld Packard-kocsit. Coole bólintott. Amikor a tanúk helyére szólí­tották, nyugodt vidámságot erőltetett magára. A bíró aranyhidakat épített számára, igyekezett bele­szuggerálni, mit mondjon. Coole a fejét rázta. — Ha Hamstead igazat mondana, akkor ez a személy — és Ann felé biccentett — a világ legkülönösebb teremtése volna. Mert hol zilálja össze egy nő a haját és hol csúfítja el magát ruházata összegyűrésével, hogy bizonyos szán­dékokkal közeledjék a férfihez, akinek ráadásul még a kezébe is mar? A Hamstead alt­estébe irányított rúgása pedig vonzalma megnyilvánu­lásának kissé sajátságos kifejezése számomra. Ez az irónia a jelenlevők harsány nevetését váltotta ki, sőt a bírák is alig tudták mosolyu­kat elfojtani. Az ügyvéd annak a gyógyszerész­nek a kihallgatását is javasolta, aki Hamstead kezét vette kezelésbe, azonkívül követelte a rendőrorvos kihallgatását, akinél Hamstead „feltételezett sérve“ miatt jelentkezett. Pat Coole fellélegzett. A csoport ügyesebbnek bizo­nyult, mint remélte. A bíróság természetesen eltekintett e tanúk kihallgatásától. Szerintük Hamstead kissé túl buzgón járt el, s ezáltal Ann Walker nagyon felizgatta magát, amit Pat Coole vallomása is igazolt. Ezért a bíróság csak a felperes fájda­­lomdíjra benyújtott követelését támogathatja. Az ügyvéd utolsó elszánt nekirugaszkodása mintha gumifalba ütközött volna. A tan­árok tanácskozásra vonultak vissza és rövid pár perc múlva kihirdették a már előkészített íté­letet. Pat Coole elsőnek távozott a teremből. Az épületet ismerte és a hátsó kijáratot elhagyva, nyugodt léptekkel haladt a parkoló autók felé. Egy motor halkan felbúgott. A kormány mö­gött ülő férfi a zöld Packardban rápislantott. Póznak úgy rémlett, ezt is ott látta az ENSZ előtt és beszállt. A kocsi elindult, átkígyózott néhány mellékutcán és egy másik parkoló he­lyen állt meg. Ann Walker beült mellé és kezet szorított vele. — Köszönöm, Patrick Coole, én... nem értek a nagy szavakhoz. — És most mi lesz? - kérdezte a fiú. Mindenekelőtt el innen, vidékre. „Lakhelye ismeretlen". — Aztán pedig ...? A lány elnézett mellette. Pat rájött, hogy a szemei nemcsak kellemetlenül tudnak kérdezni, de ravasz mosolygásra is­ képesek. — Meg kell kísérelnünk, nem férhetnénk-e meg egy ideig. A barátaim úgy vélik, jobb vol­na, ha egy ideig láthatatlanok maradnánk ... — Eleinte csuda mérges voltam magukra - mondta Pat szárazon. — Rám — helyesbítette a lány. — A csoport határozata volt, mert azt reméltük, hogy a tár­gyalás ... — ... azt elvesztettük... — vágott közbe Pat. — De egy embert megnyertünk — nevetett a lány, őt pedig kellemes érzés hatotta át. — Honnan tudja? — Hiszen bebizonyította nekünk. Aki ilyen egyedül van és mégis oly elkeseredetten har­col . ..?! A magának szánt üzenetünket elfogták, később aztán már nem tudtunk a közelébe fér­kőzni. — Az ember sokat megtanul — tréfálkozott. — Megtanulja azt is, hogyan legyen ember — válaszolta Ann. — Az is lehet — mondta Patrick Coole és nagyon jól érezte magát.­­ Ha Maga veszi ke­zébe a dolgot... Ford. SM A kis kiváncsi (Tóth Gy. felvétele) ao«—«a—«ooa——» FRANTISEK HRUBÍN: Szeptember A föld pihen már, s a rögök, melyek kalásszá növelték a magokat, isszák a napfényt, mely csak langymeleg, és magukba új magot fogadnak. A szél fehér húrjain hegedül az ökörnyálnak, mely lomhán szárnyal. Tüzek fanyar illata vegyül távoli erdők fenyőillatával. Szerte a földek, bármerre is nézünk, békességet lehelnek magukból. S e földön, amely oly gyönyörű nékünk, lépked valaki. Nézzed magot szót. Fordította: Fügedi Elek MILAN RUFUS: tr Őszi ballada* A csurgókról már hideg víz csepeg, sötét távolban sziszeg az alkony. Szél sepri fel az alacsony eget, véres seprővel sepri fel halkan, mint udvart, hol október hajnalán megriadt bárány sírt keservesen, hogy éles késsel elmetszett nyakán száját az ősz vörösre fesse be. A nap merevül. Az est óvatos, az utakat dehogy illeti lábbal. Rájuk durván foltokat harmatoz csillagjainak sárga sugarával. Csend a földnek s az égnek odafönt. Az ajkamhoz juh sírása száradt. Az apró hold, mely mint a róka rőt, szürcsölve kortyint a tóból párat. Fordította: Fügedi Elek

Next