Szabad Földműves, 1966. július-december (17. évfolyam, 26-52. szám)

1966-12-03 / 48. szám

A ZÁRBAN HIRTELEN megcsikordult a kulcs. A főhadnagy lépett be. Éles, szúrós szemét most a földre szegezte, szinte bűnbánóan pislogott. — Hát akkor ... akkor elmehet. És kérem, hogy... — valami ilyesmit akart mondani: „bocsánat, tévedtünk, ne haragudjon", de hirtelen visszaszíota — szóval érti... elmehet. Az ismerősei igazolták. Már rendbejött minden — tette még hozzá magyarázóig, s csak nagy erőfeszítés árán tudta megállni, hogy szigorú, katonás hangja ne csapjon át fuldokló, hahotázó nevetésbe, amikor a legény sarkantyús csizmában, buggyos, vörös nadrágban, mentében, dolmányban, ósdi karddal az oldalán, csákóját a kezében szorongatva elvonult előtte. A „huszár" bátortalanul motyogott valami köszönésfélét, és szapora léptekkel igyekezett a kijárat felé. Egyetlenegy cél lebegett a szeme előtt, és Innen minél előbb, a legrövidebb úton, lehetőleg toronyiránt haza, még mielőtt benépesülnek az utcák és az utakon megindul a forgalom. A főhadnagy még megállította: — Itt ez a kerékpár ... Ha akarja, elviheti, majd holnap visszaküldi valamelyik iskolás gyerekkel. Zavartan hümögött, maszatos, festékes arcát babrálgatta, szavakat keresett, hogy megköszönje a főhadnagy szívességét. Nem szállt fel a kerékpárra amíg magán érezte a főhadnagy tekintetét, ügyetlenül, botladozva tolta a járda szélén. Csak később, amikor a várost maga mögött hagyva a gidres-gödrös országúton kerekezett, döbbent rá, tulajdonképpen milyen esetlenül, nevetségesen hathat huszár-egyenruhájában ezen a rozoga, csörgő-zörgő, kivénhedt kerékpáron. A kard minduntalan beakadt a küllők közé, leszállt hát, leoldotta derekáról és madzaggal ügyesen a vázhoz erősítette, mint ahogyan a kapát szokta odahaza. „Gyönyörű egy helyzet, mondhatom. Huszár biciklinl Persze, nincs ktt hibáztatás. Magam főztem!" Morfondírozásából fékek nyikorgása zavarta fel. Szürke személyautó állt előtte néhány méterrel félig keresztben az országúton. A bent ülők — valami éjszakai kimaradásból hazatérő hangos társaság — vidáman integettek neki, s szemmel láthatóan jól mulattak rajta. Úgy tett, mintha észre sem venné őket, beletaposott a pedálba, sebesen elhajtott mellettük, de azért bosszantotta a dolog: kiverte a veríték, ha arra gondolt, hogy hazaérve találkoznia kell a vasárnapi misére szedelőzködő, töpörödött vén anyókákkal és a kocsma előtt kis csoportokban álldogáló férfinéppel. „Mindenesetre díszes bevonulás lesz, méltó folytatása és befejezése az éjszakának." Egyre ugyanis képtelen volt magyarázatot találni. Szégyenkezve, viszolygással gondolt félszegségére. Milyen szánalmas figura lehetett ahogyan beriadva állt a csendőrök előtt huszár-maskarájában, s fogóval kellett belőle húzni a szavakat. Hej, pedig milyen jól indult minden. Már maga a fellépés is. Kétszer is kitapsolták őket a verbunkos után. Azt lehet mondani nagyobb sikerük volt idegenben, mint odahaza. És a műsort követő vacsora, a táncmulatság, s az az ennivalóan aranyos kislány! ... Istenem, mennyire kérlelte pedig nézzen át máskor is. Hogy ne felejtse el ezt a gyönyörű estét. Hát nem, ezt nem felejti el. Most már különösebb ígéretet sem kell tennie. A huszár-kaland majd szájról-szájra járja a vidéken, szépen csinosodik, kikerekedik a történet, s még nagyapa korában is bőven nyílik alkalma emlékezni rá. A „csodálatos" éjszakára. Pedig tulajdonképpen csak perceken múlhatott az egész. Ha csak eggyel kevesebbszer búcsúznak el a kiskapuban, akkor talán még időben visszaér. Így viszont valamivel éjfél után, amikor megállt a kihalt művelődési otthon előtt, s a gondosan bezárt ablakok mögül sehonnan nem szüűrődött ki egy villanásnyi fény, keserűen kellett tapasztalnia, hogy a szövetkezet ponyvás teherautójának is hűlt helye, s ejnek idején itthagyták egyedül, ebben az idegen faluban. Pár pillanatig még reménykedett, hátha csak tréfa az egész, lehet, hogy csak ötvenszáz métert mentek el, s most lesik, várják vajon mihez kezd. De nem, szó sem volt tréfáról, egyszerűen ottfelejtették. Lemaradt az autóról, s ebben a kétségbeesett helyzetben jutott eszébe az a nyomorúságos gondolat, hogy begyalogol a közeli kisvárosba, felkeresi egyik iskolatársát, akinél kialhatja magát, esetleg „civilt" szerezhet. A többi már szinte magától jött. A vasúti átjárónál elcsípte a járőr. Magyarázott, hadonászott kézzel-lábbal, rimánkodott — mindhiába, bekísérték a rendőrségre. Keresztkérdések, vérvizsga, jegyzőkönyv... És a mindig magabiztos Vágó Miska egyszerre dadogni, hebegni kezdett, fűzfát összehordott, teljesen belegabalyodott mondókájába, a végén még talán a könnye is kicsordult. Bizony-bizony, így járt Vágó Mihály, akiről pedig az járja a faluban, hogy talpraesett fickó, mindenütt feltalálja magát, meg hogy a jég hátán is megél s akit ugyancsak szívdobogva mustrálgatnak a lányos mamák. Bizony-bizony... ... és a neheze még mindig hátra van. Három és fél órás kerekezés után végre előbukkan az a bizonyos templomtorony ahol éppen most harangozzák az elsőt, s a töpörödött, vén anyókák elindulnak a vasárnapi ájtatoskodásra. A férfinép is lassan gyülekezik már a kocsma előtt... ... és a fejekben egyetlen kérdés motoszkál reggel óta: vajon hol éjszakázott Vágó Miska?... CSONTOS VILMOS: ŐSZ VAN FELÉTEK (Kékestető 1944) Szeretnék ott járni felétek S meglesni a vetkőző fákat, Nyomodba míg levelet szórnak, Ahogy járod a barázdákat. Meglesném a mezőkre szálló , őszbe vezető ökörnyálat, Ahogy csiklandozza a réten Menésedkor meztelen lábad. Szeretnék ott járni felétek. Mint most egy éve, szüret táján. S lobogó csókvirágot szedni Paraszt szerelmed rózsafáján. Ősz van felétek, fácánkakas Rikkant nagyot az esti csendben. A fejestől sietsz befelé Tejes köcsöggel a kezedben. Talán megállsz egy pillanatra Küszöb előtt, a kerti padnál, Hol egy éve dolgos kezeddel Engem először simogattál. Szeretnék ott járni felétek, Megkérni a vetkőző fákat, Simogassanak meg helyettem, Ahogy járod a barázdákat. BABI TIBOR: Könny a mikroszkóp alatt (RÉSZLETEK) Ex itt a temető, az ott a szülői ház. Alkonyodik, s bődül a vonat sípja, akár egy megrakított óriás. Eldübörg f itt, s állok a csendben, didergő villanyláng alatt. Valahol eb vonít, s a hallgatag udvarokban itt-ott felgágog a lúd. Alszik a táj, az egész világ elaludt. Be szomorú érkezés: nem ismert meg a virrasztó jegenye, nem ismert meg a kiskapu. Vállamra köd szitál, s arcomba csap az őszi lomb elázott, nyirkos tenyere. • • A változó, közömbös ég alatt barázdás, fekete föld, ükapám elnyűtt óriás tenyere. Nézem a tájat. Alszik. A szemem egy parasztház vaksi ablaka. Fekete felhők — sárga hold, fekete felhők — sárga nap: így múlik ez idő; tengerként árad, árad a temető. A vályogházak fogyó fekete kazlak, kerítések, csapzott fák az elmúlás vizében áznak; fuldoklik, hörög a kolomp s a harangszó. A pásztorok, parasztok, barmok, növények húsa lassan fekete sárrá foszlik. Fúvatlan irgalmatlan fú a szél, s közömbös szörnyű fények pásztáznak át a halál vibráló, áttetsző közegén. I. FOLYTATÁS IGEN, PERSZE, negyvenötben volt, nem sokkal azután, hogy az oroszok másodszor jöttek, éppen huszonegy éve ... Hú, de megöregedtem . Nem is igaz... Már Feri bácsi is meghalt. Akkor ott szántott, alig kétszáz méterre tőlünk. Még integetett is az ostorral. Én meg felmásztam a tank tetejére, s az a bolond Jóska odavágta azt az átkozott gránátot a tank oldalához... Pokoli nagy durranás volt, s az ereje úgy lesöpört a tankról, mint egy szúnyogot. Fel akartam utána állni, de nem sikerült. Pár méterrel odébb Jóska feküdt furcsán, összegörnyedve, mintha bukfencet akarna venni, s az egyik keze nem volt sehol... Akkor kapott el az a vasdarab. Később hallottam, hogy fél centi kellett volna csak, és végem. De az a fél centi szerencsére hiányzott. Szerencsére ... És most erre megiszom egy konyakot, utána telefonálok I.-nek, s ha eljön, újra iszunk valamit, veszek neki virágot, s elfelejtem ezt az egész históriát. Csinált néhány fekvőtámaszt, s párszor erősen hátrahajolt, de csak egy kis bizsergést érzett azon a helyen. Semmi mást, csak enyhe bizsergést. Bezárta az ajtót, a kulcsot kabátzsebébe dugta, s leszaladt a lépcsőn. A portás álmos szemmel nézett rá. — Telefonálni szeretnék — mondta neki. A portás bólintott, hogy tessék. Felemelte a kagylót, várt egy kicsit, majd kitárcsázta I. számát. — Te vagy? — kérdezte. — Én, persze, hogy én. Komisz délutánom volt, de most már nagyszerűen érzem magamat. Hogy eljösz? Persze, hogy eljösz. Hisz azért hívtalak fel, hogy ezt elmondjam ... Jó, jó ... Mindenbe beleegyezem. Csak gyere. Igen ... Hát akkor várlak ... Persze ... Pénzt adott a portásnak s beült a kávéházba. A pincértől kért egy konyakot és élvezettel ivott belőle. Mindent előre lehet tervezni, gondolta, csak a halált nem. És ez jó. Újra ivott egy kortyot és várt. Nemsokára nyílt az ajtó. I. jött be rajta. Egy pillanatra megállt, körülnézett, majd határozott léptekkel megindult az asztalok között. — Örülök, hogy látlak — mondta a lány. — Én is örülök neked. — Jól vagy? — Nem látszik rajtam? — De. Csak azt mondtad, komisz délutánod volt. — Volt, de elmúlt. — Most mit csinálsz? — Várok. — Az jó. Nincs kedved csavarogni? — Jártam egyet délután. — Nem úgy gondoltam. — Hanem? — Szeretnélek meglepni. Jösz? — Ha akarod, miért ne? — Várj egy kicsit még. Számolj el magadban ötvenig, s csak azután gyere ki. Megígéred? I. — Meg felállt és elsietett. A fiatalember nyugodtan ült és magában számolt. Mikor elérte az ötvenet, felállt s a lány után ment. A kávéház előtt sehol sem látta. Tétován állt a lépcsőkön. — Itt vagyok — hallotta I. hangját — gyere, ülj be. A lány kétszemélyes sportkocsiban ült. — Ez igen! — mondta elismerő hangon a fiatalember. — Csodálatos, ugye? — Csodálatos. A tiéd? I. bólintott. — Akarsz vezetni? — Ilyent még nem vezettem. — Az nem baj. Egyszerű. Nézd, itt fent az egyes, le a kettő, a hármas és a négyes pedig itt bent van ugyanúgy. Na, gyere, próbáld meg. A fiatalember a kormány mögé ült, lenyomta a kuplungot és végigpróbálta a sebességeket. — Ugye milyen egyszerű. — Mint minden más, amit ismerünk. — Bölcs mondás. — Fenét. Közhely. Merre menjünk? — Az teljesen mindegy. Fussunk egy kicsit csak úgy, minden cél nélkül. Közben hátha eszünkbe jut valami. III. — Sokat vártál már erre? — kérdezte I. — Elég sokat, de még mindig nem eleget ahhoz, hogy mindent alaposan megismerjek. — Mit szeretnél még látni? — Ó, ez nagyon bonyolult kérdés. Néha csak egy fűzfára vagyok kiváncsi, amit már egyszer láttam ... Van egy ilyen fűzfám, egyszer majd megmutatom. Láttam, mikor a villám kettéhasította. Nem pusztult el. A következő tavasszal is kihajtott, lassan behegedt a hasadás és most olyan, mintha két fa volna, pedig egy tőből való, egy gyökérrendszer táplálja. De két törzs és két korona... Nagyon hasonlít az életünkhöz... — Ez csak egy fa. Rajta kívül mit szeretsz még? — Úgyse tudnám most felsorolni, hiába, nem lehet. Minden a hangulatomtól függ. Ha lüktet a fejem, legszívesebben leülök egy kőre a folyóparton és megpróbálom elképzelni, mi történik a folyó vizében, lent a mélységekben, ahova nem láthatunk. — És ha jókedved van, s nem érzed a fejfájást? A fiú elmosolyodott. — Ugyanezt. Csak olyankor könnyebb. — Zavar, hogy annyit kérdezek? — Nem, egyáltalán nem. Inkább örülök neki. — Meddig maradsz? — Még nem tudom. Talán két-három napig. — Dolgozni is fogsz? — Szeretnék, de ma reggel nem éreztem jól magamat. Délig feküdtem, délután a kávéházban ültem. Ott kapott el újra. Utána jártam egyet, majd lefeküdtem, de nem sikerült elaludni. — Miért nem hívtál hamarabb? — Nem tudom. Szép ez a kocsi. Nem is szóltál róla. — Ha akarod, kölcsön adom. Akarod? — Mit kezdenék vele? — Nem tudom. Elmehetnél megnézni azt a fát. — Most nem érek rá. Szeretnék dolgozni. Itt megállunk, jó? Kikapcsolta a motort, s hagyta, hogy a kocsi üresen fusson. Csend volt, csak a kerekek surrogása hallatszott. Magas töltésen álltak meg, távolabbról ide hallatszott a folyó halk mormolása, ahogy a lejtős partot nyaldosta. Tiszta, felhőtlen éjszaka volt. A folyó felől friss, tavaszi szél fújt. — Pompás hely, igaz? — kérdezte a fiú, s mélyet szívott a levegőből. — Nincs még a földön egy másik hely, ahol ilyen nagyszerű a tavasz, mint nálunk. IV. — Most mit fogsz csinálni? — kérdezte I. a fiútól, mikor a szálloda előtt lefékezett. — Azt hiszem iszok valamit, utána lefekszem, és megpróbálok aludni. — Nem jössz el hozzám? — Akarod? A lány bólintott. — Akarom. Úgy, mint a folyóparton — mondta, s közelebb húzódott a fiúhoz. — Kedves vagy — ölelte mag Lat a fiú —, pedig én nem ígérhetek neked azon kívül semmit. Semmit az égvilágon. — Nem szeretem, ha ilyenek , mondasz. Jobb volna, ha másról beszélnél. — Tudom, de ... — Nincs de! Ami kellemetlen, arról nem szabad beszélni. Neked magyarázzam ezt? Pont neked? — Csak magyarázd, hátha ... De mégse. Ami bizonyos, azon úgyse lehet változtatni. ■, — Semmi se bizonyos. És változtatni mindenen lehet. — Jó, tehet, hogy igazad van. Elméletben. Azt elhiszem. De fejemben ez a gőzkalapács másféleképpen érvel. Ez nem holmi alkalmi vita, ami itt folyik. Ez a gőzkalapács ténye, amely előbb-utóbb összelapít. (.Folytatjuk,j. Sziget az elmúlás közepén „KÖNNY A MIKROSZKÓP ALATT“ Bábi Tibor új verseskötete Bábi Tibor történelmet ír, önmagát adva és feloldva benne. Néha egészen magasról szemléli századunk füstölgő, vérgőzös mozgását; máskor kis körben tekint szét, hogy az apró összefüggéseket hozzákapcsolja az egészhez, az emberi történelem folytonosságához. A történelem mozgásában az egyén helyzetét, a magáét, s önmagán keresztül nemzedékének helyét kutatja nem lankadó szenvedéllyel. Nézem és nézem: álmában is öldöklő hazai táj, roppant idegenség. Itt élek, vagyok: szétmálló percnyi tény, egy kis sziget a permanens dúlás és elmúlás kellős közepén . Irodalmunknak van egy sajátos hagyománya“, mégpedig az, hogy minden költőt „valahova" besorol, így Rábi Tibort „politikai“ költőként ismeri a közönség. Az ilyen „epiteton ornans“-nak egy időben lehetett bizonyos alapja is. Ma azonban nem hiszem, hogy döntő volna egy-egy költő költészetére nézve. Csak az a baj, hogy — mert egyszer ezt valaki kimondta — megmaradt, és ma is így él a köztudatban. Megszületett egyltalánosítás, egy uniformis, van és mi több, "«ércét, értékrendet jelent. ,Bábi még a legforróbb szerelmi verseiben is politikai költő“ — olvasom a kiadó jegyzetét a „Tízezer év árnyékában“ című kötetben. Hát ez, ha Agm is hihetetlen, de legalábbis gyaílús megállapítás. Valahol ott van tévedés, hogy az erősen társadalmi és flozófiai érdeklődést összetévesztetek a politikával. Márpedig a kettő nem ugyanaz. A magam részéről Bábit jó költőnek tartom, vagy egyszerűen: költőiek, s azt hiszem ezzel egyáltalán em kisebbítem költészetének művészi értékét. A „Könny a mikroszkóp alatt“ című Éj kötete meggyőző erővel bizonyítja a véleményt. A 4 részre tagolt mű szerves egészet alkot. Kudarcok, gyotszenvedések talajából nőtt ki, melyben az emlékek elevenen kapsolódnak mai gondjainkhoz, napjaink s korunk problémáihoz. A vereség alázó terhel lassan mind a vállamra vettem. Vak szememnek nem kell a fény, s a legkiáltóbb némaság legyen szavam. Nem kell a lármás, fülembe tóduló világ — az igazság nem a világban bennem van. Benne, az emberben s rajta keresztül mindannyiunkban. Ezt az igazságot, az ember igazságát kutatja és árja elénk meggyőző erővel és őszineséggel új művében is. (-gs- ) Az érett férfi megáll egy pillanatra, de nem azért, hogy pihenjen, hanem hogy visszanézzen, felmérje az utat, amit végigjárt, hogy tapasztalatait, szenvedéseit összefogja, egy egésszé kovácsolja, s tovább adja okulásul az utána jövőknek. Ilyen visszanéző felmérés Bábi Tibor új verseskötete a „Könny a mikroszkóp alatt“.