Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-08-26 / 34. szám

A falu kulturális színvonalának A mezőgazdaság szocializálásával nemcsak a gazdálkodás menete vál­tozott meg, hanem a régi „csupasár, csupapor" falvak is kulturált falvak­ká változnak át. Gombamódra nőnek a szebbnél szebb házak, köztük ott ékeskednek a korszerű iskolák, kul­­túrházak, középületek. Az elmúlt 15—20 év alatt a falusi dolgozók gondolkodása is fejlődött. Ez elsősorban a termelési eredmé­nyekben mutatkozott meg. A múlt nincstelen, eladósodott parasztsága esetében sokszor az iskolázás fogalma és műveltség fokmérője abban mutat­kozott meg, hogy a gyermek hány telet járt iskolába. Jómagam is falusi iskolában kezd­tem tanulmányaimat. Jól emlékszem azokra az évekre, amikor a kapálás megindulásával igen megritkultak so­raink, de a szüret és cukorrépaszedés után ismét zsúfolásig megteltek a pa­d­ok. A volt elemista osztálytársaim ma, őszülő fejjel gyötrik magukat, hogy elvégezzék a technikumot, a központi pártiskolát. Mások Ipoly­­bélen vagy Nagymegyeren végezték el a technikumot, hogy mint agronómu­­sok, szövetkezeti elnökök, vagy a he­lyi nemzeti bizottság titkáraiként megállják helyüket­­ a rohanó élet követelményeivel szemben. Ezt a változást számos tényező be­folyásolta. Nagy alakítóerővel hatot­tak parasztságunkra a gépek, a nagy­üzemi gazdálkodás munkaformái és a tanulás lehetőségét is kellően ki­használták. Legkézzelfoghatóbban éreztem ezt a minőségi változást a járási párt­bizottság márciusi plenáris ülésén, ahol Dr. Emil Spaldou főiskolai tanár jelenlétében részletesen megtárgyal­ták a gabonatermesztés legújabb ered­ményeit. Ezen a gyűlésen az villant át az agyamon, vajon a mi tanítógárdánk szakmai fejlődése a jelenkor követel­ményeinek megfelelően kellő ütem­ben halad-e előre? Az az érzésem, hogy a mezőgazdaság vezető káderei­nek több lehetőségük van külföldi tapasztalatcserékre és ez kedvezően bővíti a dolgozók látókörét. Felvetődik a kérdés, hogy a mező­­gazdasági dolgozóink szakmai és kul­turális képzettsége a közeljövőben mennyire tudja majd előbbre vinni az intenzív gazdálkodást. Ha a mesevilág csodatevő tündérei­nek bizonyos beleszólásuk lenne a való életbe, és a­ mesebeli király he­lyett egy napra mezőgazdasági mi­niszterré tennének, úgy a számos in­tézkedés mellett újra bevezetném a bronz-, az ezüst- és az aranykalászos gazdatanfolyamokat, a mezőgazdasági tanoncképzést kötelezővé tenném min­den fiatal számára, ahogy ez az ipar­ban van, és újra visszaállítanám a mezőgazdasági technikumok és főisko­lák részére a gazdászöntudatot növe­lő impozáns egyenruhákat is, ahogy ezt az erdészek viselik. A szövetkezeti dolgozók továbbkép­zésénél is érvényesíteni kell az ön­kéntességet és az­ érdeklődési kör szerinti tanfolyamokkal is többet kell törődni. A tanfolyamok, iskolázások legyenek gyakorlati jellegűek, esetleg klubszerűek. Mezőgazdasági tanoncképzésünk számtalan ok miatt valahogy zsák­utcába került. A tanoncképzést sokkal differenciáltabban kellene megoldani. A mezőgazdasági mechanizátor fogal­ma alatt történő tanoncképzés nagyon általános szakot fejez ki. Ezért job­ban kellene kategorizálni az egyes szakmákat, például gyümölcsész, ker­tész, vincellér, baromfitenyésztő, ön­tözőmester stb. Külön kell képezni a kilencéves alapiskolán végzett tanuló­kat, de gondoskodni kell azokról is, akik az alsóbb osztályokból maradtak ki és szövetkezeti tagokká válnak. A szövetkezet vezetőségének nem­csak a nyers munkaerőt kell látni ezekben a fiatalokban. Számoljuk fel azt a téves nézetet, hogy az egyszerű paraszti munkához nem kell iskolázás. Itt a fiatalok általános szakképzésé­ről és kulturális nevelésről van szó. Néhány év múlva ezek a fiatalok ké­pezik majd a szövetkezet gerincét, s ezekből kerülnek ki a szövetkezet vezetői is. A fiatalok találják meg számításukat a szövetkezetben és ne álljon fenn az a furcsa helyzet, ami nagyon gyakori, hogy az, aki nem hajlandó semminemű iskolázáson részt venni, nagyobb fizetést kap mint az, aki három évig becsületesen ta­nul. A mezőgazdaságban dolgozó lányok szakmai és kulturális nevelését nem ajánlom koedukációs formában vé­gezni: a lányok számára differenciált tanterv felállítását tartom célszerű­nek. A tantervből ajánlatos lenne ki­hagyni olyan tananyagot, amivel a lányok a gyakorlatban kevesebbet foglalkoznak, s ehelyett sokkal több háztartási ismerettel kellene bővíteni a lányok ismeretét. A falusi lányok aránylag korán férjhez mennek és mint asszonyok, mint idénymunkások dolgoznak a szö­­­vetkezetben, de­ fő munkahelyük már háztáji gazdálkodás. A háztájin végzett szakszerű munka nemcsak a család, hanem a társadalom és a piac szempontjából is értékes lesz. A he­lyes gyermeknevelés, a korszerű fő­zés, a modern lakás kialakításának ismerete nagymértékben növelné férjhezmenendő lányok és fiatalas­­­­­szonyok értékét. A Komárom melletti Gadócon a háztartási iskolában annak idején sok értékes dologra tanították meg a lá­­nyokat. A falusi asszonyok szeretnek főzni, befűzni, varrogatni, szívesen dolgoznak a konyhakertben, de mellékkereset szempontjából ragasz­a­kodnak a szövetkezeti idénymunkák­hoz is. Az iskolák is nagyban hozzájárul­hatnak a szülők pedagógiai és egész­ségügyi képzéséhez, ha az iskola rendszeresíti a szülők akadémiáját. Tágul a szülők nevelési tájékozottsá­ga, egységesítjük nevelési nézeteinket és így a szülők közelebb kerülnek az iskolákhoz is. A kultúrházak ténykedése szolgálja az egész falut! Nem helyes, ha a kul­túrházak magas tarifát rónak ki azok­ra a kultúrcsoportokra, színjátszókra, amelyek dolgozni akarnak. A kultúr­­ház ne legyen nyerészkedési vállalat, és ne zsákmányolja ki a kulturális szerveket, hanem ellenkezőleg, min­den támogatást adjanak meg azok­nak, akik kulturálisan tevékenyked­nek. Sajnos, nem minden szövetkezet használja fel a kulturális alapot cél­szerűen, többet fordítanak belőle ün­nepségekre, reprezentációkra, mint magára a kultúra fejlesztésére. Pél­dául a Magas-Tátrában találkoztam olyan szövetkezeti csoporttal, amely kultúralapból megrendezett kirándu­lás címén a Csorba-tó melletti étkez­dében duhajkodott, míg a fiatalok a Poprádi-tóhoz látogattak el. A falu gyors fejlődése mellett ne feledkezzünk meg a hagyományok ápolásáról sem. Valahogy úgy kellene a falu színvonalát emelni, ahogyan azt Mezőkövesden, vagy hazánkban Bolerázon végzik. A kulturális munka mellett megmaradt a matyó népviselet és a világszerte ismert matyó-hímzés is. Izsa, Martos, Kéménd, Bény, Zsére, Szalka s még számtalan község kul­turális színvonalát úgy kellene fel­emelni, hogy a község jellegzetes vo­násai megmaradjanak és a népviselet, a népi szokások továbbra is fennma­radjanak, érvényesüljön a falu kon­zerváló ereje és a hagyományok a falu értékét képezzék.­­ A falu városi szintre emelése mel­lett őrizze meg azt a varázsát, amit nem találunk meg a városban, ami a falu romantikáját, idillikus szépsé­gét adja. Az árvíz után sok csallóközi falu új .arculatot kapott Ezekben a fal­vakban a vízvezeték, a neonfény mel­lett ragyogjon fel a kultúra fáklyája is, hogy a falvak ne csak külsőleg tündököljenek, hanem kulturális éle­tük járuljon hozzá népünk kulturális felemelkedéséhez is. Teleky Miklós, a Nagymegyeri Kilencéves Alap­iskola igazgatója emelése tek Gorkijba. Munkát találtak, mun­kásszálláson laktak. 1941 májusában Mihailt behívták a hadseregbe, ahol gépkocsivezető lett. Októberben Vjazma alatt bekerítették őket. A németek géppuskával szét­lőtték és felgyújtották a gépkocsiosz­­lopot. Mihail kocsija is kiugorva az égő kabinból, kigyulladt, légnyo­mást kapott, és csak a fogolytáborban tért magához ... Amikor Tuljev megtudta Zarokovtól életének minden apróbb részletét, öt­ven foglyot, köztük Zarokovot és Tul­­jevet, Németországba vitte, a Ruhr­­vidék egy bányájába. Ám a bányához csak negyvenöt ember érkezett meg. Ötöt útközben egy kis állomáson le­szállítottak. Köztük volt a két drusza is. Négyen örökre ottmaradtak, a he­lyi börtönben kivégezték őket. A háború után az idősebb Tuljev új gazdát talált magának és a fiának. Mihail megjárta Afrikát, Portugáliát, Koreát és a Közel-Keletet. Később az apa főnökének tudomására jutott, hogy Mihailt valamikor a Szovjetunió­ba akarták küldeni Mihailt behívat­ták, és egy hosszúra nyúlt beszélge­tés után közölték vele, hogy a Szov­jetunióba kívánják küldeni. Elkezdő­dött a megerőltető tanulás. Az apa fedőnevet is talált fia számára: Re­mény. A hetven felé járó öreg egyre szentimentálisabb lett Egy év múlva Remény kész volt a határ átlépésére. A szakértők különös gonddal válo­gatták össze felszerelését: élethű iga­zolványokat, a rejtjeltáblázatot, a tit­kos íráshoz szükséges anyagot, orvos­ságot, mérget, fegyvert. A hírszerzők még egyszer alaposan kioktatták Reményt, hogyan viselked­jen a Szovjetunióban, hogy ne kerül­jön a szovjet elhárító szervek látó­körébe. A szakemberek elmondták neki, hogy elsősorban mit tudjon meg a Szovjetunió katonai és gazdasági ere­jéről, és hogyan továbbíthatja legve­­szélytelenebbül az adatokat. Az úgynevezett pszichológusok vé­get nem érő beszélgetéseket folytat­tak vele, ellenőrizték azokat az élet­rajzi adatokat, amelyeket a Szovjet­unióban fog használni. Hosszasan fag­gatták, keresztkérdéseket tettek fel neki, minden szavába belekötöttek, igyekeztek megzavarni... Azóta öt hónap telt el, de Remény úgy érzi, hogy öt esztendő. Most azonban nyugodt és maga­biztos volt. A határt sikeresen átlép­te. A Kirillov névre szóló hamis sze­mélyi igazolvány jó szolgálatot tett neki útközben. Persze, ezt már régen megsemmisítette, s elővette a valódit, a Zarokov névre szóló személyi iga­zolványt. Sikerült elhelyezkednie. Hír­szerző részére aligha lehetne a taxi­­sofőrségnél megfelelőbb foglalkozást találni. Oda megy, ahova akar, azzal beszél, akivel akar, nem kelt gyanút. A lakással és a bejelentkezéssel min­den a legnagyobb rendben van. Igen, a társa lehetne kissé fiatalabb és ügyesebb is, de egyelőre Gyembovics is megfelel. Az előzetes megállapodás szerint a központtal csak egyszer lé­pett kapcsolatba, amikor elhelyezke­dett a garázsban. A hordozható adó­vevőt Gyembovics elásta egy almafa alá. Tavaszig nem lesz rá szükség. Most már nyugodtan hozzákezdhet­ne annak a két speciális feladatnak a végrehajtásához, amellyel az átdo­bás előtt megbízták. Mielőbb végre kell ezeket hajtania, hogy később ne legyen rájuk gondja, s csak a fő fel­adatra koncentrálhasson. Az első speciális feladat az volt, hogy szerezzen be talaj- és vízmintát Novotrubinszk környékéről. Remény természetesen nem utazhatott oda. A reidens, akinek meghatározhatatlan időre kell letelepednie egy helyen, semmit sem kockáztathat. Ebben a dologban Remény elsősor­ban Pavelra számított. Miután befe­jezte Pavel ellenőrzését, úgy döntött, hogy Gyembovicson keresztül önálló feladattal bízza meg. A második feladat kissé bonyolul­tabb volt. Amikor legelőször találko­zott Gyemboviccsal, nem véletlenül említette Leonyid Krug nevét. Krug, aki testvére a hírszerző központ he­lyettes vezetőjének, Viktornak, az egyik földalatti szervezet tagja volt. Még 1947-ben dobták le ejtőernyővel. 1949-ben az állambiztonsági szer­vek felgöngyölítették a diverzánsok csoportját, felderítették Leonyid Krug lakását és az összes földalatti rejtek­helyét. Krugnak az utolsó pillanatban sikerült megszöknie. A központ nem tudott vele kapcsolatot teremteni, mert Krug rádiója a szovjet kémelhárítók kezébe került. Az elmúlt tíz év alatt Viktor Krug két ügynököt küldött testvére felkutatására, de nem jártak sikerrel. A felkészülés alatt a főnök több­ször is Remény lelkére kötötte, hogy amint biztonságban érzi magát, ku­tassa fel Leonyid Krugot, majd a köz­pont segítségével szervezze meg Leo­nyid átszöktetését a határon. Az öreg Tuljev megpróbált ugyan tiltakozni, mondván, hogy nem ésszerű megter­helni Mihailt, a rezidenst ilyen mun­kával, hiszen Mihail fő feladata egé­szen más. Az öreg és Viktor gyűlöl­ték egymást, állandóan vetélkedtek. Ám a főnök olyan pillantást vetett rá, hogy Tuljev elhallgatott. A kémközpontban azt mondták Re­ménynek, hogy Gyembovics tudja, mi lett Leonyid Krug további sorsa. Az a két ügynök, akit Krug felkutatására dobtak át, nem tudott Gyemboviccsal kapcsolatot teremteni, mert Gyembo­vics lakását még Krugék lebukása előtt konzerválta a központ. Az előzetes terv szerint Krugot a tengeren kellett átjuttatni a határon. Ezek szerint Reménynek még bőven van ideje, hiszen tavaszig, amíg elol­vad a parti jég, több mint három hó­napot kell várni. Talaj- és vízmintát május előtt szintén nem lehet szerezni, mert a havas földön turkáló ember egészen biztosan feltűnést kelt. A minták átküldésének módjában előzőleg nem állapodtak meg. Szeren­csés esetben át lehet küldeni Kruggal. Így alakultak Remény dolgai 1962 január végén. Egy véletlen esemény azonban majdnem felborította a rezi­dens minden tervét. (Folytatjuk) KÖNYVSZEMLE Két könyvet olvastam el gyors egy­másutánban. Az egyik DUBA Gyula humoreszkjeinek, szatíráinak váloga­tása, másik SZABÓ Béla könyve. Hogy együtt s egyszerre írok róluk az vé­letlen, teljesen alkalomszerű és csu­pán egyetlen oka van: hogy a két gyűjtemény nagyjából egy időben je­lent meg s került a könyvesboltokba. BAJ VAN A HUMORRAL Valóban. Baj van. De nem ebben a gyűjteményben, hanem rajta kívül. A szlovákiai magyar irodalomban. Duba Gyula irodalmunkban Nurmi­­szerű jelenség: nincs vetélytársa, s ahogy annak idején Nurmi az óráját vitte el a versenyekre, s az idő volt az ellenfele, valahogy így van Duba Gyula is, azzal a különbséggel, hogy számára nem az idő — de talán még az is! —, hanem a színvonal állandó emelése — amit valahogy szintén maga szab magának — az a meglévő egység, amellyel küzd. Ahogy a válogatást olvastam, meg­csapott egy időjeles megállapítás: „csúcsforgalmi halmazállapot“. Az az érzésem, hogy a szerző állandóan ilyen „csúcsforgalmi halmazállapot­ban“ lévő ember, kimeríthetetlen energiával, amelyet a társadalom ál­tal teremtett és állandóan újraismét­­lődő fonákságok töltenek fel. A gyűjteményben helyet kapott írá­sok jó részét az olvasóközönség isme­ri a folyóiratok hasábjairól s az eddig megjelent három kötetből. (A nevető ember, 1959; Szemez a feleségem, 1961; és a Na, ki vagyok?-ból, 1965.) Azonban a lapokban, s utána az egyes kötetekben megjelent humo­reszkek, szatírák csupán részleteiben mutatták a szerző életszemléletét, törekvéseinek irányát. Hogy mi ez a törekvés? A „Nevető ember“ című humoreszkben írja: „A nevető ember nem lop, nem csal, nem gyilkol, a nevető ember megértő, elnéző és hu­manista.“ Ezt elérni, s ezért dolgozni a szándéknak nem kevés. Ha nem tudnám, hogy az idézett rész egy hú­­pioreszkből való, a gondolat súlyán eltöprengenék. S ha tudom, hogy onnan van? Akkor méginkább! Mert itt tetőzik az íróban lévő ,,csúcsfor­galmi halmazállapot". Itt csap át,­­ vagy még inkább ezen keresztül csap lát a „komolytalanság“ a legfontosabb 2 területre, amely — bár ez már frázis­­♦­nak számít — az emberek egymáshoz­­ való viszonyát, azokat a ■ jelenségeket mutatja meg, bonyolult amelyek­éből napjaink, tehát az életünk tevő­i id­ik össze. Akarhat-e, adhat-e ennél többet az író? S itt a szándék megvalósulássá érett. Eredménye ez a válogatás. Baj van a humorral. De az a kér­dés, hogy hol? Mert a „Baj van a humorral“ című kötetben nincs baj a humorral! Valahol máshol kell ke­resni! Summázó értékelésnek pedig Juhász Gyula szellemes mondása álljon itt: „Nehéz szatírát nem írni. De szatírát írni még nehezebb.“ Duba Gyulának sikerült megvalósí­tani az idézet második részét is. ÉVEK SODRÁBAN Szabó Béla pályája elején költő­ként indult. Később váltott át a pró­zára. De a prózában sem tagadja meg első önmagát. Prózája nehéz költé­szet. Ereje és súlya van. Szegénység­súlya, megaláztatás­ súlya. Világa föld­nehéz világ, s ebből eredően olvas­mányélménynek és írói sorsnak is az. Az Évek sodrában című válogatás a hatvanéves írót köszönti, ha kicsit megkésve is. A kötet egyik legrango­sabb regényét a „Menyasszonyt“ és több mint egy tucat elbeszélést nyújt az olvasónak. A regény, s az elbeszélések sora — néhány kivétellel — egy letűnt világ­ról ad hiteles képet. Fő motívuma a szegénység, a kisemmizettek, az el­nyomottak világa. Ennek mélységeit, szenvedéseit hozza felszínre. Előbb azt mondtam: ezek az írások nehéz olvasmányok. S valóban azok. Mert még így — olvasva-élve is —­­az, amit az író elmond nem egészen szórakozás. Valami több és más. Leg­­­alábbis az én szememnek, s az én él­ményvilágomnak. Egy darab kenyér, egy szelet sütemény, ami mindig hiányzik, ami mindig kellene; egy télikabát, egy pár cipő, amire soha nincs pénz... Még emléknek is hátborzongató. S Szabó Béla éppen ebben, ennek fel­mutatásában a legerősebb, ahol ezek­ről a dolgokról beszél hiteles erővel és szinte mér orvosilag pontos sze­génység-diagnosztikával. ★ Mindkét könyv a Tátrán kiadó Ma­gyar Üzemének gondozásában jelent meg. GÁL SÁNDOR A nagymúltú Jász­­óvári monostorban láthatók Kracker János Lukács, oszt­rák festőművész (1717—1779) híres boltozat-freskói, melyeket Mirkovszky utoljára Géza restaurált 1895-ben. A monostor jelen­legi tatarozásával egyidejűleg szóba került­­ a páratlan értékű freskók fel­újítása is. (ta) REMEKELTEK A MAGYAR VENDÉGMŰVÉSZEK A híres Express tánczenekar, vala­mint a Magyar Televízió műsoraiból jól ismert művészek — Kovács Kati, Farkas Gabi, Berényi György, Angyal János és mások — vendégszerepeltek Nagyölveden. A közönség megismerkedett a világ­hírű füttyművésszel, Hacky Tamással is, aki megnyerte a közönség tetszé­sét. Az együttes méltán aratott nagy sikert a táncdalfesztivál legszebb me­lódiáival. Imre Rozália, Farnad Távirat Szináról: UBORKASZEZONBAN, KIRÁLYNŐVÁLASZTÁS A Szinai Művelődési Ház a Kassai Művelődési Otthonnal, s a CSISZ já­rási titkárságával közösen jól sikerült cigánybált rendezett, műsorral egybe­kötve. A többi között fellépett Tahit­­ka Gyuri, a jólismert népi elbeszélő, stb. A bálkirálynő-versenyben a zsűri 147 ponttal Horváth Ibolyát kiáltotta ki bélkirálynővé. „A megkoronázás“ ceremóniáját a járási pártbizottság dolgozója, Pillar »lvtárs vitte végbe. SMID, Szina Túrócmenti találkozó Első ízben került sor augusztus 6-án Lökösházán a Túrócmenti találkozóra (rimaszombati járás), melyet a CSE­­MADOK helyi szervezete, valamint a többi tömegszervezet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója tiszteletére rendezett. Az eszményi környezetben lefolyt találkozó (Gombaszög miniatűr má­sai) rendezőit minden elismerés meg­illet. Kitűnő teljesítményt nyújtott a rimaszombati „GÖMÖR“ népművészeti együttes. Különösen szép élményt nyújtott a bravúros „HUSZÁROSÁN“ és a temperamentumos CIGÁNYTÁNC. Az együttes énekkara is kitűnően sze­repelt. A többi csoport szereplése azonban színvonal tekintetében alul maradt. Ugyanez mondható el a sza­­valókról is. Szinte illúziórombolóan hatott a csinos gömörújfalusi kislány kezében a nagy könyv, amelyből „elő­adott“ ... Sajnos, azt a rossz példát a többi versmondó kislány is kö­vette ... A túrócmenti találkozó fénypontját Dráfi Mátyás, a komáromi Magyar Te­rületi Színház művészének alkalmi fellépése képezte, aki szavalattal, va­lamint népdalokkal szórakoztatta a hálás közönséget. A rendezőség címére csupán an­­­nyit, hogy a jövőben megrendezendő találkozóra a tíz, illetve ötkoronás belépődíjnak megfelelő, az eddigitől tartalmasabb műsorról és legalább egy túrócmenti együttes szeretettBté­­séről gondoskodjon, amely méltókép­­pen reprezentálja a Túróc mentét! Mert ilyen együttes is van ám! Csak utána kell nézni! HORVÁTH ISTVÁN, Otrokocs SZABAD FÖLDMŰVES 1967. augusztus 26.

Next