Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-08-26 / 34. szám
A falu kulturális színvonalának A mezőgazdaság szocializálásával nemcsak a gazdálkodás menete változott meg, hanem a régi „csupasár, csupapor" falvak is kulturált falvakká változnak át. Gombamódra nőnek a szebbnél szebb házak, köztük ott ékeskednek a korszerű iskolák, kultúrházak, középületek. Az elmúlt 15—20 év alatt a falusi dolgozók gondolkodása is fejlődött. Ez elsősorban a termelési eredményekben mutatkozott meg. A múlt nincstelen, eladósodott parasztsága esetében sokszor az iskolázás fogalma és műveltség fokmérője abban mutatkozott meg, hogy a gyermek hány telet járt iskolába. Jómagam is falusi iskolában kezdtem tanulmányaimat. Jól emlékszem azokra az évekre, amikor a kapálás megindulásával igen megritkultak soraink, de a szüret és cukorrépaszedés után ismét zsúfolásig megteltek a padok. A volt elemista osztálytársaim ma, őszülő fejjel gyötrik magukat, hogy elvégezzék a technikumot, a központi pártiskolát. Mások Ipolybélen vagy Nagymegyeren végezték el a technikumot, hogy mint agronómusok, szövetkezeti elnökök, vagy a helyi nemzeti bizottság titkáraiként megállják helyüket a rohanó élet követelményeivel szemben. Ezt a változást számos tényező befolyásolta. Nagy alakítóerővel hatottak parasztságunkra a gépek, a nagyüzemi gazdálkodás munkaformái és a tanulás lehetőségét is kellően kihasználták. Legkézzelfoghatóbban éreztem ezt a minőségi változást a járási pártbizottság márciusi plenáris ülésén, ahol Dr. Emil Spaldou főiskolai tanár jelenlétében részletesen megtárgyalták a gabonatermesztés legújabb eredményeit. Ezen a gyűlésen az villant át az agyamon, vajon a mi tanítógárdánk szakmai fejlődése a jelenkor követelményeinek megfelelően kellő ütemben halad-e előre? Az az érzésem, hogy a mezőgazdaság vezető kádereinek több lehetőségük van külföldi tapasztalatcserékre és ez kedvezően bővíti a dolgozók látókörét. Felvetődik a kérdés, hogy a mezőgazdasági dolgozóink szakmai és kulturális képzettsége a közeljövőben mennyire tudja majd előbbre vinni az intenzív gazdálkodást. Ha a mesevilág csodatevő tündéreinek bizonyos beleszólásuk lenne a való életbe, és a mesebeli király helyett egy napra mezőgazdasági miniszterré tennének, úgy a számos intézkedés mellett újra bevezetném a bronz-, az ezüst- és az aranykalászos gazdatanfolyamokat, a mezőgazdasági tanoncképzést kötelezővé tenném minden fiatal számára, ahogy ez az iparban van, és újra visszaállítanám a mezőgazdasági technikumok és főiskolák részére a gazdászöntudatot növelő impozáns egyenruhákat is, ahogy ezt az erdészek viselik. A szövetkezeti dolgozók továbbképzésénél is érvényesíteni kell az önkéntességet és az érdeklődési kör szerinti tanfolyamokkal is többet kell törődni. A tanfolyamok, iskolázások legyenek gyakorlati jellegűek, esetleg klubszerűek. Mezőgazdasági tanoncképzésünk számtalan ok miatt valahogy zsákutcába került. A tanoncképzést sokkal differenciáltabban kellene megoldani. A mezőgazdasági mechanizátor fogalma alatt történő tanoncképzés nagyon általános szakot fejez ki. Ezért jobban kellene kategorizálni az egyes szakmákat, például gyümölcsész, kertész, vincellér, baromfitenyésztő, öntözőmester stb. Külön kell képezni a kilencéves alapiskolán végzett tanulókat, de gondoskodni kell azokról is, akik az alsóbb osztályokból maradtak ki és szövetkezeti tagokká válnak. A szövetkezet vezetőségének nemcsak a nyers munkaerőt kell látni ezekben a fiatalokban. Számoljuk fel azt a téves nézetet, hogy az egyszerű paraszti munkához nem kell iskolázás. Itt a fiatalok általános szakképzéséről és kulturális nevelésről van szó. Néhány év múlva ezek a fiatalok képezik majd a szövetkezet gerincét, s ezekből kerülnek ki a szövetkezet vezetői is. A fiatalok találják meg számításukat a szövetkezetben és ne álljon fenn az a furcsa helyzet, ami nagyon gyakori, hogy az, aki nem hajlandó semminemű iskolázáson részt venni, nagyobb fizetést kap mint az, aki három évig becsületesen tanul. A mezőgazdaságban dolgozó lányok szakmai és kulturális nevelését nem ajánlom koedukációs formában végezni: a lányok számára differenciált tanterv felállítását tartom célszerűnek. A tantervből ajánlatos lenne kihagyni olyan tananyagot, amivel a lányok a gyakorlatban kevesebbet foglalkoznak, s ehelyett sokkal több háztartási ismerettel kellene bővíteni a lányok ismeretét. A falusi lányok aránylag korán férjhez mennek és mint asszonyok, mint idénymunkások dolgoznak a szövetkezetben, de fő munkahelyük már háztáji gazdálkodás. A háztájin végzett szakszerű munka nemcsak a család, hanem a társadalom és a piac szempontjából is értékes lesz. A helyes gyermeknevelés, a korszerű főzés, a modern lakás kialakításának ismerete nagymértékben növelné férjhezmenendő lányok és fiatalasszonyok értékét. A Komárom melletti Gadócon a háztartási iskolában annak idején sok értékes dologra tanították meg a lányokat. A falusi asszonyok szeretnek főzni, befűzni, varrogatni, szívesen dolgoznak a konyhakertben, de mellékkereset szempontjából ragaszakodnak a szövetkezeti idénymunkákhoz is. Az iskolák is nagyban hozzájárulhatnak a szülők pedagógiai és egészségügyi képzéséhez, ha az iskola rendszeresíti a szülők akadémiáját. Tágul a szülők nevelési tájékozottsága, egységesítjük nevelési nézeteinket és így a szülők közelebb kerülnek az iskolákhoz is. A kultúrházak ténykedése szolgálja az egész falut! Nem helyes, ha a kultúrházak magas tarifát rónak ki azokra a kultúrcsoportokra, színjátszókra, amelyek dolgozni akarnak. A kultúrház ne legyen nyerészkedési vállalat, és ne zsákmányolja ki a kulturális szerveket, hanem ellenkezőleg, minden támogatást adjanak meg azoknak, akik kulturálisan tevékenykednek. Sajnos, nem minden szövetkezet használja fel a kulturális alapot célszerűen, többet fordítanak belőle ünnepségekre, reprezentációkra, mint magára a kultúra fejlesztésére. Például a Magas-Tátrában találkoztam olyan szövetkezeti csoporttal, amely kultúralapból megrendezett kirándulás címén a Csorba-tó melletti étkezdében duhajkodott, míg a fiatalok a Poprádi-tóhoz látogattak el. A falu gyors fejlődése mellett ne feledkezzünk meg a hagyományok ápolásáról sem. Valahogy úgy kellene a falu színvonalát emelni, ahogyan azt Mezőkövesden, vagy hazánkban Bolerázon végzik. A kulturális munka mellett megmaradt a matyó népviselet és a világszerte ismert matyó-hímzés is. Izsa, Martos, Kéménd, Bény, Zsére, Szalka s még számtalan község kulturális színvonalát úgy kellene felemelni, hogy a község jellegzetes vonásai megmaradjanak és a népviselet, a népi szokások továbbra is fennmaradjanak, érvényesüljön a falu konzerváló ereje és a hagyományok a falu értékét képezzék. A falu városi szintre emelése mellett őrizze meg azt a varázsát, amit nem találunk meg a városban, ami a falu romantikáját, idillikus szépségét adja. Az árvíz után sok csallóközi falu új .arculatot kapott Ezekben a falvakban a vízvezeték, a neonfény mellett ragyogjon fel a kultúra fáklyája is, hogy a falvak ne csak külsőleg tündököljenek, hanem kulturális életük járuljon hozzá népünk kulturális felemelkedéséhez is. Teleky Miklós, a Nagymegyeri Kilencéves Alapiskola igazgatója emelése tek Gorkijba. Munkát találtak, munkásszálláson laktak. 1941 májusában Mihailt behívták a hadseregbe, ahol gépkocsivezető lett. Októberben Vjazma alatt bekerítették őket. A németek géppuskával szétlőtték és felgyújtották a gépkocsioszlopot. Mihail kocsija is kiugorva az égő kabinból, kigyulladt, légnyomást kapott, és csak a fogolytáborban tért magához ... Amikor Tuljev megtudta Zarokovtól életének minden apróbb részletét, ötven foglyot, köztük Zarokovot és Tuljevet, Németországba vitte, a Ruhrvidék egy bányájába. Ám a bányához csak negyvenöt ember érkezett meg. Ötöt útközben egy kis állomáson leszállítottak. Köztük volt a két drusza is. Négyen örökre ottmaradtak, a helyi börtönben kivégezték őket. A háború után az idősebb Tuljev új gazdát talált magának és a fiának. Mihail megjárta Afrikát, Portugáliát, Koreát és a Közel-Keletet. Később az apa főnökének tudomására jutott, hogy Mihailt valamikor a Szovjetunióba akarták küldeni Mihailt behívatták, és egy hosszúra nyúlt beszélgetés után közölték vele, hogy a Szovjetunióba kívánják küldeni. Elkezdődött a megerőltető tanulás. Az apa fedőnevet is talált fia számára: Remény. A hetven felé járó öreg egyre szentimentálisabb lett Egy év múlva Remény kész volt a határ átlépésére. A szakértők különös gonddal válogatták össze felszerelését: élethű igazolványokat, a rejtjeltáblázatot, a titkos íráshoz szükséges anyagot, orvosságot, mérget, fegyvert. A hírszerzők még egyszer alaposan kioktatták Reményt, hogyan viselkedjen a Szovjetunióban, hogy ne kerüljön a szovjet elhárító szervek látókörébe. A szakemberek elmondták neki, hogy elsősorban mit tudjon meg a Szovjetunió katonai és gazdasági erejéről, és hogyan továbbíthatja legveszélytelenebbül az adatokat. Az úgynevezett pszichológusok véget nem érő beszélgetéseket folytattak vele, ellenőrizték azokat az életrajzi adatokat, amelyeket a Szovjetunióban fog használni. Hosszasan faggatták, keresztkérdéseket tettek fel neki, minden szavába belekötöttek, igyekeztek megzavarni... Azóta öt hónap telt el, de Remény úgy érzi, hogy öt esztendő. Most azonban nyugodt és magabiztos volt. A határt sikeresen átlépte. A Kirillov névre szóló hamis személyi igazolvány jó szolgálatot tett neki útközben. Persze, ezt már régen megsemmisítette, s elővette a valódit, a Zarokov névre szóló személyi igazolványt. Sikerült elhelyezkednie. Hírszerző részére aligha lehetne a taxisofőrségnél megfelelőbb foglalkozást találni. Oda megy, ahova akar, azzal beszél, akivel akar, nem kelt gyanút. A lakással és a bejelentkezéssel minden a legnagyobb rendben van. Igen, a társa lehetne kissé fiatalabb és ügyesebb is, de egyelőre Gyembovics is megfelel. Az előzetes megállapodás szerint a központtal csak egyszer lépett kapcsolatba, amikor elhelyezkedett a garázsban. A hordozható adóvevőt Gyembovics elásta egy almafa alá. Tavaszig nem lesz rá szükség. Most már nyugodtan hozzákezdhetne annak a két speciális feladatnak a végrehajtásához, amellyel az átdobás előtt megbízták. Mielőbb végre kell ezeket hajtania, hogy később ne legyen rájuk gondja, s csak a fő feladatra koncentrálhasson. Az első speciális feladat az volt, hogy szerezzen be talaj- és vízmintát Novotrubinszk környékéről. Remény természetesen nem utazhatott oda. A reidens, akinek meghatározhatatlan időre kell letelepednie egy helyen, semmit sem kockáztathat. Ebben a dologban Remény elsősorban Pavelra számított. Miután befejezte Pavel ellenőrzését, úgy döntött, hogy Gyembovicson keresztül önálló feladattal bízza meg. A második feladat kissé bonyolultabb volt. Amikor legelőször találkozott Gyemboviccsal, nem véletlenül említette Leonyid Krug nevét. Krug, aki testvére a hírszerző központ helyettes vezetőjének, Viktornak, az egyik földalatti szervezet tagja volt. Még 1947-ben dobták le ejtőernyővel. 1949-ben az állambiztonsági szervek felgöngyölítették a diverzánsok csoportját, felderítették Leonyid Krug lakását és az összes földalatti rejtekhelyét. Krugnak az utolsó pillanatban sikerült megszöknie. A központ nem tudott vele kapcsolatot teremteni, mert Krug rádiója a szovjet kémelhárítók kezébe került. Az elmúlt tíz év alatt Viktor Krug két ügynököt küldött testvére felkutatására, de nem jártak sikerrel. A felkészülés alatt a főnök többször is Remény lelkére kötötte, hogy amint biztonságban érzi magát, kutassa fel Leonyid Krugot, majd a központ segítségével szervezze meg Leonyid átszöktetését a határon. Az öreg Tuljev megpróbált ugyan tiltakozni, mondván, hogy nem ésszerű megterhelni Mihailt, a rezidenst ilyen munkával, hiszen Mihail fő feladata egészen más. Az öreg és Viktor gyűlölték egymást, állandóan vetélkedtek. Ám a főnök olyan pillantást vetett rá, hogy Tuljev elhallgatott. A kémközpontban azt mondták Reménynek, hogy Gyembovics tudja, mi lett Leonyid Krug további sorsa. Az a két ügynök, akit Krug felkutatására dobtak át, nem tudott Gyemboviccsal kapcsolatot teremteni, mert Gyembovics lakását még Krugék lebukása előtt konzerválta a központ. Az előzetes terv szerint Krugot a tengeren kellett átjuttatni a határon. Ezek szerint Reménynek még bőven van ideje, hiszen tavaszig, amíg elolvad a parti jég, több mint három hónapot kell várni. Talaj- és vízmintát május előtt szintén nem lehet szerezni, mert a havas földön turkáló ember egészen biztosan feltűnést kelt. A minták átküldésének módjában előzőleg nem állapodtak meg. Szerencsés esetben át lehet küldeni Kruggal. Így alakultak Remény dolgai 1962 január végén. Egy véletlen esemény azonban majdnem felborította a rezidens minden tervét. (Folytatjuk) KÖNYVSZEMLE Két könyvet olvastam el gyors egymásutánban. Az egyik DUBA Gyula humoreszkjeinek, szatíráinak válogatása, másik SZABÓ Béla könyve. Hogy együtt s egyszerre írok róluk az véletlen, teljesen alkalomszerű és csupán egyetlen oka van: hogy a két gyűjtemény nagyjából egy időben jelent meg s került a könyvesboltokba. BAJ VAN A HUMORRAL Valóban. Baj van. De nem ebben a gyűjteményben, hanem rajta kívül. A szlovákiai magyar irodalomban. Duba Gyula irodalmunkban Nurmiszerű jelenség: nincs vetélytársa, s ahogy annak idején Nurmi az óráját vitte el a versenyekre, s az idő volt az ellenfele, valahogy így van Duba Gyula is, azzal a különbséggel, hogy számára nem az idő — de talán még az is! —, hanem a színvonal állandó emelése — amit valahogy szintén maga szab magának — az a meglévő egység, amellyel küzd. Ahogy a válogatást olvastam, megcsapott egy időjeles megállapítás: „csúcsforgalmi halmazállapot“. Az az érzésem, hogy a szerző állandóan ilyen „csúcsforgalmi halmazállapotban“ lévő ember, kimeríthetetlen energiával, amelyet a társadalom által teremtett és állandóan újraismétlődő fonákságok töltenek fel. A gyűjteményben helyet kapott írások jó részét az olvasóközönség ismeri a folyóiratok hasábjairól s az eddig megjelent három kötetből. (A nevető ember, 1959; Szemez a feleségem, 1961; és a Na, ki vagyok?-ból, 1965.) Azonban a lapokban, s utána az egyes kötetekben megjelent humoreszkek, szatírák csupán részleteiben mutatták a szerző életszemléletét, törekvéseinek irányát. Hogy mi ez a törekvés? A „Nevető ember“ című humoreszkben írja: „A nevető ember nem lop, nem csal, nem gyilkol, a nevető ember megértő, elnéző és humanista.“ Ezt elérni, s ezért dolgozni a szándéknak nem kevés. Ha nem tudnám, hogy az idézett rész egy húpioreszkből való, a gondolat súlyán eltöprengenék. S ha tudom, hogy onnan van? Akkor méginkább! Mert itt tetőzik az íróban lévő ,,csúcsforgalmi halmazállapot". Itt csap át, vagy még inkább ezen keresztül csap lát a „komolytalanság“ a legfontosabb 2 területre, amely — bár ez már frázis♦nak számít — az emberek egymáshoz való viszonyát, azokat a ■ jelenségeket mutatja meg, bonyolult amelyekéből napjaink, tehát az életünk tevői idik össze. Akarhat-e, adhat-e ennél többet az író? S itt a szándék megvalósulássá érett. Eredménye ez a válogatás. Baj van a humorral. De az a kérdés, hogy hol? Mert a „Baj van a humorral“ című kötetben nincs baj a humorral! Valahol máshol kell keresni! Summázó értékelésnek pedig Juhász Gyula szellemes mondása álljon itt: „Nehéz szatírát nem írni. De szatírát írni még nehezebb.“ Duba Gyulának sikerült megvalósítani az idézet második részét is. ÉVEK SODRÁBAN Szabó Béla pályája elején költőként indult. Később váltott át a prózára. De a prózában sem tagadja meg első önmagát. Prózája nehéz költészet. Ereje és súlya van. Szegénységsúlya, megaláztatás súlya. Világa földnehéz világ, s ebből eredően olvasmányélménynek és írói sorsnak is az. Az Évek sodrában című válogatás a hatvanéves írót köszönti, ha kicsit megkésve is. A kötet egyik legrangosabb regényét a „Menyasszonyt“ és több mint egy tucat elbeszélést nyújt az olvasónak. A regény, s az elbeszélések sora — néhány kivétellel — egy letűnt világról ad hiteles képet. Fő motívuma a szegénység, a kisemmizettek, az elnyomottak világa. Ennek mélységeit, szenvedéseit hozza felszínre. Előbb azt mondtam: ezek az írások nehéz olvasmányok. S valóban azok. Mert még így — olvasva-élve is —az, amit az író elmond nem egészen szórakozás. Valami több és más. Legalábbis az én szememnek, s az én élményvilágomnak. Egy darab kenyér, egy szelet sütemény, ami mindig hiányzik, ami mindig kellene; egy télikabát, egy pár cipő, amire soha nincs pénz... Még emléknek is hátborzongató. S Szabó Béla éppen ebben, ennek felmutatásában a legerősebb, ahol ezekről a dolgokról beszél hiteles erővel és szinte mér orvosilag pontos szegénység-diagnosztikával. ★ Mindkét könyv a Tátrán kiadó Magyar Üzemének gondozásában jelent meg. GÁL SÁNDOR A nagymúltú Jászóvári monostorban láthatók Kracker János Lukács, osztrák festőművész (1717—1779) híres boltozat-freskói, melyeket Mirkovszky utoljára Géza restaurált 1895-ben. A monostor jelenlegi tatarozásával egyidejűleg szóba került a páratlan értékű freskók felújítása is. (ta) REMEKELTEK A MAGYAR VENDÉGMŰVÉSZEK A híres Express tánczenekar, valamint a Magyar Televízió műsoraiból jól ismert művészek — Kovács Kati, Farkas Gabi, Berényi György, Angyal János és mások — vendégszerepeltek Nagyölveden. A közönség megismerkedett a világhírű füttyművésszel, Hacky Tamással is, aki megnyerte a közönség tetszését. Az együttes méltán aratott nagy sikert a táncdalfesztivál legszebb melódiáival. Imre Rozália, Farnad Távirat Szináról: UBORKASZEZONBAN, KIRÁLYNŐVÁLASZTÁS A Szinai Művelődési Ház a Kassai Művelődési Otthonnal, s a CSISZ járási titkárságával közösen jól sikerült cigánybált rendezett, műsorral egybekötve. A többi között fellépett Tahitka Gyuri, a jólismert népi elbeszélő, stb. A bálkirálynő-versenyben a zsűri 147 ponttal Horváth Ibolyát kiáltotta ki bélkirálynővé. „A megkoronázás“ ceremóniáját a járási pártbizottság dolgozója, Pillar »lvtárs vitte végbe. SMID, Szina Túrócmenti találkozó Első ízben került sor augusztus 6-án Lökösházán a Túrócmenti találkozóra (rimaszombati járás), melyet a CSEMADOK helyi szervezete, valamint a többi tömegszervezet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója tiszteletére rendezett. Az eszményi környezetben lefolyt találkozó (Gombaszög miniatűr másai) rendezőit minden elismerés megillet. Kitűnő teljesítményt nyújtott a rimaszombati „GÖMÖR“ népművészeti együttes. Különösen szép élményt nyújtott a bravúros „HUSZÁROSÁN“ és a temperamentumos CIGÁNYTÁNC. Az együttes énekkara is kitűnően szerepelt. A többi csoport szereplése azonban színvonal tekintetében alul maradt. Ugyanez mondható el a szavalókról is. Szinte illúziórombolóan hatott a csinos gömörújfalusi kislány kezében a nagy könyv, amelyből „előadott“ ... Sajnos, azt a rossz példát a többi versmondó kislány is követte ... A túrócmenti találkozó fénypontját Dráfi Mátyás, a komáromi Magyar Területi Színház művészének alkalmi fellépése képezte, aki szavalattal, valamint népdalokkal szórakoztatta a hálás közönséget. A rendezőség címére csupán annyit, hogy a jövőben megrendezendő találkozóra a tíz, illetve ötkoronás belépődíjnak megfelelő, az eddigitől tartalmasabb műsorról és legalább egy túrócmenti együttes szeretettBtéséről gondoskodjon, amely méltóképpen reprezentálja a Túróc mentét! Mert ilyen együttes is van ám! Csak utána kell nézni! HORVÁTH ISTVÁN, Otrokocs SZABAD FÖLDMŰVES 1967. augusztus 26.