Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-09 / 32. szám

Ünnepi ülés Dunaszerdahelyen Ünnepi ülésre jöttek össze a CSE­­MADOK járási vezetőségi tagjai, hogy megemlékezzenek a CSEMADOK meg­­­­alakulásának 20 éves évfordulójáról. A megnyitó után, melyet Gyurcsík József elvtárs, a CSEMADOK járási­­ elnöke s egyben a Városi Nemzeti Bi­­zottság elnöke tartott. Fél Miklós elv­­­­társ, a CSEMADOK járási bizottságá­nak vezető titkára, beszédében mél­tatta a CSEMADOK jelentőségét és azokat az eredményeket, melyet a CSEMADOK szervezetek értek el a du­­­­naszerdahelyi járásban. A beszédek után a CSEMADOK 30 alapító tagjának átadták a CSEMA­­DOK Járási Bizottságának 1­0 éves év­forduló alkalmából kiadott emlékér­mét. Húsz további alapítótag kapta a CSEMADOK elismerő díszoklevelét, s egyben tárgyi jutalomban részesül­tek. Az ünnepi ülésén részt vett a já­rási Nemzeti Front küldöttsége, amely a következő tartalmú levelet nyújtot­ta át: A NEMZETI FRONT LEVELE Engedjék meg, hogy a CSEMADOK 20 éves fennállása alkalmából szívé­lyesen köszöntsük az itt megjelent küldötteken keresztül a CSEMADOK járásunk területén működő helyi szer­vezeteinek tagjait. A CSEMADOK fennállásának 20. év­fordulóját különösen ünnepélyessé teszi az az elismerés, melyben ez év márciusában részesültek a bratislavai rendkívüli X. országos közgyűlésen, ahol ünnepélyesen átvették a Cseh­szlovák Szocialista Köztársaság elnö­kének határozata értelmében a ma­gas kitüntetést, a „Munka érdemren­det“. Ebből az alkalomból elismerésün­ket fejezzük ki és meggyőződésünk, hogy a Csehszlovákiai Magyar Társa­dalmi és Kulturális Szövetség, mint a Szlovákiai Nemzeti Front szerves része a jövőben is nagymértékben hozzájárul a szocialista kultúra ter­jesztéséhez és az itt élő nemzetiségek békés együttműködéséhez. További munkájukban arra töreked­jenek, hogy megértésre találjanak a szlovák népnél és szoros összmunká­ban keressék azt, ami erősíti a nem­zetiségek egységét hazánkban. Cseh­szlovákia Kommunista Pártja vezeté­se alatt. Össztársadalmi problémáink meg­oldása érdekében közös célunk, hogy valamennyien becsületes és odaadó munkával segítsük hazánk fellendíté­sét. Ehhez a munkájukhoz kívánunk sok sikert és egészséget. KULTÚRA, tévedések, tragédiák adni az egységek törzskarainak. A tá­bornokoknak igyekezniük kellett. Az idő sürgetett... Január végén tudomást szereztem Jamaguti japán haditengerészeti at­tasé és a mi népbiztosságunk külügyi osztálya vezetőjének érdekes beszél­getéséről. Jamaguti éppen akkor tért vissza Berlinből, és mindent elköve­tett annak érdekében, hogy a nép­biztosságon fogadják. A külügyi kap­csolatok osztályán bizalmasan be­szélt berlini benyomásairól: nek — A németek nagyon elégedetle­Olaszországgal — mondta. — „Darázstársuk“ szégyent vallott. Jamaguti, az olasz hadsereg görög­országi vereségére gondolt. Mussolini arra számítva robbantotta ki ezt a háborút, hogy a Balkán-félsziget nagy részét könnyen elfoglalja. Igye­kezett megelőzni Hitlert, aki szintén fente a fogát a Balkánra. De Musso­lini túlbecsülte saját erejét. A kis Görögország hősiesen ellenállt, és az olasz hadsereget mélyen beszorította Albániába. Az olaszok sokáig veszte­geltek ott, s nem volt erejük változ­tatni helyzetükön. — És a németek hogyan szándék­­szanak segíteni az olaszoknak? — kérdezte a külügyi kapcsolatok osz­tályvezetője. — Hitler másutt keresi majd a megoldást — jelentette ki Jamaguti. — Keleten ... De azonnal magyarázni kezdte, hogy elsősorban a tengerszorosok és az angol gyarmatok elleni hadjára­tokról van szó. Nyilvánvaló volt, hogy meg akar bennünket téveszteni, mondván: ne nyugtalankodjatok amiatt, hogy Hitler Bulgária felé igyekszik, titeket nem akar bántani. Ekkor azonban elszólta magát: — Nincs kizárva az sem, hogy ös­­­szeütközésre kerül sor Berlin és Moszkva között. Január 30-án erről a beszélgetésről jelentést tettünk K. I. Vorosilovnak, a Népbiztosok Tanácsa elnökhelyet­tesének. Az idő tájt külön irattartó­ban összegyűjtöttem minden apró, de a németek viselkedését illetően gya­nús értesülést, hogy alkalomadtán személyesen jelentést tegyek róluk Sztálinnak. A fontosabb tényekről írásban tájékoztattuk őt. Február elején néhány hírt kap­tunk arról, hogy Burgasz és Várna bolgár kikötővárosokba német külö­nítmények érkeznek parti tüzérségi fegyverekkel és légelhárító ágyúkkal. Február 7-én erről írásban értesítet­tem J. V. Sztálint. A Haditengerészeti Vezérkar közle­ményeiben egyre gyakrabban jelen­tek meg a hírek a németek finnor­szági, romániai és bulgáriai hadmoz­dulatairól. Ezeket a jelentéseket min­den nap továbbítottuk a fővezérkar­nak. De mindaz, amiről mi, tengeré­szek tudomást szereztünk, csupán a tengerre, a kikötőkre és a partokra vonatkozott. A Fővezérkarnak nyil­ván több — más forrásokból szerzett — értesülése volt. 1941 januárjának végén a K. A. Me­­reckovval, a fővezérkar parancsno­kával folytatott beszélgetésem során megértettem, hogy a Nemzetvédelmi Népbiztosságnak nagy gondot okoz a határokon uralkodó helyzet. A kéz­zelfogható tények kikényszerítették egy olyan fontos utasítás kiadását, amely a körzetek és a flották pa­rancsnokainak figyelmét Németor­szágra, várható ellenfelünkre irá­nyítja. Az utasítás február 23-án jelent meg. Természetesen későn, a hábo­rúig már csak négy hónap volt hátra. De ilyen rövid idő alatt is sokat le­hetett volna még tenni. Csakhogy míg a rendelet elkészült, leváltották a Fővezérkar parancsnokát; Mereckov helyére G. K. Zsukov került. Sem a kormány, sem a Fővezérkar nem el­lenőrizte, hogyan teljesítik a paran­csot az alakulatoknál. S mivel a fen­tiek ismerték a központ hűvös ma­gatartását, ők sem igyekeztek. Február végén és március elején a német repülőgépek ismét többször megsértették a Szovjetunió légiterét. Meglepő szemtelenséggel repültek, már nem is titkolták, hogy fényképe­zik a katonai objektumainkat. A flottaparancsnokok izgatottan jelen­tették, hogy a hitleristák vizsgálgat­­ják fő támaszpontjainkat. „Mit te­gyünk?“ — kérdezték tőlem. Javasoltam a Tengerészeti Vezér­karnak, adjon parancsot a flották­nak, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül tüzeljenek minden kémrepülő­gépre. 1941. március 3-án ki is adták az utasítást. Tüzéreink március 17-én és 18-án Libavánál néhányszor tüzet nyitottak a német repülőgépekre, me­lyek később a Fekete-tenger észak­­nyugati térségében bukkantak fel, szintén felderítő célból. Egy ilyen in­cidens után Sztálin elé hivattak. Nála volt Berija, rögtön tudtam, honnan fúj a szél. Azt kérdezték tőlem, mi­lyen felhatalmazás alapján lövettem a kémrepülőgépekre. Próbáltam megmagyarázni, de Sztá­lin a szavamba vágott. Szigorúan megrótt és elrendelte, hogy paran­csomat azonnal vonjam vissza. Kény­telen voltam utasítását teljesíteni. A Tengerészeti Vezérkar április 1-én új parancsot adott ki: „A tüzet be­szüntetni. Szükség szerint vadászgé­peket kell kiküldeni, hogy leszállásra kényszerítsék az ellenséges repülő­gépeket.“ Az eredményt nem volt nehéz meg­jósolni. A németek, amikor észrevet­ték, hogy kíméletesen bánunk velük, még kihívóbbak lettek. Ellenséges magatartásuk, légiterünk gyakori megsértése nyugtalanságot váltott ki a matrózok és a parancsnokok kö­zött. A flották politikai jelentéseiben egyre gyakrabban esett szó a legény­ség „kedvezőtlen emberek izgatatlan hangulatáról“. Az beszéltek a há­borúról, és csodálkoztak, miért nem hoz a kormány kellő intézkedéseket. (Folytatjuk.) P. O. HvIEZDOSLAV EMLÉKTÁBLA BALATONFÜREDEN Testvéri barátságunk egyik jelképe A nemzetek baráti közeledésének, kölcsönös megbecsülésének, együtt­élésének elmélyítése iránti igyekezet szelleme hatotta át a napokban Ba­­latonfüreden P. O. Hviezdoslav szlo­vák költő emléktáblájának felavatási ünnepségeit. A magyar „tenger“ partján, a fü­redi SZOT szanatórium árkádsora alatt zajlott le a meghitt ünnepség. Az SZLKP Kelet-Szlovákiai Kerületi Bi­zottsága Ideológiai osztályának veze­tőjével, Ján Novitzky elvtárssal népes küldöttség érkezett hazánkból: Ján Fábián, az ólublói járási nemzeti bi­zottság alelnöke, Horváth Sándor, a magyarországi csehszlovák nagykö­vetség kultúrattaséja, Gyüre Lajos költő és Podolín város nemzeti bi­zottságának több tagja. Magyar rész­ről Baski Sándor, a Veszprém megyei tanács végrehajtó bizottságának el­nökhelyettese, Pandur Sándor, a vesz­prémi Járás tanácselnöke, a helyi tanács- és pártszervek képviselői és az Idegenforgalmi Hivatal dolgozói jelentek meg az ünnepségen. A vendégeket Elek Miklós, a köz­ségi művelődési otthon igazgatója kö­szöntötte, majd dr. Kaiser Géza, a Hazafias Népfront balatonfüredi bi­zottságának elnöke mondott beszédet. — Irodalmi emléktárunkban a szlo­vák nép egyik legnagyobb költőjének emléktábláját helyezzük most el, — mondotta —, aki verseiben a két nép sorsközösségéről vallott, akinek Pe­tőfi Sándor volt a példaképe. Hviezdo­slav dicsősége ragyogjon nálunk is, a magyar csillagok között... Ezek után Bodor Tibor, a budapesti Madács színház kitűnő művésze meg­rázó erővel tolmácsolta Hviezdoslav: „S nem lesz több elnyomott“ és az „Óda Petőfihez“ című verseit, melyek­hez a szlovák poéta a mottót is példa­képeitől, Adytól és Petőfitől válasz­totta. A versek alapgondolata a test­vérbéke, mely „új parancsot ad“. Ez a parancs így hangzik: „Legyen min­den nemzet testvér!“ A két nép élet- és sorsközösségé­ről, testvéri barátságáról szólott a csehszlovák nagykövetség kultúratta­­séja, Horváth Sándor. Hangsúlyozta, hogy Hviezdoslav örökre belevéste nevét a szívekbe. Világszabadságot akart ő is, akárcsak Petőfi. Nemcsak a saját népének elnyomása ellen, ha­nem mindenféle elnyomás ellen har­colt. A szónok József Attila „Rendez­zük végre közös dolgainkat“ verssorát idézve célzott a baráti küldöttségek kölcsönös látogatásaira, a két nép kulturális együttműködésére. Az ezzel kapcsolatos szerződéseknek teszünk eleget, amikor a podolíni Krúdy Gyu­la emléktábla után Balatonfüreden sok ezer csehszlovák turista is tapasztal­hatja a barátságot ápoló gesztust. — Legyen ez az emléktábla a mi testvéri barátságunk egyik jelképe — mondotta Horváth Sándor. — És most ez az alkalom kötelességünkké teszi, hogy a politikáról is beszéljünk. Or­szágunkban a kommunisták hivatot­tak hogy közös céljainkhoz hűek tud­junk maradni, hogy pártjaink szoros egységben harcoljanak a békéért, a kivívott szabadságért. Hviezdoslav költői munkásságát, életét, pályafutását Ján Fábián, az Ólublói Járási Nemzeti Bizottság al­elnöke ismertette szlovákul. Beszámo­lóját magyar nyelven Gyüre Lajos szlovákiai magyar költő tolmácsolásá­ban a közönség lelkesen fogadta. Ki­törő volt a lelkesedés, amikor Vörös­marty Mihály és Madarász Emil em­léktáblája között Hyiezdoslav bronz­emlékművéről is lehullott a lepel. Ez­után a szlovák és magyar küldöttségek képviselői koszorúkat helyeztek el. (kulik) Almágy festői szépségű ks község. Az oly sokszor megcsodált gömöri táj minden szépségét, minden jellegze­tességét magán viseli. Demográfiailag és táji megkülönböztetés szerint a barkók és palócok keverékének le­származottjai birtokolják a falut. Az aratás küszöbén jártunk itt s már jó­val a falu előtt szemet szúrt a falu fölött álló ősi templom levert vako­lata. Felhajtunk hát, hogy szemügyre vegyük e nem mindennapi templom javításának munkálatait. Senkit sem találunk ott, bár a falu lakói előző­leg már elmondották, hogy a héten régészek egy csoportja végzett a hely­színen ásatásokat. Vajon mit kerestek itt? A helyi lakosok véleményei meg­lehetősen eltérőek. Egyesek szenzá­ciós dologról áradoznak, mások csu­pán „régi vacakságokat“ említenek. Az ásatási mukálatoknál mindvégig jelenlevő Bácskai Barnabás lelkész pedig módfelett óvatos. Keveset mon­dott csak, azt is általánosan és ki­­mérten. Nagyvonalakban valamit a tem­plomról. Meg nem erősített és bizo­nyított források szerint az eredeti templom 1227-ben épült. Feltehetően négy komolyabb javításon, átalakítá­son ment keresztül. Az eredetileg ro­mán stílusban épült templomot a 14. —15. században körülkerítették (er­ről a most lefolyt ásatások során szereznek bizonyítékot). A történe­lem folyamán, a háborúk ugyan nem múltak el nyom nélkül a templom történetiben — lényegében mégis csupán 1960-ban került reflektorfény­be. Erről ma már az egész falu, sőt környék beszél, mint ahogyan az már lenni szokott, szenzációt szimatolva a lezajlott események mögött. Mi is történt 1960-ban? Agócs D. Viktor lakása előtt megjelent egy gépkocsi, melynek személyzete a múzeum em­bereinek adta ki magát. Egy csomó „értéktelen lim­lomért“ jöttek, s az öreg bácsi beleegyezésével felpakol­ták, s elvitték a „faszenteket“. Ma már minden kétséget kizáróan el­mondhatjuk, hogy nem a múzeum embere­i voltak, hanem közönséges műkincsrablók, akik valószínűleg ér­tékesítették a faragványokat, vagy­ „magángyűjtők“ kezére játszották azo­kat. Olyan feltevések is vannak (s talán nem is alaptalanok), hogy a szenteket megörökítő szobrokat, fa­ragványokat külföldre, a nyugatra csempészték. Hasonló feltevések alap­ján az eltűnt tárgyaknak óriási érté­kük lehetett. Ez természetesen attól függ, milyen korból származtak az eltűnt tárgyak. Érdekes, hogy a lopásra, mely ki­lenc évvel ezelőtt történt, mindmáig nem derült fény. Konkrétumok he­lyett itt is csak találgatásokra, ma­gánvéleményekre vagyunk utalva, hi­szen a közbiztonsági szervek szinte nem is tudtak az ügyről. Egyesek sze­rint külföldiek voltak, mások viszont csehországiakra, sőt környékbeliekre gyanakszanak. Egy dolog minden­esetre a laikusok előtt is világos: a hozzáértőknek kellett lenni (a temp­lomból más nem veszett el), ezen­kívül ismerősöknek — még ha idege­nek voltak is háttérben —, mert tu­domásuknak kellett lenni a volt he­lyi lelkész távollétéről. Közel egy év­tized után kutatni az eltűnt kincsek után enyhén fogalmazva kissé meg­késett dolog. Mi nem is valamiféle kriminalisztikára vállalkoztunk, csu­pán a templom és a köré fonódó le­gendák tisztázását szerettük volna kibogozni. Ebben kétségkívül a jelen­legi lelkész Bácskai Barnabás szol­gáltathatja az egyetlen hiteles tám­pontot. Ő, amint ezt már leírtuk, meglehetősen tartózkodó, bár ezt ma­ga sem titkolja — sok mindenről tu­domása van. A legutóbbi kutatás eredményeiről, az ott talált tárgyak­ról sem mondott sokat. Mi meg is értjük álláspontját, hiszen amint azt maga is elmondotta, kilenc éve kutat levéltári okiratok után, s nem sze­retné anyagát, felfedezéseit minden szempontból hitelesítést nem nyerve, a közvélemény tudomására adni. Ér­deklődésünkre csak annyit mondott, hogy a kutatások IV. Béla koráról és az előző időszak kultúrájáról tanús­kodnak, de szenzációs eredményekre nem igen lehet számítani. Az egyete­mes magyar történelem és kultúra szempontjából viszont kétségtelenül értékes, eredményes volt a kutatás. Amint magunk is láttuk, valóban nem lehet valami atraktív, szenzációs­ ízű eredményeket várni, egy dolog min­denesetre tanulságul szolgál majd. Elődeink által féltve őrzött, kultúrán­kat bizonyító kincseinkre a jövőben sokkal jobban kell vigyázni. Amennyiben ez módunkban áll, a közeljövőben még visszatérünk templom történelmére, s a nemrég a lezajlott kutatás hivatalos eredmé­nyeire. Hacsi Attila A REJTÉLYEK TEMPLOMA Szépség, fiatalság *» *5? ■m Mit ■3•g.o3 _2o *elfc: :£?< » . •T3 n­c* a £ • S31% &030­ p0N mto35‘XNO* to130 MASA HALAMOVÁ: Szerelem Csak egy szót szeretnék felírni csillagbetűkkel az égre, magasan a kék messzeségre, hogy senki ne tudja elérni. Hogy maradjon mindig tiszta, ne szennyezzék sárral, szavakkal, szeretném felírni arannyal az űrbe, hol a távolság felissza: SzeretekI Fordította: K. L. OK 3BOEA

Next