Szabad Hazánkért, 1953 (1. évfolyam, 1-11. szám)
1953-12-01 / 11. szám
MIKSZÁTH KÁLMÁN: Jöjjön be a következő tanú! Nagy, hórihorgas embert tuszkol be az ajtón a hajdú, széles szíj van a derekán, gavalléros öt csattal. Hímzett hasmna lóg a vállán s újdonatúj bocskor kunkorodik a lábain fehér szíjakkal. Nini, ni, hisz ez a Macskási István uram tót csésze, aki engem diákkoromban megzálogolt, mikor a kukoricájukban vadásztam. Szemeim zöldes karikákat vetettek. Elfelejtettem, hogy bírói széken ülök. Nem csoda, hiszen még csak huszonhárom éves voltam. Eszembe jutott fölháborodásom, ami akkor elfogott, mikor a tölténytartómat elvette. Öt éve annak, de egy tekintet a csősz arcára egyszerre elfujja az idők pernyéjét s a bosszú érzete a régi erővel nyargal az ereimen. Vézna fiúcska voltam öt év előtt, s mikor meglökött, elszédülve estem hanyatt a földön. — Hogy hívnak? — kérdem tompán. — Vrana Mihály, szolgálatjára — mondd az óriás tiszteletteljesen! — Lépj közelebb. Közelebb jött félénken, ünnepélyesen, mintha a templomban lépkedne. (Bezzeg otthon, a te pusztádon nem féltél, hanem nyers és vakmerő voltál, ugye?) — Hány éves vagy? — Huszonkilenc. — Nős, gyermekes? — Nőtlen. — Voltál már büntetve? — Nem voltam. (Nohát majd leszel mingyárt. Hiszen megvan arra nekünk a rendes metódusunk.) — Tanúnak vagy megidézve Vrana Mihály a Gyurgyik kontra Macskási ügyben, az eskü szentsége alatt felelsz a föltett kérdésekre. — Igenis, kérem alásan — mondd Vrana jámboran, hosszú, sárgás haját hátrasimítva. — Nem vagy kapatos? — Nem vagyok. — Nekem úgy rémlik. Jöjj még közelebb, lehelj rám. Ez a ,,lehelj rám“ volt a mi privát hatalmunk, ami már meg nem fért a viceispán kezeiben s amit a szolgabíró is nekünk esküdteknek adott át, hogy mulassunk vele, Vrana rám lehelt. Olyan tiszta szája volt, mint a ma született gyereknek, s pálinkaszag éppen nem csapta meg az orromat. De mindegy. Vranának azért vesznie kellett. — András — kiáltám a hajdúnak. — Tessék parancsolni, esküdt úr... — Vigye be ezt a részeg fickót, hadd aludja ki a mámorát holnap reggelig. Vrana mennyre földre esküdözött, hogy egy hete nem látott italt, de hát hova apelláljon: a királyi tábla messze van innen, hogy felülszagollja a száját. Bíz azt bevitték a kis megyeház börtönébe. — Hadd jöjjön a következő tanú. Egész estig dolgoztam a Gyurgyikügyben. Mert a törvénykezés ránk, fiatal, könnyelmű fiúkra volt hagyva. Derék főszolgabíránk csak a közigazgatással törődött, de ennek ágazatai közül is, úgy látszik, azt választotta kti magának, hogy ő a részeg emberekre fog vigyázni, s e tekintetben igazi specialista volt. Ha a hidak karfája megromlott, bosszankodva kiáltott fel: „Rögtön meg kell csináltatni, nehogy valami becsípett ember erre jövet lepottyanjon a hídról.“ Ha a kocsiszínek szelelő lyukain át ősi szokás szerint kitolták faluhelyeken a szekerek rúdját, az is a szemét szúrta: „Le kell fűrészelni a rudakat, nehogy valami szegény részeg ember megüsse magát bennök.“ Ha a kisebb megyeház udvarán, ahol hivatalunk volt, fölszakadt egy-egy kő, az öreg legott A RAJZOK PAP KLÁRA MUNKÁI