Szabad Hazánkért, 1953 (1. évfolyam, 1-11. szám)

1953-10-01 / 9. szám

— Nem! Én csak úgy... — vá­gott a fiú szavába villogó tekintet­tel — csak divatból, vagy mit tu­dom én? Vedd tudomásul, én sok­kal előbb határoztam el, hogy ta­nárnő leszek, mint te, hogy katona! Én, amióta az eszemet tudom, ta­nárnő akarok lenni. Igenis! Nahát! Marika kifakadása olyan kedves, olyan mélyről jövő, gyerekesen hi­valkodó volt, hogy János önkényte­lenül is elmosolyodott. Megsimo­gatta, úgy nyugtatta, mint a durcás kislányt. — No, jól van, jól! Ha egyszer úgy érzed, akkor majd csak meg­oldjuk valahogy. Ha igazán szeretsz, akkor ... akkor megoldjuk. Jó? Mit civakodunk? Úgyis a feleségem le­szel előbb, vagy utóbb. Vagy nem? — Dehogynem! — szakadt ki hir­­telenében Marikából a beleegyezés. — No látod. Ez a fontos. Tudtam én ezt. Ezért is hoztalak ide. Mielőtt összeházasodunk, be akarlak mutatni a szüleimnek. A lánynak szinte elállt a lé­­lekzete, úgy bámult a fiúra dermedtem — A szüleidnek? Itt? — Helyesebben neked a szü­leimet, hogy jobban meg­értsél. Marika csak csodálkozott rá értetlenül. Tudta, hogy nem élnek János szülei. Mi tör­tént? Mit akar? És fürkészte kissé ijedten. De a fiú tekin­tete cseppet sem volt zavaros, inkább komoly, még komo­lyabb, mint máskor és nagyon ünnepélyes. A hangja is elfo­­gódottan csengett. — Amikor megölték apámat, anyám elvitt a sírjához. Megálltunk a kis földkupac előtt. Anyám, az én drága jó anyám soká állt ott szót­lanul. Könnye már nem volt, imád­kozni nem szeretett, szavak nem jöttek ajkára, csak hallgatott soká, tán órahosszat. Egyszerre sarkon fordult váratlan, hirtelen, megra­gadta a karomat és szinte rohanva vonszolt ki a temetőből. Villamosra szálltunk, majd másikra, harmadik­ra és — ha jól emlékszem — még egyre. Egész úton nem tudtam sza­vát venni. Azután leszálltunk ott, ahol most mi és idejöttünk. Itt ezen a helyen beszélte el anyám először „eljegyzésük” történetét. Most is hal­lom, ahogy akkor megszólalt:­­„Itt volt a mi eljegyzésünk az apáddal, fiam. Itt voltunk mi olyan igazán boldogok, mint soha senki még ezen a világon. Olyannak aka­rom megőrizni, mint amilyen itt volt akkor és úgy emlékezz rá te is, fiam. Büszke volt, mint a tölgy, kemény, mint az acél, jókedvű, mint a tavasz.” — Azután az ölébe fogta a fejem és mesélni kezdett.­­.. EZERKILENCSZÁZHUSZONH­AT­BAN történt egy csodaszép, alkony­ba hajló május délután. Kocsis Vica megpakkolt kis kosa­rával jóval a megbeszélt idő előtt ért a tölgyfához. Ahogy rátalált, rög­tön letelepedett a tévében. Jól esett az ülés. Ugyancsak elfáradt, hiszen vagy három órát gyalogolt kerülő utakon, ahogy meghagyta az apja. Kinyújtotta lábait, karjait hátra­dobva megropogtatta hátát, azután nekidőlt a fának és várt. Egy fű­szálat tépett, azt rágicsálta. Kissé izgatott volt. Talán maga sem tudta, hogy az első illegális találkozó miatt, vagy azért, mert Vele fog találkozni, Réz Gáborral. Ült és hallgatta a feje fölött vi­­dámkodó madarakat, a körülötte zümmögő bogarakat és ha levél zör­­rent, talpra ugrott, felágaskodott, s a bokrok közé fürkészett, majd csaló­dottan visszaereszkedett a fa tövébe. Vagy tízszer ugrott fel és ugyanany­­nyiszor ült vissza, amikor végre épp ellenkező irányból, mint ahonnan várta, lihegést hallott. FELPATTANT és a fa mögött, a bokrok között megismerte Gábort. — Psz .. psz ... — szólt felé a fogai között és integetett. Gábor egyre hátrafelé pislogva odajött hozzá. Nagy fújtatva megállt mellette és kezet nyújtott. — Csakhogy itt vagy — rebegte Vica, s aggódva figyelte a fiú tekin­tetét. — Régóta vársz? Gábor most egész szembe fordult vele, felemelte az állát és biztatón rámosolygott. — Szívesen várlak — pirult el Vica és észre sem vette, hogy a fiú tenyerében felejtette arcát. — Nagyot kerültem. — Ülj le! Fáradtnak látszol. Va­lami baj van? — Semmi, semmi! — és leül. — Azt mondtad, „nagyot kerül­tem”. Miért? — faggatja Vica, mi­közben mellé telepedik. — Követett valaki? — Dehogy! — legyint a fiú, majd a fejét rázza, homlokát ráncolja, s miután megcsillapodott lihegése, folytatja magyarázva. — Nem hi­szem, hogy követtek volna de jó, ha mindig úgy hisszük. Ha észak felé van dolgom, délnek indulok, ke­resztül surranok kis utcákon, átjáró­­házakon, villamosra szállok épp el­lenkező irányba. Mikor azután a legjobban robog, leugrom és... — Jaj! — szisszen fel rémülten Vica és anyáskodó szigorral fordul a mosolygó fiúhoz. — Azt ne tedd! A múltkor láttam egy embert... még rágondolni is szörnyűség! ígérd meg, kedves, hogy többet soha! Gábor felnevet. Neveti Vica ijedt tekintetét és nevet benne a boldog­ság, hogy így aggódik miatta ez a kedves kis­lány, ez az új elvtárs, ez a nagy szerelme. ölébe vonja hát, kisimítja szemébe hulló rakon­cátlan haját, s úgy kérdezi nagy gyönyörködéssel: — Vica-cica! Féltesz? — és meg­csókolja. Vica csókra csókkal, kérdésre kér­déssel válaszol. — Még kérded, hogy féltelek? Szeretlek ... és akit szer­etünk ... Mondd, gondolsz rám te is sokat? Mert nekem mindig csak te, te ... te ... — Mindig csak rám gon­dolsz? És hogyan? Szerelem­mel? — Jaj! — Vica hirtelen ki­kapja magát ölelő karjaiból és felugrik. — Mi baj? — és már talpon van Gábor is. A lány tenyerébe fogja fél arcát és úgy csóválja a fejét. — MAJD ELFELEJTETTEM a legfontosabbat! Sütöttem ne­ked krumplispogácsát, mint a mesebeli vándornak — és nagy igyekezettel bontani kez­di kosarát és már kínálja is két marokkal. — Ez a legfontosabb? — Gábor elneveti magát és megköny­­nyebbülten ereszkedik vissza a földre. — No! Ne keresd magad! — és biztatja szaporán, kínálja kedvesen. — Enni kell! Kell hogy erős legyél, hogy bírjad a fáradtságot! Vegyél csak vegyél, mind neked hoztam — és nagyon is ügyeli, nehogy egy percre is pihenjen a szája, míg egyszer csak megszólal: Gábor! — No? — nyel egyet a fiú. — Kérni szeretnélek valamire. Ígérd meg, hogy megteszed. — Csak nehogy a göncölszekeret kívánd! — és Gábor most már ké­­tezés nélkül tömi magába a pogá­csát. — Mikor ettél utoljára? — kérdezi Vica önkéntelen szánakozással. — Nagyon falok? Hát tegnap dél óta... de mi a kívánság? — A kívánság? Szóval te, amikor legutóbb találkoztunk, egy hete ... Milyen hosszú nét volt! Neked is? — Négy nap elszaladt, mert akadt munkám, volt mivel töltsem a na­pot, de a másik három egy évnek tetszett valóban. Te, Vica! Ha most sem bököd ki, mit kívánsz én ... — Mondom, mondom, hiszen ... de megteszed! Megígérted! — Csak hallhatnám már! — Te azt mondtad akkor, hogy ...20

Next