Szabad Hazánkért, 1955 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1955-01-01 / 1. szám
NŐK Hiába mondaná a munkától iszonyodó, a csillogó és híg regényekben elmerült Huxley-rúgta nő, kinek feje mint olcsó kerámia, falra függeszthető ideál-torzképi trafikban kapható kegytárgy — hiába mondaná, hogy messze és mélyen mögötte áll a keleti nő. Bazanova, az Akadémia tagja nem hinné el neki. Bazanova, akinek lánykorában még alkudoztak itt a lányra, mint a lóra, vagy pulykára, vagy kutyára, akinek lánykorában a feleség, kiért leszurkolták az apró összeget, még azt iskolát sem kapta meg — hol volt itt iskola ? — amelyet férje, kit ha más nem, a nap hold s a csillagok oktattak érdesen, de sok sugárral az élet dolgaira; mert az asszony szemébe elmosandó tányérként nézett még a napkorong is, a hold sarlója is húsába vágott s szemhéja alatt mint homokszemek, egyhangú napok homokszemei, fájtak a csillagok. És hiába mondaná a hangversenyterembe csak mint patak partjára lépő lány, ki a zenét valóján átcsobogni engedi. Rejtelmes mosolyú Hermés csecsemő Dionysost tart az ölében, a csöpp gyermek a nympha felé tárja repesve kezét, s egy másik nympha a másik oldalról fölibé hajtja kiváncsi fejét, felsőteste az óhajtás maga, hajlik előre, s két karját szemben nyújtja a szembetevő — jaj, de miért hátrál ugyanakkor? A két keze érted nyúl ki bor isten, s lám, ő maga visszariad. Arca ha adhatná csak a választ erre, de arcát kétezerötszáz év törte le, hordta tovább. Hogyha követni kívánod a sejtő félelem útját, túlsó oldalt is nézd meg e borkeverés: látod, a kis csecsemő fölserdült, áll a középen, állán (s nézd, thyrsust tart keze) sűrű szakáll, Hol van az églakók kalapos friss hírnöke, Hermés? ő maga hordja, az ősz gyermek, az égi mosolyt, ő maga áll a középen az agg és ifjú bor isten, egymaga nézi a két szépszemű nőalakot, hogy jobban az övé ez a zene mint nőtársáé az Ala-Tau tövében. Kuljas Bajszejtova, az énekesnő nem hinné el neki. Kuljas Bajszejtova, ki nem úgy lépett a zenébe, mint az előre odakészített fürdőbe, vagy a kert nyírott füvére, hanem mint ki vadállatokkal vív meg, vagy tüske tépte köntösében ér el keserves út után a kedveséhez: eladták, férje verte és a daltól bottal tiltotta el , s ő megszökött; s ezt is hiába tette volna, ha nem szökken egy nagyot az évszázad maga és most az Operában énekel, melynek helyén nemrégen még talán csak egy-egy elcsigázott karaván ájtatos dalnoka énekelt elmenőben. Hosszú és rövid és hosszú az út. Nem, nem vagyunk mi még a hegytetőn, a cél még messze, s egyenes utunk elé még zeg-zugos falak merednek. De én, a jövendő szerelmese, úgy esküszöm e szép, ferdén metszett szemeknek csillagaira, az ő barna szemük csillagaira, az ő karagandai s krigiz és üzbek társnőik szemének csillagaira, mint éji vándor, ki a szerelembe hisz, s ha kedvesének esküszik, a fönti fényeket tanúul hívja s útjelzőül is, kik nem nymphák már, de a bortól hátraszökellő mamnások, testük mondja el itt, mit az arc mondana el minekünk, az a túlsóoldali eltűnt arc, ama csöpp istent elfogadó alaké. Mert ezek itt lebegő táncban hőkölve nevetnek, féltükben kedv gyűl és mosolyukban iszony. „Ej-haj — eképpen szól testük — nem tréfa e csöppség dús adománya, a fürt s nedve a szívkavaró! Ej-haj, igen nagyon óhajtunk vele elkeveredni, ej-haj, félj tőlünk, míg vele töltekezünk, mert félünk mi magunk mi magunktól s tőle, de többé el nem eresztjük, mert el nem ereszt, röpülünk. Szállsz-sodródsz magad is rohanó csapatunkkal, akárki légy, ki oly körből mersz ki magadnak italt, melyet karcsú bokánk topogós tánccal koszorúzott, szállsz-sodródsz magad is, merj ki akár sürü bort, mely feketén csillog s ki-kifogy, vagy a messzeható szent művészet nedvét, fogyni tudatlan italt.“ GÖRÖG VÁZA A PUSKIN MÚZEUMBAN Az Alma-Ata-i tanácsház, az előtérben a Luganszkij-szobor. ALMA-ATA FŐTERÉN „A Szovjetunió minden hétszeres hősének, szülőföldjén kell szobrot állítani Kormányhatározat Nem rég halott hős szobra áll e téren a csillogó, kemény, de könnyűröptűdó bundájával fedett szép tanácsház előtt. Luganszkij ő, a repülő, ki nemcsak hogy harminchét fasiszta támadó gépet lelőtt, de harcos még ma is. Körötte város lélekzik, növekszik. S az úttörők csapatja, kik közül nem egy raj már az ő nevével ékes, gyakran jön róla, szobrához, beszélni. De nemcsak róla, hanem vele is. Mert ellátogat ő e térre is. És együtt örül itt a gyermekekkel a kivívott s vívandó diadalnak; a szobrát gyakran megtekinti kedvvel, s utána vacsorára hazaballag.