Szabad Ifjuság, 1954. április-június (5. évfolyam, 77-153. szám)

1954-06-02 / 129. szám

VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! A DISZ V. ÉVFOLYAM 129. SZÁM KÖZPONTI VEZETŐSÉGÉNEK Szerda, 1954 június 2 LAPJA ÁRA 40 FILLÉR Parasztfiatalok, diszisták! Szakszerű, gondos növényápolással harcoljatok a jobb termésért! A lelkiismeret ébresztői A reménység tavasza — így jellemezte a nemzetközi helyzetet egy évvel ezelőtt a Béke Világtanács emlékezetes budapesti ülése. Ez a reménység azóta megizmosodott és szélesen árad a földön. Koreában létrejött a fegyverszünet, a berlini értekezleten „megtört a jég”, megkezdődtek a tárgyalások s a genfi értekezleten jelenleg is folytatódnak, vannak biztató jelek egy esetleges indokínai tűzszünet lehetőségére. Vagyis összegezve: a nemzetközi légkörben kétségtelenül bizonyos enyhülés következett be. Ez az enyhülés azonban nem valami magától következő, vagy automatikusan ható tényező. Minden eredményt, a legcsekélyebbet is a népek kemény békeharcával kellett kivívni. Az amerikai vezetőkörök és kiszolgálóik megpróbálják ugyanis visszaforgatni az idő kerekét s az enyhülés egét zivatarokkal és villámokkal borítani. Erre vall, hogy miközben Génfben kénytelenkelletlen a tárgyalóasztal mellett ülnek, nem egy erőfeszítést tesznek az indokínai tűz kiterjesztésére, újabb támadó tömbök összekovácsolására. S erre vallanak a hidrogénbomba-kísérletek, az a politika, amit úgy neveztek el a népek, hogy hidrogénkalózkodás. Érdemes egy kicsit időzni ezeknél a tényeknél. A hidrogénbomba kifejezetten tömegpusztító fegyver. A Basler Nachrichten című svájci lap néhány hete idézte egy amerikai tábornok szavait, aki maga sem tagadta, hogy a hidrogénfegyvert semmiképpen sem lehet az egymáshoz közel fekvő frontvonalakon használni, hanem kizárólag a hátországban. Nem lehet tehát csatát nyerni vele, legfeljebb ártatlan áldozatokat pusztítani. Használata ugyanakkor fenyegeti az emberiség nagy kultúrcentrumait, a legkülönbözőbb országok fővárosait, az egész emberi civilizációt. Ezek után mindenki előtt világos, hogy a Béke- Világtanács legutóbbi berlini rendkívüli ülésszaka, amely az elmúlt hét péntekén fejeződött be, miért állította munkája középpontjába a tömegpusztító fegyverek eltiltásának követelését. A japán hajósok nyugodtan akarnak halászni az óceánon, az ausztráliai városok lakói nem akarják rádióaktív esőtől félve kémlelni az eget, s a világ minden népe békét, megegyezést akar. A Béke- Világtanács berlini határozatai tehát ismét leszögezték: a legsürgősebb, elsőrendű feladat egy olyan nemzetközi egyezmény megkötése, amelynek aláírói kötelezettséget vállalnak, hogy nem alkalmazzák az atom- és hidrogénfegyvereket. Ez maga nem új követelés, mégis, a jelenlegi békeharcnak van egy új, igen figyelemreméltó sajátossága. E követelés — amelynek szükségességéről az elmúlt hetek eseményei győzhettek meg minden gondolkodó embert — olyan széleskörű visszhangot támaszthat, mint még eddig a békemozgalom egyetlen jelszava sem. Valóban vannak és lehetnek világnézeti, meggyőződésbeli különbségek, de kommunistának és katolikusnak, szocialistának és konzervatívnak, newyorkinak és moszkvainak egyaránt érdeke, egyaránt elsőrendű követelése, hogy eltiltsák a tömegpusztító fegyvereket. A lehetőségek tehát hallatlan, szinte korlátlan mértékben kitárultak, és a béke harcosainak ki kell használniok ezeket. Amikor az olasz parlamentben néhány héttel ezelőtt javaslatot nyújtottak be a tömegpusztító fegyverek elítéléséről, egyetlen képviselő sem merte ellene adni szavazatát. Az egyházi élet több vezető személyisége, akik eddig nem igen adták tanújelét demokratikus gondolkozásuknak, nyilván az egyszerű emberek erős követelésére szintén állást foglaltak. A kultúra kiemelkedő alakjai közül többen, akik eddig a szervezett békemozgalomban nemigen vettek részt, egyre inkább bekapcsolódnak a közös erőfeszítésbe. Hogy csak néhány példát említsünk: Thomas Mann elítélte a hidrogénfegyvert, Jean-Paul Sartre Moszkvába utazott a szovjet kultúra tanulmányozására, Chaplin köszönettel vette, hogy neki ítélték a Nemzetközi Békedíjat, és ennek öszszegét három városnak: Londonnak, Genfnek és Bécsnek ajánlotta fel a békés élet céljait szolgáló intézményekre. A tömegpusztító fegyverek elleni harc tehát újabb tízes százmilliók bevonására ad alkalmat a békeharcosok közé és lehetővé teszi, hogy még inkább elszigeteljük a vérontás megszállottjait. A nemzetközi békemozgalom ez új, nagy feladatok megvalósításában számít ránk is, valamennyiükre. Vannak még nálunk is kihasználatlan lehetőségek, új erőket kell bevonnunk a békeharcosok soraiba, a már ott küzdőket még aktívabbá tenni. Népünk egységes örömmel, helyesléssel fogadta azokat a szavakat, amelyeket Rákosi elvtárs mondott kongresszusi zárszavában, a BVT határozatával kapcsolatban: „...a magyar dolgozó népre mindig bizton támaszkodhatnak ott, ahol a béke nagy ügyének megvédéséről van szó”. A BVT berlini határozata, a tömegpusztító fegyverek ellen kialakuló nagy mozgalomra utalva, megállapította: ébred a világ lelkiismerete. Váljunk mi is e lelkiismeret harcos ébresztőivé! „MINDENKI A HATÁRBAN VAN!“ Tovább folyik a fiatalok kongresszusi versenye a szentesi Felszabadulás tsz-ben Csendes, kihalt a tágas irodaház. Magában ül a könyvelőlány, hogy elmondhassa a telefonon, vagy személyesen érdeklődőknek: „mindenki a határban van". Az elnök asztalán nyitott újság fekszik, benne Rákosi elvtárrs beszéde. A termelőszövetkezetekről szóló rész csaknem minden sorát gondosan aláhúzta valaki. A másik helyiségben a falon két nagy fölfelé törő grafikon. Egyiken „A szentesi Felszabadulás-tsz termésátlagai 1952—1953-ban” (tavaly). Tizenhétmázsás búza, huszonegymázsás árpa, huszonnégymázsás rizstermést mutat a tábla. Megmutatja, hogy a tavalyi évben 133 mázsa cukorrépát takarítottak be egy holdról. Mellette ott magasodik az idei évre tervezett terméshozam, kereken 150 mázsa! De többet akarnak termelni kukoricából is, többet a tavalyi 21 mázsánál. A másik ábrán az egy főre eső munkaegység büszkélkedik, amely tavaly elérte a 296-ot! Az aláhúzott kongresszusi beszámoló, a betervezett magas termésátlagok és az üres irodaház nagyon is összefüggően egy dolgot magyaráz: A szentesi Felszabadulás-tsz az idén még többet termel, s a tagok mégjobban fognak élni. Ezért ez a nagy igyekezet is, ezért dolgoznak most a földeken. A tsz ifjúsága pedig mindemellett azt tűzte célul, hogy a többtermelés, nagyobb jövedelem mellé megtartja a városi DISZ-vándorzászlaját, amelyen aranybetűk hirdetik, hogy a Felszabadulás-tsz DISZ-szervezete „kiváló munkával erősíti termelőszövetkezetét". Nehéz is megmaradni benn, a négy fal között. Mindenkit hív a határ, mindenkire vár a munka! S ha már mindenki kinn van a földeken, látogassunk el mi is oda, ahol a gazdag termés születik. A répaföldön Elmaradt a város, de beletelik egy jó óra, míg meglátni a tsz első répatábláit. Ötvenen is hajladoznak rajta, a férfiak hátát már sötétre sütötte a nap. — Merre az ifjúsági munkacsapat? — A herét gyűjtik — felelik. A hereföldön azonban már alig találat néhány fogatost. Lófogatú gerelyével kaparják össze az utolsó szál herét is. Az ifjúsági munkacsapat is továbbállott, valahol a derekegyházi határban egyelik a répát. Mielőtt továbbmennénk, még itt a répaföldön kiderül hogy az ifjúsági munkacsapaton kívül van a tsz-ben még jónéhány fiatal, akinek érdemes megnézni a két keze munkáját. Például — Csata Erzsi, vagy Szabó Sanyi, aki olyan elől jár, hogy azt sem hallja miről beszélnek a mögötte haladók. A brigádvezető nézi a munkáját, s csak ezuyit mond: — Túl ritkára se hagyd fiam. Húsz-huszonöt centire egymástól, úgy a jó. — Sanyi meghallgatja, aztán beáll a következő sorba. 150 mázsás répatermést terveztek, de lesz az több is, mert idejében és jól végzik el a növényápolást Odahagyva a kapásokat, az építkezés felé menet — juhhodályt, istállókat épít a tsz — a brigádvezető útbaejti a Zetorosokat is, a szentesi gépállomás traktorosait. Azok éppen a kultivátort „állítják be”. Ott áll mellettük az agronómus, György Ilona — tréfásan sürgeti a traktorosokat — s messziről üdvözli a brigádvezetőt. — Itt van ii! Megrohanják magukat a gépek. Adjanak munkát nekik, mert elviszem őket, vissza se jönnek többé. A kukoricásra rá lehet menni. — Nem lehet — ennyi a felelet. — De igen! Majd akkor engednék, ha ellepi a gaz, ha már ég a talpuk alatt a föld. Ismerem a céget... — Engem rosszul ismer — fordítja komolyra a beszédet Pista bácsi. — Tudom én, mikor kell. Most még nem, mert gyenge... — Hát nézzük meg együtt — kardoskodik az agronómuslány. Kimennek, megnézik. Az egyesség összeveszés nélkül is megszületett: hozzá lehet fogni. Győzött az agronómuslány. Aki mindenütt ott van Megtalálni mindenkit, csak az ifjúsági munkacsapatnak nehéz a nyomára jönni. Feltűnik az építőbrigád, közte egész csapat fiatal, jókedvűek, mint Vida Erzsi, erősek, mint az ifjú Balla, az elnök fia, szertelenek kissé. Némelyik komolytalannak látszik, de egy biztos: tudják mi a kötelesség. Az építőbrigád , befejezvén a napi munkát az építkezésen, testületileg kapát vesz a kezébe és segít. Egyszerre húsz sort is fognak. S haladnak jó tempóban. Várjon megelőzik-e az ifjúsági munkacsapatot? Nem, azt ugyan nem. Többen mondják ezt, de tényeket Török Jánosné mond, amikor este sötétedéskor — akkor hagyták abba a munkát — végre hozzájuk is elér a brigádvezető. — Az ifjúsági munkacsapat mai átlaga másfél munkaegység személyenként — számol be a fiatalasszony. Sokszor eléri a napi három munkaegységet. Csapatának tagjai a pártkongreszszus tiszteletére fogadtak kiváló munkát. Fejtrágyázásban, erdősítésben, a rizsgátaknál, a hereföldön, s most, a répaegyelésben is ez a fogadalom vezeti őket. A pártkongresszus után is tartják, sőt, talán most igazán. Hiszen sűrűsödik a munka, egyre több lesz. De elbírják. Nem bír annyit eléjük állítani a vezetőség, amennyit el ne végeznének. A tsz-ben a tavalyi átlagmunkaegység 296 volt. Az ifjúság jó munkájával hozzájárul ahhoz, hogy ez a szám emelkedjék. Ez méri legjobban az áldozatkész munkát, amely minden szövetkezetben a legdúsabb kamatokat adja: a több termést, a még jobb megélhetést. A sok fiatal munkájának láttán önkénytelen a kérdés: ki a vezetőjük. Ha ezt kérdezi valaki, Támadás Sándor DISZ- titkárt emlegetik legtöbben, aki mindenütt ott van, ahol segíteni kell a Fiataloknak. Nem túlzás ezt állítani? Nem bizony. Mert Támadás Sándornak nincs állandó munkacsapata. Egyik nap az egyikben dolgozik, másnap a másikba megy. Munka közben sok minden előjön. S a DISZ-titkár ott van. Segít, eligazít, s megmutatja mindenki előtt, hogyan kell jól dolgozni. Hogyan kell a munkaegység értékét a tavalyi 29,63 forint fölé emelni. Megmagyarázza, hogy a munkaegység értékét a benne fekvő odaadó munka növeli igazán. De ezt ma már tudja a tsz minden tagja. Tudják.... a pártkongresszus figyelmeztetett erre. K. I. öt község fiatalsága találkozott vasárnap Verpeléten. Találkozott itt, a szőlőhegyek hajlatain, a Tarna völgyében a májustól búcsúzó tavaszi kedv, a bimbózó szerelem, legények, lányok versengése ügyességben, erőben, szépségben, rekordok, új eredmények születtek (talán éppen vasárnapi ugrásával indult útnak egy kis legényke Egerszalókról vagy Demjéndről a világbajnokság felé); találkozott itt öt falu éneke, tánca; barátságot kötöttek (talán egy egész életre); találkozott Verpeléten öt falu fiatalsága, úgy mondjuk, ifjúsági találkozót tartottak. Kora reggel kezdődött. Az utak megtettek vendégekkel, gyalog, kerékpáron, szekérrel érkeztek, s feliratos kapu fogadta őket. Aztán megkezdődött a felvonulás. A napban fürdő falucska utcáin végig énekkel, zenével vonultak el falu diszistái. Legelöl öregek mentek, a fúvószenekar: rezesek, tíz trombita, kürt és dob. Az egerszóláti fiatalokkal főttek, talán példázatképpen is: mai művészetüknek, kultúrmunkájuknak milyen mélyek is a gyökerei. Mert ez a zenekar 1919-ben alakult, akkor, mikor az első proletárforradalom szabad, éltető levegője végig áradt az egész országban, eljutott a hegyek között búvó falvakba, a vasúttól, attól távol eső kis tanyákra is. Az akkori legények zenekart alakítottak. A diszisták meg hozták magukkal, az ő kultúr gárdájukat, vigasságukat kísérni. Délelőtt egymást követték a kultúrműsorok és a sportversenyek. A színpad gróf Sztárai Taszító volt kastélyának erkélye. A sportversenyek Taszító gróf fenyői, tölgyfáinak lombjai alatt zajlottak a parkban. Jó, homokos az ugrópálya, de előtte gödrös-gyepes a nekifutó. A távolugrás előtt ilyen beszédet hall az ember. — Szóláti nem is lesz? — Egy sem, mert ők most a futballhoz vetkőznek. Erre egy csizmás legény — az előbb táncolt — azt mondja: — Hát majd ugrok én. — Tudsz-e hosszút ugrani? — Én? Majd megpróbálom! És azzal Pusztai András lerúgja a csizmáit — nem hagyja Szólát becsületét veszni — és rajthoz áll, nekiindul, ugrik a deszkától, csak úgy erőből, de akkorát, hogy sokan megirigyelhetnék. De őt is lehagyják, mégpedig egy tökmagnyi gyerek. Majoros Jóska, csak úgy mezítláb szalad neki, dobbant — oly vékonyka ez a gyerek! — s mint egy kis szúnyog repül a homok felett. 4 méter! (Na még ugyanennyi, s kész is a világrekord, ideje meg van, hisz csak 11 éves.) Aztán a lányok! Nekik izgul a sok fiú. Főleg a nagy lányoknak. De itt is valahogy a kis copfosok a jobbak. Barát Éva 360-at ugrik, aztán 380-at. Már-már ő a nyertes. Ekkor egy kis szőke szalad neki. Szalad? Gurul, mert amolyan kis telt angyal. Angyal azért is, mert a dobbantásnál egyszerre csak „felszáll" és száll, szálló copfja repül utána, s lehuppan, ott, ahol még a homokot kislány lába nem érte. 4 méter ez is. A délutánt a futballmecsek tarkították. A földművesszövetkezet sátránál, meg a poharazgatások, egy-egy korsó sör, egy-egy pohár rizling, édes kesernyés, verpeléti indította a férfinépet, a nagylegényeket és az édesapákat. Mert délre a földekről — vasárnap is látni lehetett kapátokat — a szőlőkből, a verandák hűvöséből elindult mindenki a faluból, ki a fiatalokhoz. Az árnyas fák alatt állt a tánc. Először e fúvószenekar zendített rá, keringők, polkák... Bata András bácsi buzogányfejű, bunkós dobverőjével a keringő „umtattáit” verte... Aztán jött egy katona, vállán harmonikája. Leült egy öreg gesztenyefa alá és kihúzta hangszerét. Játszik a katona, belefeledkezik a muzsikába, gyűrű van már körötte, s egyszeresak egy fiú elkiáltja magát. — Laci! Erre feláll a katona és látja: a legénygyűrűn kívül három lány áll, összefogózva, hallgatják a zenét. Hát sikerült a varázslat: odajátszotta a gesztenyefa alá a lányokat. Már vissza sem ül, állva játszik tovább, vidámat, talp alá valót. Már forog is a három lány, három legény karján. Ferge Laci meg — a katona — akit Zsolca küldött ide Borsodból, e bortermő vidékre, hogy tanulja meg a hazát védeni, szolgálni, még jobban húzza, még vidámabban muzsikálja az örömöt. Három pár? Négy-öt járja, már húszan, már harmincan is táncolnak... Aztán jött az alkony, beszőtte a fák tisztásait is az este, tömött sötétté. A volt kastélyon meggyúlnak a lámpák, s fények, árnyak közt tart tovább a vigasság. Még éjfélkor is húzzák. De ekkor útnak indultak már a szekerek, s hegyek lábainál, patakkisérte utakon, hazafelé kocogott a vidám, ünneplő vendégnép. (Kőbányai) Öt falu fiatalja versengett — öt falu énekelt KIVÁLÓ TRAKTOROS A SZOT és a minisztertanács vándorzászlajával és a III. pártkongreszszus dicsérő oklevelével kitüntetett túrkevei gépállomáson dolgozik Módis László DISZ-tag. Képünkön a kiváló traktoros látható, aki a kongreszszusi versenyben a legnagyobb teljesítményt — 230 százalékos tavaszi tervteljesítést — ért el (Magyar Fotó — Sándor Zsuzsa felvétele.)