Szabad Ifjuság, 1956. január-március (7. évfolyam, 1-78. szám)

1956-01-01 / 1. szám

MOSZKVAI RIPORT: n MEGTOLDOTTUK" AZ EMBERI AGYAT Ismerkedés a számoló, olvasó, fordító géppel Belépünk a terembe és egyenletesen halk, zümmögő duruzsol­ás fogad. Dolgozik a gép — írnám, ha kísérőink nem tennék hozzá sietve: ez csak a ventilátorok hétköznapi zaja. A gép tökéletesen zaj­talanul működik. Ezután a kicsit „zajos” be­vezető után, szeretném elmon­dani: Moszkvában vagyunk, nem messze a Lenin he­gyektől, a Szovjetunió Tudo­mányos Akadémiájának finom­­mechanikai és számolástechni­kai tudományos intézetében, hogy „személyesen” is meg­ismerkedhessünk a sokat em­legetett elektronikus számoló­géppel. Mit is tud ez a gép? 20 óra ~ 200 millió számtani művelet Melnyikov elvtárs, a gép 27 éves irányítója szinte tőmonda­tokban sorolja fel a gép képes­ségeit : — Képes milliárdokk­al szá­molni és milliárdnyi s kicsi ré­szecskékkel. Egy másodperc alatt általában 7—8 ezer mű­veletet végez el, vagyis több tízezer embert kímél meg a fáradságos, mechanikus szá­molástól. — Vegyünk egy példát. Min­den középiskolás könnyen megold egy kétismeretlen­ egyenlet rendszert. Több tucat ilyen egyenletből álló rend­szert már jóval bonyolultabb megoldani és igen sokáig tart. A geodéziai térképek össze­állításánál például többszáz egyenlettel vám dolgunk. En­nek kiszámításához többtucat embernek, gépekkel dolgozva, hónapokra lenne szüksége. Az elektronikus számológép 20 óra alatt oldott meg egy 800 egyen­letből álló rendszert. Nem is egészen egy nap alatt 200 mil­lió számtani műveletet hajtott végre.­­ A gép éjjel-nappal üzem­ben van. Délelőtt, reggel 9-től 2 óráig a feladatokra készül. Általában a nap 24 órájának 72 százalékát hasznos munká­val tölti el. Órámra nézek: egy óra múlt 5 perccel. De szerencsénk van, mert ezen a napon már felké­szültek a feladatokra, az ellen­őrzés is megtörtént. A gép dol­gozik. Éppen feladatot „visz­nek be“ a gépbe. Melnyikov elvtárs egy írógépre, majdnem olyan, mint a rendes írógép, szöveget ír. Csakhogy a gépből nem papírlap, hanem morze­­szalaghoz hasonló papírcsík kígyózik különböző lyukasz­tásokkal. Szöveget? Betűket? Nem té­vedés ez? Nem. A gép ebben a pilla­natban nem számtani felad­ványt készít el, hanem fordít. Fordít angolból oroszra. Hogyan történik ez a fordí­tás? (Természetesen csak leg­főbb vonásokban és egészen vázlatosan ismertethetjük ezt a bonyolult műveletet.) Mit keres­­i melléknév ? A gépbe szótár kerül — ter­mészetesen megfelelően át­alakítva — jelen esetben huszonegyezer szóval és program, amelybe a nyelv­tani és mondattani szabályo­kat rögzítették. Megindul a fordítás folyamata, amelynek során a gép a szövegben sze­replő szavakat összehasonlítja a szótár szavaival, majd a meg­lelt szavakat „átalakítja“ szám, eset, nem, idő stb. szerint és a mondatban megfelelő helyre teszi. — Jöjjenek csak, elvtársak, figyeljék meg — ragad karon bennünket Muhin elvtárs, az intézet helyettes vezetője. S egy kis köralakú dobozban mintha televízió ernyőjét lát­nánk, apró zöld pontok sora­koznak. Hirtelen zöld fények villannak, cikkáznak végig ernyőn. — Most egy angol mellék­név keresett és talált meg egy orosz melléknevet — mondja Muhin elvtárs, majd hozzá­teszi: a villanások alakjáról már megismerjük, hogy a mon­­datnak melyik része van ép­pen „munkában”. És mintegy három perc múl­va az előbbi, elég bonyolult angol mondatot már cirill be­tűkkel, orosz nyelven olvas­hatjuk. Ahol az előbb, a mondat kez­detén még angol szavak álltak: problems of this In the type... Most oroszul olvashatjuk: V­etyih zádácsáh­etávo tyípa... A végződéseket, azokat az új ragokat, amelyeket a gép adott a szöveghez, pirossal alá­húzzák, ellenőrzik. A fordítás nyelvtanilag hibátlan. Mivel kísérletekről van szó, néha elő­­fordulnak még hibák. Néhány kérdést röptében felteszünk. — Mi történik, ha a huszon­egyezer szóban nincs benne a lefordítandó mondat valame­lyik szava? — Akkor a gép angolul írja ki a szót. Ha esetleg valame­lyik szónak a másik nyelven több jelentése van, akkor igyekszik kiválasztani a leg­megfelelőbb kifejezést. Elvileg egyébként nincs aka­dálya annak, hogy növeljék a szókészletet, és javítsák a for­dítás minőségét. Például olyan módon, hogy bizonyos szóláso­kat, közmondásokat is figye­lembe vegyen. Műfordításról — Byronról, Keats-ról vagy Shakespeare-ról természetesen nem lehet szó. A két fekete király esete — És mi történik, ha a gép nem tud megoldani egy fel­adatot? — Akkor ismétlésekkel, vagy más módon jelzi, hogy nincs ésszerű megoldás — vá­laszolja Melnyikov elvtárs. — Hadd mondjak el egy érdekes példát. A múltkor sakk­fel­adatot adtunk a gépnek. A fel­adat közben jelezte, hogy nem lehet megoldani. Kiderült, hogy tévedésből rossz felada­tot adtunk és két fekete ki­rályt „vittünk be“. Ilyen mó­don nem is lehetett megoldani a feladatot. Közben újabb érdekes rész­leteket tudunk meg. A gép nem fogyaszt több áramot, mint egy nagyobb marógép, és kezeléséhez egy-egy mű­szakban mindössze két mérnök és egy technikus szükséges. Számos gyakorlati feladatot old meg. Az időjárási prognózist, amely rengeteg matematikai számítást igényel, (mai eszkö­zeinkkel két hétig tartana, te­hát elkésnénk a holnapi idő­járás jelzésével), két óra alatt készíti el a gép. Rengeteg más „mellék­kér­dés“ is kidolgozásra szorult. Például, ha normális számítá­soknál a gép elektromechani­kus nyomtatással számokban írja a végeredményt, ez igen „lassú“, másodpercenként mindössze két számot képes leírni. Ezért az eredményeket filmre veszik, s ezt azután egy másik teremben, különböző át­tételeken keresztül, rendes számokká változtatják. Gondolkodni­­ nem tud a gép Az elektronikus szerkezetek azonban még sokoldalúbbak, mint ahogy eddig bemutattuk őket. A „bibliográf“ pillanatok alatt kikeresi a könyvtárban a bennünket érdeklő könyvek jegyzékét, más szerkezetek a legbonyolultabb sifrírozást (rejtjelzést) is megfejtik, sőt készíthetnek elektronikus ol­vasógépeket a vakok számára. Itt állnánk tehát a mindent­­tudó gépnél? — Nem — válaszolja Muhin elvtárs. — Mert a gép az em­ber nélkül nem képes semmire. Azt mondjuk, hogy a gép for­dít. Talán helyesebb úgy kife­jezni, hogy a gép megoldja azt a feladatot, amelyet az ember adott neki. — A gép nem tud gondol­kodni. Az Egyesült Államok­ban egyesek „gondolkodó gé­pekről“ beszélnek, de a legbo­nyolultabb és legnagyszerűbb gép sem tud az ember által adott program és feladat nél­kül dolgozni. Hiába, egyesek szeretik a hangzatos reklá­mot ... Közben már olvashattunk olyan amerikai feltételezések­ről is, hogy elektronikus szer­kezetekkel diplomáciai kérdé­seket is meg lehetne oldani. (Nos, azt hiszem a legbonyo­lultabb gép sem tudná például bebizonyítani az indiaiaknak, hogy Goa nem Indiához tar­tozik!) Arról azonban szó van, hogy amint az autó segítségé­vel gyorsabban haladunk, a mikroszkóp segítségével éle­sebben látunk, a munkagépek segítségével termelékenyebben dolgozunk, az elektronikus szerkezetekkel „megtold­juk egy lépéssel az agyunkat”. Tehát olyan feladatokat vég­zünk velük, amelyekre az em­ber is képes, csak az ember sokkal lassabban és sokkal na­gyobb erőfeszítéssel. Sajnos az idő sürget, és las­san indulni kell. Búcsúzunk a „mindent tudó” géptől. A mate­matikusok, mérnökök új fel­adatokon dolgoznak már, csak a ventilátor egyenletes, kelle­mes zümmögése tölti be a ter­met. Csodálatos gép? Nem, csodálatos ember! Réti Ervin Az elektronikus számológép FILM Első előadás: 1996. december 28 M° ősz már­ termet kellett ke­resniük. Olyat, amely nem nagy, inkább kicsi; száz, legfeljebb százhúsz sze­mélyes. Miér­t gondoltak mind­össze ennyi nézőre? Tételezzük fel (nem is alaptalanul), hogy még mindig tartottak a kudarc­tól. A Lumiére-testvérek tehát várták a közönséget és féltek is tőle. Volt vagy száz filmjük. Egy­­egy tekercs hossza nem igen haladta túl a 17 métert. Ha tör­ténetesen tíz filmet pergetné­nek le egy ,,műsorban”, az (te­kintettel a tekercs-cserék miatt számítandó szünetekre) fél órát is igénybe venne. Clement Maurice, az ismert fotográfus, a divatos színész­­fé­ny­képek mestere (akit baráti szálak fűztek atyjukhoz) vál­lalkozott arra, hogy mihamar termet kerít. Legmegfelelőbb­nek látszott a Grand Café alag­sora, a Kapucinusok utcája 14. számú házban, Párizs egyik legforgalmasabb negyedében, annak is a szívében, alig két percnyire az Operától. Illetve: nevezzük alagsor helyett in­kább „indiai szalonnak” a he­lyiséget, minthogy így is hív­ták abban az időben, amikor még viharos biliárdcsaták dúl­tak a falai között — egészen a rendőrfőnök erélyes fellépéséig, a betiltásig. Alkudni kezdett Clément Maurice az „indiai szalon” bérbevételére; a bevétel 2­0 szá­zalékát kínálta fel. A tulajdonos azonban, bizonyos Volpini úr elég bizonytalannak vélte a vál­lalkozás sikerét, a kockázatot semmiképp nem szerette. Éves bérletet ajánlott és napi 30 frankot kért. Clément Maurice mást nem tehetett: elfogadta az ajánlatot, beleegyezését adta hozzá az öreg Lumiére is, aki atyai hiúságból és alapos üzleti meggondolásból egyaránt bí­­zott fiai találmányában. Karácsony hetében, amikor szédületes a forgalom a párizsi boulevardokon, városszerte megjelentek a „Cinematographe Lumiére”, a Lumiére-mozgó­­fényképelőadások, a világ első mozijának a reklámjai. A pénz­tárban első alkalommal Clément Maurice ült. December 28-ának délután­jára, a „premierre” meghívták az „indiai szalonba” munkatár­saikat, néhány párizsi szalon igazgatóját s meghívást kapott Georges Mél­lès is, a Robert­ Houdin Színház igazgatója, aki éppen ott lett olthatatlan sze­relmese a filmnek s vált később Le Cinematographe LUMIÉRE I m ‡■ A~.m • 2»~M tw»n| IU, DJoutVouinl Dt» CupuaritA scton lndl«R óv GFtAfiD CApÉ Bon pour_ - Placc Meghívó Lumiére-ék első moz­gófény­kép-előadására, a filmművészet egyik nagy út­törőjévé. De ne vágjunk elébe az eseményeknek. A nézők összegyűltek. Min­den szem a vetítővászonra sze­­geződött. A kis terem elsöté­tült s a vásznon megjelent egy állókép. Georges Méliés fel­mordult: — Ezért zavarnak bennün­ket? Ezeket már tíz éve csiná­lom. De még be sem fejezhette a mondatot, a vásznon máris fel­tűnt egy lovas kocsi képe, a ló megindult, húzta a kocsit, a járdán járókelők haladtak. Georges Méliés hirtelen elhall­gatott. Csak a villanymotor és a ve­títőgép pergető készüléke zú­gott, a maga tompa, berregő hangján. A közönség mögött, a bársonyfüggönyös páholyban helyezték el a vetítőgépet. A páholyon kicsiny nyílás volt a lencse részére. A nézők észre sem vették; azt hitték, hogy a képeket a vászon mögött moz­gatják. S a vásznon ebben a pilla­natban omlott le egy fal, körü­lötte hatalmas porjel­leg tá­madt . .­­ Majd feltűnt egy vo­nat, a nézők felé robogott, a mozdony egészen közelért, s néhányan a közönségből meg­rettenve felszisszentek ... Az­tán egy család jelent meg a vásznon, a papa, a mama és a bébi — a papa etette a kis­gyermeket ... — Nahát, ez maga Auguste Lumiére, meg a felesége — mondta valaki félhangosan. — Csakugyan! Újabb képek ... A szélben fák hajladoztak ... A Lumiére­­gyár kapuján jöttek kifelé az emberek ... A kertész a kezé­ben tartott gumitömlővel le­locsolta az incselkedőt... Az előadás után közrefogták Lumiéret. Georges Méliés vál­tott szót vele:­­ — Megveszem a készülékeit , a színházam részére 10 000 frankért. A Grévin múzeum igazgatója, M. Thomas 20 000 frankot aján­lott fel, M. Lallemand úr, a Folies-Bergére igazgatója 50 000 frankot. — Nem, nem, uraim — felel­te Lumiére. — Ez a készülék nagy titok, nem akarom elad­ni. Megtartom magamnak. Hamarosan ténnyé, elvitat­hatatlanná vált a siker. A né­zők magukkal hozták ismerő­seiket. Olyan hosszú sor várt már a bebocsátásra, hogy a vége a Caumartin utcáig ért. Volt olyan nap, amikor a be­vétel 2500 frankra is felment. A pénztár elé rendőrt kellett vezényelni. ... 1895. decemberének utolsó napjait mutatta a naptár, lassan beköszöntött az új esztendő. Charlie Chaplin, a maga hat esztendejével a „Jack Jones” című utcadalt énekelte a Lon­don környéki Aldershot music­­hall­jában és fapapucsban dzsigget táncolt egy nyolc­tagú együttesben. Két éve szü­letett Oroszországban, a Sza­­ratov-tartománybeli Penzában Vszevolod Illarionovics Pudov­­kin. Simon Gy. Ferenc A Lumiére-testvérek: Louis és Auguste. ! ifc, - Unt « urrrtattM a A Kép az első mozielőadáson vetített „A bébi reggelije” című filmből. Auguste Lumiére és felesége. HXHYÁSZ D­­ZSŐ: Kenyeres szót is fogadott, la­pátot fogott a kezébe, megrak­ta a kezébe nyomott talicskát és tologatta szorgalmasan a felfektetett deszkapallón. Alig egy óra múlva már szür­ke rétegként fedte be ruhájét a betonpor. — Mondd csak — fordult oda előbb szerzett ismerősé­hez Kenyeres. — Nem adnak itt munkaruhát? — Adnak — legyintett a fiú majd egy fél év múlva, ha na­ponként sürgeted . .. Vagy pe­dig, fordulnál Bagi szaktárs­hoz, a mesterünkhöz, ő bizto­san segít. Nézd csak, éppen ott jön... Középmagas, mosolygóarcú, dús és­­szemöldökű, kicsit hu­­nyorító­ szemű, gyorsjárású, sárga munkaruhás, ötven év körüli férfi közelgett. Kenyeres be akart mutat­kozni neki, de a mester meg­előzte: — Hallottam már rólad, fiú. Nem nagyon akartak felvenni. Úgy látszik, nem tetszettél meg a ..Lordok Házának“ . . . Az ügyész csodálkozva né­zett. Íme, két napon belül már másodszor hallja ezt az elne­vezést. Bagi észrevette a csodálkozó pillantást, mert gyorsan foly­tatta: — Persze, te még nem tu­dod, mi is az a ..Lordok Háza“. Majd rájössz, hamarosan . . Igaz is. DISZ-tag vagy? — Az — válaszolta Kenyeres — titkár voltam (csak azt nem tette hozzá, hogy az egyete­men.) — Hát ez derék dolog, fiam.­Mert itt is hamarosan meg akarjuk alakítani a DISZ-szer­­vezetet. Dolgozik is már ezen egy lelkes aktívánk, Varró Ma­rikának hívják. Keresd majd meg őt feltétlenül. . . Addig is, bármi problémád van, szólj csak, szívesen segítünk... És jól nyisd ki a szemed! — Munkaruhád nincs még? — Nem adtak. — Ó, a fukar istenségüket — teremtette le a vállalatvezető­séget Bagi — azon spórolnak, ami a munkásoknak kijár, hogy elvegyék a kedvüket a munkától. De ne félj, kivere­­kedjük tőlük rövidesen. * Kenyeres hiába kereste az összedőlt csarnok romjait.. A romokat már eltakarították és helyükön újra állt már a csar­nok favéta. Megtudta, hogy éppen az este fejezték be az állványozók a munkát és a zsa­ludok is jócskán előrehaladtak már. Mintegy harminc méter magasságba nyúlt fel a jószagú fenyődeszkák zeg­zugos erdeje. Heteken át csattogott az ács­balta, sírt a fűrész, kopogott a kalapács, amíg a leendő beton­falakat körülvevő állványzat elkészülhetett... Kilenc óra körül Vereczkey magához hivatta a tervosztály vezetőjét, Stanek Pált. Az öreg Stanek, kis, fehér kecskeszakálléval, cvikkerével, régimódi bársonykabátjával, elmaradhatatlan csokornyak­kendőjével, jellegzetes alakja volt az üzemnek. Szeretetre­méltó modorú munkatárs volt az öregúr, és mint mérnököt is nagyrabecsülték sok évtizedes tapasztalataiért. Csak egy ki­csit gyámoltalan volt már az utóbbi időben, nem szívesen ellenkezett senkivel sem, véle­ményét inkább megtartotta magának. Készséggel vállalkozott ar­ra, hogy a főmérnökkel és Ka­rakóval , a főmérnök jobbke­­zével megvizsgálják az új állványzatot, mielőtt engedélyt adnak a betonozás megkezdé­sére. Az állványzat tövében Ve­­reczkey elkérte az egyik fiatal ács kalapácsát, s azzal kezdte kopogtatni a tartó­oszlopokat. Egyik-másik gyengébben be­vert ácskapocsnak a végére ütött, másutt aggodalmaskodó arccal hallgatta, milyen kongó hangot ad a fa. Hümmögött, fejét csóválta, mint aki nincs megelégedve a dolgokkal. Egyelőre nem szólt semmit, kísérői is szótlanul követték Az alapok megvizsgálása után egyre feljebb haladtak. Karakó, akinek tériszonya volt, sápadtan pislogott lefelé. A főmérnök minden emeleten megállt, s rázni kezdte az áll­ványzatot, figyelte a kilen­gést. Idegesem topogott a palló­kon, húzogatta a búgó hangot adó, feszülő acélhuzalokat. A IV. emelet magasságában aztán kitört. — Felháborító! Gyalázatos munka! — kiáltotta. Az öreg Stanek, aki szuszog­va haladt a főmérnök háta mögött, meglepetten pillantott rá. — Tessék?! — Jól hallotta, mérnök tin Felháborító! Ez az állványzat rossz, veszélyes, megengedhe­tetlen rajta a munka. — De főmérnök úr, engedje meg... Magam ellenőriztem az állványozási munkálatokat Sehol nem látok olyan hibát, amely megakadályozná az épít­kezés folytatását. — Úgy, mérnök úr? — vála­szolt gúnyos mosollyal — Ve­reczkey. — Szóval ön úgy véli, hogy csak a termelésre kell gondot fordítani? A dolgozó emberek jóléte és biztonsága az ön számára semmi? Azt akarja, hogy egy nap össze­omoljon az egész kártyavár és emberéletek essenek áldoza­tul? Stanek meghökkent, nem tudta, mire akar a főmérnök kilyukadni. Kisvártatva, hal­kan próbált csak ellenvetést tenni. — Bátorkodom megjegyezni, főmérnök úr, hogy vélemé­nyem szerint egyáltalán nincs meg annak a veszélye, hogy az állványzat összeomlik. (Folytatjuk.)

Next