Szabad Ifjuság, 1956. január-március (7. évfolyam, 1-78. szám)

1956-03-25 / 73. szám

BARTÓK, AZ ELŐADÓMŰVÉSZ 1881. március 25-én — ma hetvenöt esztendeje — született Bartók Béla, a nagy magyar zeneszerző. Már­ az elmúlt esztendőben — ami­kor a Béke-Világtanács a nemzetközi békedíjjal tün­tette ki és halálának 10. év­fordulójára emlékeztünk — szerte a világon Bartók,bi­zottságok alakultak, felcsen­dültek alkotásai, tanulmá­nyok egész sorát írták róla. Hazánkban, a Bartók.év so­rán, ismertetjük, népszerű­sítjük munkásságát, műveit. A hetvenöt éves évforduló alkalmából Bartók tevékeny­ségének egy kevéssé ismert oldalát mutatjuk most be olvasóinknak. Arca komoly, galambosa haja még sápadta­bbá hal­ványítja arcát. Frakkos alak­ja vékony, szinte légies. Ke­ze, végtelenül finom,­de billen­tyűkre tervezett erős keze, a levegőben. ..Hideg’’ akkordok­kal készül lecsapni az elefánt­­csontra, hogy gigászi fájda­lomra, izzó szenvedélyre, egy­ben mély lírára fakassza a fe­kete hangszert. Hogyan zongo­rázott? Sok-sok Bartók-est alapján kíséreljük meg elő­adóművészi lényegének össze­foglalását. Volt idő — és milyen hosszú korszak — amikor Bartók Bé­la — egyedüli­­tolmácsolója lett saját, zongorára írt kom­pozícióinak.­­A zongora érde­kelte elsősorban minden hang­szer közül, nemcsak azért, mert ennek volt páratlan tu­dója. A zongora volt második énje — ha szabad ilyen meg­állapítást tenni. A legtöbbször kottából játszott, legalább is előtte volt. Még saját műveit is, noha bámulatos emlékező­tehetsége sohasem hagyta cser­ben.) Szólóestéit gy­akran kezd­te XVII. és XVII . századbeli olasz, francia műv­ekkel. Mo­zarttal, vagy B­eethovennel folytatta s ezután következtek saját szerzeményei, Kodály zongoradarabjai. A zongorázás realizmusát köszönhetjük Bárkik Bélának, aki mind saját műveit, mind más nagy mesterek kompozí­cióit — tárgyilag is művészi szemüvegen át. Saját szelle­mük, felfogásuk a­moszférájá­ban igyekezett és tudott meg­mutatni. Mintha zenei rönt­gensugarakkal dol­gozott vol­na, bevilágítva a bachi, beet­­h­ove­ni művészet legrejtettebb, legtitkosabb zugi­ja is. És mintha küzdött volna a hang­szerrel, noha fölé­nyesen ura volt; mintha tüneményes pia­­r­isztikus adottságával min­den alkalommal az ember fö­lényét akarta volna bebizonyí­tani az anyag, a fim — vala­mint a hang felet . A hallga­tóság ilyenkor lé­legzetét is visszafojtva figyelt inkább az ő lélegzetvétele h£ látszott a fortisszimókat követtő pauzák­ban, pianókban. Tökéletes „virtuóza“ volt a zongorának, de fi­lmi csillo­gástól, romantikus ellágyulás­­tól mentes. Még a­kkor is, ha Brahms vagy Seht bért szólalt meg ujjai alatt. A stílusok kü­lönbözőségének zenei feltárá­sát hozzá hasonlóan senki sem volt képes megvalósítani egy műsorban. Gyönyörködtetett és magyarázott egyszerre. Szív­hez és észhez egyaránt meg­találta az utat. B­utók zon­goraművészet­ének egyik alap­vető vonás­a volt a pontosság és a játék felépítésének mes­teri módja. Ugyanakkor tükör­képét adta annak is, hogy az ő lelkivilágában mülyen he­lyet foglal el a mű Nemcsak a szólóestéken tün­dökölt Bartók, a zongoramű­­vész, nemcsak a térzongorás hangversenyeken i az örökké emlékezetes Fischer Edwin koncerten!), hanem mint ka­­maramuzsikus is. Eszünkbe­­ jut néhány felejthetetlen kon­­­certje Szigetivel, Székely Zol­tánnal, Telmányival. Mennyi­vel dicsőbb és méh­ebb játék volt ez­ a lenyűgöző és káprá­zatos Kreutzer szonátával, mint a vonókirályok bárme­lyikének csak a h­egedűszóla­­mot kiemelő b­emu­tatása. Miért is nem őrizhette meg a technika az utókor számára?! A jelenlevők ilyenkor önfe­ledt mámorban k­övetelték a ráadásokat. (Bartók ebben mindig bőkezű volt! Már a lámpákat is leoltották , haj­landónak mutatkozott „meg­szállott’ tisztelőinek még adni és adni szellemi tincseiből.) És nem volna helyes, ha szűk­re szabott mondán valónkban nem mutatnánk rá a zongoraki­­sérő Bartókra, min­den szólis­ta — és milyen szó­ista: Basi­­lides Mária, Székelyhídi­ Fe­renc, vagy Medgyaszay Vilma — biztos támaszára nyugodt zenei hátterére, pillérére. Az idő távlatában titokzatos és misztikus élmény­nek tűnik egy-egy átélt Bar­ó "­-hangver­seny. Forró érzés u­­rja át a kortárs szívét. A gél ezt soha­sem tudja visszaadn igazi mi­voltában, legyen az magneto­fon, vagy mikrobarázdás hang­lemez. Ő maga is ezt vallotta az élő és a gépzene ma már félelmes párbaja előestéjén. Kristóf Károly Százezer Elvonult az ár. A Duna is­mét csöndes és szelíd. Föld­vártól Mohácsig a víz sújtotta falvakba, tanyákba visszatért az élet, dolgos építő napokat hoz az új tavasz. A jeges ár, a pusztító víz­­ emlék im­már. Emlék a nyüzsgő, a front első vonalát idéző kép, a sok­sok álmatlan éjszaka, a le­­omló házak tompa döreje, a bennrekedt férfiak és nők jajszava, emlék a félelem, az aggódás. Mindez elmúlt , ám mind­ez felejthetetlen. De nem csupán a sebeket, a pusztulást őrzi meg emléke­zetében az ország. A fájdal­mat begyógyítja majd az idő és a kárt kijavítja a tett, a munka. Az emlék, amely soká fennmarad, nem a pusztulást, hanem a győzedelmeskedő életet, a hazaszeretet messze­­világító férljét ■jflééi. Hősökre emlékezünk. Kato­nákra, gépkocsivezetőkre, élet­mentő szovjet harcosokra, hősi halottakra. Nevükről, tetteikről legendákat sző a du­namenti falvak népe, sok­helyütt utcát akarnak elne­vezni róluk, másutt fény­képüket őrzik az emberek. Százezernyi önkéntesre em­lékezünk. Egyszerű emberek­re, akik névtelenek maradtak a nagy csatában, s akik­ egyenként talán nem is vit­tek véghez nagy, hősi tette­ket — de az a sokszázezer lapát homok, amit percenként a gátra emeltek, az­t, és egyedül csak az fékezhette meg az áradatot. Százezernyi önkéntes ... Talán nem egészen pontos ez a szám. Ki tudott volna szá­mot adni e napokban arról, hány ember dolgozott a gáta­kon? Lehet, hogy kétszázezer, lehet, hogy több. Kik vol­tak ők? Emberséges emberek, akik a veszély láttán hívó szóra se vártak, elindultak — az or­szág legtávolabbi részeiből is — harmad-, negyedmagukkal, egy-egy lapáttal, talicskával, le dőlnek, a nagy küzdelem színterére. Odaértek, levették vállukról az ásót, s ahol kel­lett, ott nekiláttak. Kérés, utasítás nélkül. Az ország minden részéből jöttek. Névtelen emberek, ásóval, talicskával — és együttérző szívvel. S amikor már a fáradtságtól lankadt a kéz, s a kimerültség azt dik­tálta, elég — akkor ez a szív azt parancsolta­ tovább. A feledhetetlen emlékek között íme egy, Nagybaracs­káról. A tanácsházát kerestük. Megszólítottunk — nem túl­zás — legalább húsz gátépí­tőt, útbaigazítást kérve. Vá­laszt — egyetlen egy sem tu­dott adni közülük. Először jártak e faluban. Volt, aki Miskolcról jött, volt aki Szi­getközből. S a többiek — bu­dapesti egyetemisták, zala­egerszegi diszisták, kaposvá­ri útépítők, veszprémi fuva­rosok . .. Építették a gátat, s amikor az már elég erősnek bizonyult, indultak tovább. Volt, aki hazament, s két önkéntes nap múlva újra jött, volt, aki mindvégig ott maradt. Ők voltak a százezernyi önkéntes, ők a messzi tájak­ról jött segítőcsapatok, ők, akik­­ már nem saját fal­vaikét, házukat, szűkebb ha­zájukat védték, hanem ke­letről, északról, nyugatról idejöttek délre, mert érezték, hogy ez is a sajátjuk. Estén­ként tábortüzek égtek végig­­ a gátak mentén.­­ Idézzük fel egy pillanatra­­ a hősi harcok néhány részle­­­­tét! Szorítsuk meg gondolat­­t­ban ismét Szőllősi Ferenc­­ százados kezét, amiért élete J kockáztatásával, elsőként ju­­­ tott el a mohácsszigeti benn-­­ szorultakhoz s több száz em-­­­ber életét mentette meg. Kö­­­­szönjük meg újra Batha Gyu­­­la őrnagynak Kiskunlacháza­­ megmentéséért folytatott hősi tanténv, mondjunk­­ kö­szönetet a sárházi iskola ta­nítónőjének, aki másfélszáz úttörőt mentett ki az áradat­ból, szálljon hálánk a negy­ven hős honvéd felé, akik öt napon át védték a bajai trarreformátorházat, s nekik köszönhető, hogy Déldunán­­túl nagy részén egyetlen pil­lanatra sem hunyt ki men­tés közben a fény. A Hazaszeretet öntött lel­ket a fáradt emberekbe, a hazaszeretet parancsolt ki­tartást, önfeláldozást. És e nagy érzés adott erőt ahhoz, hogy szembeszálltak a leg­nagyobb veszéllyel is. Szörnyű pusztítás nyomait hagyta maga mögött a med­rébe visszatérő Duna. Tu­dunk az áldozatokról. Ma még felmérhetetlen a kár, amelyet az árvíz okozott. De az otthonukat elhagyni kény­szerült menekültek bizakod­nak. Érzik és számtalan jel­ből tapasztalják, hogy nin­csenek egyedül. Az értük küzdő százezernyi önkéntes száma milliónyira nő most, amikor a sebeket kell be­gyógyítani. Ezt a milliónyi önkéntest is a hazaszeretet forró érzé­se fűti. Az az érzés, ame­lyet tömören így lehetne szavakba önteni: a hazát tet­tekkel kell szeretni. Ez az érzés vitte Tián István ka­posvári kőművest a tanács­­házára, hogy felajánlja: in­gyen felépíti egy árvízkáro­sult házát. Ez az érzés sar­kallta a sztálinvárosi asszo­nyokat, akik fél nap alatt egy teherautónyi ruhát, cipőt gyűjtöttek a menekülteknek. Ez az érzés forrósította át a békési diszisták szívét, akik sok ezer forintot adtak pos­tára ezzel a címzéssel. ..Ár­vízkárosult falvak népének — Mohács-sziget’'. De sorolhatnék a példák ezreit. A pusztító ár naggyá nö­velte az embert és próbára tette hazafiságát. Egész né­pünk kiállta ezt a p­óbát. Hívás nélkül százezernyi ön­kéntes jelen­tkezett. A hívó szóra milliónyi. Az egész haza nevében — köszönet. Török András Egyetemi nap­okra készülnek a bud­apesti diákok A magyar—szovjet barátság hónapján a budapest egyetemi és főiskolai hallgatói­ egyete­mi napokat rendezne­­k , me­lyek március 26-án kezdődnek műsoros megnyitó ünnepsé­gekkel. Az ünnepi napok fo­lyamán irodalmi és zeneeste­ket tartanak a hallgatók. A Szovjetunióban járt ,aváló tu­dósok számos élménybeszámo­lót mondanak. Több főiskolán orosz nyelvű fordítási versenyt r­endeznek. A Bercsényi utcai diákotthon­ban megtartandó egyetemi pap előadójául a Kam­szemér Budapesten tartózkodó DIVSZ képviselőjét kérték fel. HAZAVEZETTÉK ŐKET... Aznap is a szokott helyen, a­­ Rába partján találkoztak. In­nen csak egy ugrás a vendéglő. Oda mentek, hogy a szökés elő­készületeit megbeszéljék. Ittak. Sört, rumot, ami jött. Egyikük „tereprajzot” — tintá­val vonalkázott papírt — vett elő. Tanulmányozták s része­gen vitatkoztak, hol jobb át­menni a határon. A másik a vérszerződés mellett kardosko­dott. „Nem kell megvágni a kezünket, csak írjunk alá egy papírt." Megcsinálták. A har­madik a mellét verte: „Hozok két olyan pisztolyt, hogy .. Terveztek. Autóm lesz... Filmszínész leszek... Jazz ze­nekarban játszok és az Isztam­bul lesz a nagy számom .. A negyedik motorversenyző, az ötödik futballista. Gondolatban már mind befutott, híres em­ber ...* öt fiú, egy lány. 16—17 éve­sek. Ülnek a fiadon, mellettük az államvédelmi hatóság kato­nái. Előttük a bíróság, hátuk mögött Körmend község népe; szüleik, testvéreik, tanulótár­saik, barátaik. — A vád: tiltott határátlépési kísérlet és betöréses lopás... Az elnök — gimnáziumi igaz­gató — elhallgat. A társadalmi bíróság tagjai is a vádlottak padja felé tekintenek. Egyetlen néma felkiáltójel az egész te­rem: íme, ide vezettek az esz­telen kalandvágyak! — Súlyos bűncselekmény ez. Merénylet saját jövőjük el­len ... És hazaárulás! A vádlottak lehajtott fejjel hallgatják a vádat. Sokszor végig gondolták már ezt két­hónapos vizsgálati fogságuk alatt. — K. Tibor lépjen elő. Vállas, jól meg­termett fiú. Hosszú fekete haja homlokába esik. — 1939-ben születtem, apám MÁV pályaőr. A gimnázium második osztályába jártam. Egyszer egy nehéz óra jött, M. Károllyal kimentünk a Rábapartre. Panaszkodott, hogy verik a szülei. Mondtam, hogy engem is... így köldöttü­­t a szökési terv. Nem, nem azért, mert verték a szülei. A bíróság kérdéseire igazat­ kell válaszolni. S ezek a válaszok írtál indokokat mutat­nak. — Sokat jártak a Rába­­partra? — Igen. — S a kocsmába? — Oda is. — A tanulás? — Nagyon elhanyagoltam... Nyolc tantárgyból bukásra állt K. Tibor. Félt. Azt a „sza­badságot” kereste, ahol a lusta­ság, a csavargás igazolást nyer... G. Sándor, 17 éves tanuló a következő. Ő, s a mellette ülő Gy. Zita barátságban voltak. Szüleik ellenezték barátságu­kat — ahogyan ők mondják: szerelmüket — mondván, hogy előbb fejezzék be az iskolát. _ Nem szerettem a gimná­ziumba járni, bukásra álltam. Hidegen, cinikusan magya­rázza, miért javasolta, hogy lopjanak fegyvereket. • — Biztosítani akartuk a szö­kést. Az iskolából lopták el a MOHOSZ két puskáját. — Rálőttek volna a határ­őrökre? — Ha másként nem sike­rül ... G. Sándorral nem sokat tö­rődtek szülei. Kollégiumban la­kott, s csak akkor jelentkezett, ha pénz kellett. Azt pedig ad­ták bőven. S ezzel letudták a nevelés gondját. íme az eredmény. M. Károly még 16 éves sincs. Nem gondolkodott, mit cselek­szik. Ment a barátok után. — Mit szólnál, ha szüleid is ennyi szeretetet nyújtanának neked, mint te nekik? Hosszú, hosszú hallgatás. — Én jóvá akarom tenni... Elmegyek dolgozni, mint édes­apám. Ezt mondják a többiek is. Rádöbbentek, érzik, milyen bűnt követtek el. Haza, otthon, szülő? Most, ezekben a percekben ismerik fel, mit jelent ez. A társadalmi bíróság tagjai kérdeznek. Az idős pedagógus szigorú hangján átsüt a meleg­ség: gyermekem, mi hazaveze­tünk . .. Volt tanu­­lótársuk, if­júsági vezetőjük is a szökés igazi okait keresi kérdéseivel. Altén a szülők beszélnek ..Mindig büszke voltam a fiam­ra. Nagy családos vagyok, tíz éves korom óta dolgozom. Azt mondtam neki, amíg a kezed mozgatni tudod, dolgozz és élj becsületesen ...” És M. Károly édesapja itt, sokszáz ember előtt, szívet indítóan azon töp­reng: hibázott-e, jól nevelte-e fiát? Gy. Zita édesanyja egyre csak azt hajtogatja: „Én tu­dom, hogy nem hagyott volna itt a lányom ...” K. Tibor idős édesanyja nem jön ki a bíró­ság elé. Hátulról, a sorokból szól sírástól elcsukló hangon: •„Itt vagyok, de én nem tudok semmit mondani. Nagyon fáj a szívem .. .*’ M. László apja így kezdi: — Én hét évet átkuliztam abban a szabadnak hitt ország­ban. Boldog voltam, hogy haza­jöhettem, itthon megbecsültek. Nyugat? A fiam elárulta szü­leit! Az elnök bejelenti: Tubar Ottó, külföldről hazatért fiatal kért szót. — Három évvel ezelőtt szök­tünk ki négyen. Ilyen idősek voltunk mi is. S addig, amíg haza nem értem, nem tudtam, mi az öröm. Éheztünk, csava­rogtunk, kéregettünk. Sínylőd­tünk. Hazaszeretet? Igen, most már tudom, mi az. Soha, soha­ nem válnék meg ettől a föld­től ... Szűk a terem, fojtogatják az embert a nagy, igaz érzések, amelyek a kinyíló szívekből fakadnak. A határainkat őrző fiatal katona, a volt úttörő vezető, az osztálytárs, a megye ifjúsági vezetője — a társada­lom tanít most. S amikor kor­holnak, saját felelősségüket is mérlegelik. Azt mondják, nagy igazságként: a hazát szeretni, becsülni —• életünk minden percében így kell élni. ítéletet hirdet a társadalmi bí­róság K. Tibort és G. Sándort kizárják az ország összes kö­zépiskolájából. M. Károlyt, M.­­Lászlót és Gy. Zitát a jelen tanévre eltiltják a gimnázium látogatásától. M. Lászlót, aki üzemben dolgozik, munkástár­sai előtti nyilvános megrovásra ítélik. — A szülök vegyék át gyer­mekeiket az államvédelmi hatóságtól.★ Nagy a szülői szeretet. Képes megbocsátani, s szívéhez szorí­tani meggondolatlan, hálátlan magzatát. Az egyik édesanya, miközben szemét törli, félkezé­vel talán huszadszor simítja végig kisfia arcát. A munkától, gondtól megtört idős vasutas remegő szájjal öleli át a gyere­ket, akié éjjele-nappala, min­den gondolata. Hat emberesedő fiatal indul el. Az utcán kezüket odabúj­tatják a forró szülői tenyérbe, s meggyorsítják lépteiket. Nem mentek el ,­s most mégis hazataláltak. Hazavezet­ték őket... Kovács György Könyvkiadásunk terveiből A Magvető és a Szépirodal­mi Könyvkiadó Juhász Gyula és Bacsányi János válogatott költeményeinek kiadását ter­vezi. Élő költőink közül Illyés Gyula, Gellért Oszkár, Föl­deák János és Csanádi Imre verseinek kötete lát napvilá­got. A magyar klasszikusok sorozat Tolnai Lajos: „Eladó birtokok"­ című művével gaz­dagodik és régi kívánságra közreadják Radnóti Miklós prózai írásainak gyűjtemé­nyét, Móricz Zsigmond­ kisre­gényeit és Szabó Pál elbeszé­léseit. Érdekes újdonság lesz Bernáth Aurél, a kiváló festő­művész három kötetre terve­zett visszaemlékezéseinek el­ső része, az „így éltünk Pan­­nóniában‘‘. — Várt rám . ..? — Harminc évig ... Guidó. — ? !...'• — Még csak nyolc párbaja — Nekem hoztad?... Te HŐS! volt? Maga gyáva ... — Ha elfogadná ezt a csekély- — Egészen kiment a fejemből... a születésnapodra vettem! (SAJDIK-MIKULKA)

Next