Szabad Ifjuság, 1956. január-március (7. évfolyam, 1-78. szám)
1956-03-25 / 73. szám
BARTÓK, AZ ELŐADÓMŰVÉSZ 1881. március 25-én — ma hetvenöt esztendeje — született Bartók Béla, a nagy magyar zeneszerző. Már az elmúlt esztendőben — amikor a Béke-Világtanács a nemzetközi békedíjjal tüntette ki és halálának 10. évfordulójára emlékeztünk — szerte a világon Bartók,bizottságok alakultak, felcsendültek alkotásai, tanulmányok egész sorát írták róla. Hazánkban, a Bartók.év során, ismertetjük, népszerűsítjük munkásságát, műveit. A hetvenöt éves évforduló alkalmából Bartók tevékenységének egy kevéssé ismert oldalát mutatjuk most be olvasóinknak. Arca komoly, galambosa haja még sápadtabbá halványítja arcát. Frakkos alakja vékony, szinte légies. Keze, végtelenül finom,de billentyűkre tervezett erős keze, a levegőben. ..Hideg’’ akkordokkal készül lecsapni az elefántcsontra, hogy gigászi fájdalomra, izzó szenvedélyre, egyben mély lírára fakassza a fekete hangszert. Hogyan zongorázott? Sok-sok Bartók-est alapján kíséreljük meg előadóművészi lényegének összefoglalását. Volt idő — és milyen hosszú korszak — amikor Bartók Béla — egyedülitolmácsolója lett saját, zongorára írt kompozícióinak.A zongora érdekelte elsősorban minden hangszer közül, nemcsak azért, mert ennek volt páratlan tudója. A zongora volt második énje — ha szabad ilyen megállapítást tenni. A legtöbbször kottából játszott, legalább is előtte volt. Még saját műveit is, noha bámulatos emlékezőtehetsége sohasem hagyta cserben.) Szólóestéit gyakran kezdte XVII. és XVII . századbeli olasz, francia művekkel. Mozarttal, vagy Beethovennel folytatta s ezután következtek saját szerzeményei, Kodály zongoradarabjai. A zongorázás realizmusát köszönhetjük Bárkik Bélának, aki mind saját műveit, mind más nagy mesterek kompozícióit — tárgyilag is művészi szemüvegen át. Saját szellemük, felfogásuk amoszférájában igyekezett és tudott megmutatni. Mintha zenei röntgensugarakkal dolgozott volna, bevilágítva a bachi, beethoveni művészet legrejtettebb, legtitkosabb zugija is. És mintha küzdött volna a hangszerrel, noha fölényesen ura volt; mintha tüneményes piarisztikus adottságával minden alkalommal az ember fölényét akarta volna bebizonyítani az anyag, a fim — valamint a hang felet . A hallgatóság ilyenkor lélegzetét is visszafojtva figyelt inkább az ő lélegzetvétele h£ látszott a fortisszimókat követtő pauzákban, pianókban. Tökéletes „virtuóza“ volt a zongorának, de filmi csillogástól, romantikus ellágyulástól mentes. Még akkor is, ha Brahms vagy Seht bért szólalt meg ujjai alatt. A stílusok különbözőségének zenei feltárását hozzá hasonlóan senki sem volt képes megvalósítani egy műsorban. Gyönyörködtetett és magyarázott egyszerre. Szívhez és észhez egyaránt megtalálta az utat. Butók zongoraművészetének egyik alapvető vonása volt a pontosság és a játék felépítésének mesteri módja. Ugyanakkor tükörképét adta annak is, hogy az ő lelkivilágában mülyen helyet foglal el a mű Nemcsak a szólóestéken tündökölt Bartók, a zongoraművész, nemcsak a térzongorás hangversenyeken i az örökké emlékezetes Fischer Edwin koncerten!), hanem mint kamaramuzsikus is. Eszünkbe jut néhány felejthetetlen koncertje Szigetivel, Székely Zoltánnal, Telmányival. Mennyivel dicsőbb és méhebb játék volt ez a lenyűgöző és káprázatos Kreutzer szonátával, mint a vonókirályok bármelyikének csak a hegedűszólamot kiemelő bemutatása. Miért is nem őrizhette meg a technika az utókor számára?! A jelenlevők ilyenkor önfeledt mámorban követelték a ráadásokat. (Bartók ebben mindig bőkezű volt! Már a lámpákat is leoltották , hajlandónak mutatkozott „megszállott’ tisztelőinek még adni és adni szellemi tincseiből.) És nem volna helyes, ha szűkre szabott mondán valónkban nem mutatnánk rá a zongorakisérő Bartókra, minden szólista — és milyen szóista: Basilides Mária, Székelyhídi Ferenc, vagy Medgyaszay Vilma — biztos támaszára nyugodt zenei hátterére, pillérére. Az idő távlatában titokzatos és misztikus élménynek tűnik egy-egy átélt Baró "-hangverseny. Forró érzés urja át a kortárs szívét. A gél ezt sohasem tudja visszaadn igazi mivoltában, legyen az magnetofon, vagy mikrobarázdás hanglemez. Ő maga is ezt vallotta az élő és a gépzene ma már félelmes párbaja előestéjén. Kristóf Károly Százezer Elvonult az ár. A Duna ismét csöndes és szelíd. Földvártól Mohácsig a víz sújtotta falvakba, tanyákba visszatért az élet, dolgos építő napokat hoz az új tavasz. A jeges ár, a pusztító víz emlék immár. Emlék a nyüzsgő, a front első vonalát idéző kép, a soksok álmatlan éjszaka, a leomló házak tompa döreje, a bennrekedt férfiak és nők jajszava, emlék a félelem, az aggódás. Mindez elmúlt , ám mindez felejthetetlen. De nem csupán a sebeket, a pusztulást őrzi meg emlékezetében az ország. A fájdalmat begyógyítja majd az idő és a kárt kijavítja a tett, a munka. Az emlék, amely soká fennmarad, nem a pusztulást, hanem a győzedelmeskedő életet, a hazaszeretet messzevilágító férljét ■jflééi. Hősökre emlékezünk. Katonákra, gépkocsivezetőkre, életmentő szovjet harcosokra, hősi halottakra. Nevükről, tetteikről legendákat sző a dunamenti falvak népe, sokhelyütt utcát akarnak elnevezni róluk, másutt fényképüket őrzik az emberek. Százezernyi önkéntesre emlékezünk. Egyszerű emberekre, akik névtelenek maradtak a nagy csatában, s akik egyenként talán nem is vittek véghez nagy, hősi tetteket — de az a sokszázezer lapát homok, amit percenként a gátra emeltek, azt, és egyedül csak az fékezhette meg az áradatot. Százezernyi önkéntes ... Talán nem egészen pontos ez a szám. Ki tudott volna számot adni e napokban arról, hány ember dolgozott a gátakon? Lehet, hogy kétszázezer, lehet, hogy több. Kik voltak ők? Emberséges emberek, akik a veszély láttán hívó szóra se vártak, elindultak — az ország legtávolabbi részeiből is — harmad-, negyedmagukkal, egy-egy lapáttal, talicskával, le dőlnek, a nagy küzdelem színterére. Odaértek, levették vállukról az ásót, s ahol kellett, ott nekiláttak. Kérés, utasítás nélkül. Az ország minden részéből jöttek. Névtelen emberek, ásóval, talicskával — és együttérző szívvel. S amikor már a fáradtságtól lankadt a kéz, s a kimerültség azt diktálta, elég — akkor ez a szív azt parancsolta tovább. A feledhetetlen emlékek között íme egy, Nagybaracskáról. A tanácsházát kerestük. Megszólítottunk — nem túlzás — legalább húsz gátépítőt, útbaigazítást kérve. Választ — egyetlen egy sem tudott adni közülük. Először jártak e faluban. Volt, aki Miskolcról jött, volt aki Szigetközből. S a többiek — budapesti egyetemisták, zalaegerszegi diszisták, kaposvári útépítők, veszprémi fuvarosok . .. Építették a gátat, s amikor az már elég erősnek bizonyult, indultak tovább. Volt, aki hazament, s két önkéntes nap múlva újra jött, volt, aki mindvégig ott maradt. Ők voltak a százezernyi önkéntes, ők a messzi tájakról jött segítőcsapatok, ők, akik már nem saját falvaikét, házukat, szűkebb hazájukat védték, hanem keletről, északról, nyugatról idejöttek délre, mert érezték, hogy ez is a sajátjuk. Esténként tábortüzek égtek végig a gátak mentén. Idézzük fel egy pillanatra a hősi harcok néhány részletét! Szorítsuk meg gondolattban ismét Szőllősi Ferenc százados kezét, amiért élete J kockáztatásával, elsőként ju tott el a mohácsszigeti benn- szorultakhoz s több száz em-ber életét mentette meg. Köszönjük meg újra Batha Gyula őrnagynak Kiskunlacháza megmentéséért folytatott hősi tanténv, mondjunk köszönetet a sárházi iskola tanítónőjének, aki másfélszáz úttörőt mentett ki az áradatból, szálljon hálánk a negyven hős honvéd felé, akik öt napon át védték a bajai trarreformátorházat, s nekik köszönhető, hogy Déldunántúl nagy részén egyetlen pillanatra sem hunyt ki mentés közben a fény. A Hazaszeretet öntött lelket a fáradt emberekbe, a hazaszeretet parancsolt kitartást, önfeláldozást. És e nagy érzés adott erőt ahhoz, hogy szembeszálltak a legnagyobb veszéllyel is. Szörnyű pusztítás nyomait hagyta maga mögött a medrébe visszatérő Duna. Tudunk az áldozatokról. Ma még felmérhetetlen a kár, amelyet az árvíz okozott. De az otthonukat elhagyni kényszerült menekültek bizakodnak. Érzik és számtalan jelből tapasztalják, hogy nincsenek egyedül. Az értük küzdő százezernyi önkéntes száma milliónyira nő most, amikor a sebeket kell begyógyítani. Ezt a milliónyi önkéntest is a hazaszeretet forró érzése fűti. Az az érzés, amelyet tömören így lehetne szavakba önteni: a hazát tettekkel kell szeretni. Ez az érzés vitte Tián István kaposvári kőművest a tanácsházára, hogy felajánlja: ingyen felépíti egy árvízkárosult házát. Ez az érzés sarkallta a sztálinvárosi asszonyokat, akik fél nap alatt egy teherautónyi ruhát, cipőt gyűjtöttek a menekülteknek. Ez az érzés forrósította át a békési diszisták szívét, akik sok ezer forintot adtak postára ezzel a címzéssel. ..Árvízkárosult falvak népének — Mohács-sziget’'. De sorolhatnék a példák ezreit. A pusztító ár naggyá növelte az embert és próbára tette hazafiságát. Egész népünk kiállta ezt a póbát. Hívás nélkül százezernyi önkéntes jelentkezett. A hívó szóra milliónyi. Az egész haza nevében — köszönet. Török András Egyetemi napokra készülnek a budapesti diákok A magyar—szovjet barátság hónapján a budapest egyetemi és főiskolai hallgatói egyetemi napokat rendeznek , melyek március 26-án kezdődnek műsoros megnyitó ünnepségekkel. Az ünnepi napok folyamán irodalmi és zeneesteket tartanak a hallgatók. A Szovjetunióban járt ,aváló tudósok számos élménybeszámolót mondanak. Több főiskolán orosz nyelvű fordítási versenyt rendeznek. A Bercsényi utcai diákotthonban megtartandó egyetemi pap előadójául a Kamszemér Budapesten tartózkodó DIVSZ képviselőjét kérték fel. HAZAVEZETTÉK ŐKET... Aznap is a szokott helyen, a Rába partján találkoztak. Innen csak egy ugrás a vendéglő. Oda mentek, hogy a szökés előkészületeit megbeszéljék. Ittak. Sört, rumot, ami jött. Egyikük „tereprajzot” — tintával vonalkázott papírt — vett elő. Tanulmányozták s részegen vitatkoztak, hol jobb átmenni a határon. A másik a vérszerződés mellett kardoskodott. „Nem kell megvágni a kezünket, csak írjunk alá egy papírt." Megcsinálták. A harmadik a mellét verte: „Hozok két olyan pisztolyt, hogy .. Terveztek. Autóm lesz... Filmszínész leszek... Jazz zenekarban játszok és az Isztambul lesz a nagy számom .. A negyedik motorversenyző, az ötödik futballista. Gondolatban már mind befutott, híres ember ...* öt fiú, egy lány. 16—17 évesek. Ülnek a fiadon, mellettük az államvédelmi hatóság katonái. Előttük a bíróság, hátuk mögött Körmend község népe; szüleik, testvéreik, tanulótársaik, barátaik. — A vád: tiltott határátlépési kísérlet és betöréses lopás... Az elnök — gimnáziumi igazgató — elhallgat. A társadalmi bíróság tagjai is a vádlottak padja felé tekintenek. Egyetlen néma felkiáltójel az egész terem: íme, ide vezettek az esztelen kalandvágyak! — Súlyos bűncselekmény ez. Merénylet saját jövőjük ellen ... És hazaárulás! A vádlottak lehajtott fejjel hallgatják a vádat. Sokszor végig gondolták már ezt kéthónapos vizsgálati fogságuk alatt. — K. Tibor lépjen elő. Vállas, jól megtermett fiú. Hosszú fekete haja homlokába esik. — 1939-ben születtem, apám MÁV pályaőr. A gimnázium második osztályába jártam. Egyszer egy nehéz óra jött, M. Károllyal kimentünk a Rábapartre. Panaszkodott, hogy verik a szülei. Mondtam, hogy engem is... így köldöttüt a szökési terv. Nem, nem azért, mert verték a szülei. A bíróság kérdéseire igazat kell válaszolni. S ezek a válaszok írtál indokokat mutatnak. — Sokat jártak a Rábapartra? — Igen. — S a kocsmába? — Oda is. — A tanulás? — Nagyon elhanyagoltam... Nyolc tantárgyból bukásra állt K. Tibor. Félt. Azt a „szabadságot” kereste, ahol a lustaság, a csavargás igazolást nyer... G. Sándor, 17 éves tanuló a következő. Ő, s a mellette ülő Gy. Zita barátságban voltak. Szüleik ellenezték barátságukat — ahogyan ők mondják: szerelmüket — mondván, hogy előbb fejezzék be az iskolát. _ Nem szerettem a gimnáziumba járni, bukásra álltam. Hidegen, cinikusan magyarázza, miért javasolta, hogy lopjanak fegyvereket. • — Biztosítani akartuk a szökést. Az iskolából lopták el a MOHOSZ két puskáját. — Rálőttek volna a határőrökre? — Ha másként nem sikerül ... G. Sándorral nem sokat törődtek szülei. Kollégiumban lakott, s csak akkor jelentkezett, ha pénz kellett. Azt pedig adták bőven. S ezzel letudták a nevelés gondját. íme az eredmény. M. Károly még 16 éves sincs. Nem gondolkodott, mit cselekszik. Ment a barátok után. — Mit szólnál, ha szüleid is ennyi szeretetet nyújtanának neked, mint te nekik? Hosszú, hosszú hallgatás. — Én jóvá akarom tenni... Elmegyek dolgozni, mint édesapám. Ezt mondják a többiek is. Rádöbbentek, érzik, milyen bűnt követtek el. Haza, otthon, szülő? Most, ezekben a percekben ismerik fel, mit jelent ez. A társadalmi bíróság tagjai kérdeznek. Az idős pedagógus szigorú hangján átsüt a melegség: gyermekem, mi hazavezetünk . .. Volt tanulótársuk, ifjúsági vezetőjük is a szökés igazi okait keresi kérdéseivel. Altén a szülők beszélnek ..Mindig büszke voltam a fiamra. Nagy családos vagyok, tíz éves korom óta dolgozom. Azt mondtam neki, amíg a kezed mozgatni tudod, dolgozz és élj becsületesen ...” És M. Károly édesapja itt, sokszáz ember előtt, szívet indítóan azon töpreng: hibázott-e, jól nevelte-e fiát? Gy. Zita édesanyja egyre csak azt hajtogatja: „Én tudom, hogy nem hagyott volna itt a lányom ...” K. Tibor idős édesanyja nem jön ki a bíróság elé. Hátulról, a sorokból szól sírástól elcsukló hangon: •„Itt vagyok, de én nem tudok semmit mondani. Nagyon fáj a szívem .. .*’ M. László apja így kezdi: — Én hét évet átkuliztam abban a szabadnak hitt országban. Boldog voltam, hogy hazajöhettem, itthon megbecsültek. Nyugat? A fiam elárulta szüleit! Az elnök bejelenti: Tubar Ottó, külföldről hazatért fiatal kért szót. — Három évvel ezelőtt szöktünk ki négyen. Ilyen idősek voltunk mi is. S addig, amíg haza nem értem, nem tudtam, mi az öröm. Éheztünk, csavarogtunk, kéregettünk. Sínylődtünk. Hazaszeretet? Igen, most már tudom, mi az. Soha, soha nem válnék meg ettől a földtől ... Szűk a terem, fojtogatják az embert a nagy, igaz érzések, amelyek a kinyíló szívekből fakadnak. A határainkat őrző fiatal katona, a volt úttörő vezető, az osztálytárs, a megye ifjúsági vezetője — a társadalom tanít most. S amikor korholnak, saját felelősségüket is mérlegelik. Azt mondják, nagy igazságként: a hazát szeretni, becsülni —• életünk minden percében így kell élni. ítéletet hirdet a társadalmi bíróság K. Tibort és G. Sándort kizárják az ország összes középiskolájából. M. Károlyt, M.Lászlót és Gy. Zitát a jelen tanévre eltiltják a gimnázium látogatásától. M. Lászlót, aki üzemben dolgozik, munkástársai előtti nyilvános megrovásra ítélik. — A szülök vegyék át gyermekeiket az államvédelmi hatóságtól.★ Nagy a szülői szeretet. Képes megbocsátani, s szívéhez szorítani meggondolatlan, hálátlan magzatát. Az egyik édesanya, miközben szemét törli, félkezével talán huszadszor simítja végig kisfia arcát. A munkától, gondtól megtört idős vasutas remegő szájjal öleli át a gyereket, akié éjjele-nappala, minden gondolata. Hat emberesedő fiatal indul el. Az utcán kezüket odabújtatják a forró szülői tenyérbe, s meggyorsítják lépteiket. Nem mentek el ,s most mégis hazataláltak. Hazavezették őket... Kovács György Könyvkiadásunk terveiből A Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó Juhász Gyula és Bacsányi János válogatott költeményeinek kiadását tervezi. Élő költőink közül Illyés Gyula, Gellért Oszkár, Földeák János és Csanádi Imre verseinek kötete lát napvilágot. A magyar klasszikusok sorozat Tolnai Lajos: „Eladó birtokok" című művével gazdagodik és régi kívánságra közreadják Radnóti Miklós prózai írásainak gyűjteményét, Móricz Zsigmond kisregényeit és Szabó Pál elbeszéléseit. Érdekes újdonság lesz Bernáth Aurél, a kiváló festőművész három kötetre tervezett visszaemlékezéseinek első része, az „így éltünk Pannóniában‘‘. — Várt rám . ..? — Harminc évig ... Guidó. — ? !...'• — Még csak nyolc párbaja — Nekem hoztad?... Te HŐS! volt? Maga gyáva ... — Ha elfogadná ezt a csekély- — Egészen kiment a fejemből... a születésnapodra vettem! (SAJDIK-MIKULKA)