Szabad Ifjuság, 1956. július-október (7. évfolyam, 154-250. szám)
1956-10-23 / 250. szám
A demokratizálás az egyetlen út amely a szocializmus saját viszonyaink közötti legjobb formájának felépítéséhez vezet Wladislaw Gomulka beszéde a LEMP Központi Bizottságának Vili. ülésén Wladislas Gomulka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának — azóta első titkárrá választott — tagja, a LEMP VIII. teljes ülésén, október 20-án, nagy beszédet mondott Lengyelország időszerű politikai és gazdasági kérdéseiről. Az alábbiakban ismertetjük Gomulka elvtárs beszédét. Amikor hét esztendővel ezelőtt a LEMP Központi Bizottságának novemberi ülésén beszéltem, úgy látszott, hogy utoljára szólok a központi bizottság tagjaihoz. Annak ellenére, hogy azóta csupán hét év telt el, és nyolc esztendő az augusztusi ülés óta, amelyen a párt politikájában éles fordulat következett, be, ezek az évek zárt történelmi szakaszt jelentenek. Mélységesen hiszem, hogy ez az időszak visszavonhatatlanul a múlté. Sok rossz volt ezekben az években. Az az örökség, amelyet ez az időszak a pártnak, a munkásosztálynak és a népnek hagyott, az élet egyes területein több mint aggasztó. A központi bizottság VII. ülése két és fél hónappal ezelőtt megjelölte az elmúlt időszak pozitív és negatív vonásait, kijelölte a jövendő cselekvés irányelveit. Azon az ülésen kívánságom ellenére sem vehettem részt, önök közül sokan beszéltek azon az ülésen rólam is, vizsgálták a pártmunkába való visszatérésem lehetőségét és szükségességét. Ezt az ülésen hozott határozatokkal kapcsolatos álláspontomtól tették függővé. Ezért kötelességemnek tartom, hogy elmondjam önöknek nézetemet ezekről a határozatokról, elmondjam, hogyan látom a mai valóságot és hogy véleményem szerint hogyan kell kialakítani a jövőt. A VII. ülés határozatait illemen van néhány fenntartásom. E fenntartások a múlt és a Párt mezőgazdasági politikája értékelésére vonatkoznak. Minden egyéb tekintetben helyeseknek tartom e határozatokat, a cselekvés helyes irányát látom bennük. Ezek a határozatok megvalósításuk során pontosabb megfogalmazásra és kiegészítésre szorulnak, a határozatokban nem vettek tekintetbe egyes, a mai nap szempontjából nagyjelentőségű problémákat. Ezek közül néhányat már ma meg lehet oldani, mert erre megértek, másokkal várni lehet, amíg megérnek a gondolatokban és feltételekben. A legfontosabb kérdésnek nem azt kell tartani, hogy határozatokat hoztak és hogy azokat helyeslik, hanem azt, hogy a határozatok valóra is váljanak. A VII. ülés határozataival kapcsolatos fenntartásaim gazdasági és politikai kérdésekre vonatkoznak. E fenntartások érintik mind az értékelés kritériumát, mind pedig az embereknek ebből az értékelésből származó felelősségét az elkövetett hibákért és ferdítésekért. A VII. ülés határozatai szólnak a hatéves terv eredményeiről és hibáiról. A hatéves terv fő eredményeként —— amely el kell, hogy fedje az összes többit — a határozatok iparunk, különösen a nehézipar termelési kapacitásának nagy növekedésére mutatnak rá. Távol állok attól, hogy lekicsinyeljem országunk bármely eredményét. Mindnyájunkat, valamint az egész népet is örvendezteti ipari termelésünk növekedése és fejlődése. Nincs alapom arra, hogy vitába szálljak az ipari termelés növekedésének felsorolt mutatószámaival. Elfogadom azokat a valóságnak megfelelőknek. Vannak azonban egyes „azonbanok“, amelyek arrakésztetnek, hogy felülvizsgáljuk az elmúlt hatéves időszakban elért gazdasági vívmányainak értékelését. Nézzük meg a hatéves terv ?eiényeit a széniparban. 1949-ben, vagyis a hároméves terv utolsó évében, a szénkitermelés meghaladta a 74 millió tonnát. 1955-ben, vagyis a hatéves terv utolsó évében, 94,0 millió tonna szenet hoztak felszínre. A számokból az tűnik ki, hogy a termelés több mont húszmillió tonnával emelkedett, amit valóban komoly eredménynek kellene tekinteni ha ez a növekedés a szénipar termelési kapacitásának neve Amint a statisztikai adatok mutatják, a bányászok 1955-ben 92 634 000 túlóra olgoztak, ami az összes munkaórák 15,5 százaléka. Szénre átszámítva ez azt jelenti, hogy mintegy 14,6 millió tonna szenet bányásztak ki túlórázással. Vizsgáljuk meg ezután, hogyan alakult ebben az időszakban a munka termelékenysége a szempárban. 1949-ben az egész kollektíva egy munkásra eső szénkitermelése 1328 kilogramm volt. 1955-ben 1163 kilogrammra, vagyis 12,4 százalékkal csökkent. Ha összevetjük a földalatt dolgozókra átszámított szénkitermelést, akkor ebben az időszakban az egy munkanapra eső csökkenés 7,7 százalék. 1938-hoz viszonyítva pedig ez az év, igaz, különböző okoknál fogva nem lehet összehasonlító ismérv, de illusztrálja a szénbányák jelenlegi helyzetét, az egész kollektíva egy munkanapjára eső szénkitermelés 1955-ig 36 százalékkal csökkent. Ismeretes előttünk az a veszély, hogy a belföldi piacon levő árumennyiség nincs összhangban a pénzmennyiséggel. Beszélnek-e minderről a VII. plénum határozatai? Nem beszélnek. Természetesen nem az a legfontosabb, hogy a határozatok enyhítik a múltról adott értékelést. Az a lényeges, hogy az elkövetkező tervek helyes kidolgozásához elengedhetetlenül szükséges az ilyen gazdasági elemzés. Soha nem szabad elhallgatni olyan tényeket, mint a fent említettek. Világosan meg kell mondanunk magunknak, hogy a rossz gazdaságpolitikáért az egész népnek és elsősorban a munkásosztálynak keell megfizetnie. A párt központi bizottsága viszont nem szánta rá magát arra, hogy legalább pártuik mi körülményeink között, ugyanúgy, mint minden olyan alagatlan- amelynek nincs túl S..., a mezőgazdasági politikában kifejezésre kell jutnia annak az állhatatos törekvésnek, hogy belterjessé tegyék a mezőgazdasági termelést. Lengyelország csak úgy tudja saját erőforrásaiból ellátni lakosságát élelmiszerrel, ha emeli a terméseredményeket, emeli az egy hektár földre eső mezőgazdasági termelést. Nézzük meg, hogyan alakul az össztermelés értéke változat. htí-tárralbi( lefejezve egy ,TMLröldre vonatkoztatva r rt valamennyi szektorában, vagyis az egyéni gazdaságokban, a földművelt szövetkezetekben és az állami gazdaságokban. Az összes adatok 1955-re vonatkoznak Az egyéni gazdaságok rendelkezésében volt a faztentetek 78,8, a jövedelrendelkezé rszövetkezetek rendelkezésében a földterületendefL lami gazdaságok Pedig a 3 Saztefoek lOP«US *Sf?f földterületeinek 12,6 százaléka. E sazdasfozatokt^ - termelset 100 ^ ve e’ a «P a kötkezo. az egyeni gazdaságok 5 83 9 SZáZalék’ a metofermaf- termelőszövetkezetek termelese, beleértve a ház-7zdaságok teréS ISC naHeSS 1 százalék. ^ 1 8,4 földre 1hektár kénét ? a’ a következő szövetkezetekben 517,3 zloty az gazdaságokban 393 z foty, változatlan árakban* felezve. Ilymódon az ^ kötetTTt-13 ,9 következetek ékít alul?nb-^g 16,7 százalkaM’SS?»*« S»Sk 3” tevém. Gomulka ezután felsorolt, a szövetkezeteknek juttató?llami támogatás formáit ma is levonta a következtést: ' Ez a rövid vázlata a mezeiek gaz ,termelöszövetkezemnk gazdaság! képének. Szotesések\npkéP' A naffV befektdk eUTre’ kisebbek vol-t, eredmények és vagyobbac a termelési költségek Nem említem a probléma politikai vonatkozásait előbb felsorolt okok miatt vannak fenntartásaim a Központi Bizottság VII. teljes szonylatban levonja a konzekvenciát azokról az emberekről, akik e helyzetért felelősek. A népgazdaság mezőgazdasági területén, amelynek a VII. plénumon elhangzott értékelése ugyancsak fenntartásokat vált fat belőlem, szintén olyan jelenségeket látunk, amelyek fölött minden felelősséget érző embernek mélyen el kell gondolkodnia és le kell vonnia belőle a megfelelő következtetéseket. 1949-től kezdve, vagyis a hatéves tervben a párt kollektivizálási kampányt kezdett a mezőgazdaságban. Ebben az időszakban a parasztgazdaságok mintegy hat százalékát egyesítő, körülbelül 10 000 földművesszövetkezet alakult, ülésén hozott határozatoknak a mezőgazdasági politikára vonatkozó részét illetően, amely politikát a Központi Bizottság V. teljes ülése dolgozta ki. Ha megvizsgáljuk tényleges gazdasági helyzetünket, más olyan jelenségekre is bukkanunk, amelyek mély aggodalomra adnak okot. A hatéves terv végrehajtásánál azt a gyakorlatot követtük, hogy bizonyos kiválasztott szektorokra maximális beruházásokat összpontosítottunk, tekintet nélkül a gazdasági élet más területeire. Pedig a nemzetgazdaság egy szerves egészet képez. Nem lehet a gazdaság bizonyos ágait túlzott előnyben részesíteni más ágak rovására, mert a helyes arányok eltorzulásai árt a gazdasági élet egészének. Eddigi szervezési és igazgatási gyakorlatunk eredménye az volt, hogy még a kiváltságos szektorokban sem tudtuk a kitűzött időben végrehajtani az előirányzott feladatokat, hogy ezekben a szektorokban óriási anyagi értékeket pazaroltunk el és hogy nem teremtettünk olyan körülményeket, amelyek lehetővé tették volna az ezelőtt tudatosan korlátozott szektorokban mutatkozó hiányok megszüntetését. Nem állunk sokkal jobban a közszolgáltatások, az üdülők és szanatóriumok terén sem. Ismét hangsúlyozni kívánom, távol áll tőlem, hogy lekicsinyeljem a hatéves terv eredményeit. Ezeknek az eredményeknek értékelését azonban a tényleges helyzetre kell alapítani, vagyis abból a gazdasági helyzetből kiindulva kell szemlélni őket, amely az ötéves terv kiindulópontja volt. Az ötéves terv indulását pedig igen nagy nehézségek kísérik. Mindnyájunknak szembe kell néznünk azzal a problémával, hogy miképpen érezhetjük le ezeket a nehézségeket, mit tegyünk, mihez fogjunk annak érdekében, hogy olyan úton haladjunk tovább, amely egyre könnyebbé válik? Nagyon sok mindent kell megváltoztatni eddigi gyakorlatunkban ahhoz, hogy elérjük ezt a célt. E nagy nehézségek legyőzésének kulcsa a munkásosztály kezében van. Minden, a mai nap éppen úgy, mint a jövő kilátása, az ő magatartásán múlik. A munkásosztály magatartása viszont a párt politikájától függ, amelyet a párt vetősége dolgoz ki, függ attól, hogy a kormány és a legmagasabb állami szak milyen hozzáértéssel kormányozzák az országot, de a munkásosztály ezt a lépést meggondolatlanul. Szemmel látható, hogy túlfeszítettük a húrt és a húrt sohasem lehet büntetlenül túlfeszíteni. A poznani munkások nem a népi Lengyelország ellen, nem a szocializmus ellen tiltakoztak, amikor kimentek az utcára. Tiltakoztak a társadalmi rendszerünkben elharapózott hibák ellen, amelyeket ők is fájdalommal éreztek, tiltakoztak a szocializmus, az ő eszméjük alapvető elveinek eltorzítása ellen. Politikailag igen naiv volt az az ügyetlen kísérlet, hogy a fájdalmas poznani tragédiát úgy tüntessék fel, mint imperialista ügynökök és provokátorok művét. Ügynökök és provokátorok mindenütt lehetnek. De soha és sehol sem határozhatják meg ők a munkásosztály magatartását. Ha ügynökök és provokátorok tettekre indíthatnák a munkásosztályt, akkor a népi Lengyelország ellenségeinek, a szocializmus ellenségeinek sokkal könnyebb dolguk volna, könnyűszerrel elérhetnék céljaikat. A tény viszon az, hogy ez nem igaz. Volt egy idő Lengyelországban, amikor a szocializmus ellenségei, sokszor külföldi, nem lengyel érdekeket szolgáló központok irányítása alatt, valóban széleskörű földalatti szervezettel rendelkeztek. Ebben az időben a népi Lengyelország kormányát fegyverrel támadták és a népi kormány fegyverrel védelkezett. Ebben a harcban pártunk tagjainak, katonáinak és közalkalmazottainak százai és ezrei estek el. Ezeknek a zord időknek nyomai még a mai napig sem tűntek el teljesen az emberi szívekből és érzelmekből. Ezek voltak a népi Lengyelország megépítésének első évei. De azokban a napokban, amelyek oly sok nehézség elé állították a kormányt, semmiféle ügynök és semmiféle földalatti szervezet nem volt képes arra, hogy a kedvező körülmények ellenére is rést törjön a munkásosztály soraiba, hogy politikailag behatoljon a munkásosztály egyetlen rétegébe is. Mert a munkásosztály lehetne a nemzet vezető és leghaladóbb része, ha a reakciós erők támaszt találhatnának soraiban. Ügynökök és provokátorok vagy reakciós elemek sohasem lehettek a munkásosztály ösztönzői, most sem azok és nem is lesznek soha. A poznani tragédiának, az egész munkásosztály mélységes elégedetlenségének okai bennünk, a párt vezetőségében, a kormányban vannak. Éveken keresztül forró anyag gyűlt össze. A hatéves gazdasági terv, amelyet a múltban széles körben úgy reklámoztak, mint az életszínvonal nagyarányú emelésének újabb szakaszát, nem váltotta be a dolgozó tömegek hozzáfűzött reményét. Nem sikerült az a szám-zsonglőrösködés, amely kimutatta, hogy a hatéves tervben 27 százalékkal emelkedtek a reálbérek. Ez csak még ingerültebbé tette az embereket. Szakítani kellett a rossz statisztikusok álláspontjával. Az SZKP XX. kongresszusa fordulat ösztönzője volt az ország politikai életében. Az egészséges, éltető áramlat mozgásba hozta a párttagok töme- i geit, a munkásosztályt, az egész közvéleményt. Az emberek kezdtek felegyenesedni. Az elnémult és szabadságától megfosztott elmék kezdtek kijózanodni a képmutatás és a hazugság mérgező lidércnyomásából. Az alkotó, élő szó kezdte kiszorítani azokat az üres szavakat, amelyek korábban uralkodtak a párt és a közélet szónoki emelvényein, valamint a sajtó hasábjain. Olykor hamis hang is felhangzott. De nem ez a hang mutatta az irányt. Szeles hullámként áradt a múlt bírálata, az erőszak, a torzítások és ahibák bírálata, amely nem kímélte az élet egyetlen területét sem. Mindenütt, mindenekelőtt az üzemi párttaggyűléseken és a dolgozóik gyűlésein követelték azoknak a forrásoknak felderítését, amelyekből a baj fakadt, követelték azoknak az embereknek felelősségrevonását, akik legfőképpen felelősek a gazdasági és politikai élet eltorzulásáért. Mindenekelőtt azt követeltek a dolgozók, hogy mondják meg nekik a teljes igazságot, mindenféle csűrés-csavarás és szépítgetés nélkül. A XX. kongresszus után előállott helyzetben, amikor gyorsan és következetesen kellett volna cselekedni, levonni a következtetéseket a múltból, becsületesen, nyíltszívűen a tömegek közé menni, tudomásukra hozni a teljes igazságot a gazdasági helyzetről, a politikai élet torzulásának okairól és forrásairól, a párt vezetősége nem tudott gyorsan konkrét cselekvési vonalat kidolgozni Ennek bizonyítéka az is, hogy több ízben elnapolták a központi bizottság VII. ülésének összehívását. Annak idején szememre vetették többek között azt, hogy az a magatartás, amelyet különböző kérdésekben tanúsítottam, a munkásosztállyal szemben tanúsított bizalmatlanságomból ered. Ez nem igaz. Soha sem vesztettem el hitemet a munkásosztály belátásában, bölcsességében, önmegtagadásában és forradalmi magatartásában. A munkásosztálynak ezekben az értékeiben ma is hiszek. Meg vagyok győződve arról, hogy a poznani munkások nem léptek volna sztrájkba, nem tüntettek volna az utcán, nem akadtak volna köztük olyanok, akik fegyvereiket vették kezükbe, ha a párt, azaz a párt vezetősége az egész igazsággal eléjük állt volna. Huzavona nélkül el kellett volna ismerni a munkások jogos követeléseit, meg kellett volna mondani azt, ami lehetséges, és azt, amit ma nem lehet megvalósítani. Meg kellett volna mondani a tegnapi és a mai igazságot. Az igazság elől nem lehet elmenekülni. A párt vezetősége ettől visszariadt. Egyesek attól féltek, hogy felelősségre vonják őket politikájuk következményeiért, mások nagyobb ragaszkodást éreztek a kényelmes bársonyszékhez, mint a munkásosztályhoz, amelynek révén ezt a bársonyszéket elfoglalják. Megint mások — és ezek voltak legnagyobb számban — féltek attól, hogy a munkásosztály nem érti meg annak az igazságnak a legmélyebb lényegét, amelyet képviselőitől követel, hogy nem érti meg, hogyan kell felfogni a megtörtént hibák, elhajlások és provokációk okait és forrásait. A párt központi apparátusában és rajta kívül messzemenően megmutatkozott a munkásosztályban való hit megrendülése. Egészséges, belterjes mezőgazdaságot! Büntetésreméltó korlátoltság a gazdaságpolitikában A széniparban a gazdaságpolitikát valamiféle büntetésreméltó korlátoltság jellemezte. Rendszeresítették a vasárnapi munkát, ami aláásta a bányászok egészségét és erejét, ugyanakkor megnehezítette azt, hogy a bányáik berende- zését kellő módon karbantart- sák. Rendszerré vált egyes bá- nyákban a katonák és fegyencek foglalkoztatása. Nem stabilizálták a bányászegyütteseket, amelyekben évről-évre igen komoly hullámzás volt. Az ilyen politika szükségképpen oda vezetett, hogy veszély fenyegette a szénkitermelési terv teljesítését, olyan állapotba kerültek a bányák, amilyenben ma vannak. Általában, a hatéves terv befejezése után, amelynek az előirányzatok szerint magasra kellett volna emelnie a munkásosztály és az egész nép életszínvonalát, jelenleg, az új ötéves terv első évében naprólnapra fokozódó komoly gazdasági nehézségekkel állunk szemben. Az ipar bővítésére hatalmas beruházási hiteleket vettünk fel, amikor viszont elérkezett az első törlesztési időpont, tarthatatlan csődben voltunk. A hitelezőktől halasztást kellett kérnünk. Ugyanakkor gépekben és berendezésekben nyújtott hitelek jelentős részét mindmáig nem alkalmaztuk a termelésben és ezek alkalmazására még hosszú éveken át nem kerül sor, egy részét viszszavonhatatlanul elveszettnek kell tekinteni. Az ötéves tervben a fizetési mérleg komoly deficittel zárul a hiteltörlesztési haladék ellenére, annak ellenére, hogy a következő ötéves tervre halasztottuk azon összegek felének törlesztését, amelyeket ebben az ötéves tervben kellett beruházni. Ilyen körülmények között igen kérdésessé vált a nemrég kidolgozott ötéves terv realitása. Poznan nem imperialista provokáció, hanem a hibák elleni tiltakozás A munkásosztály nemrégen fájdalmas leckét adott a párt vezetőségének és a kormánynak. A poznani munkások, amikor a sztrájk fegyveréhez nyúltak és azon a véres júniusi csütörtök-én tüntetve az utcákra vonultak, félreérthetetlen hangon kiáltották, hogy „Elég! így nem folyhat tovább! Térjetek vissza erről a rossz útról”’ A munkásosztály sohasem folyamodott meggondolatlanul a sztrájkhoz, mint a jogaiért vívott harc eszközéhez. Különösen most, a népi Lengyelországban, amelyet az ő nevében és az összes e-e -hozók nevében kormányoznak, nem tet Ki kell cserélni szocializmusunk modelljében az összes rossz részeket Az ország kormányzásához az kell, hogy a munkásosztály és a dolgozó tömegek megbízzanak azokban a képviselőikben, akik az államhatalom élén állnak. Ez a dolgozó tömegek nevében gyakorolt hatalom erkölcsi alapja. A bizalomnak ezt a hitelét csak úgy lehet állandóan megújítani, ha teljesítjük azokat a kötelezettségeket, amelyeket e bizalom előlegezőivel szemben vállaltunk. Ha elveszítjük a munkásosztály bizalmának hitelét. «Folytatás a negyedik oldalon) IF’t’SAC », 1956. október 23. **