Szabad Magyarság, 1956. december (1. évfolyam, 1-2. szám)
1956-12-14 / 1. szám
1956 december 14 Egy nemzet vére vádol... Irta: FT. BORSY GYÖRGY, O.F.M. Minden nép és nemzet életének mozgató ereje a Lélek! Fenyegethet az erőszak, bitófa, golyó, tortúrák sanyargathatják a testet, a lélek meggyőződését mindez nem tudja megtörni! Tizenkét év állott rendelkezésére a modern világ, modern brutalitásának, hogy a magyar népet lelkében megmásítsa és vörössé tegye! Nem sikerült! 1956 október 23-án lángba borult a magyar Lélek. Kirobbant a magyar Lélekből az az ősi erő, mely az ezeréves magyar múlt hőseinek lelkét bevitette. Az ezeréves magyar múlt tele van kálváriával, hősi halállal, tragédiával, de a nemzet még ma is él! A magyar nemzet saját vérével irta és írja meg a saját történelmét! Dicsőség és túlvilági fényesség aranyozza be az ifjú magyar hősök emlékét. Ugyanakkor árnyék-felhő lebeg a szabad világ népeinek kényelmes élete egén. Ha nem lett volna hangos az éther már évek óta a szépen hangzó szózatoktól és a szemrehányásoktól , hogy a magyar is mutassa már meg egyszer tettekkel, hogy szabad akar lenni, akkor ma nem kellene vádat emelni a világ lelkiismerete felé! 1945-ben a győzelem örömmámorában úszott a világ! A “nagyhatalmak” tobzódtak az elért sikerekben. Népek milliói hevertek földre roskadva, rongyosan, megbélyegezvea “győzők” lábainál. Családroncsok, asszonyok és gyermekek, emberi méltóságukban megalázott férfiak szorongtak a drótkerítések mögött ... de a magyar lélek ekkor sem roppant össze! És jött a nagy osztozkodás, ahogyan azt Potsdam és Jalta elhatározta. . . . Magyarországot is eligazították. Az ezeréves, Nyugatért annyi életet és vért áldozó országot is “hálából” a tett jókért, odaadták a vörös vérebnek . . . az élet pedig Nyugaton nyugodtan folyt tovább. A vörös vámpír is élte életét. Embervérrel mosogatta a sáros bakancsát. Magyarország csemege volt neki. A vasfüggönyt lehúzta. Belül pedig megkezdte a haláltáncot! A magyar népet teljesen kiszolgáltatták a vérszomjtól őrjöngő ázsiai hordáknak. Tobzódott a magyar vérben . . . Nyugat pedig nyugodtan maradt ... A vörös hóhérok kéjjel vigyorogtak a szenvedők kínjain és jajveszékelésén, mert nyugodtak voltak, hogy senki sem zavarhatja meg őket munkájukban. A vasfüggönyön kívül maradtak százezrei pedig osztályidegenekké” váltak. Miért? —csak azért, mert nekik volt olyan kedves a Hazájuk, mint minden más népnek! A bűnük “óriási” volt. Hadra mertek kelni a vörösök ellen! Ezért lettek hontalanok és sorsüldözöttek! Az élet tovább haladt. A győzők riválisok lettek! A sértett szibériai vörös medve pedig vicsorgatni kezdte fogait. Nyugat megijedt. A vasfüggönyön túl pedig, a maroknyi magyar nép lelketüzesedett és robbanni készült. Tizenkét év után talpra állott a magyar nép! Szabadságot akart és igazságot. Megindította a világtörténelem egyik legvéresebb szabadságharcát! A haláltól már nem félt, mert az csak megváltást hozott neki. A véres dráma megkezdődött. Három hét után a túlerő vérbe fojtotta. Sok-sok ezer magyar hős halott vére öntötte az ősi magyar földet. Ezer és ezer magyar anya a gyerekével együtt ott feküdt vérbefagyva a hősök földjén . . . megszámlálhatatlan sebesült és csonkult vergődik élet és halál között . . . És mi lett Nyugattal? — erre csak a vértanú Kardinális adta meg a méltó választ: A mi fiaink megtették azt, amit Nyugatnak kellett volna megtennie! Ehhez kommentárt fűzni felesleges. A megtörtént események önmagukban vádolnak! A magyar nép helyett most az amerikai világlapok beszélnek, amikor azt mondják, hogy a magyar nép keserűen csalódott a szabad világ népeiben! De megtanulta most már végérvényesen, hogy soha többet senkinek se higyjen az Istenen kívül! A magyar nép most magáért harcol tovább. És el fog jönni az idő, mikor ez a megtizedelt ország újra magához tér, erős lesz, de csak önmagáért! Élet és véráldozatát ezután már csak a saját oltárára fogja helyezni, semlegesíteni fogja magát mindenki bajától, hogy egyszer már ő is boldog lehessen és ne kelljen rombadönteni, amit verejtékkel épített, másokért! A magyar ifjúság vér- és életáldozatát a történelemből senki sem fogja tudni kitörölni! — de a vér vádját sem! A vörös kálváriát végig járjuk! ... És élni fogunk! Mert élni akarunk! SZABAD MAGYARSÁG Somody István new yorki beszámolója A szabadságharc következm Amerikában és hatása az emigrációban A magyar szabadságharc fénye oly váratlanul lobbant az egész világra, mintha mesebeli villám egyszerre világítaná meg a földgolyót. A kerek mindenség népei pedig csodaként bámultak a szemkápráztató fénybe. Valóban csoda történt. Amire az állig fegyverkezett, atomfölényben lévő nyugati hatalmak nem merészkedtek az elpusztításukra törő rémmel szemben, azt megtette fegyvertelenül, vagy kezdetleges, hiányos fegyverekkel, s puszta kézzel a maroknyi magyar nép. És kivívta szabadságát önerejéből, vére áldozatával. E tény nagyszerűségéből mit sem von le az, hogy az óriási gépesített túlerő a Nyugat tétlensége miatt újból letiporta a szabadságot, amely elszánt harcosaival bevonult a hegyek, erdők közé, vagy a kihűlt kohójú, sötét gyárakba, hogy onnan csapjon ki ellenségére. --1------------—----------A korábban igaztalanul, annyiszor elgyalázott magyar név felragyogott a magasságos égre és a világ népei csodálattal, tisztelettel tekintettek fel rá. Nem túlzás, hogy — miként Kossuth 48-ban, s most az egész világ leborult a nemzet nagysága előtt. A magyarság dicsőségéről zengett az egész nyugati sajtó, s osztotta a N. Y. Timesnek ezt a megállapítását, hogy mindenki büszke lehet, akiben egy csepp magyar vér csörgedez. Az amerikai és a világon elszórt magyarságot természetesen boldog, büszke örömmel töltötték el az első napok sikerei s sokan már a gyors hazatérés lehetőségét latolgatták. Határtalan volt a mi örömünk is. Mégis, örömünk fénye mögött ott volt az aggodalom árnya, mert közelről ismertük a bolsevizmust, amellyel az első kommün idején hozzájuk hasonlóan, s azóta is egy életen át szellemi síkon felvettük a harcot. Az egész magyarság érezte, hogy a szovjet nem nyugszik bele a csúfos vereségbe és itt, a világ központjában, New Yorkban épúgy, mint száz más helyen, szervezkedni, gyűjteni, toborozni kezdett. Az igazi, hathatós segély követelésének jogosságát, arra, hogy fegyverrel, lőszerrel, szabadcsapattal siethessen a harcoló otthon segítésére, nagy tekintélyek, lapok, s tömegek ismerték el. Ha már a nyugati hatalmak vagy M rendőri csapatok nem indulnak, engedjék őket, ahogy lehetett más helyen a szovjet “önkénteseinek.” Ezrek és ezrek jelentkeztek. Apák a fiaik, fiuk az apáik segítségére azonnal repültek volna haza. Nagy akarások feszítették a nemzetért áldozni kész magyarságot . . . örök fájdalom, hogy nem kapott rá lehetőséget. A Nyugat megmaradt a lelkesedés, elismerés, a szép szó, az anyagi segítés, befogadás, a békés megoldás keresése mellett, de komolyan cselekedni a pápa, a világsajtó, a tömegek biztatása ellenére , elmulasztotta. Nemcsak hogy nem használta fel a fekély kivágására az alkalmat, hanem azokat se segítette hozzá, akik valóban önként, meggyőződésből, lelkesen cselekedtek volna. Pedig egy hét múltán bebizonyult, hogy erre nagy szükség lett volna. A kivonulást ígérő, álnok szovjet ötezer új tankja és mongol hordája, amellyel a nemzet igazolására indult s a bekövetkező népirtás, rombolás, becstelenítés, szibériai elhurcolás elég bizonyíték volt erre. De a férfit, nőt, gyereket beleértve egy emberként harcoló nemzet a szabadságrádiókon át, sőt, még a “nemzeti kommunista” Nagy Imre-kormány is hiába fordult segítségért a biztatások után a Nemzetek Szövetségéhez. Az egész világ felháborodott, s a magyarsággal együtt tüntetett a mészárlás ellen. Szovjet követségeket, kommunista párthelyiségeket, lapokat dúltak fel, még vörös pártok is megbélyegezték a vérengzést, kommunista vezetők és tagok tömegesen hagyták ott a megutált pártot, amely világszerte nagy megrendülést szenvedett. A nagy amerikai városok magyarsága, élén a new yorkival, állandóan talpon maradt, táviratok özönével árasztotta el a kormány, parlament, NN tagjait, gyűlések, tömegfelvonulások, autós tüntetések, kiketelések során követelte a hathatós segítséget a szabadságharc számára. A new yorki megmozdulásokban részt vettünk, s szemtanúként számolhatunk be alább a kiemelkedő eseményekről, s tehetünk hitet amellett, hogy az itteni magyarság kétségbeesett erőfeszítéssel megtett minden lehetőt. Vért és pénzt adott, harcosnak jelentkezett, gyűjtött, talpalt, tüntetett, piketelt, felvonult a város utcáin, a szovjet és magyarországi csatlósa delegátusi épülete előtt épúgy, mint az M palotánál napsütésben, esőben, viharban, nappal, este, vagy hajnalpirkadáskor, amikor a riasztók hívták, kitartóan. Szóval, írással, foggal és körömmel, kétségbeesetten követelte az igazi, hathatós segítséget és robbanásig feszült a sikertelenség láttán. Tanulságul mondjuk el ezt a jövendő és az otthon harcolók számára. Beleremeg a lelkünk, könynyes lesz a szemünk akkor is, amikor e sorokat leírjuk, ó, Istenem, magunk se hittük, akik pedig egy életet szenteltünk sajtóban és közéleti munkában a nemzetnek, hogy így tudjon fájni a nemzet, a szülőhaza sorsa. Szabadulás a kommunisták börtönéből: több politikus és újságíró kimenekült A szabadságharcra jellemző, hogy első dolga volt kiszabadítani a kommunisták börtöneiből a politikai foglyokat, akik “háborús bűnösség” és más mondvacsinált címeken évtizede sínylődtek ott, így aztán, — kivéve azokat a szerencsétlenek, akik a befalazott földalatti börtönben elpusztultak, — számos politikai fogoly szabadult ki úgy a fővárosi, mint a vidéki börtönökből. A Szabad Magyarság szerkesztőségébe befutó ausztriai, németországi és angliai értesítések szerint több kiszabadult politikusnak és újságírónak sikerült szabad földre menekülnie.víg így nyolc napos gyalogmenetelés és bujdosás után a szovjet tankok gyűrűjéből sikerült Ausztriába jutnia Kunder Antal v. iparügyi miniszternek. Kunder mint katonatiszt előbb Gömbös Gyula honvédelmi miniszter titkára volt, majd képviselő, államtitkár, később pedig miniszter lett. Mindezért — életének kivételes meghagyásával — életfogytig tartó börtönre ítélte az utasításra dolgozó kommunista pártbíróság a Pfeiffer-Varga-Nagy Ferenc féle “népbírósági törvény” alapján. Tizenegy évi raboskodás után szabadították ki a szabadságharcosok és sok viszontagság után boldogan tette lábát szabad földre. Ugyancsak hasonlóan hosszú fogság után kiszabadult és Ausztriába jutott Serényi Miklós v. képviselő is, akinek családja Amerikában él. A politikai ellenfelekként bebörtönzött újságírók közül szintén kiszabadult Fiala Ferenc, aki az öszszeomlás előtti koalíciós kormány sajtófőnöke volt és Dövényi Nagy Lajos. Utóbbiról nincs hír, hogy sikerült-e kimenekülnie, de Fiala, ugyancsak veszélyes kalandok után megérkezett Ausztriába.i A mártírhalált halt Imrédy Béla miniszterelnök János fia, aki a második világháborús utolsó dunántúli harcok idején 1945-ben orosz fogságba esett, a fogságból való szabadulása után visszakerült Budapestre. A kommunisták elfogták és bebörtönözték. Miért? Nagy “bűne” miatt, hogy fia volt a jobboldali miniszterelnöknek, akit mint politikai ellenfelüket kivégeztek, miután Himler hazaszállította és kiszolgáltatta moszkovita barátai dühének.. Imrédy Jánost is kiszabadították a szabadságharcosok, s velük Eltűnt ellentétek Ezekben a szörnyű hetekben nem volt és nincs se éjjelünk, se nappalunk, szívünkben mély fájdalommal, lelkünkben iszonyú felháborodással döngetünk ajtókat, amelyek nem akarnak megnyílni, s lelkiismereteket, amelyek nehezen ébrednek. Tíz és százezrek bizonyítják: tehetetlenségünkben elkeseredésünk olyan fokra hágott, hogy mindenre képesek lettünk volna. Azok, akik évtizede, s azok, akik 40-50 éve élnek távol a szülőhazától. A lelki kínoktól, izgalmaktól, fáradságtól, álmatlanságtól elgyötört arcokban alig ismertünk egymásra. Letörtségünkben is felemelő érzés volt Eltűntek az ellentétek, egyek voltunk a szülőhaza, a magyar nemzet szeretetében. Azoknak is kell maradnunk. Ezt a nagy tanulságot vonjuk le és őrizzük meg. Magyar érzésben, fajtánk, szülőhazánk szeretetében nincs különbség, régi, új és legújabb amerikás együtt sikerült elérnie a határt és osztrák földön menedéket találnia. Ezzel a kivégzett miniszterelnök egész családja, özvegye és három gyermeke szabad földön él. Mint a Szabad Magyarság buenos airesi munkatársa jelenti, az ott élő özv. Imrédy Béláné, aki nyelviskolát tart fenn, nagy örömmel értesült János fia kiszabadulásáról és kimeneküléséről Tamás fiával együtt, aki ügyvéd az argentin fővárosban. Andrea leánya egy hamburgi ideggyógyász felesége. Most Buenos Airesbe várják 11 évi fogság után Imrédy Jánost, magyar közt. A szabadságharc távoli vihara itt is elfújta a baloldali sajtó megtévesztő hatását, mesterségesen szított ellentéteit. Akik azelőtt a legkisebb kritikai megjegyzésre felhorkantak, most hogyan lázongtak velünk! Hajnalban is ott rótták velünk együtt az utcát táblákkal kezükben a tehetetlen M büszke, üvegkoporsópalotája előtt betegek, öregek. A nagy bajban, — akár otthon, az új vérszerződésnél — a magyar érzés, együvé tartozás elmos minden különbséget, őszintén átéreztük: testvérek vagyunk, ugyanannak a fának hajtásai. Tanuljuk meg: sose engedjük el egymás kezét, s csak az igazi ellenséget tartsuk távol. Tanulságok otthon és itt Több tanulsággal szolgált a szabadságharc. Otthon is, itt is. A legnagyobb, amitől féltünk, hogy ifjúságunk a kommunista nevelés folytán janicsárja lesz a kommunizmusnak, szülei és a keresztény, nemzeti Magyarország ellen fordul, hála Isten nem bizonyult valónak. Ellenkezőleg. Elmondja az okokat a kimenekült diákvezér, öröm hallani: “voltak szüleink, s gondolkoztunk. Istennek hála. Erre az ifjúságra fel lehet építeni a történelmi országot, az új ezerévet. De ez a szabadságharcos ifjúság megérdemelte volna küzdelmében a legnagyobb támogatást. Megfelelő fegyvert a kezébe és elegendő harcos társai melléje. Hiába kiáltott. És hiába kiáltottunk érte mi. Ha visza nem vonul csapatával hegyekbe, erdőkbe, ha ki nem mene(Folytatása a 6-ik oldalon) 3. oldal