Szabad Magyarság, 1956. december (1. évfolyam, 1-2. szám)

1956-12-14 / 1. szám

1956 december 14 Egy nemzet vére vádol... Irta: FT. BORSY GYÖRGY, O.F.M. Minden nép és nemzet életé­nek mozgató ereje a Lélek! Fenyegethet az erőszak, bitófa, golyó, tortúrák sanyargathat­ják a testet, a lélek meggyőző­dését mindez nem tudja meg­törni! Tizenkét év állott ren­delkezésére a modern világ, modern brutalitásának, hogy a magyar népet lelkében meg­másítsa és vörössé tegye! Nem sikerült! 1956 október 23-án lángba borult a magyar Lélek. Kirob­bant a magyar Lélekből az az ősi erő, mely az ezeréves ma­gyar múlt hőseinek lelkét be­vitette. Az ezeréves magyar múlt tele van kálváriával, hő­si halállal, tragédiával, de a nemzet még ma is él! A magyar nemzet saját vé­rével irta és írja meg a saját történelmét! Dicsőség és túl­­világi fényesség aranyozza be az ifjú magyar hősök emlékét. Ugyanakkor árnyék-felhő le­beg a szabad világ népeinek kényelmes élete egén. Ha nem lett volna hangos az éther már évek óta a szépen hangzó szó­zatoktól és a szemrehányások­tól , hogy a magyar is mutassa már meg egyszer tettekkel, hogy szabad akar lenni, akkor ma nem kellene vádat emelni a világ lelkiismerete felé! 1945-ben a győzelem öröm­mámorában úszott a világ! A “nagyhatalmak” tobzódtak az elért sikerekben. Népek milliói hevertek földre roskadva, ron­gyosan, megbélyegezve­­a “győ­zők” lábainál. Családroncsok, asszonyok és gyermekek, em­beri méltóságukban megalá­zott férfiak szorongtak a drót­kerítések mögött ... de a ma­gyar lélek ekkor sem roppant össze! És jött a nagy osztozkodás, ahogyan azt Potsdam és Jal­ta elhatározta. . . . Magyaror­szágot is eligazították. Az ezeréves, Nyugatért annyi éle­tet és vért áldozó országot is “hálából” a tett jókért, oda­adták a vörös vérebnek . . . az élet pedig Nyugaton nyu­godtan folyt tovább. A vörös vámpír is élte életét. Ember­vérrel mosogatta a sáros ba­kancsát. Magyarország cseme­ge volt neki. A vasfüggönyt le­húzta. Belül pedig megkezdte a haláltáncot! A magyar né­pet teljesen kiszolgáltatták a vérszomjtól őrjöngő ázsiai hordáknak. Tobzódott a ma­gyar vérben . . . Nyugat pedig nyugodtan maradt ... A vö­rös hóhérok kéjjel vigyorog­tak a szenvedők kínjain és jajveszékelésén, mert nyugod­tak voltak, hogy senki sem za­varhatja meg őket munkájuk­ban. A vasfüggönyön kívül ma­radtak százezrei pedig osz­tályidegenekké” váltak. Mi­ért? —csak azért, mert nekik volt olyan kedves a Hazájuk, mint minden más népnek! A bűnük “óriási” volt. Hadra mertek kelni a vörösök ellen! Ezért lettek hontalanok és sorsüldözöttek! Az élet tovább haladt. A győzők riválisok lettek! A sér­tett szibériai vörös medve pe­dig vicsorgatni kezdte fogait. Nyugat megijedt. A vasfüggönyön túl pedig, a maroknyi magyar nép lelke­­tüzesedett és robbanni készült. Tizenkét év után talpra állott a magyar nép! Szabadságot akart és igazságot. Megindí­totta a világtörténelem egyik legvéresebb szabadságharcát! A haláltól már nem félt, mert az csak megváltást hozott ne­ki. A véres dráma megkezdő­dött. Három hét után a túlerő vérbe fojtotta. Sok-sok ezer magyar hős halott vére öntöt­te az ősi magyar földet. Ezer és ezer magyar anya a gyere­kével együtt ott feküdt vérbe­fagyva a hősök földjén . . . megszámlálhatatlan sebesült és csonkult vergődik élet és halál között . . . És mi lett Nyugattal? — er­re csak a vértanú Kardinális adta meg a méltó választ: A mi fiaink megtették azt, amit Nyugatnak kellett volna meg­tennie! Ehhez kommentárt fűzni felesleges. A megtörtént ese­mények önmagukban vádol­nak! A magyar nép helyett most az amerikai világlapok beszélnek, amikor azt mond­ják, hogy a magyar nép kese­rűen csalódott a szabad világ népeiben! De megtanulta most már végérvényesen, hogy soha többet senkinek se higy­­jen az Istenen kívül! A magyar nép most magáért harcol tovább. És el fog jönni az idő, mikor ez a megtizedelt ország újra magához tér, erős lesz, de csak önmagáért! Élet és véráldozatát ezután már csak a saját oltárára fogja helyezni, semlegesíteni fogja magát mindenki bajától, hogy egyszer már ő is boldog lehes­sen és ne kelljen rombadönte­­ni, amit verejtékkel épített, másokért! A magyar ifjúság vér- és életáldozatát a történelemből senki sem fogja tudni kitöröl­ni! — de a vér vádját sem! A vörös kálváriát végig jár­juk! ... És élni fogunk! Mert élni akarunk! SZABAD MAGYARSÁG Somody István ne­w yorki beszámolója A szabadságharc következm Amerikában és hatása az emigrációban A magyar szabadságharc fénye oly váratlanul lobbant az egész világra, mintha mesebeli villám egyszerre világítaná meg a földgolyót. A kerek mindenség népei pedig csodaként bámultak a szemkápráztató fénybe. Valóban csoda történt. Amire az állig fegyverkezett, atomfölényben lévő nyugati ha­talmak nem merészkedtek az elpusztításukra törő rémmel szemben, azt megtette fegyvertelenül, vagy kezdetleges, hiá­nyos fegyverekkel, s puszta kézzel a maroknyi magyar nép. És kivívta szabadságát önerejéből, vére áldozatával. E tény nagyszerűségéből mit sem von le az, hogy az óriási gépesített túlerő a Nyugat tétlensége miatt újból letiporta a szabadságot, amely elszánt harcosaival bevonult a hegyek, erdők közé, vagy a kihűlt kohójú, sötét gyárakba, hogy onnan csapjon ki ellenségére. --1------------—-------­---­A korábban igaztalanul, annyiszor elgyalázott magyar név felragyogott a magassá­­gos égre és a világ népei cso­dálattal, tisztelettel tekintet­tek fel rá. Nem túlzás, hogy — miként Kossuth 48-ban, s most az egész világ leborult a nemzet nagysága előtt. A ma­gyarság dicsőségéről zengett az egész nyugati sajtó, s osz­totta a N. Y. Timesnek ezt a megállapítását, hogy minden­ki büszke lehet, akiben egy csepp magyar vér csörgedez. Az amerikai és a világon el­szórt magyarságot természe­tesen boldog, büszke örömmel töltötték el az első napok si­kerei s sokan már a gyors ha­zatérés lehetőségét latolgat­ták. Határtalan volt a mi örö­münk is. Mégis, örömünk fé­nye mögött ott volt az aggo­dalom árnya, mert közelről is­mertük a bolsevizmust, a­­mellyel az első kommün ide­jén hozzájuk hasonlóan, s az­óta is egy életen át szellemi síkon felvettük a harcot. Az egész magyarság érezte, hogy a szovjet nem nyugszik bele a csúfos vereségbe és itt, a vi­lág központjában, New York­ban épúgy, mint száz más he­lyen, szervezkedni, gyűjteni, toborozni kezdett. Az igazi, hathatós segély követelésének jogosságát, arra, hogy fegyverrel, lőszerrel, szabad­­csapattal siethessen a harcoló ott­hon segítésére, nagy tekintélyek, lapok, s tömegek ismerték el. Ha már a nyugati hatalmak vagy M­ rendőri csapatok nem indulnak, engedjék őket, ahogy lehetett más helyen a szovjet “önkénteseinek.” Ezrek és ezrek jelentkeztek. Apák a fiaik, fiuk az apáik segítségére azonnal repültek volna haza. Nagy akarások feszítették a nemzetért áldozni kész magyarságot . . . örök fájdalom, hogy nem kapott rá lehetőséget. A Nyugat meg­maradt a lelkesedés, elismerés, a szép szó, az anyagi segítés, befoga­dás, a békés megoldás keresése mellett, de komolyan cselekedni a pápa, a világsajtó, a tömegek biz­tatása ellenére , elmulasztotta. Nemcsak hogy nem használta fel a fekély kivágására az alkalmat, hanem azokat se segítette hozzá, akik valóban önként, meggyőző­désből, lelkesen cselekedtek volna. Pedig egy hét múltán bebizo­nyult, hogy erre nagy szükség lett volna. A kivonulást ígérő, álnok szovjet ötezer új tankja és mongol hordája, amellyel a nemzet igazo­lására indult s a bekövetkező nép­irtás, rombolás, becstelenítés, szi­bériai elhurcolás elég bizonyíték volt erre. De a férfit, nőt, gyereket beleértve egy emberként harcoló nemzet a szabadságrádiókon át, sőt, még a “nemzeti kommunista” Nagy Imre-kormány is hiába for­dult segítségért a biztatások után a Nemzetek Szövetségéhez. Az egész világ felháborodott, s a magyarsággal együtt tüntetett a mészárlás ellen. Szovjet követsége­ket, kommunista párthelyiségeket, lapokat dúltak fel, még vörös pár­tok is megbélyegezték a vérengzést, kommunista vezetők és tagok tö­megesen hagyták ott a megutált pártot, amely világszerte nagy megrendülést szenvedett. A nagy amerikai városok ma­gyarsága, élén a new yorkival, ál­landóan talpon maradt, táviratok özönével árasztotta el a kormány, parlament, NN tagjait, gyűlések, tömegfelvonulások, autós tünteté­sek, kiketelések során követelte a hathatós segítséget a szabadság­­harc számára. A new yorki meg­mozdulásokban részt vettünk, s szemtanúként számolhatunk be alább a kiemelkedő eseményekről, s tehetünk hitet amellett, hogy az itteni magyarság kétségbeesett erőfeszítéssel megtett minden le­hetőt. Vért és pénzt adott, harcos­nak jelentkezett, gyűjtött, talpalt, tüntetett, piketelt, felvonult a vá­ros utcáin, a szovjet és magyaror­szági csatlósa delegátusi épülete előtt épúgy, mint az M­ palotánál napsütésben, esőben, viharban, nappal, este, vagy hajnalpirkadás­­kor, amikor a riasztók hívták, ki­tartóan. Szóval, írással, foggal és köröm­mel, kétségbeesetten követelte az igazi, hathatós segítséget és robba­násig feszült a sikertelenség láttán. Tanulságul mondjuk el ezt a jö­vendő és az otthon harcolók szá­mára. Beleremeg a lelkünk, köny­­nyes lesz a szemünk akkor is, ami­kor e sorokat leírjuk, ó, Istenem, magunk se hittük, akik pedig egy életet szenteltünk sajtóban és köz­életi munkában a nemzetnek, hogy így tudjon fájni a nemzet, a szülő­haza sorsa. Szabadulás a kommunisták börtönéből: több politikus és újságíró kimenekült A szabadságharcra jellemző, hogy első dolga volt kisza­badítani a kommunisták börtöneiből a politikai foglyokat, akik “háborús bűnösség” és más mondvacsinált címeken év­tizede sínylődtek ott, így aztán, — kivéve azokat a szeren­csétlenek, akik a befalazott földalatti börtönben elpusztultak, — számos politikai fogoly szabadult ki úgy a fővárosi, mint a vidéki börtönökből.­­ A Szabad Magyarság szerkesztő­ségébe befutó ausztriai, né­metor­­szági és angliai értesítések szerint több kiszabadult politikusnak és újságírónak sikerült szabad földre menekülnie.­­v­­íg így nyolc napos gyalogmenetelés és bujdosás után a szovjet tankok gyűrűjéből sikerült Ausztriába jut­nia Kunder Antal v. iparügyi mi­niszternek. Kunder mint katona­tiszt előbb Gömbös Gyula honvé­­delmi miniszter titkára volt, majd képviselő, államtitkár, később pe­dig miniszter lett. Mindezért — életének kivételes meghagyásával — életfogytig tartó börtönre ítélte az utasításra dolgozó kommunista pártbíróság a Pfeiffer-Varga-Nagy Ferenc féle “népbírósági törvény” alapján. Tizenegy évi raboskodás után szabadították ki a szabadság­­harcosok és sok viszontagság után boldogan tette lábát szabad földre.­­ Ugyancsak hasonlóan hosszú fogság után kiszabadult és Ausz­triába jutott Serényi Miklós v. képviselő is, akinek családja Ame­rikában él.­ A politikai ellenfelekként bebör­tönzött újságírók közül szintén ki­szabadult Fiala Ferenc, aki az ösz­­szeomlás előtti koalíciós kormány sajtófőnöke volt és Dövényi Nagy Lajos. Utóbbiról nincs hír, hogy si­került-e kimenekülnie, de Fiala, ugyancsak veszélyes kalandok után megérkezett Ausztriába.­­i­ A mártírhalált halt Imrédy Béla miniszterelnök János fia, aki a má­sodik világháborús utolsó dunán­túli harcok idején 1945-ben orosz fogságba esett, a fogságból való szabadulása után visszakerült Bu­dapestre. A kommunisták elfogták és bebörtönözték. Miért? Nagy “bűne” miatt, hogy fia volt a jobb­oldali miniszterelnöknek, akit mint politikai ellenfelüket kivégez­tek, miután Himler hazaszállította és kiszolgáltatta moszkovita bará­tai dühének.. Imrédy Jánost is kiszabadítot­ták a szabadságharcosok, s velük Eltűnt ellentétek Ezekben a szörnyű hetekben nem volt és nincs se éjjelünk, se nappalunk, szívünkben mély fáj­dalommal, lelkünkben iszonyú fel­háborodással döngetünk ajtókat, amelyek nem akarnak megnyílni, s lelkiis­mereteket, amelyek nehe­zen ébrednek. Tíz és százezrek bi­zonyítják: tehetetlenségünkben el­keseredésünk olyan fokra hágott, hogy mindenre képesek lettünk volna. Azok, akik évtizede, s azok, akik 40-50 éve élnek távol a szü­lőhazától. A lelki kínoktól, izgal­maktól, fáradságtól, álmatlanság­tól elgyötört arcokban alig ismer­tünk egymásra. Letörtségünkben is felemelő ér­zés volt Eltűntek az ellentétek, egyek voltunk a szülőhaza, a magyar nemzet szeretetében. Azoknak is kell maradnunk. Ezt a nagy tanul­ságot vonjuk le és őrizzük meg. Magyar érzésben, fajtánk, szülő­hazánk szeretetében nincs különb­ség, régi, új és legújabb amerikás együtt sikerült elérnie a határt és osztrák földön menedéket találnia. Ezzel a kivégzett miniszterelnök egész családja, özvegye és három gyermeke szabad földön él. Mint a Szabad Magyarság bue­­nos airesi munkatársa jelenti, az ott élő özv. Imrédy Béláné, aki nyelviskolát tart fenn, nagy öröm­mel értesült János fia kiszabadulá­sáról és kimeneküléséről Tamás fiával együtt, aki ügyvéd az argen­tin fővárosban. Andrea leánya egy hamburgi ideggyógyász felesége. Most Buenos Airesbe várják 11 évi fogság után Imrédy Jánost, magyar közt. A szabadságharc tá­voli vihara itt is elfújta a baloldali sajtó megtévesztő hatását, mester­ségesen szított ellentéteit. Akik azelőtt a legkisebb kritikai meg­jegyzésre felhorkantak, most ho­gyan lázongtak velünk! Hajnalban is ott rótták velünk együtt az utcát táblákkal kezükben a tehetetlen M­ büszke, üvegkoporsópalotája előtt betegek, öregek. A nagy bajban, — akár otthon, az új vérszerződésnél — a magyar érzés, együvé tartozás elmos min­den különbséget, őszintén átérez­­tük: testvérek vagyunk, ugyanan­nak a fának hajtásai. Tanuljuk meg: sose engedjük el egymás ke­zét, s csak az igazi ellenséget tart­suk távol. Tanulságok otthon és itt Több tanulsággal szolgált a sza­badságharc. Otthon is, itt is. A legnagyobb, amitől féltünk, hogy ifjúságunk a kommunista ne­velés folytán janicsárja lesz a kom­munizmusnak, szülei és a keresz­tény, nemzeti Magyarország ellen fordul, hála Isten nem bizonyult valónak. Ellenkezőleg. Elmondja az okokat a kimenekült diákvezér, öröm hallani: “voltak szüleink, s gondolkoztunk. Istennek hála. Er­re az ifjúságra fel lehet építeni a történelmi országot, az új ezerévet. De ez a szabadságharcos ifjúság megérdemelte volna küzdelmében a legnagyobb támogatást. Megfe­lelő fegyvert a kezébe és elegendő harcos társai melléje. Hiába kiál­tott. És hiába kiáltottunk érte mi. Ha visza nem vonul csapatával he­gyekbe, erdőkbe, ha ki nem mene­­(Folytatása a 6-ik oldalon) 3. oldal

Next