Szabad Magyarság, 1958. március-december (3. évfolyam, 1-39. szám)

1958-03-30 / 1. szám

2. oldal MÁRCIUS PARANCSA (Folytatás az 1. oldalról) együttműködésnek akadályo­zói, és mindegyik nép kárát jelentik. Az 1938 évi határkiigazítás és az azt követő részleges ál­lamrendezés keleten és délen elégtelenségükben hordták e­­redménytelenségük csíráit, és éppen ezért megismétlésük fövenyre építésnek bizonyul­hatna, mert még a nemzetisé­gi rendezést sem adja mara­déktalanul, miután azok töre­dékei más nemzetiségekbe beékelődve élnek, vagy szige­teket alkotnak. Ezért a Kár­­ikizmedence politikai egységé­nek helyreállítása a tartós jövő építésének egyetlen biz­tos alapja. Az 1956 év őszi eseményei Magyarországon fényes bizo­nyítását adták annak, hogy a magyarság, még megcson­kított területen is — életképes nemzet. Megmutatta a szovjet minden gyengeségét, és lelep­lezte a terrorista kommuniz­­­mus életképtelenségét. A nyugati közvélemény tudja, hogy a magyarsággal szemben leróni való adóssága van, ezért helytelen volna az emigráció magatartása, ha a magyarság kívánságainak megfogalmazásánál túlzott szerénységet tanúsítana. A Kárpátmedencének egy, a múlt hagyományai alapján megalkotandó államszerveze­te, a Szent István útmutatá­sainak modern alkalmazásával az, ami egyenértékét képvisel­heti az 1956-os szabadság­­harcban hozott áldozatoknak, mert a magyar nemzetbe nem­csak a megcsonkított Magyar­­ország népe, hanem a Kárpá­tok gerincéig élő minden ma­gyar is beletartozik. Ezt meg kell érteni a ma­gyarság problémáival foglal­kozó minden államférfinak, és a nyugati közvéleménynek. E megértés előmozdítása az emigráció nemzeti rendelteté­se, a propaganda minden le­hető eszközével. Szervezete­inkben ez legyen a nemzeti szolgálat anyaga, sajtónk e célra összpontosítsa erejét. A lengyelek 150 évi szét­­daraboltság után megkapták államukat, mert hittek annak feltámadásában, és mi magya­rok ne tudnánk hazánk szol­gálatában hasonló eredményt elérni ? Annyi nagyszerű képességű tagja talán egyik emigráci­ónak sincs, mint a magyarnak, hát ez a szellemi érték ne tud­na a nemzet szolgálatában eredményes munkát végezni? Bizonyára igen, és mindenki meg is teszi a maga körében, amire képes. Szervezett belső propagandára a magyar nem­zeti érzés irányítása érdeké­ben múlhatatlanul szüksé­günk van. A poraiból megéle­­medett Főnix-madár, a SZA­BAD MAGYARSÁG ezt a szolgálatot fogja az emigrá­ció körében teljesíteni. SZABAD MAGYARSÁG 1958 március 30 A kommunista párt betiltása nem ellenkezik a demokráciával KÉT ÉRTEKEZLET ÉRDEKESSÉGEI Ismerteti Baross Gábor­ t. A “Le Figaro” tekintélyes francia napilapnak az a szokása, hogy időszerű és közérdekű kérdé­sek megvitatására Házi értekezlete­ket hív össze, s az azokon elhang­zott állásfoglalásokat nyilvános­ságra hozza. Az októberi magyar szabadságharc óta a kommuniz­mussal összefüggő kérdések előtér­ben állanak Franciaországban, hi­szen választóinak 25%-a kommu­nista és parlamentjében 150 kom­munista képviselő foglal helyet. A “Le Figaro" értekezletre hívott meg néhány politikust, szociológust, publicistát és szakszervezeti veze­tőt és feladta nekik ezt a kérdést: “Helyezzük-e törvényen kívül a kommunista pártot?” (Az értekez­let érdekes tanulságait a lapszünet miatt csak most ismertethetem a Szabad Magyarság olvasóival.). A lényegesebb hozzászólások ér­telme a következő. . .Georges Izard: Nem helyeselhet­ném a kommunista párt betiltását, mert nem bízom bizonyos jobbol­dali pártokban; ők a betiltást más pártokra is alkalmazhatnák és a francia demokrácia rovására egy totalitárius rendszert készíthetné­nek elő; inkább arról kell vitatkoz­ni, hogy miképpen lehetne a de­mokráciát megvédeni; a francia kommunizmus idegen kezekben van és a francia nem­zetet az idegen befolyások ve­szélyétől kell megvédeni és nem az elégedetlenektől, akik a kommunista tömegeket képezik; ezek a szociális viszonyok megjaví­tásával nyerhetők meg. André Philip: A felszabadulást megelőzően a politikai pártok ál­talános szabályozása foglalkozta­tott minket, s arra gondoltunk, hogy közigazgatási úton vethetünk véget a visszaéléseknek; vissza kel­lene térni erre az útra; a választó­nak tudni kellene, hogy honnan erednek a párt anyagi eszközei, s megengedhetetlen, hogy üzleti te­vékenységet folytasson, mint a kommunista párt, biztosítani kel­lene a párt szervezetében a demok­ratikus elveket, s tűrhetetlenek a titkos terjeszkedés és a burkolt propaganda-tevékenység is; az ér­vényes törvényekkel mindezeknek vé­get lehet vetni és nem kellene elnézni, hogy az iskolákban Sztálinról lehet előadni, de aquinói Szent Tamásról nem. Louis Gabriel-Robinet: Idézi a francia alkotmány 3-ik szakaszát amely kimondja, hogy a nemzeti szuverenitás a francia népé, sem csoportok, sem egyének nem bito­rolhatják azt, idézi azt a törvényt is, 1956-ból, amely semmisnek nyilvánítja a pa­rancsra leadott szavazatot. Miért nem alkalmazzák ezeket a törvényes rendelkezéseket Krustyev pártjával szemben, Angliában, gondoskodtak arról, hogy az állam szervezetébe ne ke­rülhessenek kommunisták. Sürgő­sen védekeznünk kell. Suzanne Labin asszony (kép­viselő): Emlékeztet, hogy 1935-ben a kommunista pártot már betiltot­ták, s a demokrácia nem érezte meg, javasolja a “polgári élet tör­vénykönyvének” megalkotását, amely minden pártban demokra­tikus szervezetet írna elő és azt a kötelezettséget, hogy tartózkodnak a totalitárius elvektől, határt szab­na a párt­propagandának és a párt­költségeknek; kimondatná, hogy az a párt, amely megszegi a szabályo­kat, feloszlatható. Azzal a totali­­tárius állammal szemben, amelyet a Szovjetállam állít fel a mi sza­badságjogainkkal szemben, a fran­cia állam törvényes jogait kell al­kalmazni. Louis Martin-Chauffier: any­nyira liberális érzelműnek vallja magát, hogy nem tudna hozzájá­rulni a kommunista párttal szem­ben különleges rendszabályokhoz: a francia kommunista pártot nem szervezete, nem a választóinak elé­gedetlensége tartja össze, hanem az állam gyengesége, az ál­lam hatalmát kell megszilárdítani. HATHATÓS VÉDEKEZÉST SÜRGETNEK IS. Az “Amis de­l la Liberté” rendezésében és Emile Roch veze­tése alatt értekezlet volt annak a kérdésnek megvitatására, hogy a demokráciák tűrhetik-e a totalitá­rius pártok, nevezetesen a kommu­nista párt létezését? Az értekezle­­ten Jules Rom­a­in­s, az akadémia tag­ja, Lucien Peyrasol, a S.F.I.O. igazgatóságának tagja és Ernest Pezet, a szenátus alelnöke felvált­va elnököltek és Suzanne Labin asszony, szoc. képviselő töltötte be az előadói tisztet. Szerinte a kommunista párt betiltása összeegyeztethető a demokrá­cia elveivel, s a “polgári élet kódexének” meg­alkotását javasolja, amely minden párt számára egy demokratikus belső szervezetet írna elő és meg­tiltana minden propagandát totali­tárius elvek érdekében. Maurice Schuman teljes mérték­ben helyesel Labin asszonynak, de hangsúlyozza, hogy a demokrati­kus államokban meg kell erősíteni az akaratot a védekezéshez. Jaques Soustelle helyesli a pár­tok demokratizálását, de követeli a nemzeti egységet megbontó min­den tevékenység tilalmazását. Billotte tábornok, Marius Mou­­tet, Henri Barié, André Philip és mások hozzászólása után, az érte­kezlet helyesli Labin asszony állás­pontját, elfogadja a “polgári élet kódexének” gondolatát és egyetér­tés mutatkozott a totalitarizmus el­leni rendszabályok szükségessége tekintetében is, de a vélemények két megoldás között oszlanak meg: egyesek az érvényes törvények eré­lyes alkalmazását elegendőnek tart­ják, mások egy új törvény hozata­lát tartják szükségesnek. * A beszámolóból kitűnik, hogy Franciaország politikai és közéle­tének hangadói a veszély felismeré­sével a hathatós védekezést, most­­már halaszthatatlannak látják. A SPORTHIRADÓ az emigráció egyetlen magyar nyelvű sportlapja. Megjelenik minden hónapban kétszer. Előfizetési ára USA-ban évi $6.-, Canadában évi $5.­. Megrendelhető a SPORTHIRADÓ szerkesztőségében 272 Spadina Ave., Tel.: EM 8-1301 Toronto, Ontario, Canada GONDOLATOK A “VIHAR” UTÁN (Folytatás az 1. oldalról) Az erkölcs, hit, kultúra hi­vatalos őrei mind több enged­ményt tesznek, hogy a “nyá­jak” rettegett szétszéledését megakadályozzák. Az igazság ‘szélsőségét” megalkuvással és féligazságokkal pótolják, hogy mentesülhessenek a lep­rával egyenértékűvé tett “fasizmus” vádja alól. A huszadik század pogány s gőgös polgárára ugyanis rá­­kényszerítettek egy definíci­ót. E definícióban, úgy a Nyugat, mint a szadista Ke­let egyetért: “Minden ember fasiszta, aki az igazságot hir­detni meri.” E definíció mögött borzon­gatóan nő mind nagyobbra a démon, — a tagadás szelleme. * Az évezredes emberi fejlő­déshez ragaszkodók, annak eredményeit tovább vivők, —­­egyik napról a másikra rá­ébrednek, hogy “nácik”. Az alapvető erkölcsre és jogokra, gúnyoros propaganda után, a gázkamrákig elmenő emberte­lenség kezes­lábasát húzzák, a hazáját szeretőre a beteges nacionalizmus formaruháját. Az Istent tisztelőkre, a feudá­lis babonákból kinőtt “fasisz­ta népbutítást”. — Ezer és ezer variációja van ennek a démonnak. A Sátán ma sokkal ügyesebb, mint az eddigiek voltak. Nem bizonyítható bűn­tettet varr az igazság nya­kába, hanem mások bűnét. Nem konkrét, jogilag cáfolha­tó vádat hangoztat, hanem ál­talánosít. Két évtizedes “náci”-ellenes propagandáját, ma hamis er­kölcsi tételek igazolására használják fel. A háborúba vezető és azt mentő politikai kampányt, a “nácizmus” le­törése érdekében harcbavetett nemzeti áldozatokat idézik új­,­ra. Korbácsként használják azokkal szemben, akik önző, brutális és erkölcstelen céljai­kat keresztezni merik. A világot azonban, ha ma a tömegnek nem is tűnik fel, Isten uralja. Isten és az ő képmására teremtett ember évszázadokat befogó kritiká­ja. Kaifás, Néró, a Borgiák a történelem szégyenfoltjaivá váltak. Akkor is, ha koruk elismerésbe, bíborba, bársony­ba öltöztette őket. Az Istentől teremtett és az isteni célokért megtartott ember, előbb­­utóbb visszafinomul ahhoz a történelmi korhoz, melyhez tartozik. A keresztény kulturális té­nyezők rövidesen ráébrednek, hogy az erkölcsi rend meg­védése, kibontott zászló­jú, meg nem alkuvó harcosokat kíván, még akkor is, ha e har­cot a tagadás modern szelleme “lenácizza”. A világ ma vigasztalan ké­pet mutat, holott valójában csak egy rohanó hullám völ­gyében élünk, mely viszony­lat hiányában álladónak és mélynek tűnik. Az egyéni létnek is vannak ilyen völgyei. Süket völgyek, tele értelmetlenséggel, bűnnel, káosszal. De a vízcsepp, az em­ber, — ha átjut a völgy holt­pontján, ellenálhatatlan erő­vel halad a hullám taraja, a széles láthatár, a magasság felé. Sokszor esik ismét vissza, mert ez a sorsunk lényege. Mindig visszaesni és mindig felemelkedni. Egészen addig, míg a hullám taraja érinti az eget. A nemes áldozatkészség, mely a doni harcokon, szabad­ságharcon keresztül a heroiz­­musig rohan, szárnyaszegett madárrá válik az otthontalan­­ság országutain. Ingerlékeny­séggé, gyűlöletté, széthúzás­sá. Az erő és gyengeség, hit és a kétkedés falai között visszük magunkat előre, hogy beteljesedjék a létezésünkhöz fűzött kívánság, akaratt­ör­­lődésünk, ha sokszor annak is tűnik, nem a megsemmi­sülése, hanem a lisztjé, mely­ből kenyér lesz. * Most, hogy a “vihar” után visszatérünk, nem vádolunk, de az igazságot el nem hall­gathatjuk. Újságunk veszély­ben forgott. Az igazságot szélsőségesnek híresztelő má­sik oldal betört, hogy a lap hivatását megakadályozza. (A “másik oldal” alatt nem belső részvényes, ellenzéki csoportjainkat, vagy azok ve­zetőit értem.) A lap célját, alapítói, tá­mogatói akaratát megvédtük. Újra felvesszük a “szélsősé­gesnek” elhíresztelt harcot,­­ az Igazság, első­sorban a Ma­gyar Igazság védelmét. To­vább haladunk azon az úton, melyet Ft. Galambos József jelölt ki. Nem szegi kedvün­ket, hogy azok is támadnak, nehezítik utunkat, akik az igazság elpusztításával töké­letesen elveszítenék jelentősé­güket. Akik azért vannak, hogy az igazságot hirdessék. Végeredményben még ma hir­detik is. Olyan formán, hogy a sok félelem, megalkuvás, óvatosság, köntörfalazás tel­jesen elborítja a lényeget. * RAPACKI lengyel külügyminiszter tovább erőlteti számos elutasítás után ia az atomsemleges európai zóna ter­vét (melybe Magyarország nem tartoznék bele), viszont ezt a NATO is hevesen ellenzi. Főpa­rancsnoka fentartja azt a kijelen­tését, hogy haderejével és modern fegyvereivel minden támadást visz­­sza tud verni. A SZOVJET ÚJRA TILTAKO­ZOTT a keleteurópai rabnemzetek­ ügyének a csúcskonferencián való tárgyalása ellen. De Eisenhower­­nek arra a kérdésére, hogy miként tekintik ezt orosz “belügynek”, nem tudnak elfogadható választ adni.

Next