Szabad Magyarság, 1958. március-december (3. évfolyam, 1-39. szám)

1958-09-28 / 26. szám

1958. szeptember 28 SZABAD MAGYARSÁG A NN halálra ítélte magyar iskoláinkat (Folytatás a 3. oldalról) Nem akarunk németeket nevel­ni ebből az ifjúságból, marad­janak meg magyarnak, csak tanulják meg a nyelvet, hogy be tudjanak illeszkedni haza­tértükig az új életbe, ismerjék meg és majd népükkel is ismertessék meg a nyugati humanizmust. Ez a mi álláspontunk is és nyu­gati barátainké is. Tudjuk, hogy nem vagyunk egészen egyedül, ha a világ az ügyes ellenpropaganda következtében lassan felejti is a magyar ügyet. 130 tanuló után fizet az oszt­rák belügyminisztérium az USA segélyekből napi 36 Schillinget. 100 tanuló ellátását vállalták egy évre a svédek és iskolai költségeiket is, de 50 tanulónk ügye egyelőre még a levegőben lóg. Az 50 tanulón kívül marad még a növendékeknek tankönyvekkel való ellátása, ami nincs biztosítva. Ezek az iskolai problémák még nö­vekszenek, míg a segély évenként csökken. F­üggetlenséget Bármily megható is a svédek ne­meslelkű segítsége, mégsem épít­hetünk örökké idegen segítségre. Az emigrációs magyarság töme­gében súllyal bír. Ha megtanulunk az egyetemes nemzeti célokért e­­gyetemesen áldozni, akkor sok ki­csiből olyan alapot tudunk terem­teni, amely függetlenné tenne minket min­den idegen segítségtől. ’ Az emigrációs magyarság szám­ban és anyagiakban legerősebb ré­sze az USA magyarsága, hozzá fordulunk tehát elsősorban, mert nemcsak erejére, hanem példaadá­sára is számítunk. Három nagy feladat vár emigrációs magyarsá­gunk gerincére: 1. A propaganda fegyverével meggyőzni a közvéleményt, hogy Nyugat egyetemes érdeke gondos­kodni ennek a népnek további fenn­maradásáról. 2. Meggyőzni befolyásával az USA vezetőit, hogy ne engedjék el­sorvadni a magyar jövőt, mentsék meg a magyar iskolákat. 3. Bármily csekély anyagi segít­séggel támogassák a magyar is­kolákat. (Az innsbrucki iskola IX éves múltja garancia, hogy felada­tát el tudja látni. Címe: Ungari­sches Realgymnasium, Innsbruck, Postfach 420, Austria.) * Magyarok, Testvéreink! Értsétek meg segélykiáltás úri­dat, népünk jövője és élete f­ü­gg a magyar iskolán. A 24. órában kérjük segítségteket mutassuk meg, hogy van ben­nünk élniakarás, hogy amit őseink hagytak ránk szent örökül, nem tékozoljuk el és ha másban nem, ebben egyek vagyunk: élni akarunk, mert jogunk van az élethez, amit annyi vérrel harcoltunk ki tör­ténelmünk során. ROMHÁNYI ÁRPÁD, az innsbrucki magyar Real­­gymn. igazgatója. * Amikor fenti cikket a nyom­da számára előkészítettük, ti­­pografizáltuk, vegyes érzel­mek viharzottak át rajtunk. A nemzeti elkeseredés, fájda­lom és felháborodás viharzott bennünk. Elkeseredés az ön­ Az ördög lakomája Regény írta FÜRY LAJOS (19.) A parkon keresztül indulnak el a Nikolszkaja felé. Az út­kereszteződésnél sokáig kell várni, amíg át tud­nak menni a másik oldalra, mert végtelen hosszú sorokban német vasalt társzekerek, teherautók jönnek át a Dnyeper hídon, egymásután és nyögve kapaszkodnak fel a dombra. A nagy, négy emeletes sárga házban is pakolnak. Az udvar telve teherautókkal és ponyvákat kötöznek, durro­­gó motorkerékpáros küldöncök rohannak el és jönnek visz­­sza, az út mellett apró orosz lovak szénát vágnak és nagy hordókból benzint töltenek kannákba. Az őr a kapuban megállítja őket. — Mit akarsz Ggyeduska, most nem kell haj vágás, elmegyünk innen Ggyeduska... A kapu körül kisírt szemű ukrán lányok várják, hogy a katonájukkal beszéljenek, a gyerekek vidáman kerge­­tőznek a ház körül és alig vánszorgó öregek, akiket még az Arbeitsamt is visszavetett, most frissen, élénken álla­nak az utcán és néha csoportokba verődnek. Ggyeduska ráhunyorít az őrre. — Most nem dolgozni jövök, a baradaty sztratosztával szeretnék beszélni, fontos ügyben, engedj be hozzá. Az őr megnézi Nádját. — Menjetek, de azt hiszem, hogy kidob benneteket, mert most nagyon mérges, aztán sokat dolgozik, de sies­setek, mert látom, a kocsiját hozza a soffőr, lehet, hogy elmegy valahova ... Ggyeduska biccent és befordulnak a nagy kapualjba. Az őr még utánuk kiált. — Ggyeduska, ezt a szép lányt, addig hagyd itt ne­kem, amíg a sztarosztához mész, majd én vigyázok rá, a kezemből etetem, mint a galambot. Nádja már érti a keverék magyar-német-ukrán nyel­­­­vet és elpirul. A lépcsőkön, nagy, vasalt ládákat cipelnek, nyomda­gépeket eresztenek le csigákon a kibontott ablakon és pa­­pírcsomagok szüntelen lobognak a kandallókban. Égett pernyeszag úszik a folyosón. Dobosi segédtiszt int a kezével, közben németül tele­fonál. — Ggyeduska, most nincs idő hajvágásra. Az öreg azonban csak nyugodtan várja, hogy befe­jezze a telefont — Pán officir, nagyon fontos ügyben akarnék beszél­ni... nagyon kérlek pán, csak egy minutka, engedj be hozzá... Dobozi újra válaszol a telefonba. Katonák várják, hogy lepecsételje a nyílt parancsokat. Futárok jönnek és nagy kék borítékokat hoznak. . . Mondom, hogy nem lehet, az alezredes úr, most nem tud fogadni senkit, láthatod, hogy mi van itt, most nem lehet Ggyeduska, sajnálom ... Újra szól a telefon. Nádja már menne is kifelé, azonban Ggyeduska csak továbbra is áll a segédtiszt asztala előtt. Dobosi bekapcsolja a telefont a belső szobába. Két írnok gépel a sarokban és a folyosóról nagy kiál­tozás hallatszik, amikor egy láda legurul a lépcsőkön és széttörik. Két német százados érkezik és Dobosi azonnal beviszi a belső szobába. Ggyeduska szótlanul áll és mögötte Nádja. A németek elmennek és Dobosi kikiséri őket a folyo­sóig. — Még mindig itt vagytok Ggyeduska? Mondom, hogy nem mehettek be, kár is várakoznotok, mindjárt megy el az alezredes úr és szigorú parancsom van, hogy senkit nem vihetek be, de mond meg, hogy mit akarsz, ta­lán én tudok segíteni. Ggyeduska közelebb megy. Nem én rólam van szó, hanem erről a szegény asz­­szonyról, szeretném, ha elvinnétek magatokkal... Dobosi újra a telefont veszi fel és úgy válaszol: — Sajnálom Ggyeduska, már késő van, mert nem jöttetek korábban, hiszen mindenkit felvettünk, aki je­lentkezett, de már a listák készen vannak, mindenkinek meg van a beosztása és már nincs hely egyeduska, sajná­lom, de már nincs hely ... Kinyílik a nagy ajtó és a szakállas, zömök alezredes áll előttük. Mérgesen néz és nagyot kiált. — Mi ez, mi van itt zsibvásár? Talán már hagymát árultok az irodámban, vagy borbélyműhely lesz? Még ki sem húzom a lábam, mondtam neked Dobosi, hogy senki nem jöhet be, nem értem a hadnagy úr... — Aki ismeri az öreget, tudja, jól hogy csak játsza a mérg­eset és a kia­­bálást, olyan szíve van, hogy nincs ember, akit segítség nélkül elengedne. Most is, miközben kiabál odafordul az öreghez. — No, sta kocsis Ggyeduska? Az öreg, borbély előre lép.­­— Nagyon szépen megkérem az alezredes urat, le­gyen szives és vigye el ezt a szegény asszonyt magával, a magyar kórházban dolgozott de azok nem viszik el, mert nincs helyük, aztán nincs szegénynek senkije, úgy ragasz­kodik a magyarokhoz és ha a magyarok nem segítenek ak­kor elviszik a németek ... Ggyeduska ravaszul elhallgat, hunyorog és várja a hatást. Az alezredes felkapja a fejét. Folyékonyan beszél oroszul és Nádja csodálkozva hallgatja. — Mit beszélsz Ggyeduska, már megint honnan szed­ted ezt a butaságot, aki a magyaroknak dolgozik, azt nem viszik el a németek. A segédtiszthez fordul. — Hadnagy úr, hol vannak a listák, adja ide. Dobosi kiszedi a fiókból a gépelt listákat. Az alezredes egy ideig, nézi. — Még ide be tudtok gépelni egy nevet, ide az utolsó előttihez, no akkor jöhet velünk asszonyom. Aztán magyarul fordul a segédtiszthez. — Budapesten úgyis azt mondják rólam, hogy eg­ész háremet tartok magam körül, tehát nem számít, hogy egy­­gyel több vagy kevesebb, de azért ilyen csinos nőt, te Dobosi... Újra Ggyeduskára néz. — Na meg, vagy elégedve? Te nem akarsz velünk jönni Ggyeduska? Az öreg megköszöni a cigarettát. — Holnap akkor legyen itt Nádja, mert pontosan in­dulunk, reggel hat órakor itt a kapu előtt... Már megy is le a lépcsőkön. Ggyeduska utána néz és a fejét rázza. — Nagyon jó ember, nagyon derék ember ... XVI. Reggel hat órakor barna, kopott táskájával a kezében,­­Nádja megáll a Nikolszkaja utca 10 előtt. Az udvarban a katonák reggeliznek és az út mellett teherautók és kocsik hosszú sorban állanak. Aztán jönnek még lányok, öregasszonyok, gyerekek, kendőbe kötött batyukkal, lyukas oldalú bőröndökkel. Né­melyik lányra emlékszik még a katonaotthonból. A Dnyeper felett alacsonyan úsznak a fehér felhők, a túlsó oldal tüzei már belehamvadnak a napsütésbe, amikor egy őrmester jön kezében a papírokkal és harsányan ol­vasni kezdi a neveket. Sorra elosztja az embereket az autókra. Nádja, meg még két lány felkapaszkodik a magas autóba. A szakállas alezredes áll az épület előtt. Megnézi az óráját és pontosan hét órakor, az első lép­cső elindul Zsitomir felé. A nehéz autók lassan döcögnek és a Zsitomiri hullá­mos úton felzárkóznak. (Folytatjuk.) magát halálra ítélő, balga, szűklátókörű, vagy szovjetba­rát Nyugat ellen, amely nem­csak otthon engedi megölni a magyar jövőt, hanem még a szabad világban is ezt akarja. Fájdalom és keserűség a szörnyű magyar sors miatt, amelybe beletartozik az a megnem értés, közöny, fásult­ság is, mely saját sorainkban tapasztalható. Meg kell aka­dályoznunk, hogy Amerika le-A moszkvai parancsra cselekvő budapesti kommunista bábkormány sajtófőnöke, Gyáros László, a leg­utóbbi sajtótájékoztatóján az Egye­sült Államok budapesti követségét azzal vádolta, hogy “diplomata ál­arc alatt, kémeket alkalmaznak, a­­kik aláaknázni és szétrombolni i­­gyekeznek az országot.” Az ameri­kaiak bomlasztó munkát folytatnak a Magyar Néphadseregben, destru­­álnak a politikai, gazdasági és tu­dományos területen és gyűlöletet i­­gyekeznek kelteni a Magyarorszá­gon állomásozó Szovjet haderők el­len. Ezen végre az amerikai angol­nyelvű sajtó is felháborodik. Újra felhozta a vörös sajtófőnök a múlt évben kiutasított amerikai katonai attasékat, akik közül Glea­­son kapitányt és Tood ezredest az­zal vádolta, hogy Szőcs Géza ma­gyar repülő hadnagytól katonai in­formációkat akartak beszerezni “Sőt az amerikai katonai attasé annyira ment, hogy éjszaka hason­­fekvő katonai támaszpontok köze­lében távcsővel leselkedett.” Az egyik amerikai gazdasági tisztviselőt, névszerint Sprecher­gyen az európai magyar kö­zépiskolák sírásója. Azzal adjuk közre ezt a cik­ket, — a nemzeti lelkiismeret megrázó segélykiáltását, — hogy ébressze öntudatra, (majdnem bűntudatot írtunk) segítőkészségre, áldozatválla­lásra a közömbösöket is, tilta­kozzunk világszerte ez ellen a tervezett gazság ellen, amel­lett pedig úgy viselkedjünk, hogy ne váljunk magunk is a nemzeti jövő sírásóivá. Dánielt azzal vádolta, hogy egy magyar útmunkást faggatott “a termés eredményekről és kényszer­ről, amivel a parasztokat a kollek­tív gazdaságokba terelik.” A budapesti követségről Wiese­­han L. Jakab őrmestert azzal vá­dolta, hogy részegen hajtott és el­gázolt egy magyar rendőrt. Ugyan­csak felhozta, hogy az amerikai diplomaták 120—150 kilométeres sebességgel száguldoznak Budapes­ten és legtöbbje ellen gyorshajtás miatt feljelentés van. Ezután egy hozzáintézett kérdés­re Mindszenty hercegprímással kapcsolatban a következőket mon­dotta. “Mindszenty kardinális, menekült az amerikai követségen az 1956-os lázadás óta, maradhat­ott olyan so­káig, ameddig neki tetszik. A ma­gyaroknak nincs szándékukban el­hurcolni a kardinálist, annak elle­nére, hogy hivatalosan, elítélt rab. Tudjuk, hogy az amerikaiak több­ször kísérleteztek, hogy a kardiná­listól megszabaduljanak, mert na­gyon kellemetlen helyzet ez nekik.” A kommunista sajtófőnök arról hallgatott, hogy mik voltak a kísér­letek. A sajtóértekezlet végén kö­zölte, hogy az amerikaiak a mene­kült­táborokban toborozzák a ké­meiket és megfelelő átképzés után küldik vissza Magyarországra. A kémektől elkobzott “bizonyíté­kok” a következők: fénykép egy a­­merikai autóról, Todd ezredes és Gleason kapitány igazolványai, fo­tókópia egy levélről. Mindenki le tudja mérni a vádak hitelességét és szava­hihetőségét. Sajnos tizennégy évnek kellett eltelnie addig, hogy végre az amerikai lapok­ban is megjelenjen az, amit mi már 1945 előtt tudtunk és hangoztattunk. A józan gon­­dolkozású magyarok azonban hiába figyelmeztették a ká­bult agyú, paralitikus diplo­matákat, akik esküdtek a kom­munista szövetségre és min­denki aki a szovjet veszélyre, a kommunista csalárdságra hivatkozott, náci, fasiszta nyi­las, hazaáruló, keretlegény vagy zsidógyilkos volt. Ma amikor a világ a borzal­mas harmadik háború kitöré­se előtt áll, a nyugati szabad világ hivatalosan is megbélye­gezte, hogy a kommunisták felelősek a válságért és végre véget kell vetni a kommunista zsarolásnak. íme ezt­ is meg­értük. A különbség csak any­­nyi, hogy ha az arra hivatott vezetők nem szédülnek meg egy irányított félrevezetéstől, ma nem fenyegetne világhá­ború és nem lenne Vasfüg­göny, meg Bambuszfüggöny és szabad lenne Magyaror­szág. K. P. Mit hazudott össze a kommunista sajtófőnök 9. oldal

Next