Szabad Magyarság, 1958. március-december (3. évfolyam, 1-39. szám)
1958-09-28 / 26. szám
1958. szeptember 28 SZABAD MAGYARSÁG A NN halálra ítélte magyar iskoláinkat (Folytatás a 3. oldalról) Nem akarunk németeket nevelni ebből az ifjúságból, maradjanak meg magyarnak, csak tanulják meg a nyelvet, hogy be tudjanak illeszkedni hazatértükig az új életbe, ismerjék meg és majd népükkel is ismertessék meg a nyugati humanizmust. Ez a mi álláspontunk is és nyugati barátainké is. Tudjuk, hogy nem vagyunk egészen egyedül, ha a világ az ügyes ellenpropaganda következtében lassan felejti is a magyar ügyet. 130 tanuló után fizet az osztrák belügyminisztérium az USA segélyekből napi 36 Schillinget. 100 tanuló ellátását vállalták egy évre a svédek és iskolai költségeiket is, de 50 tanulónk ügye egyelőre még a levegőben lóg. Az 50 tanulón kívül marad még a növendékeknek tankönyvekkel való ellátása, ami nincs biztosítva. Ezek az iskolai problémák még növekszenek, míg a segély évenként csökken. Függetlenséget Bármily megható is a svédek nemeslelkű segítsége, mégsem építhetünk örökké idegen segítségre. Az emigrációs magyarság tömegében súllyal bír. Ha megtanulunk az egyetemes nemzeti célokért egyetemesen áldozni, akkor sok kicsiből olyan alapot tudunk teremteni, amely függetlenné tenne minket minden idegen segítségtől. ’ Az emigrációs magyarság számban és anyagiakban legerősebb része az USA magyarsága, hozzá fordulunk tehát elsősorban, mert nemcsak erejére, hanem példaadására is számítunk. Három nagy feladat vár emigrációs magyarságunk gerincére: 1. A propaganda fegyverével meggyőzni a közvéleményt, hogy Nyugat egyetemes érdeke gondoskodni ennek a népnek további fennmaradásáról. 2. Meggyőzni befolyásával az USA vezetőit, hogy ne engedjék elsorvadni a magyar jövőt, mentsék meg a magyar iskolákat. 3. Bármily csekély anyagi segítséggel támogassák a magyar iskolákat. (Az innsbrucki iskola IX éves múltja garancia, hogy feladatát el tudja látni. Címe: Ungarisches Realgymnasium, Innsbruck, Postfach 420, Austria.) * Magyarok, Testvéreink! Értsétek meg segélykiáltás úridat, népünk jövője és élete függ a magyar iskolán. A 24. órában kérjük segítségteket mutassuk meg, hogy van bennünk élniakarás, hogy amit őseink hagytak ránk szent örökül, nem tékozoljuk el és ha másban nem, ebben egyek vagyunk: élni akarunk, mert jogunk van az élethez, amit annyi vérrel harcoltunk ki történelmünk során. ROMHÁNYI ÁRPÁD, az innsbrucki magyar Realgymn. igazgatója. * Amikor fenti cikket a nyomda számára előkészítettük, tipografizáltuk, vegyes érzelmek viharzottak át rajtunk. A nemzeti elkeseredés, fájdalom és felháborodás viharzott bennünk. Elkeseredés az ön Az ördög lakomája Regény írta FÜRY LAJOS (19.) A parkon keresztül indulnak el a Nikolszkaja felé. Az útkereszteződésnél sokáig kell várni, amíg át tudnak menni a másik oldalra, mert végtelen hosszú sorokban német vasalt társzekerek, teherautók jönnek át a Dnyeper hídon, egymásután és nyögve kapaszkodnak fel a dombra. A nagy, négy emeletes sárga házban is pakolnak. Az udvar telve teherautókkal és ponyvákat kötöznek, durrogó motorkerékpáros küldöncök rohannak el és jönnek viszsza, az út mellett apró orosz lovak szénát vágnak és nagy hordókból benzint töltenek kannákba. Az őr a kapuban megállítja őket. — Mit akarsz Ggyeduska, most nem kell haj vágás, elmegyünk innen Ggyeduska... A kapu körül kisírt szemű ukrán lányok várják, hogy a katonájukkal beszéljenek, a gyerekek vidáman kergetőznek a ház körül és alig vánszorgó öregek, akiket még az Arbeitsamt is visszavetett, most frissen, élénken állanak az utcán és néha csoportokba verődnek. Ggyeduska ráhunyorít az őrre. — Most nem dolgozni jövök, a baradaty sztratosztával szeretnék beszélni, fontos ügyben, engedj be hozzá. Az őr megnézi Nádját. — Menjetek, de azt hiszem, hogy kidob benneteket, mert most nagyon mérges, aztán sokat dolgozik, de siessetek, mert látom, a kocsiját hozza a soffőr, lehet, hogy elmegy valahova ... Ggyeduska biccent és befordulnak a nagy kapualjba. Az őr még utánuk kiált. — Ggyeduska, ezt a szép lányt, addig hagyd itt nekem, amíg a sztarosztához mész, majd én vigyázok rá, a kezemből etetem, mint a galambot. Nádja már érti a keverék magyar-német-ukrán nyelvet és elpirul. A lépcsőkön, nagy, vasalt ládákat cipelnek, nyomdagépeket eresztenek le csigákon a kibontott ablakon és papírcsomagok szüntelen lobognak a kandallókban. Égett pernyeszag úszik a folyosón. Dobosi segédtiszt int a kezével, közben németül telefonál. — Ggyeduska, most nincs idő hajvágásra. Az öreg azonban csak nyugodtan várja, hogy befejezze a telefont — Pán officir, nagyon fontos ügyben akarnék beszélni... nagyon kérlek pán, csak egy minutka, engedj be hozzá... Dobozi újra válaszol a telefonba. Katonák várják, hogy lepecsételje a nyílt parancsokat. Futárok jönnek és nagy kék borítékokat hoznak. . . Mondom, hogy nem lehet, az alezredes úr, most nem tud fogadni senkit, láthatod, hogy mi van itt, most nem lehet Ggyeduska, sajnálom ... Újra szól a telefon. Nádja már menne is kifelé, azonban Ggyeduska csak továbbra is áll a segédtiszt asztala előtt. Dobosi bekapcsolja a telefont a belső szobába. Két írnok gépel a sarokban és a folyosóról nagy kiáltozás hallatszik, amikor egy láda legurul a lépcsőkön és széttörik. Két német százados érkezik és Dobosi azonnal beviszi a belső szobába. Ggyeduska szótlanul áll és mögötte Nádja. A németek elmennek és Dobosi kikiséri őket a folyosóig. — Még mindig itt vagytok Ggyeduska? Mondom, hogy nem mehettek be, kár is várakoznotok, mindjárt megy el az alezredes úr és szigorú parancsom van, hogy senkit nem vihetek be, de mond meg, hogy mit akarsz, talán én tudok segíteni. Ggyeduska közelebb megy. Nem én rólam van szó, hanem erről a szegény aszszonyról, szeretném, ha elvinnétek magatokkal... Dobosi újra a telefont veszi fel és úgy válaszol: — Sajnálom Ggyeduska, már késő van, mert nem jöttetek korábban, hiszen mindenkit felvettünk, aki jelentkezett, de már a listák készen vannak, mindenkinek meg van a beosztása és már nincs hely egyeduska, sajnálom, de már nincs hely ... Kinyílik a nagy ajtó és a szakállas, zömök alezredes áll előttük. Mérgesen néz és nagyot kiált. — Mi ez, mi van itt zsibvásár? Talán már hagymát árultok az irodámban, vagy borbélyműhely lesz? Még ki sem húzom a lábam, mondtam neked Dobosi, hogy senki nem jöhet be, nem értem a hadnagy úr... — Aki ismeri az öreget, tudja, jól hogy csak játsza a mérgeset és a kiabálást, olyan szíve van, hogy nincs ember, akit segítség nélkül elengedne. Most is, miközben kiabál odafordul az öreghez. — No, sta kocsis Ggyeduska? Az öreg, borbély előre lép.— Nagyon szépen megkérem az alezredes urat, legyen szives és vigye el ezt a szegény asszonyt magával, a magyar kórházban dolgozott de azok nem viszik el, mert nincs helyük, aztán nincs szegénynek senkije, úgy ragaszkodik a magyarokhoz és ha a magyarok nem segítenek akkor elviszik a németek ... Ggyeduska ravaszul elhallgat, hunyorog és várja a hatást. Az alezredes felkapja a fejét. Folyékonyan beszél oroszul és Nádja csodálkozva hallgatja. — Mit beszélsz Ggyeduska, már megint honnan szedted ezt a butaságot, aki a magyaroknak dolgozik, azt nem viszik el a németek. A segédtiszthez fordul. — Hadnagy úr, hol vannak a listák, adja ide. Dobosi kiszedi a fiókból a gépelt listákat. Az alezredes egy ideig, nézi. — Még ide be tudtok gépelni egy nevet, ide az utolsó előttihez, no akkor jöhet velünk asszonyom. Aztán magyarul fordul a segédtiszthez. — Budapesten úgyis azt mondják rólam, hogy egész háremet tartok magam körül, tehát nem számít, hogy egygyel több vagy kevesebb, de azért ilyen csinos nőt, te Dobosi... Újra Ggyeduskára néz. — Na meg, vagy elégedve? Te nem akarsz velünk jönni Ggyeduska? Az öreg megköszöni a cigarettát. — Holnap akkor legyen itt Nádja, mert pontosan indulunk, reggel hat órakor itt a kapu előtt... Már megy is le a lépcsőkön. Ggyeduska utána néz és a fejét rázza. — Nagyon jó ember, nagyon derék ember ... XVI. Reggel hat órakor barna, kopott táskájával a kezében,Nádja megáll a Nikolszkaja utca 10 előtt. Az udvarban a katonák reggeliznek és az út mellett teherautók és kocsik hosszú sorban állanak. Aztán jönnek még lányok, öregasszonyok, gyerekek, kendőbe kötött batyukkal, lyukas oldalú bőröndökkel. Némelyik lányra emlékszik még a katonaotthonból. A Dnyeper felett alacsonyan úsznak a fehér felhők, a túlsó oldal tüzei már belehamvadnak a napsütésbe, amikor egy őrmester jön kezében a papírokkal és harsányan olvasni kezdi a neveket. Sorra elosztja az embereket az autókra. Nádja, meg még két lány felkapaszkodik a magas autóba. A szakállas alezredes áll az épület előtt. Megnézi az óráját és pontosan hét órakor, az első lépcső elindul Zsitomir felé. A nehéz autók lassan döcögnek és a Zsitomiri hullámos úton felzárkóznak. (Folytatjuk.) magát halálra ítélő, balga, szűklátókörű, vagy szovjetbarát Nyugat ellen, amely nemcsak otthon engedi megölni a magyar jövőt, hanem még a szabad világban is ezt akarja. Fájdalom és keserűség a szörnyű magyar sors miatt, amelybe beletartozik az a megnem értés, közöny, fásultság is, mely saját sorainkban tapasztalható. Meg kell akadályoznunk, hogy Amerika le-A moszkvai parancsra cselekvő budapesti kommunista bábkormány sajtófőnöke, Gyáros László, a legutóbbi sajtótájékoztatóján az Egyesült Államok budapesti követségét azzal vádolta, hogy “diplomata álarc alatt, kémeket alkalmaznak, akik aláaknázni és szétrombolni igyekeznek az országot.” Az amerikaiak bomlasztó munkát folytatnak a Magyar Néphadseregben, destruálnak a politikai, gazdasági és tudományos területen és gyűlöletet igyekeznek kelteni a Magyarországon állomásozó Szovjet haderők ellen. Ezen végre az amerikai angolnyelvű sajtó is felháborodik. Újra felhozta a vörös sajtófőnök a múlt évben kiutasított amerikai katonai attasékat, akik közül Gleason kapitányt és Tood ezredest azzal vádolta, hogy Szőcs Géza magyar repülő hadnagytól katonai információkat akartak beszerezni “Sőt az amerikai katonai attasé annyira ment, hogy éjszaka hasonfekvő katonai támaszpontok közelében távcsővel leselkedett.” Az egyik amerikai gazdasági tisztviselőt, névszerint Sprechergyen az európai magyar középiskolák sírásója. Azzal adjuk közre ezt a cikket, — a nemzeti lelkiismeret megrázó segélykiáltását, — hogy ébressze öntudatra, (majdnem bűntudatot írtunk) segítőkészségre, áldozatvállalásra a közömbösöket is, tiltakozzunk világszerte ez ellen a tervezett gazság ellen, amellett pedig úgy viselkedjünk, hogy ne váljunk magunk is a nemzeti jövő sírásóivá. Dánielt azzal vádolta, hogy egy magyar útmunkást faggatott “a termés eredményekről és kényszerről, amivel a parasztokat a kollektív gazdaságokba terelik.” A budapesti követségről Wiesehan L. Jakab őrmestert azzal vádolta, hogy részegen hajtott és elgázolt egy magyar rendőrt. Ugyancsak felhozta, hogy az amerikai diplomaták 120—150 kilométeres sebességgel száguldoznak Budapesten és legtöbbje ellen gyorshajtás miatt feljelentés van. Ezután egy hozzáintézett kérdésre Mindszenty hercegprímással kapcsolatban a következőket mondotta. “Mindszenty kardinális, menekült az amerikai követségen az 1956-os lázadás óta, maradhatott olyan sokáig, ameddig neki tetszik. A magyaroknak nincs szándékukban elhurcolni a kardinálist, annak ellenére, hogy hivatalosan, elítélt rab. Tudjuk, hogy az amerikaiak többször kísérleteztek, hogy a kardinálistól megszabaduljanak, mert nagyon kellemetlen helyzet ez nekik.” A kommunista sajtófőnök arról hallgatott, hogy mik voltak a kísérletek. A sajtóértekezlet végén közölte, hogy az amerikaiak a menekülttáborokban toborozzák a kémeiket és megfelelő átképzés után küldik vissza Magyarországra. A kémektől elkobzott “bizonyítékok” a következők: fénykép egy amerikai autóról, Todd ezredes és Gleason kapitány igazolványai, fotókópia egy levélről. Mindenki le tudja mérni a vádak hitelességét és szavahihetőségét. Sajnos tizennégy évnek kellett eltelnie addig, hogy végre az amerikai lapokban is megjelenjen az, amit mi már 1945 előtt tudtunk és hangoztattunk. A józan gondolkozású magyarok azonban hiába figyelmeztették a kábult agyú, paralitikus diplomatákat, akik esküdtek a kommunista szövetségre és mindenki aki a szovjet veszélyre, a kommunista csalárdságra hivatkozott, náci, fasiszta nyilas, hazaáruló, keretlegény vagy zsidógyilkos volt. Ma amikor a világ a borzalmas harmadik háború kitörése előtt áll, a nyugati szabad világ hivatalosan is megbélyegezte, hogy a kommunisták felelősek a válságért és végre véget kell vetni a kommunista zsarolásnak. íme ezt is megértük. A különbség csak anynyi, hogy ha az arra hivatott vezetők nem szédülnek meg egy irányított félrevezetéstől, ma nem fenyegetne világháború és nem lenne Vasfüggöny, meg Bambuszfüggöny és szabad lenne Magyarország. K. P. Mit hazudott össze a kommunista sajtófőnök 9. oldal