Szabad Magyarság, 1958. március-december (3. évfolyam, 1-39. szám)
1958-04-13 / 3. szám
1958 április 13 SZABAD MAGYARSÁG A szétszórt magyarság élete Magyarok az algíri izgalmakban Algírból írja tudósítónk. Mint emlékezetes, egyik, korábbi tudósításomban beszámoltam a második világháború után megszaporodott algíri magyarság elhelyezkedéséről, életéről, sorsáról az arabok közt. Életünk az arab nyugtalanság bekövetkeztéig tűrhető volt, mióta azonban napirenden vannak a merényletek, harcok, robbantások, életünk bizony súlyossá, izgalmassá vált. Alább beszámolok arról, miként élünk mi, algíri magyarok a harcok, s az állandó bizonytalanság közepette. Abban az időben, amikor a terrorcselekmények kezdődtek, a megtorlás és megelőzés gyenge volt, mert hiányzott a megfelelő felkészültség. Azóta a helyzet a felkészültség, ellenállás, megtorlás terén változott de a terrorcselekményeket megakadályozni nem tudják. Sőt!... Minél inkább háborúvá fejlődött az arab mozgalom, annál erőteljesebb a franciákkal való szembeszállás, így utóbbiak nem tudták elnyomni az ellenakciókat, ahogy a francia kormányok is hiába kísérleteztek különféle tervekkel, politikai vonalon is. Mint Algírnak minden lakosa, a magyarok se mentesülnek a háborúskodó felek összecsapásainak következményeitől, hiába tömték meg Algírt rendőrrel, csendőrrel, harctéri felszerelésű katonasággal. Lövésre készen tartott fegyverrel, s géppisztollyal szinte rajvonalban pásztázzák a francia katonák éjjel-nappal az utcákat, s a kritikusabb helyeken tankok állnak. Igazoltatás és személyi motozás lépten-nyomon. Nyilvános helyekre, moziba, színházba, sporthelyekre, áruházakba stb. csak személyi motozás után lehet belépni. Nekünk magyaroknak, akik e helyeket lehetőleg kerüljük, még kellemetlenebb, hogy az egészségügyi szempontból fontos strandolást, s horgászást se gyakorolhatjuk és a számunkra is nélkülözhetetlen vasútra, hajóra, repülőgépre szintén csak motozás után szállhatunk fel. Az üzletek, áruházak, vendéglők, cukrázdák ajtajai és ablakai — melyeket vasráccsal láttak el, — szintén zárva tartandók. Este 9 órától reggel öt óráig kijárási tilalmat rendeltek el. Az iskolák előtt őrségek állnak az oda érkező és onnan távozó gyermekek védelmére, mégse tudják mindig megakadályozni a gyermekekre is kiterjesztett pusztító merényleteket. Hónapról hónapra, s immár évről évre hiába vártuk a helyzet enyhülését. Hiába történtek az arabok megnyerése érdekében különféle szociális intézkedések is már régebben. A távolabbi iskolába járó arab gyermekeket katonai gépkocsik szállítják oda és vissza. Ugyancsak katonai kocsik viszik kirándulásokra az arab ifjúságot, s megvendégelik. De, mint mondtam, az óvintézkedések, a szociális juttatások, kedvezmények épúgy nem hoztak javulást, mint a drákói rendszabályok. Ésez különösen ránk, hontalan magyarokra, — annak tudatában, hogy az arab mozgalom mögött a függetlenség kívánásán túl a szovjet áll, — bizony nyugtalanítólag hat. Azt hiszem, ez érthető. A már évek óta fokozatosan megalapozott és biztosnak vélt átmeneti életünket látjuk veszélyben. Bizony, komoly veszély fenyegeti egzisztenciánkat, s életünket is. Pedig élni akarunk, mert adott pillanatban mi, algíri magyarok is szeretnénk segítségére lenni sokat szenvedett hazánknak a feltámadásban. (Sajnos, szegény feleségem már nem teheti, mert szintén áldozatul esett nyomorult helyzetünknek.) Mi, akiket még megóvott az Isten, igyekszünk dolgozni, hogy élhessünk. A dolgozó algíri magyarok életrendje a munkát illetőleg nem változott, munka után azonban csak otthon van pihenő, vagy szórakozás, hogy amennyire lehet, a pillanatnyi veszélyt ne keressük, elkerüljük. Tehát, az itteni magyarság, ha nem feltétlenül szükséges, nem megy az utcára, nem jár nyilvános helyre, se moziba, se kávéházba, de még sportversenyekre se, mert még ez is veszélyes. Szórakozást számunkra csak a rádió és az újságok, köztük elsősorban a Szabad Magyarság adnak, s nagy az örömünk, hogy a kényszerű szünet után, melyet mi is nagyon fájlaltunk, újra megjelenhetik. Éppen óvatosságunk miatt szerepel ritkán az algíri magyarság az áldozatok, sebesültek közt. Az életünket bizonytalanná tévő és egyik magyar barátunk súlyos sebesülésével végződő további véres eseményekről következő cikkünkben számolunk be. Különben a kereskedelmi és gazdasági élet a merényletek, izgalmak közepette is folyik, s ha a robbanások, tüzek, harcok izgalma állandóan nem figyelmeztetne, talán nem is gondolnánk arra, hogy a vörös rém itt is rést ütött a nyugati demokrácia kapuján. vitéz Végh Miklós — Igen, ezt mi is átéltük Budapesten, s aztán menekülés közben. — Nem lehet ezt sokáig binni női idegeknek. Alcsut az országnak majdnem a közepén fekszik. És már csak a Duna választott el bennünket az orosz csapatoktól. Az oroszok kezdtek átjönni a folyón, hadszíntérré vált a környék, sose tudtuk, melyik pillanatban törnek rá Alcsútra, vagy mikor kerítik be. Láttuk, hogy már vége mindennek. Nem akartunk az öldöklő harcokban elpusztulni, ki kellett jönnünk . . . — Ami az állandó bombázások, légi gépfegyverzések közepette szintén nem volt életbiztosítás. — Igen. Ágyudörgésben és bombázások közt indultunk, s tettük meg utunkat. Hallban kaptunk két szőnyegbombázást. — Mit sikerült kimenteni? — Nagyon keveset kiskocsival jöttünk. A gyerekek mentése volt a legfontosabb cél, így élelmet hoztunk legtöbbet, aztán a szükséges benzint, s néhány könyvet, ruhát. Valóban, a várkastélyban az egyik kis könyvespolcon német könyvek közt magyar köteteket is láttam. A legszörnyűbb érzés volt, mikor menekülés közben a határt átléptük. (Igen, ezt valamennyien átszenvedtük.) Sose fogom elfelejteni. Amikor kiérkeztünk, először Stollberg-Hofban, Bernhardt birodalmi grófnál, rokonunknál helyezkedtünk el, aki nagyon jó volt gyerekeimhez. Úgy éreztem, nem lehetünk sokáig terhére. Felmentünk St. Antonba, az Arlbergre. Egy évig maradtunk, aztán ide jöttünk Sigmaringenbe. Frigyes hohenzollerni herceg hitvese nővére a feleségemnek. Az ő vendégeik vagyunk itt, a kastélyban. — Nagyon szép ez a vár. Tanulmányoztam történetét, de különösebben érdekeset nem találtam. — Én se tudok többet, csak annyit, hogy valamikor Habsburgok is voltak itt. . — Igen, a XIII. század végén, és harmincöt évig birtokolták a várat és a várost. Most eszembe jut az az idő, amikor — több mint két évtizede — József Ferenc nőül vette a szász király leányát, Anna főhercegnőt és emlékeztetem erre. Felderül az arca, mikor mondja: — Manapság ezekből a szép emlékekből él az ember. Bizony felejthetetlen kedves napok voltak. Sibillen Őrt sziléziai kastélyban tartottuk az esküvőt. Feleségem a legfiatalabb leánya volt a közben elhalt Frigyes Ágost szász királynak. Az egyházi szertartást a menyasszonyom bátyja, György herceg Jézus társasági atya végezte, aki később tragikus körülmények közt halt meg Berlinben. Szívbajos volt és fürdés közben a hideg vízben szívszélhüdés érte. Esküvőnkön még szép beszédet mondott a kiváló hitszónok. Esküvő után Passauban szálltunk hajóra. A feldíszített Zsófia dunai hajón utaztunk Budapestre. Sose felejtem el a kedves, meleg fogadtatást. Ágrólszakadt helyzetében érdekes és talán fájdalmas is lehet visszaemlékezni királyi fogadtatására, elmúlt fejedelmi életére. Most említem: — Mi hír Alcsut sorsáról? •— Azt mondják, romban van mindenünk ... ősi fészkünk, Alcsut is áldozatul esett. — A legnagyobb szörnyűség a főváros és az ország elpusztítása . . . — Annál inkább, mert Magyarországon senki se akarta a háborút. Se a nép, se vezetői. A ránehezedő nyomás, történelmi szükségszerűség s a fenyegető szovjet elleni védelem parancsa sodorta bele. — Nem akarom okolni Horthyt, de az nagy hiba volt, hogy az országgyűlést nem kérdezték meg és ‘fait acompli’ elé állították, pedig a hadüzenet az országgyűlés joga volt. — Hasonló a kép ahhoz, amit a tatárjárás, a tatároknak Budapestig való előretörése, és IV. Béla kora mutat, pedig most 1946-ot írunk. Mintha ennek pontos mása lenne az esemény . . . Újjá kell építeni az országot. Elgondolkozik, aztán így folytatja: — Egyre jobban erősödik az az érzésem, hogy a visszatérés és a felépítés, csak a legnagyobb szeretethez történhetik. Legyen vége a bosszúállásnak. Minden becsületes embert hívni kell ehhez a nagy munkához. Ezt már mint akkori magyar törvényhozó, az országgyűlés felsőházának tagja mondja. Az órámra nézek. Eljárt az idő, be kell fejezni a beszélgetést, de még érdekel, hogy mivel foglalkozik? — Versel-e mostanában? — Igen. Menekülésünk, bujdosásunk óta háromszáz verset írtam. Naplót is írok és sokat fordítok. Szívesen látnék néhány verset. — Sok keserűség van bennük, még korai volna. De majd később küldök belőlük. — Mivel tölti még idejét? — Olvasok, nyelveket tanulok, a franciát és angolt tökéletesítem, orgonajátékot gyakorlok, gyerekeimmel foglalkozom és üvegtechnikával, kerámiával, világító festék előállításának kísérleteivel. A felszereléseket, laboratóriumi dolgokat, — amellett, hogy néhányan kisegítenek, — magam teremtem elő. — A szemétből szedek elő dolgokat. Csérizmusnak nevezem ezt, mert otthon Budapesten a Csériek csinálták... Ezzel a méla akkorddal be is fejezzük a beszélgetést. Stílszerűen. Hiszen egész Európa Cséri-teleppé vált, anyagot jóformán csak a romok alól, a szemét közül lehet kibányászni, még a háború után egy évvel is. Búcsúzunk. Lenne csöpörgő, szemerkélő esőben mégegyszer viszszanézek a sigmaringeni várkastélyra, amely felett bolondos áprilisi szél csattogtatja a francia lobogót. A várkastélyra, amelyben egykor várurak voltak a Habsburgok, s amely most hajléktalan bujdosóként fogadta be a késői utódot, az ágrólszakadt királyi herceget. Április pajkos szélkoboldjai most szétvernek egy komor felhőt, amelynek foszlányai közül rámosolyog a nap az évezredes hagyományokat őrző várkastélyra. Vájjon kisüt-e még a nap felettünk, ágrólszakadt, árva magyarok felett? AMIBŐL EGY IS ELÉG Mint tudjuk, nem régen a szovjet propagandagépezetnek egy új figurája jelent meg a színen. Az U.S.A.-nak, a nyugati civilizáció és kultúra hatalmas védőjének fellegvárában, Washingtonban ütötte fel ideiglenes tanyáját. A szovjet követről van szó. Nem készült sorozatban. Egyetlen egy példány van belőle. Sorozatban nem is gyártható, mert a szovjetnek nincs meg a hozzávaló felkészültsége. Olyan iskolája nincs, amelyik ezt tömegben tudná kitermelni. De nincs is szüksége rá, hogy tömegben hozza ki, amint azt a nyugat iskolái teszik. Ugyan mihez kezdene velük, ha egyszer megtörte a nyugat erejét és elpusztította a nyugati kultúrát? Ezért elég ebből egy is. Ha egyszer már rálépett ázsiai csizmájával a nyugat torkára, megszűnik minden színház, propaganda és megszűnik minden olyan szovjet gépezet, amelyik azt a célt szolgálta, hogy a nyugatot elkábítsa, elaltassa. A szovjet abban a pillanatban lehúzza kesztyűjét, amit a nyugat kedvéért vett fel és puszta kézzel kezdi el beígért végső harcát, miután megszüntette a szabad sajtót és szólásszabadságot az egész világon. És most kezdődik majd meg a komoly munka, a komoly rabszolgamunka, a falaxter-élet. Megszűnik minden kritika és nem kellenek már a nyugat részére szerkesztett kirakatperek sem. Az emberekben olykor-olykor feltörő szabadságvágyat tankokkal le lehet gyűrni, amint azt a múlt tapasztalatai mutatják. Kezdődik a maga alá gyűrt népek keserves élete, amely csak arrakell, hogy a legfelső tízezret kiszolgálja. Egyébként is csak annyi emberre lesz szüksége itt a földön, amennyi a felső tízezer tökéletes jólétének és biztonságának a fenntartásához feltétlenül szükséges. A többit mint felesleget és a világhatalomra káros terhet elpusztítja. Ezt a létszámot standardizálni fogja, amint gazdasági szakértői megállapítják a létszám minimumát, amelyik mellett részükre az élet bőségben és jólétben telhet el. Hogy mely népek maradnak fenn, arról a szovjetnek már megvannak az elképzelései. Azt hiszem nekünk is. A szovjet azzal a céllal és szándékkal termelte ki ezt az ember- példányt, — mint már utaltunk erre, — hogy nyugati mezbe álcázva félrevezesse és meghódítsa a nyugatot. Egy készült belőle, mint minden, amit a szovjet propagandára használ fel. Ezt a trükkjét ismerjük már, így pl. van a szovjetnek egy hatalmas felhajtásos személyszállító repülőgépe, amelyik olyan nagy, hogy még az U.S.A. hatalmas repülőterein sem tud biztonságosat* le- és felszállni, mert szokatlanul hosszú kifutópályára van szüksége. Ez természetesen kitűnő propaganda. Azért gyártották ilyen nagyra, hogy túltegyen Amerika gépein. Arról azonban nem beszél, hogy Amerikának nincs is szüksége ilyen monstrumokra, különösen propaganda célokra nincs szüksége, mert egyrészt nem gazdaságos, másrészt értelmetlen eljárás az, csak egyet készíteni belőle. Amerika, ha szüksége lenne ilyen, gépre, akár 50-et is tudna gyártani havonta, vagy akár rövidebb időalatt is, sorozatgyártásban, amita szovjet nem tud megtenni, nem lévén olyan nagy gyártási kapacitása, mint Amerikának. De képzeljük el, milyen nagy ha 9. oldal