Szabad Magyarság, 1958. március-december (3. évfolyam, 1-39. szám)

1958-04-13 / 3. szám

1958 április 13 SZABAD MAGYARSÁG A szétszórt magyarság élete Magyarok az algíri izgalmakban Algírból írja tudósítónk. Mint emlékezetes, egyik, ko­rábbi tudósításomban beszá­moltam a második világhábo­rú után megszaporodott algíri magyarság elhelyezkedéséről, életéről, sorsáról az arabok közt. Életünk az arab nyug­talanság bekövetkeztéig tűr­hető volt, mióta azonban napi­renden vannak a merényletek, harcok, robbantások, életünk bizony súlyossá, izgalmassá vált. Alább beszámolok arról, mi­ként élünk mi, algíri magya­rok a harcok, s az állandó bi­zonytalanság közepette. Abban az időben, amikor a terrorcselekmények kezdőd­tek, a megtorlás és megelőzés gyenge volt, mert hiányzott a megfelelő felkészültség. Azó­ta a helyzet a felkészültség, ellenállás, megtorlás terén vál­tozott de a terrorcselekménye­ket megakadályozni nem tud­ják. Sőt!... Minél inkább há­borúvá fejlődött az arab moz­galom, annál erőteljesebb a franciákkal való szembeszál­lás, így utóbbiak nem tudták el­nyomni az ellenakciókat, a­­hogy a francia kormányok is hiába kísérleteztek különféle tervekkel, politikai vonalon is. Mint Algírnak minden lako­sa, a magyarok se mentesül­nek a háborúskodó felek ös­­­szecsapásainak következmé­nyeitől, hiába tömték meg Al­gírt rendőrrel, csendőrrel, harctéri felszerelésű katona­sággal. Lövésre készen tartott fegyverrel, s géppisztollyal szinte rajvonalban pásztázzák a francia katonák éjjel-nappal az utcákat, s a kritikusabb he­lyeken tankok állnak. Igazolta­tás és személyi motozás lép­­ten-nyomon. Nyilvános helyekre, moziba, színházba, sporthelyekre, áru­házakba stb. csak személyi motozás után lehet belépni. Nekünk magyaroknak, akik e helyeket lehetőleg kerüljük, még kellemetlenebb, hogy az egészségügyi szempontból fontos strandolást, s horgá­szást se gyakorolhatjuk és a számunkra is nélkülözhetetlen vasútra, hajóra, repülőgépre szintén csak motozás után szállhatunk fel. Az üzletek, áruházak, vendéglők, cukráz­­dák ajtajai és ablakai — me­lyeket vasráccsal láttak el, — szintén zárva tartandók. Este 9 órától reggel öt óráig kijárási tilalmat rendeltek el. Az iskolák előtt őrségek áll­nak az oda érkező és onnan távozó gyermekek védelmére, mégse tudják mindig megaka­dályozni a gyermekekre is ki­terjesztett pusztító merényle­teket. Hónapról hónapra, s immár évről évre hiába vártuk a hely­zet enyhülését. Hiába történ­tek az arabok megnyerése ér­dekében különféle szociális in­tézkedések is már régebben. A távolabbi iskolába járó arab gyermekeket katonai gépko­csik szállítják oda és vissza. Ugyancsak katonai kocsik vi­szik kirándulásokra az arab ifjúságot, s megvendégelik. De, mint mondtam, az óv­intézkedések, a szociális jut­tatások, kedvezmények épúgy nem hoztak javulást, mint a drákói rendszabályok. És­­ez különösen ránk, hontalan ma­gyarokra, — annak tudatá­ban, hogy az arab mozgalom mögött a függetlenség kívá­násán túl a szovjet áll, — bi­zony nyugtalanítólag hat. Azt hiszem, ez érthető. A már évek óta fokozatosan megalapozott és biztosnak vélt átmeneti életünket látjuk veszély­ben. Bizony, komoly veszély fe­nyegeti egzisztenciánkat, s é­­letünket is. Pedig élni aka­runk, mert adott pillanatban mi, algíri magyarok is szeret­nénk segítségére lenni sokat szenvedett hazánknak a feltá­madásban. (Sajnos, szegény feleségem már nem teheti, mert szintén áldozatul esett nyomorult helyzetünknek.) Mi, akiket még megóvott az Isten, igyekszünk dolgozni, hogy­­ élhessünk. A dolgozó algíri magyarok életrendje a munkát illetőleg nem változott, munka után azonban csak otthon van pihe­nő, vagy szórakozás, hogy a­­mennyire lehet, a pillanatnyi veszélyt ne keressük, elkerül­jük. Tehát, az itteni magyarság, ha nem feltétlenül szüksé­ges, nem megy az utcára, nem jár nyilvános helyre, se moziba, se kávéházba, de még sportversenyekre se, mert még ez is veszélyes. Szórako­zást számunkra csak a rádió és az újságok, köztük elsősor­ban a Szabad Magyarság ad­nak, s nagy az örömünk, hogy a kényszerű szünet után, me­lyet mi is nagyon fájlaltunk, újra meg­jelenhetik. Éppen óvatosságunk miatt szerepel ritkán az algíri ma­gyarság az áldozatok, sebesül­tek közt. Az életünket bizony­talanná tévő és egyik magyar barátunk súlyos sebesülésével végződő további véres ese­ményekről következő cikkünk­ben számolunk be. Különben a kereskedelmi és gazdasági élet a merényletek, izgalmak közepette is folyik, s ha a robbanások, tüzek, har­cok izgalma állandóan nem fi­gyelmeztetne, talán nem is gondolnánk arra, hogy a vörös rém itt is rést ütött a nyugati demokrácia kapuján. vitéz Végh Miklós — Igen, ezt mi is átéltük Budapesten, s aztán mene­külés közben. — Nem lehet ezt sokáig binni női idegeknek. Alcsut az országnak majdnem a közepén fekszik. És már csak a Duna választott el bennünket az orosz csapatoktól. Az oroszok kezdtek átjönni a folyón, hadszíntérré vált a kör­nyék, sose tudtuk, melyik pillanatban törnek rá Alcsútra, vagy mikor kerítik be. Láttuk, hogy már vége mindennek. Nem akartunk az öldöklő harcokban elpusztulni, ki kellett jönnünk . . . — Ami az állandó bombázások, légi gépfegyverzések közepette szintén nem volt életbiztosítás. — Igen. Ágyudörgésben és bombázások közt indul­tunk, s tettük meg utunkat. Hallban kaptunk két sző­nyegbombázást. — Mit sikerült kimenteni? — Nagyon keveset kiskocsival jöttünk. A gyerekek mentése volt a legfontosabb cél, így élelmet hoztunk leg­többet, aztán a szükséges benzint, s néhány könyvet, ruhát. Valóban, a várkastélyban az egyik kis könyvespolcon német könyvek közt magyar köteteket is láttam.­­ A legszörnyűbb érzés volt, mikor menekülés köz­ben a határt átléptük. (Igen, ezt valamennyien átszenved­tük.) Sose fogom elfelejteni. Amikor kiérkeztünk, először Stollberg-Hofban, Bernhardt birodalmi grófnál, rokonunk­nál helyezkedtünk el, aki nagyon jó volt gyerekeimhez. Úgy éreztem, nem lehetünk sokáig terhére. Felmentünk St. Antonba, az Arlbergre. Egy évig maradtunk, aztán ide jöttünk Sigmaringenbe. Frigyes hohenzollerni herceg hitvese nővére a feleségemnek. Az ő vendégeik vagyunk itt, a kastélyban. — Nagyon szép ez a vár. Tanulmányoztam történetét, de különösebben érdekeset nem találtam. — Én se tudok többet, csak annyit, hogy valamikor Habsburgok is voltak itt. . — Igen, a XIII. század végén, és harmincöt évig bir­tokolták a várat és a várost. Most eszembe jut az az idő, amikor — több mint két évtizede — József Ferenc nőül vette a szász király leá­nyát, Anna főhercegnőt és emlékeztetem erre. Felderül az arca, mikor mondja: — Manapság ezekből a szép emlékekből él az ember. Bizony felejthetetlen kedves napok voltak. Sibillen Őrt sziléziai kastélyban tartottuk az esküvőt. Feleségem a legfiatalabb leánya volt a közben elhalt Frigyes Ágost szász királynak. Az egyházi szertartást a menyasszonyom bátyja, György herceg Jézus társasági atya végezte, aki később tragikus körülmények közt halt meg Berlinben. Szívbajos volt és fürdés közben a hideg vízben szívszél­­hüdés érte. Esküvőnkön még szép beszédet mondott a ki­váló hitszónok. Esküvő után Passauban szálltunk hajóra. A feldíszített Zsófia dunai hajón utaztunk Budapestre. Sose felejtem el a kedves, meleg fogadtatást. Ágrólszakadt helyzetében érdekes és talán fájdalmas is lehet visszaemlékezni királyi fogadtatására, elmúlt fe­jedelmi életére. Most említem: — Mi hír Alcsut sorsáról? •— Azt mondják, romban van mindenünk ... ősi fész­künk, Alcsut is áldozatul esett. — A legnagyobb szörnyűség a főváros és az ország elpusztítása . . . — Annál inkább, mert Magyarországon senki se akar­ta a háborút. Se a nép, se vezetői. A ránehezedő nyomás, történelmi szükségszerűség s a fenyegető szovjet elleni védelem parancsa sodorta bele. — Nem akarom okolni Horthyt, de az nagy hiba volt, hogy az országgyűlést nem kérdezték meg és ‘fait acompli’ elé állították, pedig a hadüzenet az országgyűlés joga volt. — Hasonló a kép ahhoz, amit a tatárjárás, a tatá­roknak Budapestig való előretörése, és IV. Béla kora mu­tat, pedig most 1946-ot írunk. Mintha ennek pontos mása lenne az esemény . . . Újjá kell építeni az országot. Elgondolkozik, aztán így folytatja: — Egyre jobban erősödik az az érzésem, hogy a visszatérés és a felépítés, csak a legnagyobb szeretethez történhetik. Legyen vége a bosszúállásnak. Minden becsü­letes embert hívni kell ehhez a nagy munkához. Ezt már mint akkori magyar törvényhozó, az ország­­gyűlés felsőházának tagja mondja. Az órámra nézek. Eljárt az idő, be kell fejezni a be­szélgetést, de még érdekel, hogy mivel foglalkozik? — Versel-e mostanában? — Igen. Menekülésünk, bujdosásunk óta háromszáz verset írtam. Naplót is írok és sokat fordítok. Szívesen látnék néhány verset. — Sok keserűség van bennük, még korai volna. De majd később küldök belőlük. — Mivel tölti még idejét? — Olvasok, nyelveket tanulok, a franciát és angolt tökéletesítem, orgonajátékot gyakorlok, gyerekeimmel foglalkozom és üveg­technikával, kerámiával, világító fes­ték előállításának kísérleteivel. A felszereléseket, labora­tóriumi dolgokat, — amellett, hogy néhányan kisegítenek, — magam teremtem elő. — A szemétből szedek elő dolgokat. Csérizmusnak nevezem ezt, mert otthon Budapesten a Csériek csinálták... Ezzel a méla akkorddal be is fejezzük a beszélgetést. Stílszerűen. Hiszen egész Európa Cséri-teleppé vált, anya­got jóformán csak a romok alól, a szemét közül lehet ki­bányászni, még a háború után egy évvel is. Búcsúzunk. Lenn­e csöpörgő, szemerkélő esőben mégegyszer visz­­szanézek a sigmaringeni várkastélyra, amely felett bolon­dos áprilisi szél csattogtatja a francia lobogót. A várkas­télyra, amelyben egykor vár­urak voltak a Habsburgok, s amely most hajléktalan bujdosóként fogadta be a késői utódot, az ágrólszakadt királyi herceget. Április pajkos szél­koboldjai most szétvernek egy komor felhőt, amely­nek foszlányai közül rámosolyog a nap az évezredes ha­gyományokat őrző várkastélyra. Vájjon kisüt-e még a nap felettünk, ágrólszakadt, árva magyarok felett? AMIBŐL EGY IS ELÉG Mint tudjuk, nem régen a szov­jet propagandagépezetnek egy új figurája jelent meg a színen. Az U.S.A.-nak, a nyugati civilizáció és kultúra hatalmas védőjének fel­legvárában, Washingtonban ütötte fel ideiglenes tanyáját. A szovjet követről van szó. Nem készült so­rozatban. Egyetlen egy példány van belőle. Sorozatban nem is gyártható, mert a szovjetnek nincs meg a hozzávaló felkészültsége. Olyan is­kolája nincs, amelyik ezt tömegben tudná kitermelni. De nincs is szük­sége rá, hogy tömegben hozza ki, amint azt a nyugat iskolái teszik. Ugyan mihez kezdene velük, ha egyszer megtörte a nyugat erejét és elpusztította a nyugati kultú­rát? Ezért elég ebből egy is. Ha egyszer már rálépett ázsiai csiz­májával a nyugat torkára, meg­szűnik minden színház, propagan­da és megszűnik minden olyan szov­jet gépezet, amelyik azt a célt szolgálta, hogy a nyugatot elká­bítsa, elaltassa. A szovjet abban a pillanatban lehúzza kesztyűjét, amit a nyugat kedvéért vett fel és puszta kézzel kezdi el beígért végső harcát, mi­után megszüntette a szabad saj­tót és szólásszabadságot az egész világon. És most kezdődik majd meg a komoly munka, a komoly rabszolgamunka, a falaxter-élet. Megszűnik minden kritika és nem kellenek már a nyugat részére szer­kesztett kirakatperek sem. Az em­berekben olykor-olykor feltörő sza­badságvágyat tankokkal le lehet gyűrni, amint azt a múlt tapaszta­latai mutatják. Kezdődik a maga alá gyűrt né­pek keserves élete, amely csak arra­­kell, hogy a legfelső tízezret ki­szolgálja. Egyébként is csak annyi emberre lesz szüksége itt a földön, amennyi a felső tízezer tökéletes jólétének és biztonságának a fenn­tartásához feltétlenül szükséges. A többit mint felesleget és a v­ilág­­hatalomra káros terhet elpusztítja. Ezt a létszámot standardizálni fog­ja, amint gazdasági szakértői meg­állapítják a létszám minimumát, amelyik mellett részükre az élet bőségben és jólétben telhet el. Hogy mely népek maradnak fenn, arról a szovjetnek már megvannak az elképzelései. Azt hiszem nekünk is. A szovjet azzal a céllal és szán­dékkal termelte ki ezt az ember-­­ példányt, — mint már utaltunk erre, — hogy nyugati mezbe ál­cázva félrevezesse és meghódítsa a nyugatot. Egy készült belőle,­­ mint minden, amit a szovjet pro­pagandára használ fel. Ezt a trükk­jét ismerjük már, így pl. van a szovjetnek egy ha­talmas felhajtásos személyszállító repülőgépe, amelyik olyan nagy,­­ hogy még az U.S.A. hatalmas re­pülőterein sem tud biztonságosat* le- és felszállni, mert szokatlanul hosszú kifutópályára van szüksége. Ez természetesen­ kitűnő propagan­da. Azért gyártották ilyen nagyra, hogy túltegyen Amerika gépein. Arról azonban nem beszél, hogy Amerikának nincs is szüksége ilyen­ monstrumokra, különösen propa­ganda célokra nincs szüksége, mert egyrészt nem gazdaságos, másrészt értelmetlen eljárás az, csak egyet készíteni belőle. Amerika, ha szüksége lenne ilyen, gépre, akár 50-et is tudna gyártani havonta, vagy akár rövidebb idő­­alatt is, sorozatgyártásban, amit­­a szovjet nem tud megtenni, nem lévén olyan nagy gyártási kapa­citása, mint Amerikának. De képzeljük el, milyen nagy ha­ 9. oldal

Next