Szabad Magyarság, 1958. március-december (3. évfolyam, 1-39. szám)

1958-10-26 / 30. szám

12. oldal SZABAD MAGYARSÁG 1958. október 26 A képmutatás álnok fegyvere (Folytatás a 9. oldalról) Az októberi szabadságharccal foglalkozó irodalom hiányolja, hogy a magyar szabadságharcnak nem volt igazi politikai és katonai ve­zéregyénisége. Ez igaz. De volt egységes politikai eszmevilága és végsőkig elszánt volt a harcra. A történelem folyamán érettségéről és tisztességéről még ilyen tanúbi­zonyságot, mint amit a magyar munkás­osztály tett,­­ egyetlen társadalmi osztály sem tett. A po­litikai világerkölcs a XX. század­ban nemcsak hogy nem emelkedett az elmúlt századok színvonalán fe­lül, hanem még mélyebbre süllyedt, mert a nyers erőszak mellé fegy­vertárába felvette a képmutatás ál­­nok fegyverét is, amely ellen a név­telen kis emberek milliói megbor­zongva tiltakoznak. Napsugárként jelentkezik ebben az erkölcsi sötét­ségben az az erkölcsi bátorság és önzetlenség, melyről világtörténel­mi példát adott éppen a munkás­­osztály. (És az egész nemzet. — A szerk.) Lehangoló volna, ha példájával egyedül állana. S éppen ezért fel­emelő annak a tudata, hogy bizo­nyos kisnépek kormányai is a poli­tikai erkölcs tisztasága érdekében más példát szolgáltattak, mint az irányt adó nagyok. Kis államok szép példája Hollandia, Belgium, Svájc és Luxemburg győzelmi esélyű fiait és lányait nem küldte el az Olimpia istennő nevéről elnevezett Melborni Tornajátékokra, hogy a budapesti utcák gyilkosaival baráti vetélke­désre keljenek,­­ szemben állva az­zal a felfogással, amelyet például az Egyesült Államok tanúsított, a­­mikor a szovjet rémuralom első fel­erősítésére ezermillió dolláros köl­csönt folyósított 1923-ban (s a mil­liókból szögesdrótok, bilincsek, Ro­­sembergek kezébe guruló dollárok és gyilkost erősítő lakomák váltak). A névtelen kisember nemcsak ér­telmetlenül figyeli az ilyen jelensé­geket, hanem megborzadva szem­­é­léni Hammarskjöld hétrét görnyedt duplakezes kézfogását Kruscsewel, a banda székhelyén. Közel a remény, hogy a széles néptömegek tudatába kerül a sok­szor kétségbeejtőn nehéz helyzet­ben küzdő magyar menekültek puszta személyi sorsa, és a szemé­lyükből kiáradó igazság fel fogja ébreszteni a népeket arra, hogy a nemzetek egymás közti életében is arra az erkölcsre van szükség, ame­lyet az isteni törvények írna­k elő. A magyar munkásság történelmi szerepe, ennek az erkölcsiségnek felélesztésére termékenyítő példa. S egy minden oldalról megcsalt árva nép igazságának képviseletén felül ez a magyar szabadságharc igazi jelentősége! Párizs, 1958 október hó. V. I. Egy gép szárnyra kel Vitéz HEFTY FRIGYES (27.) A repülőtér lámpái kezdtek kigyulladni. Kósza ár­nyak suhantak ide s tova, parancsszavak hangzottak el a hangárok irányából. A kis zászlós néhány pillanatig némán állt mellet­tem, aztán hirtelen jobbját nyújtotta: — Hefty... kedves magyar testvérem, ma éjszaka ... megfogja a kezemet és együtt meg­yünk oda, ahol én ... ahol mi nagyot akarunk!... " Elakadt a szava. Szem­mel látható meghatottság szo­rongatta keblét de nagyon igyekezett úrrá lenni érzel­mein. Némán kezet fogtunk és elváltunk. Tisztán éreztem, hogy ennek a lelkes, bátor fiúnak elméjéből most kikapcsolódott az otthon és egyéni érde­keinek minden vonatkozása és csak egyetlen cél, egyetlen eszmény lebeg szemei előtt: b­elsőnek lenni, találni, ma­gyar mivoltának, határtalan, lelkes honszeretetének bizo­nyítékaként megmutatni a gúnyolódó cseh protekciósnak, hogy bár Horváth Thima László zászlós papája nem “he­­here Beamter in Kriegsministerium”, a bombát majd be­hajítja a célba — protekció nélkül is. Míg lassan a felettünk, domboldalba épített pilóta­szoba felé kapaszkodtam, megpróbáltam nyugtalan érzé­seimet leküzdeni. A lelkes kis zászlóst könnyű volt báto­rítanom, de most teljes súlyával feküdt rám a keserűség érzete. Szegény Horváth Thima zászlóst megorrolták, mert a nagy ezüst vitézség­ éremmel kitüntetett, eddig már há­rom napiparancsban megdicsért, de v oh Kain bélyeg — “altiszttel’ szemben olyan hangot mert használni, amit emberi érzése, magyar úri öntudata és megbecsülése su­galmazott. Horváth zászlós az étkezdében Tóth főhadnagy meg­figyelő bajtársától érdeklődött utánam, mint előző napon hallottam. A tartalékos Tóth főhadnagy, sok ellenség fe­letti repülésemnél hűséges megfigyelőm, édes atyám ta­nítványa volt az egyetemen, nagyjából ismerte családi vi­szonyainkat s tudta, hogy pilótája a gimnázium padjaiból jelentkezett önként a háború kitörésekor, hogy el ne mu­lassza a frontra jutást, mielőtt “győzelmes csapataink le­gázolva a szerbeket, diadalai térnek meg a háborúból” ... Nem lett volna jobb a biztonságos hátországban ki­várni még egy évet s évetségi biztosította tiszti rangban .Mentesülni a lenézéstől, megaláztatástól? — Ha én parancsnok lennék — meditáltam magam­ban, minden igyekezetemmel arra törekednék, hogy alan­tasaim szeretetét, nagyrabecsülésen alapuló tiszteletét szerezzem meg, hogy ott lássam arcukon a parancs öröm­nél és készséggel s nem megfélemlítés hatása alatti tel­jesítésének kifejezését. Lassan felértem a dombra. A pilótaszobából kivilág­­ló barátságos fény hivogatólag sugárzott a sötét éjsza­kában. A kis csoport az asztal körül ült, de a máskor kedé­­lyső fiúk szótlan hallgatása éreztette, hogy tudatában vannak a rájuk váró feladat nehézségeinek. Körülnéztem közöttük. Mennyi új arc, csupa gyerek még. S itt, ahol kemény próbára öreg, tapasztalt pilóták kellenének a nagy feladat szigorlatához, kezdők állnak a logarithmus útvesztői előtt. Nem ad nekik senki önbizalmat, öntudatot, csak a re­pülő lelkeket átfogó nagy reménykedés, lelkesedés fűti őket. Milyen egyélű fegyver a nagy erőpróbához. Ezeket az ifjakat ma egy gigantikus madár ragadja el az éj sö­tétjébe. Hányan jutnak közülük céljukig s hánynak lesz ez utolsó szárnyalása!... Szegény, szegény megfigyelők is... ti sokszor kicsi­nyeit és másodrangu fontosságúnak ítélt részesei legtöbb dicsőségnek, — de jó, hogy nem látjátok a rátok váró ve­szedelmeket ... A vacsora el is halt már a tányérokon, ma nem csú­szik a falat. Egy álmodozó tekintetű sziléziai fiú egymás mellé rakja az alma csutkájából a magokat s úgy szá­molja ki, mint a szerelmes leányzó a margaréta szirmait tépdesve: Sikerül... nem sikerül... Az utóbbi jön ki. Szomszédja türelmetlenül keveri össze a magokat: — Kezdd úgy, hogy “nem sikerül”, akkor kijön. — Olyan komolyan vitatják, mintha a sors valóban az ár­tatlan gyümölcs magjaiba rejtette volna a feleletet a nagy kérdésre: — Sikerül-e elérniök a Piavet, vagy sem? Az ajtóban megjelenik a napos. — Pilóták a százados úrhoz! , Kézilámpája imbolygó fényében, némán halad utána a kis csapat, kilenc dobogó szívű fiatal katona, a vállal­kozás előtti megbeszélésre. Az egyik hangárnál megállunk. Bent Uzelac ezredes, a tisztikartól körülvéve, ideges mozdulatokkal markolja díszes veretű, csontfogantyús kis bajonettjét. Fátyolosan recsegő hangján mégegyszer elmondja az utasítást: — Start éjfél után Vi 2-kor. A felszálló gépek fi­gyeljenek Haidenschaft irányába, ott a nagy vashangárt kivilágították. A kampaszok a haidenschafti fényjelzés s a repülőtér start tüze hossztengelyéhez állítandók be. A gépek térjenek ki magasságnyeréshez lehetőleg a Wip­­pach völgye fölé, nehogy a repülőtérről felszállókkal ösz­­szeütközzenek, öt-hatszáz méteren induljanak el a Piave irányába. Mire odaérnek, már virrad­ó látható lesz a cél. A bombák hatásának minél jobb biztosítására, leeresz­kednek közvetlenül a híd fölé, de megkövetelem, hogy 100 méternél magasabban ne történjék meg a bombák kiol­dása. Elvárom, hogy reggelre a híd teljes megsemmisí­tését jelentik az urak. — Megértették? — Igenis! — Köszönöm! Röviden tisztelgett. A csoport elle­pett, csak a századparancsnokok maradtak hátra a rész­letutasítások átvételére. No, most aztán ki-ki rágja meg a maga porcióját. Ha elegendő az a magyarázat, mellyel ellátták a jelölteket, akkor ezek mindegyike fióklángész legyen, hogy élve úsz­­sza meg a kirándulást. A pilótaszobába érve, magam köré vettem a fiatalo­kat. Hosszan, részletesen magyaráztam el mindazt, amit a parancsnok nem ismertetett. A közbevetett megjegyzések és kérdések világosan elárulták azt a kétségbeejtő tájékozatlanságot, mellyel leg­többje szinte hivatva volt arra, hogy saját tapasztalat­lansága folytán lemaradjon a beérkezők csoportjából. Sajnos, még ez az oktatás sem segített mindenben. Itt csak a gyakorlati tapasztalatok mindennel felérő előnye nyújthatott volna biztosítékot a sikerre. Éjfél felé a közömbösebbeket elnyomta az álom. A­­hogy ott látom őket heverni öntudatlan szendergésük­­ben, bántó s egyben sajnálkozó érzésem támadt. Ipari pályákon képzett embereinket régen felemész­tették a hadsereg egyre hatalmasodó technikai csapatai; ezeket a napszámosokat, szabólegényeket, borbélysegé­deket, kőműveseket már a gyalogság önként jelentkező­iből emelte ki a szükséghozta követelmény. Mit tudtak ezek a szerencsétlenek, akik a repülést a gyakorlatot alátámasztó elméleti tudás teljes hiányában úgy sajátították el, mint a primadonna az autó vezetését, mit jelent számukra a nagy leszámolás, melyet emberi el­gondolás Itáliával szemben tervezett­— a sors viszont ta­lán velük szemben végez... S ti, a kezükre bízott, sze­­gény “homokzsák” megfigyelők, vájjon nem a föld alól figyelitek ezután, mint szárnyalnak odafent Fortuna ke­gyeltjei? ... Odakint szél kerekedett s megrázta az ablakokat. Még ez is? De talán elűzi a felhőket, melyek megött ott bujkál a hold, sápadt, mégis egész világot jelentő fényé­vel ... A hold, melyre számítottunk, melynek ezüst fény­árja ott tükröződött volna az Adria vizében, hogy partjai mentén játszi könnyedséggel vezessen a Piave torkolatá­ig. Onnan már egy ugrás a cél. De nem! Csak kóbor szélroham volt. Odakint minden csendes megint. Meredt szemmel bámulok a vak éjszakába és szinte érzem a völgyre nehezedő felhőtakaró ólomsú­lyát. Az asztalnál néhányan írnak. Búcsúleveleket. Eh, én nem írok, elvégre katonák vagyunk! Ki ebből a siralom­házból! (Folytatjuk) Október 23. Tollas Tibor: Rian a föld, a falak dőlnek, kék harsonákkal zeng az ég s barlangjából a dohos kőnek az Ember újra fényre lép. Fonnyadt testünket záporozza, sápadt arcunkra hull a nap s szédülten, szinte tántorogva Szabadság, szívjuk sugarad. Sötétben tárul ki a szivünk, bíbor virág a föld felett,­­ a szolgaságra fényt derítünk, fegyver nélkül is Győztesek! Kivégzések, bebörtönzések Erdélyben Az erdélyi magyarság a román és a kommunista járom alatt szen­ved és nyilván moszkvai utasításra a szabadságharckor történt szim­pátia megnyilatkozások és előké­születek miatt itt is épp úgy irtják a magyarságát, mint ahogy a Ká­­dár-Münnich rémuralom teszi. Mivel Moszkva látja, hogy az er­délyi magyarokat épp úgy nem le- 1 JULIETT MAGYAR NŐIFODRÁSZ 8 fej tartóshullám specialista p­lr mindenféle kozmetika ra !| Tulajdonos: Mrs. Kovács §| 1219 First Ave., near 66th St. Phone: REgent 4-7862 ra­ hét betömi a vörös igába, újabb akciókat kezdett irtásukra. Utóbb híre terjedt, hogy a szovjet politi­kai rendőrség véreskezű főnökét küldik ki “tisztogató” munkára, aki nem kevesebb, mint 50 ezer erdélyi magyar deportálását akarja ke­resztül vinni. Az Amerikában élő erdélyi ma­gyarok a N.Y. Times, a londoni Times és a Neue Zürcher Zeitung tudósításai alapján panasszal for­dultak a NN-hez s az Erdélyben folyó gyilkosságok, bebörtönzések megakadályozását kérték. A kon­krét adatok során közlik, hogy nemrégen kivégezték Orbán Károly mezőmadarasi és Huszár József Arad-Abafája-i magyarokat, 22 évi börtönre ítélték Bethlen Farkast és ugyancsak bebörtönözték Kuun Zsigmond marosvásárhelyi, Mikó László marostordai magyarokat, dr. Pitsch Béla aradi ügyvédet, Schell István hátszegi plébánost. Az erdélyi és a csonka magyar­­országi kivégzések és bebörtönzé­sek elleni tiltakozásra hívjuk fel valamennyi magyar szervezetet. SÍNK­A ISTVÁN: ÜDV NÉKED IFJÚSÁG Üdv néked ifjúság! Üdvözlégy magyar nép, ki lángban és vérben születtél meg újra három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben! Melyik nép irta fel mostanában nevét igy, hogy aranyt adott kezébe Isten ujja? S mely nép beszélt így az önmaga nevében, mint angyal, mikor a harsonáját fújja? Bús igájának fájára, írja hát, s annyiszor a megsárgult ezer évben vérrel és vass­al tanítja zsarnokát. (Buda, 1956. október 26.) A Komárommegyei Figyelő 1956. nov. 2-iki számából

Next