Szabad Magyarság, 1959. január-december (4. évfolyam, 1-50. szám)

1959-08-16 / 31. szám

12. oldal SZABAD MAGYARSÁG 1959. augusztus 16 Amire a némaság is válasz lesz... Elmosódó célkitűzések és szeliden elutasított marxista támadás Történelemmel, irodalommal és általában a magyar kérdéssel behatóan foglalkozó paptanár cikkírónk ír­ja az egyéni vélemé­nyét" kifejező alábbi sorokat. Kezdettől fogva lelkes előfize­tője vagyok a Szabad Magyarság­nak, harcát a vörös világbolondítás ellen éppoly együttérzéssel figye­lem, mint azt a másik, nekünk ma­gyaroknak még személyesebb har­cunkat: Nagy-Magyarországért. , Mikor a “Nemzetőr” feltűnt és a sodró erejű, nagytehetségű költő Végigjárta Magyar-Amerikát, ma­gam is lelkesen csatlakoztam előfi­zetői közé.­­ A “Nemzetőr” tehát jár nekem a Szabad Magyarság mellett. De m­níg az utóbbi minden számából lelki fölfrissülést éreztem, az előb­biben csak nem nem találtam azt a sodró lelkesedést, azt a törhetet­len magyarságot és kereszténysé­get,­ amit a költőben versei nyo­mán megszerettem. S halkan le­vontam magamban az eredményt: a lapot nem Tollas Tibor csinálja, az álmodozó költőt valakik cégtáb­lául használják. 1959 június 1-i számából aztán sok mindent megértettem. Egy Gö­­möri György nevű újságíró, aki Tollasnak, barátjának, szelíd han­gú válasza szerint: “a vörös párt­­propaganda igazságait hirdeti”... aki “nem szenvedett Magyarorszá­gon”, tehát világos, melyik, olda­lon állt, nekimegy Tollasnak, lapja “jobboldali, fasiszta” elhajlásai miatt, hogyan mert, csak egy ki­csike cikkecskében is, pl. hírt adni a clevelandi Magyar Csendőrök Családi Közösségéről, hogyan mert (az egész szabad és rab-világon bömbölve propagált, kommunista sputnik-tunik-haditechnika ellensú­lyozására) az amerikai rakétáról is írni! Jó, hogy világosan nem bélye­gezte meg az “elhajló” költőt a kapitalista imperializmus bérencé­nek. A levélből bőg a gyűlölet a magyar Magyarország ellen... Marosy Ferenc az 1944-ig tartó szabad magyar diplomácia utolsó, ma is működő képviselője Madrid­ban. Spanyolország u.i. nem ismer­te el a háború utáni változásokat Magyarországon, — az orosz fegy­verekkel kikényszerített új alkot­mányokat és kormányokat, s a “madridi magyar követség”, a Szent Koronás magyar címer alatt, ma is működik! Ez a “követ az egyetlen demok­ratikus érzelmű magyar emigránst sem képvisel” — nyilatkozza Gö­­möri György, a “Horthy Magyar­­ország” gyűlölője, helyreigazítván Tollast. Szabadulás a marxista íróktól? A “kéz ugyan Ézsua keze, de a hang, ó, a hang Jákobé”! A “hort­­hysták, fasiszták” “demokratikus” gyűlölőjében könnyű felismerni a marxista maszlagolót, minden anti­­kommunista álcázás dacára. A költő válasza szeliden, de he­­lyére utalta a marxista támadást. Vájjon jelenti-e ez a válasz, hogy lapja ezután meg fog szaba­dulni a marxista íróitól és orientá­cióitól ? ..Mert, — ahogy Gömöri úr kije­lenti : “sem horthystákkal, sem fa­sisztákkal nem paktálunk”, — mi, magyarok éppoly karakánul érte­sítjük őt is, a költőt és lapját: “sem marxistákkal, sem kisantanti demokratákkal nem tárgyalunk”. Ezt merem írni a Nemzetőr elő­fizetői nevében, azoknak a lelkes magyaroknak nevében, akik Tollas egyéni varázsa miatt jóhiszeműen siettek csatlakozni egy táborhoz, amelyről nem mondták meg nekik, alig­ álcázott kommunistákat, isten­tagadó (mert materialista) marx­istákat, Magyarországot újra ki­árusító kisantant demokratákat is rejteget. Egy gép szárnyra kel Vitéz HEFTY FRIGYES (66.) A felismerés olyan döbbenetet vált ki, hogy nehéz rögzíteni a benyomások zűrzavarában, mi is történik körü­löttem. De az elháríthatatlan vég tudatalatti megérzése fel­ébreszti az életösztönt,­­ a menekülés mindenen felülke­rekedő kívánalmát. Gépem ég!... Nem, nincs hazug hősi póz, latolga­tás, arszláni kiállás, csak a menekvés útjának keresése. És a tehetetlenség, elkeseredés, szabadulni vágyás egy­mást váltó érzelmi forgatagában borzasztó dühhel prése­lem ujjaimat a gépfegyverek billentyűjére. Megrántom a magassági kormányt, az Albatros fel­­ágaskodik s mindkét géppuskája okádja tüzét az ellensé­ges gépekre. Csak találomra lövök, a célzásra az egyre élénkülő lángokba kellene hajolnom. De nem adom meg magam ellenállás nélkül s talán sikerül kivágnom magam a támadók gyűrűjéből. Mindez csak pillanat műve volt. A felrántott gép rohamosan veszti sebességét. Fejre kellene nyomnom, — a kormány nem hat. A vezetéket golyó találhatta. Oldalvást csuszok lefelé... A többi már csak homályos emlék.. . A táncoló láng­­koboldok elhanyatlanak s a lábaimnál lévő tartályból a benzin vörös, harsogó tüze csap arcomba. Tüzet nyelek. Még egy lélekzet benne s megfulla­dok... ki ebből a pokolból, mielőtt benne égek... a ször­nyű mélység sem lehet rosszabb a tűzhalálnál. Megragadom a szárnyközbe vágott rést, hogy kives­sem magam a gépből. Valami fogva tart... a looping öv. Mellemhez kapok, hogy megoldjam a zárókapcsot... a lángok elöntenek... és nincs meg a csap, a tapogatózó ujjaim nem találják a kioldó kis karikáját... Le kellene tépnem szemüvegemet, hogy mellemre pil­lanthassak, de nincs, semmire nincs idő, s a lángok ellen már csak pilótaszemüvegem védi szemeimet. A tűz, az izzó vörös láng és fekete füst körülölel... még mindig nincs meg a karika... már egy örökkévaló­ság... Uram segíts, mert elveszek!... Utolsó erőmet összeszedve feszülök neki, hogy felsza­­kítsam övemet, mielőtt elhagy eszméletem. Az arcomat borító bőrmaszk légzőnyílásán becsapnak a lángok, érzem bajuszom pörkölt szagát, — szemüvegem lencséje a hő­ségtől elpattan... bőrruhám, mint a zselatin zsugorodik össze a lángokban... lehunyom szemeimet és... ujjam megakad a kioldóban. Egy rántás,­­ az életösztön utolsó nagy lendületével emelem ki magam a lángokból. Fejem már szabad!... Önuralmat parancsoló idegeim végső megfeszítésével felállok az ülésre. Rettenetes légnyomás rag­ad meg s le­sodorni készül. Görcsösen kapaszkodom a szárnyakba... Döbbenetes erővel érzem, milyen szörnyű elhagyni a fenntartó szárnyakat, az egyetlen kézzelfogható, szilárd támpontot a levegő híg óceánjában. Az ülés peremén ál­lok, a sodró lég nyomása egyre jobban nyom hátrafelé. Balra lerúgom a kormányrudat, a gép lassan balra dől... — Ugorj — súgja egy hang, —­ hiszen már minden mindegy!... Fejjel lefelé vetem ki magam 15.000 láb alant ásító feneketlenségébe. Elboruló tekintettel még látom ág­as­­kodó gépemet, amint hosszú csóvás üstökösként húz el felettem. . . nyomában géphossznyi láng s kavargó fekete füst... Egyre távolodunk egymástól.. el az élettől... két, elválaszthatatlannak hitt jóbarát szakad el örökre... .. .és aztán .. . mindennek­ vége! * Álomban hangzó, tompa csattanás. . szörnyű rán­tás... Mellemet szorító nyomás préseli össze — nem ka­pok levegőt. De az életnek egy halvány szikrája, az élet­ösztön kapkodva keresi a visszatérést az öntudathoz. Valami felkap a magasba, aztán leejt. Ismét eg­y rán­tás. . . Levegőt! A sötétbe bántón vakít bele egy fényes sugár... Körbeforogva, mint ördög-motolla kering egy piszkos, szürke áradat... Mi ez? Mi ez?... Már látom: — tenger — hegyek... Le­vegőt !... Mellemhez kapok. Deréköveim szorítanak. Kétségbe­esett erőlködéssel tépem, szaggatom a hevedereket, mert érzem, hogy nemsokára megfulladok. — Hol vagyok? — Igen, értem már, — az ernyő ki­nyílt felettem. Ég és föld között lebegek, mint Mohamed koporsója. Látásomat elhomályosítja tönkrement, kormos szemüve­gem s a mellemen érzett szörnyű nyomást a derekamról a mellkasomra felcsúszott övezet szorítása okozza. Fejem felett tapogatózom. Vastag kötelet érintenek ujjaim. Megfognám, de kezem tehetetlenül csúszik le róla. Érzem, mint foszt meg erőmtől a mellemre nehezedő nyo­más. Fokozatosan visszatérő értelemmel mégis mind tisz­tábbá válik a gondolkodás. Felhúzom lábaimat s térdem alá vonom a lazán csüngő lábhevedert, melynek súlyom nagy részét kellene viselnie. Akkor állóhelyzetbe nyújtózom s az élnivágyás hi­hetetlen küzdő erejével feszítem le mellemről derekam felé a mellkasomat préselő hevedert. A nyomás fokozatosan csökken,­­­ végre szabadon lihegek. Bal karomat a derékövbe szorítom, hogy újbóli felcsúszását megakadályozzam. Gondolataim Csak lassan tudnak megnyugodni s alant egyre forog minden. . . a tenger. . . a hegyek. . . Halkan dudorásznak a kötelek, — nagy erőlködéssel felnézek. Hatalmas fehéren, mint egy külön mennybolt terül szét felettem az ejtőernyő. Közepén nagy horpadás, — az egyik függesztő zsinór az ernyő hibás összerakása folytán ellenkező oldalra feszült, behúzva az ernyő köze­pét, úgy, hogy az egész burkolatot két egyenlőtlen félre osztotta. A nagy félgömb nyomatéka a kisebbik irányba for­gatja az ernyőt s ezért váltakozik alattam a kép: a ten­ger. .. az Alpok. . . A szünet nélküli forgás lassan elszédít. Émelyítő hányinger jelentkezik s a szörnyű mélység vigasztalanul váltogatja az alant forgó nagy rivalda színképeit.. . Az ernyő enyhén himbál,­­ alattam keskeny, ezüstös esik a Piave távolodni kezd... a szél visz az olasz oldal felé. A megmenekülés boldog érzetébe keserűség vegyül. Lelki szemeimmel látom a rettegett valóság közeledtét — hadifogság! Átvillan agyamon egy gondolat — a revolverem. Ki­tapogatom. Zsebemben van, de a lábaimat körülölelő heve­der nem enged hozzájutni. Egy kicsit még küzd bennem a fogságbajutás félelemérzete, még­ gondolkodom, hogy mindenáron előveszem fegyveremet, de egyszerre valami sugalat folytán átsuhan emlékemen, miként hívtam a Mindenhatót a lángok közt: — Uram segíts, mert elveszek!... Most megmene­külök s mégis kishitű legyek? ... Milyen fenséges érzés! Nincs közöttem semmi, sen­ki, a lábaim alatt sokezer láb tátongó mélység, s mégis felfog, fenntart valami láthatatlan erő, a végzet egy gyenge pillanatának kegyelme. Lebegek s gondolkodom. Mintha nem is süllyednék, hiszen egy magasságban ugrat szemem elé az Alpesek távolban húzódó láncolata. — Mi ez? — örökké itt fogok lebegni? A Piave keskeny, szeszélyesen kanyargó csíkja ismét közelít. Ellentétes irányú légmozgás sodor lassan vissza saját oldalunk felé... Már megint a Piave felett lebe­gek... csak tovább... Nemsokára biztonságban vagyok. (Folytatjuk.) Válaszúton A költő most válasza után is vá­laszúton van. “A hullámok kétfé­lét mélyek vagy sekélyesek — írja — nem borítják fel csónakunk”. Nyilatkozott ám, a balfelőli “mély­ségnek vagy sekélységnek”, de még nyilatkozattal tartozik a jobbfelő­lieknek. Várjon közölne-e egy Gömörihez hasonló, jobboldali kipakolást ha­fasiszta csendőrvilágból demokra­tává megtérteket támadják. Hirdeti, hogy nemcsak “megtért kommunistáknak” ad fehér lapot, hanem korábbi emigrációs csopor­toknak is, ha “lapunk célkitűzéseit magukévá teszik”. Mik ezek a célkitűzések? Továbbra is általánosak, elmo­sódok , sábjain ? Vagy a Gömöri-levél csak arra jó, hogy a “jobboldali elhajlást” kiparírozza vele a lap, mondván, marad középen, sem Nagy-Ma­­gyarországért, keresztény világért küzdő “neo-fasiszták”, sem marx­isták nem kellenek nekik, akik a “Mi tudjuk, hogy aki (a magyar) nép szabadságáért küzd, aki azért harcol, hogy a magyar paraszté legyen a föld (mint a “fasiszták” ] azért harcoltak, tesszük mi hozzá), a munkásoké a gyár, a nemzeté az ország, Középeurópa népeié Közép­­­ európa — az humánusan, optimis­ tán lehet demokrata” Írja a költő. “A nemzeté az ország” — je­lenti-e az azt, hogy a magyar Azt hiszem, a magyarságnak a Nagy-Magyarországért küzdő 95 százaléka nevében mondhatom. A mai Csonka-Magyarország fenntar­tásával a szomszéd szláv-román népekkel konföderációba menni ön­­gyilkosság,­ mert ha a szomszéd­népekben nincs annyi becsületes békeszándék, hogy legalább a már nemzetközileg elismert pártatlan döntést respektálják, ha igazságo­san visszaítélt területeket orgazda­módon megtartva lépnek szövet­ségre a kifosztottal, akkor ilyen szövetségben nincs köszönet. Ez nem az egyenrangúak test­véri szövetsége, amelyről a költő álmodozik, hanem további pánszláv elnyomás, nemzetünk lassú halála. A tárgyalás első lépése: 1944-es Magyarország! A magyarság, 95 százaléka (nem az az 5 százalék “demokrata”, aki­nemzet jogosan számot tarthat Magyarországra? Ezeréves hazán­kára ő­ket a “madridi követ úr nem kép­visel” Gömöri szerint­, törhetetle­­nül vallja továbbá, hogy a Duna­­medence egységét helyre kell állí­tani: igen, az érdekelt népek test­véri egyetértésével, egy független Horvátország, autonóm (Tiszai ha­tárok közti) Szlovákia, egy (Bán­ság, Arad, Torda, Brassó vidéké­nek visszaadása után megmaradt) tiszta román nemzetiségű Dél-Er­délyi Autonómia lehetnek ennek a testvéri együttesnek részei. Igen, testvériség, igen, szereteti jogos szomszédsági igények elis­merése (a mi jogos igényeink el­ismerése mellett!) Csak ne felejt­se Tollas, nagy költői meleg sze­­retet­ áradásában, hogy első szere­tettel az igazságnak tartozunk, és mert az igazságnak szeretete ma­gának az Istennek szeretete. Önként menjünk bele a további pánszláv elnyomásba? Amivel az igazságnak tartozunk Második szeretetünk pedig faj­tánké, a “világ legárvább népéé”. A harmadik megértés-szeretet, le­gyen a győzőké, a nyeregben ülő­ké, a nagyhangú (remélhetőleg megszerényedő) szláv-román szom­szédoké, mégha ezek, mint minden jel mutatja, nem is igénylik szere­­tetünket!! Csodálatos, hogy még­oly nemes együttérzéssel kel ki a költő a pa­raszt és a munkás tulajdona mel­lett,­­olyannyira, hogy a mai leg­­proletárabbaknak, a középosztály­nak és felsőbbeknek a jogait is el­felejteti: sebaj, megtalálják helyü­ket ők is; a paraszté a föld, — ezt mi is valljuk! — addig a nemzetek közt legproletárabbnak, az egykori “szegény úr” magyarság jogairól­­ hallgat, csak kegyes jelszavai ma­radnak saját népe számára. Kegyes jelszavakra nem épül világpolitika. “Clara pacta, boni a­­mici” — Tiszta megegyezés csinál jó barátokat, —■ tudta már a po­­gány római! És: “Opus justitiaa pax”: a béke, igazi béke csak igaz­ságnak lehet a műve” — hirdette meg a nagy XII. Pius, — miközben elsősorban a magyarságra gondol­hatott, a 20. század legnagyobb ki­semmizettjére. Mindenkinek kijár igazság, meg­értés, csak a mi megtiprott, egyre elgyalázott vértanú népünknek nem ? A költőnek válaszolnia kell, s ne felejtse:—némasága is válasz lesz! Dr L. M.

Next