Szabad Magyarság, 1959. január-december (4. évfolyam, 1-50. szám)
1959-08-16 / 31. szám
12. oldal SZABAD MAGYARSÁG 1959. augusztus 16 Amire a némaság is válasz lesz... Elmosódó célkitűzések és szeliden elutasított marxista támadás Történelemmel, irodalommal és általában a magyar kérdéssel behatóan foglalkozó paptanár cikkírónk írja az egyéni véleményét" kifejező alábbi sorokat. Kezdettől fogva lelkes előfizetője vagyok a Szabad Magyarságnak, harcát a vörös világbolondítás ellen éppoly együttérzéssel figyelem, mint azt a másik, nekünk magyaroknak még személyesebb harcunkat: Nagy-Magyarországért. , Mikor a “Nemzetőr” feltűnt és a sodró erejű, nagytehetségű költő Végigjárta Magyar-Amerikát, magam is lelkesen csatlakoztam előfizetői közé. A “Nemzetőr” tehát jár nekem a Szabad Magyarság mellett. De mníg az utóbbi minden számából lelki fölfrissülést éreztem, az előbbiben csak nem nem találtam azt a sodró lelkesedést, azt a törhetetlen magyarságot és kereszténységet, amit a költőben versei nyomán megszerettem. S halkan levontam magamban az eredményt: a lapot nem Tollas Tibor csinálja, az álmodozó költőt valakik cégtáblául használják. 1959 június 1-i számából aztán sok mindent megértettem. Egy Gömöri György nevű újságíró, aki Tollasnak, barátjának, szelíd hangú válasza szerint: “a vörös pártpropaganda igazságait hirdeti”... aki “nem szenvedett Magyarországon”, tehát világos, melyik, oldalon állt, nekimegy Tollasnak, lapja “jobboldali, fasiszta” elhajlásai miatt, hogyan mert, csak egy kicsike cikkecskében is, pl. hírt adni a clevelandi Magyar Csendőrök Családi Közösségéről, hogyan mert (az egész szabad és rab-világon bömbölve propagált, kommunista sputnik-tunik-haditechnika ellensúlyozására) az amerikai rakétáról is írni! Jó, hogy világosan nem bélyegezte meg az “elhajló” költőt a kapitalista imperializmus bérencének. A levélből bőg a gyűlölet a magyar Magyarország ellen... Marosy Ferenc az 1944-ig tartó szabad magyar diplomácia utolsó, ma is működő képviselője Madridban. Spanyolország u.i. nem ismerte el a háború utáni változásokat Magyarországon, — az orosz fegyverekkel kikényszerített új alkotmányokat és kormányokat, s a “madridi magyar követség”, a Szent Koronás magyar címer alatt, ma is működik! Ez a “követ az egyetlen demokratikus érzelmű magyar emigránst sem képvisel” — nyilatkozza Gömöri György, a “Horthy Magyarország” gyűlölője, helyreigazítván Tollast. Szabadulás a marxista íróktól? A “kéz ugyan Ézsua keze, de a hang, ó, a hang Jákobé”! A “horthysták, fasiszták” “demokratikus” gyűlölőjében könnyű felismerni a marxista maszlagolót, minden antikommunista álcázás dacára. A költő válasza szeliden, de helyére utalta a marxista támadást. Vájjon jelenti-e ez a válasz, hogy lapja ezután meg fog szabadulni a marxista íróitól és orientációitól ? ..Mert, — ahogy Gömöri úr kijelenti : “sem horthystákkal, sem fasisztákkal nem paktálunk”, — mi, magyarok éppoly karakánul értesítjük őt is, a költőt és lapját: “sem marxistákkal, sem kisantanti demokratákkal nem tárgyalunk”. Ezt merem írni a Nemzetőr előfizetői nevében, azoknak a lelkes magyaroknak nevében, akik Tollas egyéni varázsa miatt jóhiszeműen siettek csatlakozni egy táborhoz, amelyről nem mondták meg nekik, alig álcázott kommunistákat, istentagadó (mert materialista) marxistákat, Magyarországot újra kiárusító kisantant demokratákat is rejteget. Egy gép szárnyra kel Vitéz HEFTY FRIGYES (66.) A felismerés olyan döbbenetet vált ki, hogy nehéz rögzíteni a benyomások zűrzavarában, mi is történik körülöttem. De az elháríthatatlan vég tudatalatti megérzése felébreszti az életösztönt, a menekülés mindenen felülkerekedő kívánalmát. Gépem ég!... Nem, nincs hazug hősi póz, latolgatás, arszláni kiállás, csak a menekvés útjának keresése. És a tehetetlenség, elkeseredés, szabadulni vágyás egymást váltó érzelmi forgatagában borzasztó dühhel préselem ujjaimat a gépfegyverek billentyűjére. Megrántom a magassági kormányt, az Albatros felágaskodik s mindkét géppuskája okádja tüzét az ellenséges gépekre. Csak találomra lövök, a célzásra az egyre élénkülő lángokba kellene hajolnom. De nem adom meg magam ellenállás nélkül s talán sikerül kivágnom magam a támadók gyűrűjéből. Mindez csak pillanat műve volt. A felrántott gép rohamosan veszti sebességét. Fejre kellene nyomnom, — a kormány nem hat. A vezetéket golyó találhatta. Oldalvást csuszok lefelé... A többi már csak homályos emlék.. . A táncoló lángkoboldok elhanyatlanak s a lábaimnál lévő tartályból a benzin vörös, harsogó tüze csap arcomba. Tüzet nyelek. Még egy lélekzet benne s megfulladok... ki ebből a pokolból, mielőtt benne égek... a szörnyű mélység sem lehet rosszabb a tűzhalálnál. Megragadom a szárnyközbe vágott rést, hogy kivessem magam a gépből. Valami fogva tart... a looping öv. Mellemhez kapok, hogy megoldjam a zárókapcsot... a lángok elöntenek... és nincs meg a csap, a tapogatózó ujjaim nem találják a kioldó kis karikáját... Le kellene tépnem szemüvegemet, hogy mellemre pillanthassak, de nincs, semmire nincs idő, s a lángok ellen már csak pilótaszemüvegem védi szemeimet. A tűz, az izzó vörös láng és fekete füst körülölel... még mindig nincs meg a karika... már egy örökkévalóság... Uram segíts, mert elveszek!... Utolsó erőmet összeszedve feszülök neki, hogy felszakítsam övemet, mielőtt elhagy eszméletem. Az arcomat borító bőrmaszk légzőnyílásán becsapnak a lángok, érzem bajuszom pörkölt szagát, — szemüvegem lencséje a hőségtől elpattan... bőrruhám, mint a zselatin zsugorodik össze a lángokban... lehunyom szemeimet és... ujjam megakad a kioldóban. Egy rántás, az életösztön utolsó nagy lendületével emelem ki magam a lángokból. Fejem már szabad!... Önuralmat parancsoló idegeim végső megfeszítésével felállok az ülésre. Rettenetes légnyomás ragad meg s lesodorni készül. Görcsösen kapaszkodom a szárnyakba... Döbbenetes erővel érzem, milyen szörnyű elhagyni a fenntartó szárnyakat, az egyetlen kézzelfogható, szilárd támpontot a levegő híg óceánjában. Az ülés peremén állok, a sodró lég nyomása egyre jobban nyom hátrafelé. Balra lerúgom a kormányrudat, a gép lassan balra dől... — Ugorj — súgja egy hang, — hiszen már minden mindegy!... Fejjel lefelé vetem ki magam 15.000 láb alant ásító feneketlenségébe. Elboruló tekintettel még látom ágaskodó gépemet, amint hosszú csóvás üstökösként húz el felettem. . . nyomában géphossznyi láng s kavargó fekete füst... Egyre távolodunk egymástól.. el az élettől... két, elválaszthatatlannak hitt jóbarát szakad el örökre... .. .és aztán .. . mindennek vége! * Álomban hangzó, tompa csattanás. . szörnyű rántás... Mellemet szorító nyomás préseli össze — nem kapok levegőt. De az életnek egy halvány szikrája, az életösztön kapkodva keresi a visszatérést az öntudathoz. Valami felkap a magasba, aztán leejt. Ismét egy rántás. . . Levegőt! A sötétbe bántón vakít bele egy fényes sugár... Körbeforogva, mint ördög-motolla kering egy piszkos, szürke áradat... Mi ez? Mi ez?... Már látom: — tenger — hegyek... Levegőt !... Mellemhez kapok. Deréköveim szorítanak. Kétségbeesett erőlködéssel tépem, szaggatom a hevedereket, mert érzem, hogy nemsokára megfulladok. — Hol vagyok? — Igen, értem már, — az ernyő kinyílt felettem. Ég és föld között lebegek, mint Mohamed koporsója. Látásomat elhomályosítja tönkrement, kormos szemüvegem s a mellemen érzett szörnyű nyomást a derekamról a mellkasomra felcsúszott övezet szorítása okozza. Fejem felett tapogatózom. Vastag kötelet érintenek ujjaim. Megfognám, de kezem tehetetlenül csúszik le róla. Érzem, mint foszt meg erőmtől a mellemre nehezedő nyomás. Fokozatosan visszatérő értelemmel mégis mind tisztábbá válik a gondolkodás. Felhúzom lábaimat s térdem alá vonom a lazán csüngő lábhevedert, melynek súlyom nagy részét kellene viselnie. Akkor állóhelyzetbe nyújtózom s az élnivágyás hihetetlen küzdő erejével feszítem le mellemről derekam felé a mellkasomat préselő hevedert. A nyomás fokozatosan csökken, végre szabadon lihegek. Bal karomat a derékövbe szorítom, hogy újbóli felcsúszását megakadályozzam. Gondolataim Csak lassan tudnak megnyugodni s alant egyre forog minden. . . a tenger. . . a hegyek. . . Halkan dudorásznak a kötelek, — nagy erőlködéssel felnézek. Hatalmas fehéren, mint egy külön mennybolt terül szét felettem az ejtőernyő. Közepén nagy horpadás, — az egyik függesztő zsinór az ernyő hibás összerakása folytán ellenkező oldalra feszült, behúzva az ernyő közepét, úgy, hogy az egész burkolatot két egyenlőtlen félre osztotta. A nagy félgömb nyomatéka a kisebbik irányba forgatja az ernyőt s ezért váltakozik alattam a kép: a tenger. .. az Alpok. . . A szünet nélküli forgás lassan elszédít. Émelyítő hányinger jelentkezik s a szörnyű mélység vigasztalanul váltogatja az alant forgó nagy rivalda színképeit.. . Az ernyő enyhén himbál, alattam keskeny, ezüstös esik a Piave távolodni kezd... a szél visz az olasz oldal felé. A megmenekülés boldog érzetébe keserűség vegyül. Lelki szemeimmel látom a rettegett valóság közeledtét — hadifogság! Átvillan agyamon egy gondolat — a revolverem. Kitapogatom. Zsebemben van, de a lábaimat körülölelő heveder nem enged hozzájutni. Egy kicsit még küzd bennem a fogságbajutás félelemérzete, még gondolkodom, hogy mindenáron előveszem fegyveremet, de egyszerre valami sugalat folytán átsuhan emlékemen, miként hívtam a Mindenhatót a lángok közt: — Uram segíts, mert elveszek!... Most megmenekülök s mégis kishitű legyek? ... Milyen fenséges érzés! Nincs közöttem semmi, senki, a lábaim alatt sokezer láb tátongó mélység, s mégis felfog, fenntart valami láthatatlan erő, a végzet egy gyenge pillanatának kegyelme. Lebegek s gondolkodom. Mintha nem is süllyednék, hiszen egy magasságban ugrat szemem elé az Alpesek távolban húzódó láncolata. — Mi ez? — örökké itt fogok lebegni? A Piave keskeny, szeszélyesen kanyargó csíkja ismét közelít. Ellentétes irányú légmozgás sodor lassan vissza saját oldalunk felé... Már megint a Piave felett lebegek... csak tovább... Nemsokára biztonságban vagyok. (Folytatjuk.) Válaszúton A költő most válasza után is válaszúton van. “A hullámok kétfélét mélyek vagy sekélyesek — írja — nem borítják fel csónakunk”. Nyilatkozott ám, a balfelőli “mélységnek vagy sekélységnek”, de még nyilatkozattal tartozik a jobbfelőlieknek. Várjon közölne-e egy Gömörihez hasonló, jobboldali kipakolást hafasiszta csendőrvilágból demokratává megtérteket támadják. Hirdeti, hogy nemcsak “megtért kommunistáknak” ad fehér lapot, hanem korábbi emigrációs csoportoknak is, ha “lapunk célkitűzéseit magukévá teszik”. Mik ezek a célkitűzések? Továbbra is általánosak, elmosódok , sábjain ? Vagy a Gömöri-levél csak arra jó, hogy a “jobboldali elhajlást” kiparírozza vele a lap, mondván, marad középen, sem Nagy-Magyarországért, keresztény világért küzdő “neo-fasiszták”, sem marxisták nem kellenek nekik, akik a “Mi tudjuk, hogy aki (a magyar) nép szabadságáért küzd, aki azért harcol, hogy a magyar paraszté legyen a föld (mint a “fasiszták” ] azért harcoltak, tesszük mi hozzá), a munkásoké a gyár, a nemzeté az ország, Középeurópa népeié Közép európa — az humánusan, optimis tán lehet demokrata” Írja a költő. “A nemzeté az ország” — jelenti-e az azt, hogy a magyar Azt hiszem, a magyarságnak a Nagy-Magyarországért küzdő 95 százaléka nevében mondhatom. A mai Csonka-Magyarország fenntartásával a szomszéd szláv-román népekkel konföderációba menni öngyilkosság, mert ha a szomszédnépekben nincs annyi becsületes békeszándék, hogy legalább a már nemzetközileg elismert pártatlan döntést respektálják, ha igazságosan visszaítélt területeket orgazdamódon megtartva lépnek szövetségre a kifosztottal, akkor ilyen szövetségben nincs köszönet. Ez nem az egyenrangúak testvéri szövetsége, amelyről a költő álmodozik, hanem további pánszláv elnyomás, nemzetünk lassú halála. A tárgyalás első lépése: 1944-es Magyarország! A magyarság, 95 százaléka (nem az az 5 százalék “demokrata”, akinemzet jogosan számot tarthat Magyarországra? Ezeréves hazánkára őket a “madridi követ úr nem képvisel” Gömöri szerint, törhetetlenül vallja továbbá, hogy a Dunamedence egységét helyre kell állítani: igen, az érdekelt népek testvéri egyetértésével, egy független Horvátország, autonóm (Tiszai határok közti) Szlovákia, egy (Bánság, Arad, Torda, Brassó vidékének visszaadása után megmaradt) tiszta román nemzetiségű Dél-Erdélyi Autonómia lehetnek ennek a testvéri együttesnek részei. Igen, testvériség, igen, szereteti jogos szomszédsági igények elismerése (a mi jogos igényeink elismerése mellett!) Csak ne felejtse Tollas, nagy költői meleg szeretet áradásában, hogy első szeretettel az igazságnak tartozunk, és mert az igazságnak szeretete magának az Istennek szeretete. Önként menjünk bele a további pánszláv elnyomásba? Amivel az igazságnak tartozunk Második szeretetünk pedig fajtánké, a “világ legárvább népéé”. A harmadik megértés-szeretet, legyen a győzőké, a nyeregben ülőké, a nagyhangú (remélhetőleg megszerényedő) szláv-román szomszédoké, mégha ezek, mint minden jel mutatja, nem is igénylik szeretetünket!! Csodálatos, hogy mégoly nemes együttérzéssel kel ki a költő a paraszt és a munkás tulajdona mellett,olyannyira, hogy a mai legproletárabbaknak, a középosztálynak és felsőbbeknek a jogait is elfelejteti: sebaj, megtalálják helyüket ők is; a paraszté a föld, — ezt mi is valljuk! — addig a nemzetek közt legproletárabbnak, az egykori “szegény úr” magyarság jogairól hallgat, csak kegyes jelszavai maradnak saját népe számára. Kegyes jelszavakra nem épül világpolitika. “Clara pacta, boni amici” — Tiszta megegyezés csinál jó barátokat, —■ tudta már a pogány római! És: “Opus justitiaa pax”: a béke, igazi béke csak igazságnak lehet a műve” — hirdette meg a nagy XII. Pius, — miközben elsősorban a magyarságra gondolhatott, a 20. század legnagyobb kisemmizettjére. Mindenkinek kijár igazság, megértés, csak a mi megtiprott, egyre elgyalázott vértanú népünknek nem ? A költőnek válaszolnia kell, s ne felejtse:—némasága is válasz lesz! Dr L. M.