Népujság, 1948. december (5. évfolyam, 279-304. szám)

1948-12-31 / 304. szám

VITETIN GUBAREV: A távir A­z iskolai faliújság ünnepi szá­mát állítottuk össze. A Szer­kesztőbizottság pályáz­tot hirde­tett a legjobb írásra arról, milyen változásokon ment át városunk a szovjet rendszer évei alatt. Ren­geteg cikk érkezett be, az anyag bőséges és tartalmas volt, Grisa Naumenko nagy buzga­lommal festegette estéken át a ké­peit alaposan kidiszítve, az újsá­got. Akár már ki is lehetett volna függeszteni, de még egy cikk hi­ányzott. Az ajtó megcsikordult, az is­kola igazgatója, Georgij Szavele­­vics nézett be az osztályba. A mi jóságos derék tanítónk! — Mért nem mentek haza, gye­rekek ? — hallottuk végül fátyo­los hangját — Már késő van, ott­hon majd aggódnak miattatok... — Georgij Szayek­« — mond­tam én* — Hiányzik egy cikk. ÉS tudja milyen? A k°mSzomol­­cökról, akik részt vettek a polgár­háborúban. Szerettük volna, ha olyan emberről szól, akit ismer­nék, a városban. Georgij Szavelevics figyelme­sen nézegette a faliújságot majd hirtelen vádamra tette a kezét, írjál az apádról... No persze. Hiszen ő k°mSzmOlk volt tizen­kilencben. El­szomorodtam. Egy szerkesztő­nek kellemetlen a saját apjáról írni. — A te apád sok mindenről tudna nektek mesélni — folytatta Georgij Szavelevics, fia — Én egyébként barátságban voltam vele tizenkilencben. Ugyan csak harcias , ifjúkommunista volt. Megveregette a vádamat és ott­hagyott minket gondjainkkal Bi­zonytalnul néztem elvtársim­ra. — Gyerünk!!! — mondta mér­gesen Grisa Naumetsko és elkezd­te forgatni a faliújságot. Ez is! Nem tudta már előbb megmondan, hogy komszomol­ volt az ap­ja! — Fiúk, — mondtam egy kis bűntudattal — hát értsétek meg. — Jól van, hallgass már! — le­gyintettek a szerkesztő-bizottság tagjai. — Gyerünk apádhoz. El sem indultunk még, mikor új­ból nyílt az ajtó és megjelent a küszöbön apám. — Hát ez meg mi dolog? — reccsentett ránk vidáman. — Anyád már azt képzeli, a vonat alá kerültél? — Peat­­ov elvtárs, lépett elő bátran Grisa Naumenko — éppen magára van szükségünk. Mesél­je el, kérem, milyen komeromok­ volt maga? Visszafordítottuk a faliújságot és megmagyaráztuk apámnak, mi hiányzik még. Elkomolyodott. Beült mellénk az iskolapadba és elgodolkozva kezdte: — Jól van, elmondok egy tör­ténetet... Csak nem magamról, egy fiúcsfeáról, akit Zpork­inak hívtak... Eldugott hel­yen, az északi erdőségben élt egy vasút­állomáson, amelyet betemetett magasan a hó.­­ A rézharang közömbösen fagyoskodott az üreg perronon. Valahol messze harcok folytak, munkások és parasztok harcoltak a Szovjet hatalomért. Az állomá­son tudták, hogy Arhangelszk­­iben angol-amerikai csapatok ha­józtak ki és az orosz fehérgárdis­tákkal együtt Moszkvához akar­nak áttörni, megfojtani a fiatal Szovjet Köztársaságot. Egyszer fiúk és kislányok cso­portja verődött össze az állomá­son. Lehettek vagy tizen, a leg­idősebb alig­ tizenötéves. Várako­zóan néztek Zsorkára. Zsorka, a távirász fia, mint Komszmol­ tit­­kár figyelmeztette őket: az állo­máson vonul keresztül néhány szerelvény a Vörös Hadsereg ka­nnáival. Bejelentette, hogy szol­gálatot­ fog tartani a távíró­­készüléknél, segí­t apjának, meg­szakítás nélkül fenntartani az összeköttetést a vörös csapatok­kal. A váltókezelők, pályafelvigyá­zók és kocsikancsolók gyerekei figyelemmel hallgatták Zárkát és biztosították: ifjúk°mmunisia módon, szilárdan állnak erdegei­ken. Másnapra nem várt és borzalmas esemény történt. Az erdőből fehér gárdista-horda csapott az állo­másra,. Lövések dördültek ,­és ki­tört­ek az állomás ablaküvegei. Amikor megszűnt a lövöldözés, az állomás munkásainak és tiszt­viselői­nek egy részét az erdőbe­­vezették, agyonlőtték őket. Köz­tük volt Zsorka apja, a távírda főnöke is. Késő éjjel Zsorka a kivégzés helyére osont. A meggyilkoltak között megtalálta apját Kihűlt arcához esett és sokáig hangtala­nul sírt Azután fölemelte fejét, az állomás felé nézett és valamit Suttogott. Lehet hogy saját ma­gának tett esküt valamire... Világos volt előtte, az állomást elfoglaló fehérgárdisták arra ké­szültek, hogy rajtaüssenek az át­vonuló vörös harcosok szerelvé­nyén. Zsorka az állomáshoz lopako­dott. Sokáig kezdett a hóbuckák­ban feküdne, míg az őr elhaladt előtte. A fiúcska az ablakhoz fu­tott, felkapaszkodott az ablakpár­kányra és az állományterem­be surrant. Bedugta fejét a távirószoba aj­taján. Az asztalnál egy rakás Szalmán aludt a feh­érgárdisták távirásza. Bűzlött a szesztől és a mahorkától. Zsorka lábujjhegyen odalop­ó­­zott és megnyomta a billentyűt. És a vezetéken szétfutottak a pon­tok és vesszők, hírt adva a táma­dásról és a borzalmas veszélyről, mely a szovjet katonákat, az er­dei állomáson fenyegeti. — Hát te mit..? — hallatszott a szörnyű ordítás a háta mögött A fehér párcsete távirász csillogó, vállpántos sötét alakja jelenít meg mögötte. Zsorka valamilyen csoda foly­tán kisiklott a kezéből és az aj­tóhoz ugrott —• Állj! — ordította a fehér­gárdista, utánatódult. Suhant a kard és Zsorka égető fájdalmat érzet fején kezén. Többre már nem emlékezett... — Ezzel körülbelül vége is az elbeszélésnek a távirísz fiáról, a komszemoli Zsorbáról. Apám elhallgatott. Halgottuate mi is, megrendültén. — Életben maradt? — kérdezte fojto­ttan Gijea Naumenko. — Igen, életben maradt — bó­lintott apám. A zűrzavarban meg­feledkeztek róla a fehérgárdis­ták. Nemsokára vörös páncélvo­nat jött, körüllövöldözte az állo­mást és a horda megugrott. Zsurka él és egészséges ma is. A m­últra csak a sebhely emlékez­tet a fején és a balkezén hiányzó két ujj. Igen... És... Az állomáson egyik szerelvény a másik után ment át szovjet katonákkal, hogy összezúzzák a benyújtozókat és a fehérgardistákat. EVIW a vona­tokat a banditák agyonlőtte vál­tókezelők, pályafelvigyázók és kocsikapcsolók gyerekei fogad­ták és indították.­­ — És Zsorka? — kérdezőskö­dött állhatosan a festőnk. — Ő kicsoda? Mi a neve? Apám nem ért rá válaszolni. A terembe belépett Georgij Sza­­vlevics. — Ti még mindig itt vagytok? Ez nem zárja, gyerekek — mond­ta és ahogy meglátta apámat el­mosolyodott. — Lám ki tartja őket vssza. Hogy tetszik a fali­újságjuk? Jó? A tanító széles mozdulattal mi­tatott az újságra és ekkor döbben­tünk rá, hogy két ujj hányzik a balkezén. — Georgij Szavelics! — kiál­lott Gr­sa. — Maga az? Maga a Zsorka ?! Georgij Szavesics zavarában «A­ mozolyodott és apámra nézett szemrehányóan, a fejét csóválva. A hiányzó cikk másnapra ké­szen volt. És ez volt a legszebb. Fordtotta: Kerek­es Tárna» MiflJZM Éljen a Román Népköztársaság hadserege, államunk függetlenségének és dolgozó népünk demokratikus vívmányainak biztosítója! 1W 8 decesaSw 51 Szellemi megvalósítások­­é­l­­társaságnk első évében |KISS Jenő A Köztársaság kikiáltásakor A szociális át­építés rendje az alkotó erők felszabadításán s a termelés szabályozásán kí­vül tökéletes egyensúly megte­remtése az anyagi és szellemi­­ga­zdálkodás méretei és mindket­tőnek lehető kiterjedtsége kö­zött. Ez a gondos elosztás és szigorú párhuzamosság a szoci­alista társadalmi berendezkedés legelemibb vonása. Fiatal Nép­­köztársaságunk irányítója, a fejlődést mozgató Román Mun­káspárt e szerint az elv szerint igazodott, amikor anyagi gazdál­kodásunk elindításával egyide­jűen megvetette szocialista mű­velődésünk új alapjait is egy olyan rendszer foglalatjában melynek egyetemessége intézmé­nyeivel, céljaival és szellemével teljesen a dolgozó tömegek ér­dekei felé fordul, és ugyanakkor a polgári­ tőkés és földesúri múlt megkövesült maradványainak le­rombolásával, a tudomány, iro­dalom és művészetek új értelmé­vel a haladás végtelen távlatát nyitja meg előttünk. Szinte a felmérhetetlent mér­jük, amikor akár a statisztika számadatainak, akár köztudatba gyűlt emlékeinknek világánál m­egkísértjük összegezni azokat a megvalósításokat melyeket ki­zárólag szellemi téren hozott ne­künk az 1948-as esztendő. Nép­­köztársaságunk első esztendeje. Nézzük csak iskoláinkat, me­lyeknek számát úgyszólván egy napról a másikra oly tetemesen megnövelte a BMP következetes politikája. Nyúlt-e valami mé­lyebben a régi iskolázás tartal­­matlans­ágának és cél­ja vesztett­ségének gyökeréhez, mnt az idei a RMP javaslatára léptetett köz­oktatásügyi reform és iskolák államosítása? A régi­ iskola ideá­lis képzelgések világa volt s egyben a legkülönbözőbb irányú reakciók egyik búvóhelye. Laká­jokat nevelt, kik egy külsőleges hivalgó műveltség libériájéban szolgálták az uralkodó osztály érdekei. Köztársaságunk visz­­szaadta az iskolát az életnek. Új­­iskolahálózatunk ma már a dol­gozók legközvetlenebb életszük­ségleteihez szabott. Középfokú oktatásunk alsó tagozata kinyo­mult a falvakra, el­bük ment a falusi dolgozók tanulni vágyó gyermekeinek; mezőgazdasági és ipari iskoláink okos elosztása mindenütt az illető vidék terme­lő ágának figyelembe vételével történt. Legdrágább kincsünk, ma­gunk és gyermekeink egészsége is végre magasabb rendű köz­ügy, melyet Népköztársaságunk jó kezekbe kíván helyezni. Ez­ért létesített tanügyi kormány­zatunk egészségügyi líceumokat azzal az elsődleges rendeltetés­sel, hogy kitűnően képzett, mű­velt személyzetet neveljenek a jövendő közegészségügyi szolgá­latnak. Az orvosi egyetemek és főiskolák új tanrendjében mint külön szakma jutott az idén elő­térbe közegészségügyi orvosok kiképzése. Iskolák elhelyezése, tansze­­mélyzetről való gondoskodás óriási teljesítmény volt. A Ro­mán Népköztársaság területén élő nemzetiségek gyermekei mind anyanyelvükön , tanulhat­nak. Nem kevesebb mint tizen­öt nyelven nyomatott tan­könyveket használnak állami iskoláinkban. Ennyire hatott­­reánk a Szovjet Unió nagyszerű példája! A t­ö­me­gne­velés terén ép ilyen nagy­vonalú mun­kát végzett a Művészeti és Tá­jékozta­tás­ügyi Minisztérium gon­dossága. Az ország egész terüle­tét átfogó egységes megszerve­­zettségben működnek a legeldu­­gottab helyeinken is a „Kultúrott­honok". Alig van falu könyvtár­ral és lehetően rádióval is fel­szerelt „Kultúrotthon” nélkül. Itt olvashat a falu népe; itt nyil­váníthatja meg ösztönös művé­szi képességeit táncban, ének­ben, színjátszásban. Műsorukról külön a „kultúrotthonok” szá­mára szerkesztett folyóirat gon­doskodik be irodalmi, zenei és megfelelő feldolgozásban ideo­lógiai tartalommal is. Népköztársaságunk első esz­tendejének szellemi életében ki­magasló esemény volt ugyancsak a Román Munkáspárt kezdemé­nyezéséből az a dús vitasorozat, mely megszabta az irodalom és művészetek helyét a szocialista társadalomban s a­­ szocialista realizmus i­smerte el z írói és művészi szemlélet egyedül lehet­séges és hiteles elvéül. A realis­ta és forradalmi esztétika, amint annak alaptörvényeit a XIX.k század nagy orosz gondolkodói megfogalmazták s nagy orosz írók Gorkijig s a Szovjetunió­ba dolgozó írói alkotásban iga­zolták, megköveteli, hogy írók ,és művészek a demokrácia ügyét szolgálják annál inkább, mert az élet szabja meg a műalkotá­sok tartalmát és formáját és nem az irodalom és művészet alakítják az életet. Fiatal román és magyar íróink bátor elindulá­sa a művészi realizmus útján már­is felmutat biztató eredmé­nyeket. Hála az állami könyv­kiadó magyar osztálya által az íróknak és a képzőművészek számára is bőven juttatott ösz­töndíjaknak, a tehetség érvénye­sülését ma­ már semmi anyagi akadály nem korlátozhatja. N­épköztársa­sgunk kormánya a művészetek állami támo­gatásában a takarékosság szem­pontját háttérbe szorítja olyan demokratikus követelményekkel szemben, mint a műélvezet al­kalmainak a dolgozó tömegek minél nagyobb rétegére való ki­terjesztése és ugyanakkor a mű­vészi termelés színvonalának a lehető legtökéletesebb fokra emelése. Ez sehol sem tetszik meg szemmel láthatóbban, mint a színjátszás ügyében, noha a színház a legköltségesebb művé­szeti intézmény. Kolozsvárt de­mokratikus kormányunk helyes és következetes nemzetiségi po­litikája következtében egy álla­mi magyar színház és magyar népopera működik. Marosvásár­­helyen az állami Székely szín­ház, Nagyváradon állami Ma­gyar Színház, több vidéki város­nak, így Sepsiszentgyörgynek is jutott állami magyar színház. A demokrácia nem ismer meg alkuvát a művészetben és ko­molyan értelmezi a tömegneve­lés feladatát. Népköztársaságunk első évé­nek szellemi megvalósításai kö­zött kétségtelenül legforradal­mibb cselekedetnek kell tekinte­nünk a román tudományos Aka­démia régi összetételének és szellemének felszámolását s az új szellemű elhivatottságú Ro­mán Népköztársasági Akadémia megteremtését. A romániai tu­dományosság legfőbb intézmé­nye ezzel az átalakulással az értelem legmesszibb távlatokat mutató útjára lépett.­ Szemben a nyugati virág tudományosságá­nak elvontságával, miszticizmu­­­­sával, kishitűségével, s sok esetben romboló hatásával, mely az élet egyes jelenségeiben 3* értelemnek örökre felismerh­etit­t­­len hatóerőket tételez fel.'#3Szov­jet tudományosság bizton ural­kodik az anyag felett, hisz a ter­mészet titkainak Végső meghódít­hatóságában és vallja, hogy az tudomány egyetlen célja az em­beri élet megkönnyítése. Köz­társaságunk tudós világa emel­lett a bátor tudomány mellett döntött. A világ ma Micsurin és Biszankó nevétől hangos. Mit bi­zonyít a szovjet tudomány ez az új győzelme mást, mint a szocializmus mindent legyőző életerejét ANTALFFY ENDRE Neki-iramlott itt is a világ, a zászlainkkal gyors szelek cicáznak, S apadnak egyre, fogynak a csigák, sivárlanak az üres csigaházak. Hogy másztunk csak, ki ámulhat azon, hiszen csigáké volt itt is az élet, hökkenő, gyáva csigaszarvakon tört meg, foszlott el minden új ígéret. Hideg húsunkba jegesült a múlt s csak csüggtek-kúsztak undok tapadással, úri ezüst-út, lomha csiga-út ! most fölcseréllek végre jobbal, mással. S szólítlak Élet, népi és szabadi méltó urunkká Téged koronázlak! Vezess, vigyél, hogy lépteink alatt roppanjanak az ódon csigaházak. Olvassa a Népújságot

Next