Szabad Szó, 1945. július-szeptember (2. évfolyam, 144-216. szám)
1945-07-30 / 168. (Petőfi emlékének szentelt) szám
Szabad Szó heti melléklete 2 e Petőfi-rajongás Szatmáron. A Fehér Házban hagytuk a kocsit, édesapám innen fogott és elvitt beíratni az első gimnáziumba. Aiben Mátyás igazgató úr már be is irt az első a-ba, mikor egy kövér és pap-tanár — Sarmaságh tanár úr — barackot nyomott a fejemre : — Na, még egy kis felvételit. Tudsz-e Petőfiverset ? — Tudok. „János gazda derék gazda . . .“ — Jól van, fiam. Ne mondd tovább, mert ez csintalan vers. De tanulj sok más Petőfi-verset, mert Szatmár Petőfi városa. Ezt tudd meg , . . .... Nyolc év alatt igazán megtudtam, hogy Szatmár nagyon magáénak vallotta, tartotta Petőfi Sándort. Rajongtak Petőfiért és teli volt a város Petőfi-emlékekkel. Nem is csoda, hiszen 1846 szeptemberének vége óta, hogy beleszeretett az erdődi Juliskába, mindig Szatmár volt a főhadiszállása. Innen szállott Juliskához Erdődre. Innen indult vidéki barangolásaira: Nagybányára, Károlyba, Berencére. Kovácsékhoz, Koltóra, Teleki Sándorhoz, Gyekére, meg még Berketzre is . . . Van Szatmárnak Petőfi-utcája, de emléktáblája egy kis Eötvös-utcai ház falán díszlik . Pap Endrééknél lakott itt a költő. Ezt hirdeti a tábla. A szabadsajtó apostolának egykori kvártélyán, a a Szabadsajtó nyomda gazdája, Morvai mester lakozott itt diákkoromban, ő vette meg Papáktól a házat. Szerdán, szatmári hetivásárra, bejöttek csétájukon a Lubyak, az Urayak, a berencei Kovácsok, azoknak fiai, unokái, akik így, vagy amúgy találkoztak Petőfivel. Akár szatmári mutatásakor, ahogy a régiek az időtöltést, meg pihenést nevezték, akár a károlyi megyegyűlésen, ahova Riskó Nácival, Pap Endrével meg Telegdy Sándorral ment volt Petőfi. A diákkorombeli Urayak meg éppen annak a báró Uray Endrének lehettek a fiai, aki annyira szerette, volna Juliska kezét elnyerni (Ami már éppenséggel nem ellenzett volna Szendrey tiszttartó úr sem . . .) De Juliska a költőt szerette . , , Mindent tudtunk Petőfiről. „Eltűnése“ óta még ötven év sem telt el és Szatmár még tele volt egykori nagy vendége lépteinek emlékével. És úgy rajongtunk érte, mint Sas Károly erdődi uradalmi ispán úr, aki elsőnek adta Juliska kezébe Petőfi Sándor költeményeit.. . Kirándultunk Szatmárról Erdődre és megállottunk a tó partján, a szent helyen, hol Petőfi merengett Juliskával és jártunk a nagyrészt már rom erdődi vár útjait és kerestük a nyomokat, melyeket rég elfújt a szél. Kerestük mégis — várjon erre jött- e a tiszttartói lakosztályba Petőfi Sándor, a költő, erre-e Lauka, Klauzál Imre, vagy Tóth Lőrinc, az uradalmi emberek ? Nagykárolyban a régi „Szarvas“ szálló udvarán kerengtünk és ábrándoztunk „tanulmányi" kirándulásunkon és tanárunk mutatta a kocsiszint, ahol Szendrey tiszttartó úr batárja is állott, mikor Juliska kilépett belőle és felment a megyebálra. ... itt volt a Riskó Náci szobája, ahol leírta Petőfi : „Szabadságért küzdött az ifjú, s börtönbe dobták, ottan ül . . .“ De Károlyból, Erdődről, Bányáról, Csekéről, Berencéről, Berkeséről, Költőről, Nagypeleskéről mindig visszajött Szatmárra, Pap Endréikhez. Az ő szerelmének Napkisasszonya Erdődön vagy Nagykárolyban volt, vele nem lehetett az atyai tilalom miatt találkozni, hát legalább ott volt a közelben. „Álmodtam szépet, gyönyörűt . . írta Szatmáron és valóban itt álmodta Hetének legszebb, leggyönyörűbb és megvalósult ábrándját. Itt álmodta éjjel és nappal: Juliskát. „Véres napokról . . .* Berkeszen álmodott, „Költői ábránd volt mit eddig érezék“ ez is szatmári vers. „Száll a felhő magasan, magasan“, ez Berencén született, a „Borús, ködös őszi idő“ Csekén, „Barangol és zúg, zúg az őszi szél“ csodaszép sorai Költőn. Egy év múlva, augusztusban, az esküvő előtti hónapban megint Szatmáron van. „Kard és lánc“, „Megjött, megjött az óhajtott levél“ Szatmáron születtek, de az óhajtott levél tényleg megjött Erdődről — Szatmárra . , , Augusztus ötödikén (1847) már énekelheti, hogy: ,,Itt a gyűrű, it a gyűrű, ki van végre ujjamon !" Levél megy Arany Jánoshoz — Szatmárról. PETŐFI JÓSLATA Ha maja minden rabszolga nép Jármát megunva síkra lép, Pironó arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: „ Világszabadság /“ , ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyugatig, S a zsarnokság velük megütközik . . . Hatalmas fáklyaként lángol Petőfi prófétai meglátása az eljövendő idők homályában. A csaknem száz évvel ezelőtt írt jövendölés napjainkban időszerű és igazolt lett, sőt: beteljesedik. A szabadságáért egységesen felkelő magyar nép talajából sarjadt ki a költőóriás, aki lángeszének minden villanásával, hazafiasságának minden rezzenésével népe szabadságának és e szabadságért vívott harcának élt. A múlt század közepén A jók s a gonoszok harca a világszabadságért ... A géniusz látnoki erejével érezte Petőfi azt is, hogyan és honnan indul majd ez az óriási harc. A szent igét, a piros zászlókra írt legmagasztosabb harci kiáltást kelettől nyugatig fogják elharsogni. Kelettől nyugatig fog felkelni a nép, hogy szétzúzza zsarnokait. Petőfi nem tévedett, nem tévedhetett. Keleten harsogták el a szent jelszót: „Világszabadság!”, keleten léptek síkra a szabadságért, piros arccal és piros zászlókkal a népek és elhangzott az ige nyugatig. És minden nép, mind a szabadságukat mindenféle kirobbanó forradalmak nyújtják az európai keretet a magyar nép és Petőfi hősies küzdelméhez. Petőfi tudta, mert hazafi és forradalmár volt, hogy el kell jönnie a napnak, amikor a népek kiharcolják szabadságukat, amikor minden rabszolganép „jármát megúnva, síkra lép”. Tudta, hogy csak az összes elnyomott és megalázott népek egységes összefogása döntheti meg a zsarnokságot, az elnyomók hatalmát. De tudta azt is, hogy a szabadságot nem adják ingyen; hogy ezért a szabadságért meg kell küzdeni, hogy érte élni és halni kell tudni , mert a zsarnokság velük megütközik ... Látta, hogy kemény, nehéz, áldozatokkal teli harc útján lehet csak kivívni a diadalt felette, hogy rettenetes világégésnek kell jönnie, hogy vér, sok-sok vér kell elfolyjon ebben a küzdelemben: védő, mind a szabadságukat kereső nemzetek megértették és visszahangozták a jelszót, csatasorba léptek a zsarnokság ellen. A diadal nem maradhatott és nem maradt el. Az acélszörejt, a trombita hangját és az ágyúdörejt felváltotta a felszabadult népek örömujjongása. Csak azt az egyet nem tudhatta a költő, hogy ezt a diadalt megélni éppen nekünk jut osztályrészül. Nem tudhatta azt, hogy közel száz év után fog lángoló jóslata a beteljesedés felé közeledni. A világ összes szabadságszerető népeinek legjobb fiai most száguldottak a kivívott diadalra a legsötétebb, legféktelenebb, leggonoszabb zsarnokság, a Petőfi által is annyiszor megbélyegzett német zsarnokság felett. Sok-sok évtizedes kín- és szénvedés után, háborúkon és forradalmakor át, millió és millió hős holttestén át született meg ez a győzelem, ez a diadal, amit a költő hős egy évszázaddal ezelőtt megérzett és megénekelt. Petőfi azonban sokkal többet adott a szabadságáért küzdő emberiségnek, min a zsarnokság feletti győzelem kihirdetését. Egész életének és hősi halálának felemelő példáját nyújtotta mindazoknak akik szívükben hordják népük boldogabb jövőjét. Megmutatta, hogy nemcsak hirdetni, de vállalni kell a harcot az elnyomatás ellen, tudni kell minden áldozata meghozni — életünk áldozatát is — a nép szabadságáért. Megmutatta, hogy ez feladata minden becsületes hazafinak, nép minden igaz fiának. De mindenekelőt ezt tette hitvallásává és magatartásává : költőnek, a nép fiának és élharcosának: Előre hát, mind, aki költő, A néppel, tűzön-vizén át! Átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! A költő végig következetes maradt önmagához és eszményéhez. Tollal, de karddal is, szavával, de vérével is harcolt nép szabadságáért. Ott esett el a harc mezején, a zsarnokság elleni nagy, nehéz küzdelemben. A nemzetek mostani döntő összecsapásában Petőfi szelleme itt is igazolást nyert A létükért és szabadságukért síkraszáll népek első soraiban harcoltak a költők, a írók, a nemzet szellemi és erkölcsi útmutatói. Ott harcoltak a hős szovjet népei dicsőséges Vörös Hadseregében, a „maquis” bozótjaiban és erdőségeiben, a balkáni hegyekben, a repülőgépek és páncélosok kormánykerekénél, a harctereken , a rémuralom vérpadjainak halálos árnyékában. Buzdították és bátorították testvéreiket a zsarnokok, az elnyomók ellen szavukkal és tettükkel küzdöttek soraikban legdrágább kincsükért : a szabadságért. Mint költő és mint látnok, mint hazai és mint szabadsághős egyaránt, Petői ma, száz év távlatában, igazi és igazos képviselője a mindenkori szabadsághar ki nem hunyó szellemének. Most, már egy évszázad fordulóján jóslata történelmi esemény és igazság lesz és kivételes jelképpé emelkedett sorsa élő nag valósággá erősödik. A rabszolga-népek, jármukat megun V£ síkra szálltak. A zsarnokság, a legvéresebb zsarnokság megütközött velük — e ledőlt, mert ledöntötte azt a leghatalmasabb erő: a népek szabadságszeretete , szabadságharca. A diadal ünnepe egyúttal nagy költőnl Petőfi emlékének ünnepe is. Most, hog nekifogunk a szabadabb, szebb, becsületesebb jövő építésének, itt él közöttün Petőfi szelleme, egész lángoló világosságában, igazolja tetteinket és mutatj utunkat. Itt él köztünk ő, akit a szabadságharc annyi más hősével együtt a keze sírnak adtak, hogy költeményei izzáséval és harcának nagyszerűségével erőt , kitartást öntsön belénk. Itt él és int bennünket, nehogy egy pillanatra is feledjük nincs pihenés, nincs megnyugvás, ami ki nem harcoltuk az eszményt, amelyért is, Petőfi, élt és meghalt , a maradéktalan szabadságot, népünk és mind a nép egyenlő, testvéri és megdönthetetle szabadságát. Kún János vértengerbe szakad majd a vér hosszú folyója. Rettenetes napokat látok közeledni, minőket Eddig nem látott a világ, s a mostani béke. Ez csak ama sírcsend, amely villámnak utána A földrendítő mennydörgést szokta előzni. A háború istene újra Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván Lóra ül és végig száguld a messze világon, És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja. Két nemzet lesz a föld ekkor s ez szembe fog állni: A jók s a gonoszok. Mely eddig veszte örökké, Győzni fog itt a jó. De legelső nagy’ diadalma Vértengerbe kerül. Bánnunk és láttatnunk kell végre Petőfi igazi arcét Írta : SZEMLÉR FERENC Petőfi Sándor életművének időszerűsége abban a legyőzhetetlenül lobogó forradalmi lendületben rejlik, amelyet még legszelídebb, legbékésebbnek látszó verseiben is megtalálunk. Petőfi arra figyelmeztet bennünket, hogy a tömegek felszabadulásáért vívott harcban egy pillanatra sem lankadhatunk Minden hódításunk, minden elért eredményünk csak egy-egy újabb lépcsőzet, ahonnét ismét újabb citokat és feladatokat pillantunk meg. Petőfi egy évszázad folyamán semmit sem veszített időszerűségéből. De míg az elmúlt pár évtized során csupán úgy hathatott, mint a lelkiismeret visszafojtott szava, most tisztán és szabadon figyelmeztet mindannyiunkat a követendő útra. Költőnek és írónak pedig példát ad arra, hogy a nagy költészet és a társadalom nagy kérdéseiért folytatott harc nem kibékíthetetlen egymással. Az itt élő magyarság első és legfontosabb feladata, hogy tudatosítsa magában Petőfi igazi arcát. A múlt iskolás beidegzése mindent megtett arra, hogy egy természetért, családért, szülőkért, szerelemért rajongó szelíd és ártalmatlan költőhöz szoktasson meg bennünket. Végre az itt élő magyarságnak is rá kell döbbennie arra, hogy Petőfi a népért, a tömegekért harcoló rettenthetetlen forradalmár. Ennek a valódi képnek közkinccsé tételéhez hozzá kell járulnia a sajtónak, iskolának, az íróknak, egyszóval mindenkinek, aki a szellem munkálásával foglalkozik. Petőfi-hagyományokat ápoló minden tevékenységünket ebbe az irányba kell terelnünk. Erre kell szolgálniuk az évenként megismétlődő Petőfi-ünnepségnek, a szervezeteink közművelődési csoportjaiban tartott rendszeres előadásoknak, tanáraink és tanítóink lecke-feladásainak. Csak így lehetünk hűek Petőfi szelleméhez és a szabadságért, saját szabadságunkért és minden nép szabadságáért folytatott harcunkhoz. „A vándorlegény“ énekeit itt születik és dalra ihleti a Szamos . Falu végén kurta kocsma. Oda rúg ki a Szamosra . . . Petőfi igazán szerelmes korszaka, legtermékenyebb életszaka — 1846/1847 — melegen, dalosan, boldogan fűződik Szatmár köveihez, lombjaihoz, levegőjéhez, egéhez, embereihez . . . ... ne vegyétek tehát zokon, ha különösen dagad a szatmári ember kebele, olvastán a versek alá írott ismerős helyeknek . . . Szatmáron soha nem volt Petőfi-múzeum, még Petőfi-társulat sem, mert Petőfi ott élő volt még a századfordulón is. Élő volt , lépteinek még el nem feledett nyomában. Ma pedig élő ott is és mindenhol . . ..