Szabad Szó, 1949. július-szeptember (51. évfolyam, 150-227. szám)

1949-07-31 / 176. szám

MIÉRT MENT PETŐFI BEM TÁBORÁBA? Petőfi századosi rangban vonult be katonának. Alig kötötte fel kardját, már piszkálni kezdték a megalkuvó kicsinyesek és óvatosak. Az irodák kényelmes fedezéke mö­gül biztatták, hogy menjen minél előbb a harctérre. Petőfi gyermeke megszületését várta, de bizonyos, hogy még türelmetlenebbül várta a népforradalmat. Az igazi, általá­nos népfelkelést, amelynek meg­szervezését Kossuth, Szemere és a baloldaliak annyira akarták, sür­gették, de a főtisztek közül többen ellenezték. Ezek csak az osztrák regula szerint képzett sorkatona­ságban bíztak. Főként Görgey volt ellene az általános népfelkelésnek s a nemzetőröket mindjárt a sza­badságharc legelején hazazavarta. Petőfi bevonult és fellebbvalói ezen nyomban dühöngeni kezdtek rá, mert szerintük fegyelmezetlen katona volt. Amikor Mészáros hadügyminiszter előtt nyakravaló nélkül jelent meg, a minden csatát körültekintő gondossággal elvesztő hadügyminiszter felháborodva szidta össze Petőfit. Petőfi erre lemondott rangjáról és egy gúnyos versével országos botrányt kerekí­tett a nyakravaló-ügyből. Hason­lóan végzett Vetter tábornokkal, a vezérkari főnökkel is- Nyakravaló és keztyű nélkül mert megjelenni előtte s emiatt Vetter dühösen aj­tót mutatott neki. Patöfs katonai tervei Petőfi mind komolyabban készü­lődött arra, hogy egy általános népfelkelésből alakuló forradalmi hadseregben felelős katonai szere­pet vállaljon. Levelet írt Kossuth­nak, a többi között így: ,,Arra ké­rem önt, nevezzen, vagy neveztes­sen ki engem őrnagynak, hogy mi­nél előbb saját számadásomra és felelősségemre játszhassam a ha­zamentés nagy tragédiájában. E kérelemre egyedül a hazaszeretet ösztönzött. Milyen nyomorult am­bíció volna az, hogy valaki őr­nagyságért folyamodjék, ki más­hol, mint én, a költészetben már régen generális.“ Kossuth nem teljesítette kérését. Mészáros és Vetter el akarták tá­volítani a költőt a hadseregből. Petőfi várta egy darabig a választ Kossuthnak írt levelére, de az csak nem érkezett meg. Erre újabb le­velet írt Kossuthnak­, s ebben arra kérte, hogy helyeztesse át Bem táborába, így írt Kossuthnak: „Tisztelt Polgártárs! Bocsásson meg ön, hogy má­sodszor is alkalmatlankodom. Másodszor és utoljára. Mindenek­előtt arra kérem Önt, legyen szíves levelemet egészen végig­olvasni, mert az igen fontos, nemcsak rám, hanem talán a hazára nézve is- Iparkodom, hogy minél rövidebb legyek. Kérelmem inkább Vetter tábor­nok elé tartozik tán, mint Ön elé, de azzal az emberrel egyszer beszéltem, s többször nem fogok beszélni, nehogy hamisnak ta­pasztaljam azon hitemet, hogy a bakonyi kanászok a legcivilizá­­latlanabb emberek a világon. Némely emberek arra vannak kárhoztatva, hogy minél többet tesznek a hazáért, annál több le­­alázkodtatást és több méltatlan­ságot szenvedjenek, s én ezek közé­ tartozom. Úgy hiszem, van jogom némi öntudattal vissza­tekinteni pályámra, mert a ma­gyar köznép között az én dalaim voltak a szabadság első leckéi. Megjelenésem előtt hírét sem hallotta annak az eszmének, amelyért most harcol és ezért nem volt egyéb jutalmam, mint a folytonos megalázások és soha még csúfabbul senki nem bánt velem, mint Vetter. Windisch­­grätz különben viselte volna magát irányomban. Azért Önhöz fordulok: ha meghallgat ön, jó, ha meg nem hallgat, úgy az Isten sem kívánhatja tőlem, hogy még tovább is járjak házról-házra avégett könyörögni, hogy szabad legyen karom és fejem erejével a hazámat szolgálni.­­ A nyájasnak nem mondható le­vélben kifejezett kérést Kossuth lyon­ban teljesítette. Közben meg­született Petőfi kisfia, Zoltán névre keresztelték Feleségét kis­fiával Debrecenben hagyta és a vad, csikorgó télben nyomban út­nak indult Erdélybe Bem táborába. A szelindeki tábor Nagyszeben közvetlen közelében volt. Bem előző napon megdöbbenten kicsiny haddal támadást intézett a megerő­sített város ellen. A támadás azon­ban sikertelen volt. Másnap, ja­nuár 22-án érkezett meg Petőfi a szelindeki táborba. A rendetlen ruhájú, borzas, sovány fiatal szá­zadost nem akarták beengedni Bemhez. Amikor aztán megmondta a nevét, beengedték. Bem térképei mellett ült, amikor benyitott hozzá Petőfi. — Petőfi Sándor vagyok. Ide jöttem tábornok úrhoz, rendelkez­zék kardommal — mondta szem­mel láthatón felindultan. Bem felkelt asztala mellől és ki­derült arccal kezét nyújtotta. Bem már ismerte Petőfi nevét. Egyéb­ként is szerette a költőket. Végig­nézett Petőfin, aztán szívélyesen mosolygott és így szólt: — Ön a kardját ajánlja, de ne­kem a szíve is kell. Aztán hirtelen magához ölelte. Leültette maga mellé és érdek­lődve hallgatta Petőfit. A költő el­mondotta, mennyire vágyott arra, hogy Bem hadseregébe kerüljön. — Itt marad mellettem, a had­segédem lesz — mondta Bem. B. Gy. Leonid Pervomajszki :* Petőfi Sándor halála Dalolva sok század vonul, A föld vad vágtatástól reszket, A cár tiporja most vadul Magyarhont, — ezt a vérző testet. A főnemesség áruló: Ela­dja a hazát, a népet, ... A vész elé kitáruló Kebellel, ina, a költő lépett. Elhullott. Holtteste még meleg, Fölötte jő a szolgaság, A trombiták örvendenek, Felhők nyögik szurony vasát. De ott, hol bö vér öntözött Szabadság-magként meddő földet, A réten, friss hullák között Meg nem találták ott a költőt. S a nép se nyugodott bele: Dalát dalolták és azt hitték, Hogy zord Szibéria tele Hull rá, mert jég­börtönbe vitték. S hogy ott, hol az ólom s a hó Az életet harccá avatják. Készül a végső induló. A győzelmes világszabadság! • Leonid Pervomajszki a szovjet­ukrán költök egyik legtehetsége­­sebbike. Több mint egy évtizede melegen érdeklődik Magyarország és a magyar kultúra iránt. Orosz fordításban olvasta Petőfit és bele­­szeretet Petőfibe. Fegyverrel a ke­zében harcolta végig a vagy hon­védő háborút. Résztvett hazánk felszabadításában is. Lenin az irodalomról A marxizmus-leninizmus kis­könyvtára sorozatban most jelent meg a „Lenin az irodalomról“ című munka. A kötet Lenin irodalmi tárgyú tanulmányait, cikkeit, glosszáit, leveleit, a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom alatt kiadott rendeleteit és egyéb munkáinak egyes írókra, az irodalom kérdései­re vonatkozó vagy az irodalom elmélete számára irányt mutató részleteit tartalmazza. De hű tükre a könyv Lenin irodalmi műveltsé­gének, ízlésének és bizonyítja azt, hogy milyen gonddal és érdeklő­déssel viseltetett mindig az iroda­lom és művészet ügyei iránt. A könyvben megtaláljuk Lenin­nek Herzenről, Belinszkijről, Csernysevszkijről, Scsedrinről, Tol­sztojról, Gorkijról írott cikkeit, valamint Krupszkaja asszony és Gorkij nagyszerű írását Leninről. Közli a könyv Leninnek 1905- ben megjelent „Pártszervezet és pártirodalom“ című cikkét. — Az irodalomnak — mondja Lenin — pártirodalommá kell lennie. A polgári erkölcsök, a polgári vállalkozói üzleti sajtó, a polgári irodalmi karrierizmus és individualizmus, az „úri anar­chizmus" és a profithajhászás ellensúlyozására — a szocialista proletariátusnak fel kell állítania a pártirodalom elvét, ki kell épí­tenie és a lehető legteljesebb és legtisztább formában valóra kell váltania ezt az elvet. Miben áll ez az elv — kérdi Lenin —, a pártirodalom elve? —, és félreérthetetlenül és világosan felel is rá. — Nemcsak abban, hogy a szocialista proletariátus számára az irodalom művelése nem lehet egyes személyek vagy csoportok profitjának forrása, de egyáltalában nem lehet a prole­tariátus egyetemes ügyétől füg­getlen magánügy, s­e a pártatlan írókkal, le az irodalmi Über­­menschekkel! Az irodalmi mun­kának az egyetemes proletár­munka részévé kell lennie, „kere­kévé­­és csavarjává" annak az egyetlen egészséges nagy gépe­zetnek, amelyet az egész munkás­­osztály öntudatos élcsapata moz­gat. Tudjuk, hogy az író vagy művész minden művészi megnyilvánulása állásfoglalás vagy egy osztály mel­lett, vagy egy osztály ellen. Har­madik út az irodalomban sincs és nem is lehet. Lenin így jellemzi az írói „szabadságot“ a polgári iro­dalomban: —­­ A pénz hatalmára alapított társadalomban, abban a társada­lomban, amelyben a dolgozók tömegei koldusok és maroknyi gazdag lopja a napot, nem lehet valóságos, tényleges „szabad­ság". Szabad-e ön, író uram, polgári kiadójától, polgári kö­zönségétől, amely keretben és képben pornográfiát és a „szent" színművészeihez való „ráadásul" prostitúciót kivág? Lám, ez az abszolút szabadság polgári vagy anarchisztikus frázis. Társada­lomban élni és a társadalomtól függetlennek lenni nem lehetsé­ges. — Mi leleplezzük ezt a kép­mutatást — írja Lenin többek között —, letépjük a hamis cégé­reket, nem azért, hogy osztály­jelleg nélküli irodalmat és művészetet teremtsünk, (ez csak az osztály nélküli szocialista tár­sadalomban lesz majd lehetséges) hanem azért, hogy a látszat sze­rint szabad, a valóságban azon­ban a burzsoáziához kötött iro­dalommal valóban szabad, magát nyíltan a proletáriátushoz kötő irodalmat állítsuk szembe. Ez szabad irodalom lesz, mert nem a haszon és a karrier, hanem a szocializmus eszméje és a dolgo­­zókkal való együttérzés verbuvál új meg új erőket soraiba. A nagyjelentőségű munka for­dítását Waldapfel József végezte. A mű megjelenése felbecsülhetet­len értékű útmutató hatással lesz irodalmunkra. „Én szerszámnak ajánlom magamat a ti kezeitekbe“ Az egykorú lapokban hiába keressük a Petőfi­­búcsúztatókat. A „Szegedi Lap“ 1849 július 20-i szá­mában olvashatjuk: „Egy havasi csatában egy szá­zad honvédség elfogatott és Petőfi terhes sebet kapott." Hogyan került a hír a lapba, a költő halála előtt 11 nappal, nem tudjuk. A kolozsvári „Szabad­ság" augusztus 7-én „segesvárvidéki“ álnéven a következő hírt közli: „Koronás népköltőnk P. S. hír szerint elveszett." A szerkesztő csillag alatt a követ­kezőket jegyzi meg: „Nagyszerűbb nemzeti csapás lenne tisztelt barátunk elvesztése, semhogy a való­ság esetén eddig hivatalos tudósítást ne kaptunk volna felőle, ezért alaptalan mende­mondának hisz­­szük és valljuk ezen hírt." Ennyi volt Petőfi búcsúztatója. Világos után a nevét sem volt szabad kiejteni. A világreakció nagyon is jól ismerte ellenségeit. Petőfi neve a har­madik, Európa legveszedelmesebb embereinek feketelistáján. Első Marx, a második Bakunyin. Nemcsak a márciusi fiatalok, Metternichék is tud­ták jól, hogy a magyar szabadságharcban „Európa szabadságának harca vitatott". A „harmadik utasok", akkor úgy nevezték őket: „fontolva haladók", a fényképeit is elégették, ne­hogy pirulniok kelljen majd később, ha rápillanta­nak, mikor majd Haynaut, a forradalom hóhérát, díszpolgárrá választják... Elégették a képeit, eltüzelték a leveleit. Csak egyről feledkeztek meg, a népről. Aról, hogy Petőfi a nép és a világforradalom költője volt. Hiába tüze­lik el a kastélyokban és udvarházakban a Petőfi­­képeket, leveleket, emlékeket, a forradalom tovább él, izzik a népben, mint a parázs a hamu alatt, mert Petőfi és a nép egy és ugyanaz. A nép volt az, aki mozgatta a forradalom kere­két 48-ban. Vasvári Pál írja: „Nemzetünk mozgalma egy órához hasonlított. Az óra kerekei Pozsonyban forogtak az országgyűlésen, de nemigen akartak forgni... Rugóra volt szükség, amely a kerekeket gyors mozgásba hozza. S e rugó a nép volt és a pesti forradalom." A nép, az a tízmillió jobbágy ebben az időben, akinek a földesúri kilenceden, meg a papi tizeden keresztül a félmillió nemes és főpap mint „nemzet" szívta vérét, — meg az a néhányszáz munkás, aki a selyemgyárban, gőzmalomban, vasgyárban dol­gozott, az iparoslegények, a jurátusok, a házitanítók és diákok, azaz az akkori értelmiség. A 48-as idők társadalmi keresztmetszetét leghitelesebben Petőfi rajzolta meg az alábbi néhány sorban: „Te sem termettél ám szakácsnak Magyarország, édes hazám! A sült egy részét nyersen hagynád, S elégetnéd másik oldalon. Míg egyfelől boldog lakóid Megfulnak a bőség miatt, Hát másfelől meg éhhalállal Megy sírba sok szegény fiad." Ez a nép volt a városi plebejusok, a mai munká­sok elődei, a csongrádi, békési, Csanádi parasztok, akik földosztásba kezdtek, meg azok a szabadszállási választók, akik nyitott bicskával álltak őrt a költő körül, mikor beszélt, akik nem felejtették el. Nem felejtették el, mert az ő költőjük, az ő szószólójuk volt. Nem sajnálgatta a szegény népet, nem vigasz­talta vállveregetően bajában, hanem kimondta azt, amit a nép kimondani nem tudott­, de ha ki tudott volna, nem ugyanúgy, mint Petőfi, de ugyanazt mondotta volna, amit Petőfi kellett, hogy kimond­jon helyette. . . ... Petőfi azt akarta, hogy a nép uralkodjék a köl­tészetben is. „Ha a nép uralkodni fog a költészet­ben“ — írja —, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék." Fordított sorrendben, mint ahogy ő gondolta, de bekövetkezett az most halála százesz­tendős fordulóján, amit várt. A hatalom a paraszt­sággal szövetkezett munkásosztály kezében van és megtörténtek az első döntő lépések abban az irány­ban, hogy az irodalomban és művészetben is a mun­kásosztályé legyen a vezetőszerep, úgy, amint azt Petőfi képzelte. Ő, aki egy társadalomtudós bizton­ságával állapította meg: „Haza csak ott van, hol jog is van", a következetes forradalom híve, apostola és költője volt. Mint a világirodalom élcsapatának egyetlenegy tagjában, úgy benne sem lehetett különválasztani a költőt és a forradalmárt, mert ez a kettő mindig egy ember, ő is csak akkor akart „megállni“ a forradalmi harcban, „ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet!". Minden sorával, minden tettével a népet, a sza­badságot szolgálta. Nemzeti költő volt és éppen ezért a világforradalom rendíthetetlen apostola. A fran­cia forradalmak története volt a bibliája. A márciusi napokban írt jegyzeteiben ezt olvashatjuk: „Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a fran­cia fáradalmak története, a világnak ez az új evangéliuma, melyben az emberiség második meg­váltója, a szabadság hirdeti igéit." Vasvári Pál mint a vil­ágforradalom költőjét köszöntötte Petőfit a márciusi napokban is. „Azon párthoz tartozunk, mely szinte egy szebb jövő után sóvárog és egy cseppet akar képezni a világ­szabadság tengeré­ben.“ Petőfi és a márciusi fiatalok tudták, hogy egy szabadságért küzdő nép nem szökhet meg a szabadság világfrontjáról, nem választhatja el önön szabadsá­gának ügyét más népek szabadságától. Ma, amikor népi demokráciánk, a 48-as forra­dalom méltó örököse megemlékezik halála százéves fordulójáról, „Nem gyerek már a világ, hanem férfi" — nálunk is. Petőfi szellemében, a lenini-sztálini tanokkal felvértezve kell haladniok költőinknek. Lenin ezt írta: „A művészet a népé, legmélyebb gyökereit a széles dolgozó tömegek sűrűjébe kell lebocsátania." Petőfinél ezt versben így olvashatjuk: Előre hét mind, aki költő A néppel tűzön-vizén él, Átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját. Petőfi, a költő, pártos volt a szónak lenini értelmezésében. „Én szerszámnak ajánlom magamat a ti kezeitekbe", írta szabadszállási választóinak. Ezt a „pártosságot“ kell vállalnia annak az írónak, annak a költőnek, aki Petőfi szellemében akarja szolgálni népét. Joóa F. Imre Jankovich Ferenc : PETŐFI ÉL A vízaknai ágyúszót hallom én nevében szólani — egyszerre száz villám suhog felém, vad dörgéseket hallani. Egy pillanat—s ím, gyásszá feketült a piros júliusi nap, hová elébb az ég áldása dűlt, most villám s mennydörgés szakad. Petőfi meghalt?... őt siratni meg minden ember-könny kevés! — Petőfi él, mint napok, csillagok, él, mint a természeti jelenés. Mint ez a júliusi vak vihar, mi most robog a zengő hegy mögül, mint forradalmi ajkakon a dal, ha a Szabadság napja kerekül. Mint a pirosló tűz, az ősi láz, mely lángot csóvál vén tetők alá, mint a villám, mely pallósként cikáz, s áldott esőt zúdítva vág alá. Mint a hold, mely végső csaták után, hol elpusztult a világ egy feles égre térül és a dúlt sírokat szelíd palástjával teríti le.

Next