Szabad Szó, 1950. július-szeptember (52. évfolyam, 132-144. szám)

1950-09-17 / 143. szám

1959. szeptember 17. lőző cikkeinkben már megismer­ni kedtünk a Föld helyzetével a világegyetemben. Tudjuk, hogy egy csillag, a mi Napunk körül kering nyolc más bolygóval együtt. Ezek­nek a bolygóknak a nevét is meg­tudtuk: Merkur, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Nep­tun és Pluto. A tudósok az ég tanulmányozása közben már régen rájöttek, hogy a bolygók a csilla­goktól nem csupán abban külön­böznek, hogy nem pislognak és az égen láthatóan változtatják helyü­ket, hanem nagyságra sem meg­egyezők: a bolygók hozzánk arány­lag közeleső, nem nagy égitestek, amelyek hasonlók Földünkhöz. A csillagok viszont hatalmas, izzó, saját fénnyel rendelkező gázgöm­bök, ugyanolyanok, mint a Napunk. A BOLYGÓK Ebben a cikkünkben azt szeret­nénk ismertetni, hogy a Földhöz­­ oly hasonló többi bolygón vagy a világűr más pontján van-e élet. A csillagokat itt mindjárt számí­táson kívül hagyhatjuk, mert tud­juk, hogy hasonlók Napunkhoz, ebből pedig az következik, hogy még az aránylag „leghidegebb“ csillagon is mintegy­ 3000 fok kö­rüli hőmérséklet uralkodik. Ilyen melegben még a legnehezebben olvadó fémek is gőzzé változnak, tehát a tudomány joggal következ­teti, hogy az ilyen csillagokon az életnek semilyen formája sem lehetséges. Egész más a helyzet a bolygók-­­kal. Tudjuk, hogy a bolygóknak a Nap kölcsönzi a meleget, sötét, szi­lárd testek, amelyeket a Nap fénye világít meg. Tudjuk azt is, hogy a többi bolygó is a Naptól szakadt el. Eleinte izzó, folyékony tömegek voltak, majd később lassan kihűl­tek. Előző cikkeinkben már arról is beszéltünk, hogy mikor a Föl­dön a légkörből lecsapódó párák­ból kialakultak az ősóceánok, ezeknek mélyén születtek meg élettelen anyagokból az­ élet első képződményei, az első sejtek, a Föld gazdag növény- és állatvilá­gának ősei. Ezt mondják a tudományos ada­tok, így ismerjük az élet kelet­kezését Földünkön. Ebből viszont arra következtethetünk, hogy a naprendszer többi bolygóján, ha van egyáltalában élet, hasonló feltételek között, hasonló módon keletkezett. Vizsgáljuk végig a hozzánk legközelebb eső Holdat, meg a bolygókat, megvannak-e rajtuk ugyanazok a kedvező fel­tételek, amelyek Földünkön az életet lehetővé tették. A HOLD A legközelebbi égitest, mint már mondottuk, a Hold. 384.000 kilo­méter választ el tőle. Mindig ugyanazt az oldalát fordítja felénk, pedig forog saját tengelye körül, de ez a forgás pontosan ugyan­annyi idő alatt történik, mint amennyi idő alatt keringése köz­ben egyszer megkerüli a Földet. A Hold kis távolságának kö­szönhető, hogy éjszakai egünknek a legnagyobb szereplője, sőt tiszta éjszakákon kivehetjük a Hold he­gyeinek körvonalait is. Olyan közel van hozzánk, hogyha lenné­nek rajta városok vagy nagyobb építmények, jó távcsővel már régen felfedeztük volna. Természetesen akármilyen nagy élőlények élnének ott, még a legjobb csillagászati távcsővel sem láthatnánk őket. Azt, hogy a Hold felszínének kör­vonalait még szabad szemmel is láthatjuk, annak köszönhetjük, hogy nincs légköre, nem választja el semmi tőlünk, sem felhő, sem pára nem zavarja a látást. Ezt ma már bizonyosan tudjuk. Itt mind­járt felvetődik a kérdés, elképzel­­hető-e levegő és víz nélkül bár­milyen földi értelemben vett élet? Távcsöveinken a Hold felülete általában sík pusztaságot mutat, e sivatagokból csak kerek hegyek emelkednek ki, melyek kihűlt tűz­hányók tölcséreihez hasonlítanak. A Hold nem nagyon csábítaná az embert letelepedésre. Hiszen, ha a modern technika eszközeivel megvalósítjuk a világűr­repülést és valamilyen „holdrak­étából“ ki­szállunk a Holdon, csak a Földről hozott oxigénnel tudunk rajta tartózkodni Mindenesetre, ha egyszer elju­tunk a Holdra, nagyon érdekes dolgokat tapasztalunk. Minthogy a Hold kisebb, mint Földünk és fel­színén hatszor kisebb a nehézke­dési erő, mint a Földön, ugyan­olyan erőkifejtéssel hatszor akko­rát tudnánk ugrani. Legjobb atlé­táink akár 50 méteres távolságot is ugorhatnának a Holdon. Egy jó magasugró kisebb földszintes ház felett úgy szökkenne át, hogy meg se kottyanna neki. De egyéb érde­kes dolgokat is tapasztalnánk, ha elegendő oxigént, megfelelő ruhá­zatot és védőberendezést vinnénk magunkkal a Holdra. Minthogy a Hold havonként csak egyszer for­dul meg­­a tengelye körül, ebből az következüe, hogy a nappal ott két hétig tart és ugyanannyi ideig az éjszaka is. A napsütés két hete alatt legalább 100 fokra emelkedik a hőmérséklet, a kéthetes éjszaka alatt pedig nulla alatt 160 fokra süllyed. Mindezek a körülmények, a lég­kör és a víz hiánya, az éles át­menet az elviselhetetlen hőségből a dermesztő hidegbe, azt bizonyít­ják, hogy a Holdon élet, legalábbis a Földön ismert formák között nem lehetséges. A MERKÚR Nézzük meg, mit találnánk a következő bolygón, a Merkúron. Tudjuk, hogy tizenhatszor kisebb, mint a Föld, s a Holdnál sem sokkal nagyobb. A Merkúrnak szintén nincs légköre. Minthogy mindig ugyanazt az oldalát for­dítja a Nap felé, napsütötte olda­lán a hőmérséklet többszáz fok. Élő­lény nem képes elviselni ilyen for­­róságot, pillanatok alatt halálra sül­ne. De a Merkúr örökké sötét felén sem lehetséges az élet, ott meg 50 fokos örökös fagy uralko­dik. Ilyen körülmények között már nem sokat számít az, hogy vize sincs. Ha mégis akadnának a Mer­kúron folyók, a bolygó Nap felé fordított oldalán, abban csak ol­vadt ólom vagy más hasonló anyag folyhatna. Mindezeket össze­vetve, megállapíthatjuk, hogy bi­zony itt sem képzelhető el az élet­nek semmiféle formája. De vegyük a távolabbi bolygó­kat, a Jupitert, Szaturnuszt, Nep­­tunt, Uránuszt meg a Plútót. A Jupiternek, ennek az óriási boly­gónak az átmérője tizenegyszer nagyobb, mint a Földé. Hőmérsék­lete 140 fokkal alacsonyabb a nullánál. Nemcsak a víz fagyna meg azonnal a felszínén, hanem azok a gázok is cseppfolyóssá vál­nának, amelyek a Föld légkörében előfordulnak és a szerves életnek elengedhetetlen feltételei. Légköre a nagy hideg folytán egész más összetételű, mint a Föld levegője és nem nagyon alkalmas a mienk­hez hasonló élet számára. Még rosszabbak a feltételek a távolabbi bolygókon, a Szaturnuszon, Urá­nuszon, Neptunon és Plútón. A Jupiter 778 millió kilométerre van a Naptól a Földünk ,,csak“ 150 millió kilométerre — míg a Szatur­nusz közepes távolsága 1.420 millió kilométer, az Uránuszé kétszer annyi, a Neptuné háromszor, a Plútóé pedig több mint négyszer annyi. Láttuk, hogy az aránylag legközelebb lévő Jupiteren is 140 fokos fagy uralkodik. Minthogy a bolygók annyi hőt sugároznak ki magukból, amennyit a Naptól kapnak, e távoli bolygókon olyan hidegek uralkodnak, amelyek nem járhatnak már nagyon messze az elképzelhető legnagyobb, úgyneve­zett abszolút hidegtől, a­­­273 Cel­­ziusz falitól. Már maguk e rettentő hidegek is kizárják a földi érte­lemben vett szerves élet lehetősé­gét naprendszerünk e távoli boly­góin. A tudomány azonban óvatos és nem talál elegendő alapot arra, hogy tagadja az élet lehetőségét ezeken a bolygókon. Csak azt állít­ja, hogyha van ott élet, akkor annak formái teljesen eltérnek a földi élet formáitól. Jövő számunkban a Földhöz leg­­jobban hasonló két bolygó, a Vénusz meg a Mars viszonyait vizsgáljuk. A TOLÓDÓ TOMtól. A kilenc bolygó UJ KÖNYVEK ANTIKLERIKALES versek antoló­giája (Révai). — KUCZKA: Pektuszán (Révai).­­ MICZKIEWICZ válogatott versei (Révai). — URBAN: Tündérma­jor (Révai). — TYIHONOV: Pohárkö­szöntő (Athenaeum). — CSAPIG­IN: Sztyenka Razin (Athenaeum). — CSE­RES: Tűz a Hódréten (Athenaeum). — GÁRDONYI: A lámpás (Révai). — GONCSAR: Arany Prága (Új Magyar). — GRIN: Sötét fenyők (Uj Magyar). — KARASZLAVOV: Három hős (Révai). — KARINTHY: Kőművesek (Athenaeum). - KARINTHY: Riportok (Révai). — KELLER novellái (Franklin). — MANN: Az alattvaló (Franklin). — MÓRICZ: Novellák (Révai). — PITLAKOVSZKIJ: Az alapzat (Révai). — ROLLAND: Co­las Breugnon (Révai). — STIL: Elvtár­saim, bányászok (Révai). — SARKADI: Gál János útja (Athenaeum). — SAR­­KADI: Kísértetjárás Szikszón (Athe­naeum)..— CSIKY: Ingyenélők (Frank­lin). — FAGYEJEV: Ifjú Gárda (Nép­szava). — GYÁRFÁS: Veszprémi csoda (Athenaeum). — OSZTROVSZKIJ drá­mái (Franklin). — SÓLYOM: Értünk harcoltak (Népszava). — SZIGLIGETI: Liliomfi (Franklin). — BARTO: Kis­mama (Uj Magyar). — BAZSOV: Arany kalács (UJ Magyar). — GYŰRY—HEGE­DŰS: Az ember hidat épít (Athe­naeum). — KASSZILJ: Vologya utcája (Athenaeum). — KUPCSIK: Rosztovi pionírok (Athenaeum). — MARSAK: Cirmos (Új Magyar). — SZÁNTÓ GY.: Boszorkány (Athenaeum). Az egész következő nap Gyerászim nem mutatkozott. Helyette a Potáp nevezetű kocsisnak kellett vízért mennie, ami Potáp kocsisnak egyáltalán nem volt ínyére. A baranya megkérdezte Gavrilát, hogy teljesítették-e parancsát. Gav­­rila azzal válaszolt, hogy teljesítették. Másnap reggel Gye­rászim kijött a kamrájából és munkához látott. Ebédelni együtt ment a többivel, evett, aztán ment, anélkül, hogy köszönt volna valamelyiknek. Az arca, amely — mint a siketnémáké általában — amúgy is szürkén élettelen volt, most úgyszólván megkövesedett. Ebéd után ismét elment valahová, azonban rövid idő múlva visszatért és nyomban föltelepedett a szénapadlásra. Leszállt az éjszaka, a hol­das, világos éjszaka. Nehéz sóhajtások közepette, sűrűn forgolódva feküdt Gyerászim a padláson. Egyszerre úgy érezte, mintha valaki megrántotta volna a nadrágját; meg­rázkódott, de nem emelte föl a fejét, sőt a szemét is le­­húnyta; de megint csak megrántották rajta a ruhát s most már erősebben, mint előbb; fölugrott... előtte, nyakán a kötél elszakított végével, ott ugrándozott Mumu. Az öröm megrázó kiáltása tört ki a melléből, fölkapta Mumut és a szívéhez szorította, az meg egy szempillantás alatt végig­nyalta a gazdája orrát, szemét, bajuszát, szakállát... Meg­állt eztán egy kicsit Gyerászim, elgondolkozott, majd nagy óvatosan lemászott a szénapacslásról, körülnézett és meg­győződvén arról, hogy senki sem látja, szerencsésen besur­rant a kamrájába. Gyerászim már előbb kiokosodta, hogy Mumu nem veszhetett el magától, hanem — nagyon is le­hetséges — a baranya parancsára tették el az útból. — az emberek jelekkel megérttették vele, hogy a Mumuja mint vicsorította fogát a baranyára — elhatározta tehát, hogy most óvatos lesz. Legelőször is jóllakatta Mumut kenyér­kével, megsimogatta, majd lefektette, aztán egész éjszaka azon gondolkodott, hogyan rejthetné el legjobban kedves Mumuját. Végre abban állapodott meg, hogy egész nap a kamrájában hagyja és csak napméha néz be majd hozzá, éjszakánként pedig megsétáltatja az udvaron. Az ajtónyí­lást egy régi, keshedt bekecsével betömte és alig hajnalo­­dott, már künn volt az udvaron s mintha semmi se tör­tént volna (ártatlan ravaszság), arcának szomorú kifejezé­sét is megőrizte. A szegény néma persze nem is gondolt arra, hogy Mumu a nyöszörgésével elárulhatja magát: ami tényleg meg is történt, a Zsázbeliek csakhamar megtudták, hogy a néma kutyája visszaszökött s most a kamrájában tartja zár alatt... Azonban — talán az iránta vagy a ku­tyája iránt érzett szánakozás miatt vag­y a félelemtől, amit gerjesztett — nem adták tudtára, hogy a titkát fölfedez­ték. Egyedül az udvarmester vakarta meg a tarkóját, majd TURGENYEV: C V ^ C V ^ (7. közlemény.) legyintett a kezével: „Különben Isten neki! Csak a ba­ranya meg ne tudjál“ A néma pedig soha azelőtt nem volt olyan szorgalmas, mint azon a napon: kitisztította és le­döngölte az egész udvart, az utolsó fűszálig kigyomlált a kövek között és a tulajdon kezével mozgatott meg minden lécet a virágágy kerítésében, hogy meggyőződjön róla, váj­jon elég erősek-e, aztán egyenként veregette le valameny­­nyit, — egyszóval, úgy sürgött-forgott, munkálkodott hogy a baranya is figyelmessé lett a nagy buzgalomra A nap folyamán Gyerászim kétszer nézett be Mumujához s ami­kor beállt az éjszaka, vele együtt feküdt le a kamrájában s nem a szénapadláson s csak két óra tájban vitte ki sé­tálni a friss levegőre. Jó ideig sétálgatott vele az udvar hosszán és már befelé készülődött, amikor egyszerre a sö­vény mögül, a mellékutca felől való oldalon, zörgés kelet­kezett. Mumu morogva hegyezte a füleit, majd a sövényhez ugrott, gyorsan végigszaglászta és élesen fölcsattanó, han­gos ugatásban, tört ki. Valami berúgott ember feküdt le éjszakai szállására a sövény túlsó oldalán. Többszöri „ide­ges roham“ után pont ebben az időben szunnyadt el a ba­ranya: a bőséges vacsorák után ezek a rohamok rendesen elővették. A hirtelen ugatás fölriasztotta, a szíve hevesen dobogott, majd elhalkult a verése. „Lányok, lányok! — nyögte fájdalmasan — Lányok!“ A megzavart leányok be­siettek hozzá a hálószobába. „Oh, oh, meghalok!“ — sut­togta és erejét vesztetten dobta kétfelé a karjait. — „Megint, megint az a kutya!... Oh, küldjétek a doktorért. Meg akarnak ölni... a kutya, megint a kutya! Oh! Hátrave­tette a fejét olyanformán, hogy azt ájulásnak is lehetett volna tekinteni. Rohantak a doktorért, tudniillik a házi­orvosért, Charitonért. Az orvos, akinek egész művészete abban állott, hogy puhatalpú csizmát viselt és értett a pulzus finom kitapintásához, egyébként tizennégy órát aludt naponként, a megmaradt tíz órát pedig árásította és állandóan meggyfalevél-cseppekkel itatta a baranyát,­­ az orvos rohant úrnőjéhez, megpörkölt libatoll szagát tar­totta az orra alá s amikor kinyitotta a szemét, ezüst kupi­cába töltve — egy kis rumocskával — nyomban megitatta vele a hagyományos cseppeket. A baranya lenyelte a csep­peket, de könnyes hangján nyomban panaszkodni kezdett a kutyára. Gavrilára, a sorsára és arra, hogy őt, szeren­csétlen öreg nőt, mindenki elhagyja, hogy senki sincs iránta szánalommal s hogy mindenki csak a halálát akarja. Eközben pedig az a szerencsétlen Mumu folyton ugatott és Gyeraszim hiába akarta a kerítés mellől elabaj­­gatni. „Ugye... ugye... megint!“ nyögte a báranya és a szeme megint fölakadt. Az orvos súgott valamit a szoba­lánynak, az rohant ki az előszobába és fölriasztotta Sztye­­pánt, ez meg futott tovább és Gavrilát költötte föl. Gav­­rila pedig nagy bosszúságában fölzavarta az egész házat. Ahogy Gyerászim megfordult s meglátta a feltünedező gyertyalángokat, az ablakban meg az árnyékok mozgását, szíve megsejtette a bajt... gyorsan a hóna alá kapta hát Mumut, berohant a kamrájába s magára zárta. Pár pil­lanat múlva öt ember rontott az ajtajának, de megtor­pantak, ahogy megérezték, hogy zárva van, Gavrila meg lelkendezve futott hozzájuk s megparancsolta, hogy vala­mennyien ott maradjanak s reggelig őrködjenek. Aztán el­loholt a lányok szobájába és az első szobalánnyal, Lyubov Lyubimovával, akivel együtt kezelték el a teát, cukrot és egyéb fűszerárukat, beüzente a baranyának, hogy a kutya, fájdalom, valahonnét visszaszökött, azonban holnapra már nem lesz az élők sorában és ... csak nyugodjon meg a ba­ranya s legyen olyan kegyes, ne haragudjon. A baranya hihetően nem valami hamar nyugodott volna meg, hanem az orvos nagy sietségében tizenkét csöpp helyett negyve­net adott be neki, s a baranya ettől negyedóra múlva már mélyen és békésen aludt... — Gyerászim pedig sápad­tan feküdt az ágyán és erősen szorította a Mumu száját. Reggel meglehetősen későn ébredt a baranya. Gav­rila már ott settenkedett és várt az ébredésére, hogy „előnyomulásra“ adjon parancsot Gyeraszim fészke ellen, maga pedig viharos fogadtatásra készülődött. Azonban a vihar elmaradt. A baranya, még az ágyban fekve ma­gához hivatta a legidősebb szobalányt — Lyubov Lyubimovna, — kezdte csendes és gyönge hangon; szerette adni néha az üldözött és árva szenvedőt, mondani sem kell természetesen, hogy ilyenkor a ház minden embere meglehetősen kényelmetlenül érezte ma­gát. — Lyubov Lyubimovna, maga látja, fiam, milyen az én helyzetem, menjen el lelkecském. Gavrila Andrejics­­hez és mondja meg neki: hát valóban, holmi kutya drá­gább neki az úrnője nyugalmánál, sőt az életénél! Nem merném hinni, hogy ez így lenne — tette hozzá a mély­ meggyőződés hangján, menjen lelkecském, legyen olyan jó, menjen Gavrila Andrejicshez. (Folytatása következik.) 11 Kézirat a törmelék között... Valaki legutóbb Soponyán járt, ahol a Zichy grófok egykori kas­­télya áll. Kíváncsian nézegette végig az elhagyott épület 55 romos szobáját s a kastély egyik törme­lékkel borított szobájában nagy csomó megsárgult iratot talált. A szétszórt írások között lapozva rá­bukkant Arany János „Epilógus“ című költeményének eredeti kéz­iratára. A kastély egyik volt alkalma­zottja elmondotta, hogy a gróf mielőtt nyugatra szökött, elégette a családi levéltárat és a könyvtár jelentős részét, így semmisített meg pótolhatatlanul értékes törté­nelmi iratokat, mert nem tudta elviselni, hogy ezek a népre ma­radjanak és az új történelemírás anyagát gazdagítsák. A kastélyok urai mindent össze­harácsoltak maguknak, azután el­zárták, nehogy, a kultúra közkin­­csévé váljanak. A dolgozók köte­lessége, hogy ne engedjék elkal­lódni ezeket a még ismeretlen helyeken vívő nemzeti értékeinket. Gondoskodjanak arról, hogy mú­zeumainkba, levéltárainkba kerül­jenek s a nép kultúráját szolgál­ják.

Next