Szabad Újság, 1991. szeptember (1. évfolyam, 165-189. szám)

1991-09-23 / 183. szám

8 Szabad ÚJSÁG Legismertebb hazai magyar fotó­művészünk 1941-ben született. Csaknem tíz esztendeig az Új Szó fotósaként dolgozott 1975 óta a Szlovák Képzőművészeti Alap szabad foglalkozású fotóművésze. Bemutatkozott Pozsonyban, Prá­gában, vidéki városainkban, s rendszeresen kiállítja képeit Ma­gyarországon. Pozsonyban él, ahol Kertész utcai műtermében beszélgettünk. • Első fotódra emlékeztel-e még? — A legelső egy perbenyiki táj volt, s olyan jól sikerült, hogy később a kiállításokról se hiányzott. Pedig egy kölcsönkért géppel készült. Fel­hős tájat ábrázol ez a felvétel, ami azért érdekes, mert azóta sem készí­tettem olyan képet, melyen felhők vannak. • Meg tudnád nevezni, melyik a legkedvesebb felvételed? — Talán a legtöbbet publikált fo­tómat említeném, az Irány a képzelt vonulás címűt. Ez egy gizgazos táj­ban futó vasúti sínpárt ábrázol egy csónakkal. Hizsnyai Zoltán 1989-ben megjelent verseskötetének a borító­ján látható ez a felvétel. Számomra érthetetlen módon a Madáchnál megjelent könyvben nincs feltüntet­ve, hogy ki készítette a képet. (Hun Attila felvétele) • Visszatekintve eddigi életedre, mit tartasz a legfontosabb állomásoknak? — Amikor újra megnyíltak a ma­gyar iskolák, szüleimet azonnal kér­tem, írassanak át. Számomra felejt­hetetlen élmény volt, hogy utána anyanyelvemen beszélhettünk és ta­nulhattunk. Perbenyiktől, a szülőfa­lumtól és Királyhelmectől, ahol a gimnáziumot végeztem egy életre szóló útravalót kaptam. Nagy él­mény volt 1959-ben Pozsonyba ke­rülésem. Itt intenzívebben együtt­működhettem a sajtóval. Első kiállí­tásomat 1966-ban rendeztem a Kul­­turny 2ivot szerkesztőségében. En­nek tehát most van a huszonötödik évfordulója. Fontosnak tartom talál­kozásomat a magyar származású, vi­lághírű amerikai fotóművésszel, André Kertésszel. Ez 1984-ben volt Budapesten, ahol az akkor kilenc­venéves mester fogadott, s megnéz­te kiállításom mintegy száz képből álló anyagát. „Te ezekkel a képekkel Amerikában nagy sikert aratnál, mert ott ilyen stílusban nem fényké­peznek” — biztatott. Sőt, megígérte, hogy megszervezi amerikai bemu­tatkozásomat. Sajnos, rövidesen meghalt. Ám a gondolat azóta is él bennem, hogy be kellene mutatkoz­nom a tengerentúlon. Ezzel hozzájá­rulhatnék az itteni emberek életé­nek legalább részbeni megismerteté­séhez. Tervem viszont csak amerikai magyarok segítségével képzelhető el.• Mit tartasz eddig elért legna­gyobb sikerednek? — A fotóművészek 1971-ben Berlinben rendezett kiállításán szer­zett ezüstérmet. Ezen a kiállításon 126 ország 554 fotósa vett részt több mint ezer fotóval. Én hét képemmel neveztem be. Az egyik a Rohanó vonóval című, egy mankókra tá­maszkodó embert ábrázol, amint egy vonatban hegedül. Továbbá a Zene című felvételemmel, ez egy fal tetején levő öt szál szögesdrótot és egy madarat ábrázol. Az öt szál drót úgy fest, akár a kottavonalak, a kis madár pedig, mint egy hangjegy. Ott volt a kiállításon a már említett Irány a képzelt vonulás című képem is. • A Csallóköz című albumod mi­kor és hol jelent meg? — Túrócszentmártonban, mert a Madách nem vállalta kiadását. A Bodrogköz és Ungvidék című albu­mét sem. Csehszlovákiai magyar írók portréinak a kiadását is hiába javasoltam. • Ha szavakban akarnád kifejezni, hogyan jellemeznéd fotóidat? — Képeimre a fehér-fekete kont­raszt, a szélsőségek és a párhuzamok a jellemzők. A kiállításokon mindig két-két képet helyezek egymás mellé, ami feszültséget hoz létre, vagy ép­pen harmóniát teremt. Például A hű­ség gyökerei I-II. képek egyikén egy kutya fekszik egy fatönk tövében, a másik pedig egy kidőlt fához kötött lovat ábrázol. De ha már szavakkal kell vallanom képeimről, hadd idéz­zem Csoóri Sándort, aki az Új Forrás 1988. XII. 6-i számában többek közt ezt írta: „Tóthpál Gyula képein sem­mi sem azonos önmagával”. • Úgy érzed, munkáiddal benne élsz hazai magyarságunk köztudatában? — Bízom benne, hogy igen. Ezt ugyan­akkor mondhatnám igazán, ha a Csemadok-szervezetek érdek­lődést tanúsítanának képeim kiállítá­sa iránt. Magyarországon jelenleg is megyéről megyére hordják képei­met. J. G. Feszültség és harmónia Beszélgetés az ötvenéves Tóthpál Gyula fotóművésszel Tóthpál Gyula Tengernyi utakon... (Tóthpál Gyula felvétele) Követendő példa Széchenyi — Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társaság — Párkány Egy napra, de talán nem egyetlen alkalomra összefonódott ez a három név. 1991. szept 14-én Párkányban tartotta a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Társaság azt az emlé­külést, amelyet gróf Széchenyi Ist­ván születésének 200. évfordulója alkalmából rendezett meg. Dr. Bauer Győző, a társaság elnöke bevezetőjében elmondta, Széchenyi vívódásokkal, kételyekkel és az új ke­resésével teli pályája közel áll a hason­ló problémákkal küzdő ma emberé­hez is. A bicentenáriumon kívül ebben is látja Széchenyi időszerűségét. Nagy érdeklődés kísérte dr. Spira György, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Inté­zete munkatársának Széchenyi és a nemzetiségi kérdés című előadását. Beszédében kifejtette, Széchenyi el­lene volt az elnemzettelenítésnek, elvetette a magyarosítást, sajnos azonban nem ismerte fel a szerve­zett kisebbségvédelem szükségessé­gét. Foglalkozott ugyan a gondolat­tal, de tenni nem tett érte semmit. Dr. Kiss László csilizradványi or­vos Széchenyi és a Felvidék című e­lőadásában ismertette a gróf Hont vármegyéhez fűződő kapcsolatait. Annak ellenére, hogy Széchenyi egy ideig a megye táblabírája is volt, az egykori megyeszékhelyen, Ipolysá­gon a mai napig nincs a „legnagyobb magyarnak” emléktáblája, de még csak egy utcát sem neveztek el róla. A társaság ezirányú levélbeni kérel­mét a város elöljárósága válasz nél­kül hagyta. Neves irodalomtörténészünk, Ron­csol László érzékletesen idézte fel a Széchenyi korabeli Pozsonyt, hangula­tos utcácskáit, emlékezetes épületeit és a gróf pozsonyi látogatását az 1925-ös országgyűlés alkalmából. Részletes beszámolót hallhattunk a Széchenyi által kezdeményezett műszaki alkotásokról Laár Tibor magyarországi történész előadásá­ban. A Párkányiak közül sokan dr. Agócs Zoltán, a Szlovák Műszaki Egyetem Építőmérnöki Kara dé­kánhelyettesének előadására jöttek be, aki a Párkányt és Esztergomot összekötő hajdanvolt híd újjáépíté­sének lehetőségeit ismertette. Az egykori Mária­ Valéria híd újjáépí­tésére négyféle tervezet is készült, ezek közül a két város lakói talán nosztalgiából, az ún. nosztalgikus­ hídváltozatot tartják a legrokon­szenvesebbnek, hiszen ez a változat idézi leginkább a híd eredeti formá­ját. A szlovák fél költségvetése a híd újjáépítésére kb. 70 millió korona, míg a magyar fél ugyanezt megköze­lítőleg 400 millió forintból tudná megvalósítani. Javaslat hangzott el, amennyiben a magyar fél beleegye­zik, építsék fel a hidat a szlovákok, a költségeket pedig felezzék meg. A tudományos emlékülés végén a vita keretében kérdések hangzottak el a híd felépítésével kapcsolatban, majd a jelenlevők beszélgetést foly­tattak Széchenyi munkásságáról. Széchenyi és Kossuth ellentétektől sem mentes, ám kölcsönös tisztelet­tel teli kapcsolatáról. Zárszóként Párkány polgármes­tere, Oravec János megköszönte a tudományos társaságnak, hogy e so­kak számára emlékezetes emlékülés színhelyéül városukat választotta. H. KECSKÉS ROZÁLIA f Kultúra 1991. szeptember 21. Tévéjegyzet Szülőföldemen Szörényi Éva Szülőföldemen című önálló estje szeptember első szombatján a budapesti Nemzeti Színházban igazi ünnep volt. A színház egykori nagy művésznőjének újbóli találkozása a magyar közönséggel feledhetetlen művé­szi élményt jelentett a tévénézők milliói számára is. Szörényi Éva a harmincas-ötvenes évek kimagasló művészegyénisége, aki két évtizedet töltött a Nemzeti Színházban, de az 1956-os magyar forradalom leverése és az ország szovjetek által történt megszállása után elhagyta szülőföldjét, mert nem akart, nem tudott rabságban élni és dolgozni. Távozás­kor kijelentette, hogy addig nem tér vissza hazájába, amíg az ismét szabad nem lesz. A sors kegyes volt hozzá, visszatérhetett. Hazai működése idején Vörösmarty Csongor és Tündéjében, Csíky Ger­gely Bugyborékok című darabjában, Katona József Bánk bánjában tündö­költ, s tapsolt neki a közönség Desdemona, Ophélia és Colomba remekbe szabott alakításaiért is. Az Egyesült Államokban Los Angelesben telepedett le, járta az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália azon területeit, ahol magyarok élnek. Egy ideig telekügynök is volt Kaliforniában. A Magyar Televízió nagy érdeme, hogy ezt a kiváló művészt és nagyszerű embert bemutatta a fiatalabb nemzedéknek is. A tévé augusztus 25-én a művésznő Los Angeles-i lakásán felvett beszélgetést közvetítette. Ekkor ismerhettük meg Szörényi Évát, az embert is. Elmondta, hogy a negyvenes években filmszere­pekre kérték fel Berlinben, az akkor fasiszta Németország fővárosában. Hazaszeretete s politikai nézetei miatt nem vállalta el ezeket a szerepeket. S ahogyan nemet mondott a fasizmusnak, ugyanezt tette a kommunizmussal is, amikor az már együtt járt hőn szeretett hazája szabadságának teljes elveszté­sével Szeptember első szombatján a budapesti Nemzeti Színház színpadán a klasszikus magyar költészet nagyságainak (Berzsenyi Dániel, Petőfi Sándor, Arany János) örökszép költeményeivel kezdte műsorát, majd részlet követke­zett Hétfői Jenő A néma levente című darabjából, Bubik István közreműkö­désével Ez a részlet erősen különbözött a műsor többi részétől Itt kissé zavarólag hatott, hogy a bővérű, fiatal özvegyasszony, Zilia szerepében egy koros (70 éves) művésznőt láttunk. Bár előadása, szövegmondása ezúttal is kitűnő volt, érthető okokból mégsem vált meggyőzővé. Az előadóest harmadik része huszadik századi emigráns magyar költők (Faludy György, Márai Sándor, Tollas Tibor, Vas Albert) műveiből állt. A költemények színvonalas interpretációja meggyőzött bennünket arról, hogy a Múzsa az emigrációban sem pihent, hiszen költőink szebbnél szebb, a kort jól jellemző műveket alkottak. Külön öröm volt számunkra, hogy a legmélyebb benyomást a Kassáról elszármazott Márai Sándor Mennyből az angyal című gyönyörűen szomorú karácsonyi költeménye tette ránk: e költemény a karácsony felemelő hangulatát idézve rádöbbentett bennünket az 1956-os magyar tragédia nagy­ságára. A műsor befejező része, mely a Derű címet viselte, neves magyar költők (Kányádi Sándor, Illyés Gyula) vidám hangulatú költeményeiből és népballadákból állt, melyeknek remekbe szabott előadása ismét Szörényi Éva rendkívüli színészi tehetségét, sokoldalú interpretációs készségét igazol­ta. A műsor egyes részei között Kovács Dénes hegedűművész Szenthelyi Judit zongoraművésznő kíséretével néhány, az est hangulatához idomuló zenemű­vet adott elő. Sinkovits Imre és Mensáros László egy-egy költemény hangula­tos előadásával járult hozzá az est sikeréhez. _______________________________________________________________________ SÁGI TÓTH TIBOR Egy szlovák Kassán Vaskor Zoltán, a szarvasi polgár­­mesteri hivatal családvédelmi osz­tályának munkatársa egy hetet töl­tött Kassán abból a célból, hogy egy turista útikalauzt írjon városunkról 20—30 oldalas terjedelemben. Rö­vid beszélgetésünkkor arra voltam kíváncsi, miért van erre szükségük. — Elképzelésem szerint a kalauz egy rövid történeti áttekintést nyújt a város történetéről és egy-, két- és háromnapos útvonalat ajánl majd a város nevezetességeinek megisme­réséhez. Megfogalmaztunk ugyanis egy szarvasi környezetvédő progra­mot, amit a Mozgalom egy Globális Parlamentért (MGP) nevű, ma már országos szervezet kereteiben kívá­nunk megvalósítani. A MGP szerint a környezeti prob­lémák olyan méreteket öltöttek, hogy helyi szintről kiindulva kell megoldani azokat, de nemzetközi összefogásra van szükség, hogy ezek a gondok meg is oldódjanak. Az MGP létrehozta alapítványát, amely ezt a célt kívánja szolgálni. Alapítvá­nyunk úgy döntött, hogy a nemzet­közi összefogást úgy is elősegíthet­jük, ha jobban megismerjük egy­mást. E célból fogunk hozzá, hogy a környező országok városainak útika­lauzát kiadjuk. Választásunk egyelő­re Kassára és Kolozsvárra esett. Munkámat megkönnyíti, hogy az Óváros polgármestere minden támo­gatást megadott, hogy a helyi tudniva­lókat (ellátás, szálloda, vendéglők, ét­termek, presszók) is ismertethessük. • Úgy tudom, szlovák nemzetisé­gű vagy. A magyarországi szlová­kok helyzetéről a szlovák sajtó né­ha nagyon vad dolgokat állít Mi­lyennek látod te a helyzetet? — Nálunk nem szégyen, ha valaki tótnak vallja magát. Szarvason 85 százalékban laknak tótok. Soha sem­milyen hátrányt ez nem jelentett. A fiatalok körében különösen erény­nek számít, ha valaki tud szlovákul. Igaz, kevesen beszélik a nyelvet. Ér­teni értik, de nem érzik s­zükségét, hogy megtanulják. A szlovákok 2— 300 éve települtek Szarvasra. Kettős identitásuk van és ezt nem konflik­tusként élik meg. Szarvason négy általános iskola van, abból az egyik szlovák. A szlovák általános iskola a város egyik leg­szebb épülete lehetne, de az önkor­mányzatnak nincs pénze az épület kifestésére. Az iskolában a humán tantárgyakat oktatják szlovákul. Városunkban van egy szlovák tánc­­együttes, Tessedik a neve. Ma már nemzetközi hírnévnek örvend, s több mint 100 tagja van. Könyvtárunknak kötelessége gyűjteni a szlovák nyelvű könyveket, de sajnos Szlovákiával semminemű kapcsolatunk nincs. Az embereket egyelőre más kérdések izgatják, de idővel majd ki tudjuk építeni kap­csolatainkat. BALASSA ZOLTÁN

Next