Szabad Újság, 1992. április (2. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-28 / 100. szám

1992. április 28. Szabad ÚJSÁG 7 Dalibor M. Krno A BÉKÉRŐL TÁRGYALTUNK MAGYARORSZÁGGAL Kuno professzornak ez a műve a magyar történetírás számára forrás értékű, mert bemutatja, miként láttak és minősítettek minket győztes ellenfeleink. Ennek megis­merése és a magyar önismeret gyarapítása érdekében készült ez a fordítás (Käfer Istváné), amelynek első kiadása 1990-ben jelent meg az Illyés Alapítvány és a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány anyagi támogatásával, s melyből lapunkban folytatásokban részleteket közlünk. Áttelepítés (6. rész) 1946. szeptember 23-án folytatták a vi­tát. Még három szláv állam: Jugoszlávia, Fehéroroszország és Ukrajna beszélt a mendementünkról; az Egyesült Királyság delegátusa ugyancsak előadta kormányá­nak álláspontját. Simic külügyminiszter, J­ugoszlávia de­legátusa egyebek között ezt mondotta: „Elnök úr, delegátus urak, a magyar nemzetiségű személyeknek Szlovákiából Magyarországra telepítésé­nek problémája, amit a csehszlovák dele­gáció állított bizottságunk elé, úgy jelent­kezik, mint Közép-Európa egyik minden­képpen, éspedig valóban pozitív szellem­ben megoldandó problémája. E probléma megoldása a közép-európai béke megszi­lárdításának komoly feltétele. Egyúttal a jószomszédi kapcsolatok szilárd alapjai­nak lényeges eleme, mivel ez a megoldás lehetetlenné teszi mindannak megismétlő­­dését, aminek a szlovák és a Cseh nemzet kívánsága szerint nem szabad többé meg­ismétlődnie, olyan nemzetek kívánsága szerint, amelyek teljes joggal elvárják tő­lünk kívánságaik, szerencsétlenségük és szenvedéseik teljes megértését. Miről van szó tulajdonképpen? Miért sürgető és fontos ez a probléma? Fel kell sorolnunk az okokat, amiért a csehszlovák delegáció ezt a problémát ma elénk tette, és támogatásunkat kéri a javasolt áttelepí­tés végrehajtásához; mielőtt azonban e fel­soroláshoz eljutnánk, nem szabad elfelej­teni, mit jelentett Magyarország a kis szláv nemzetek számára, éspedig az első világ­háború előtti korban a dualisztikus Oszt­rák—Magyar Monarchia és Horthy Ma­gyarországa a két háború között és ebben az utóbbi háborúban. Clementis csehszlo­vák delegátus úrnak a revizionizmusról, Kardelj jugoszláv delegátus úrnak, vala­mint Clementis úrnak az áttelepítésről mondott beszéde után, amelyben utóbbi mélyrehatóan foglalkozott ugyanezzel a kérdéssel, meggyőző módon fejtette ki az áttelepítés végrehajtásának szükségessé­gét, engedjék meg, hogy megvilágítsam ezt a képet, rámutassak bizonyos történelmi tényekre, amelyekről nekünk, kis szláv nemzeteknek számos emlékünk van és amelyeket nem szeretnénk, ha megismét­lődnének. Az első világháborút megelőző időszakban Magyarország egyik szilárd pillérként tartotta össze ezt a szabadon alakított ’népek börtönét’; végül az a tény, hogy az Ausztria-Magyarország államként létezhetett, indokolható bizonyos, a korra jellemző feltételekkel, ámde ez a kor egy­idejűleg a szláv népek nemzeti öntudatra ébredésének és szabad államok megte­remtéséért kibontakozó küzdelmeinek kora is. Itt most arról van szó, hogy meg­szüntessenek minden lehetőséget és ter­vet, amelyek az újonnan kialakult nemzeti államok, Csehszlovákia és Jugoszlávia el­len irányulnak. Abban az időben a magyar uralkodó körök kegyetlenül elnyomtak minden, nemzeti, szabad és független államaink megteremtésére irányuló mozgalmat. Ma­gyarország minden eszközt felhasznált e mozgalom ellen vívott harcban kezdve a lakosságáttelepítéstől a börtönig és tö­­meggyilkosságokig. Csak a bácskai és a baranyai tömeggyilkosságokra utalok. Az első világháború véget ért. Az oszt­rák—magyar monarchia széthullott. Ma­gyarországot etnikai területére csökken­tették, de mivel az etnikailag vegyes volt, más nemzetekhez tartozó nemzetiségi ki­sebbségek maradtak Magyarországon, ugyanakkor magyar nemzetiségi kisebbsé­gek maradtak más államok területén. Elérkezett a két háború közötti kor­­­­szak, Horthy Magyarországának korszaka. A gyűlölettől elvakult, az idegen területek meghódításának és nemzetek leigázásá­nak vágyától hajtott uralkodó körök azon­nal munkához láttak, terveket kovácsolva a csehszlovák és jugoszláv nemzet által újonnan alakított nemzeti államok ellen. Ez a felfogás elkerülhetetlenül oda veze­tett, hogy mindenekelőtt korlátozták saját nemzetük alapvető demokratikus jogait, majd a hitleri lakájok táborába, onnan pedig a Hitler oldalán folytatott háborúba taszították. Nagy-Magya­rországról, a magyarok nagy duna-medencei küldetéséről, a törté­nelem által állítólag rájuk bízott küldetés­ről álmodozva egyidejűleg a revizionizmus alakjában támogatták a nemzeti naciona­lizmus fejlődését a más államokban élő magyar kisebbségek körében. Gyűlöletet szítottak és támogatták a kisebbségeket a gyűlölködésben. Ismert tény, hogy a csehszlovákiai ma­gyar kisebbség széleskörű jogokkal ren­delkezett, ennek ellenére Horthy felhasz­nálta céljainak megvalósítására, és a Horthy-Magyarország hatása alatt tör­tént, hogy ez a gyűlölettől elvakított és nemzetiségi összeférhetetlenséggel meg­töltött kisebbség a Csehszlovák Köztár­saság számára legtragikusabb időszakban hátat fordított a szlovák és a cseh nemzet­nek. Elérkezett a bécsi döntés kora. Ma­gyarország megkapta Szlovákia egy részét és a szlovák nemzet részére itt kezdődik újra a saját szomszédai által okozott szen­vedés és vértanúság korszaka. A szlovák nemzet nem várta a dolgok ilyen alakulá­sát; mindaz, amit e háború folyamán a Horthy által kirendelt bandáktól elszenve­dett, mélyen beleivódott emlékezetébe. Nagy vonalakban így fest az a történelmi kép, amit ma tekintetbe kell vennünk, amikor döntenünk kell a csehszlovák dele­gáció javaslatáról. Mindannak, ami itt elhangzott, elegen­dőnek kellene lennie a csehszlovák nem­zet azon aggodalmának indoklására, hogy hasonló események a jövőben ne ismét­lődhessenek meg. Természetesen nem lenne valós a revizionizmusnak ez a kísér­­tete, ha csak bizonyos, a szomszéd álla­mokban szétszórt magyar kisebbségeken alapulna és ha a revizionizmus csak Ma­gyarországról származna. Csehszlovákiá­nak volt alkalma tapasztalni és érezni, mit jelent bizonyos nemzetközi feltételek kö­zött a Népszövetség egyik — oly jelentős tagja, mint Csehszlovákia — számára a München szellemében folytatott politika, amelyről nem mondhatjuk el, hogy szelle­me német vagy fasiszta volt. A Szudéta-vi­­dék csak ürügy volt. És nem Csehszlovákia volt München politikájának egyetlen áldo­zata. A párizsi konferencia feladata hasonló dolgok ismétlődésének megakadályozása. Ezzel szemben kétségtelenül vannak örvendetes jelenségek is, legalábbis ami Magyarországot illeti, amelyek remélni engedik, hogy nem jelentkezik többé az a régi imperialista szellem, amelyről éppen beszéltünk. Magyarország ténylegesen az új, demokratikus élet útjára lépett. A szá­mos, már formába öntött magyarországi demokratikus rendelkezésnek köszönhe­tően megerősíthetjük az információk, to­vábbá a magyar küldöttnek e konferenci­án előterjesztett nyilatkozatai pontossá­gát, ámde sajnálattal látjuk, hogy a régi szellem még tartja magát és megjelenik a felszínen. Nem bocsátkozunk a statisztikai számok részleteibe és ugyancsak nem cá­foljuk a magyar küldöttség állítását, misze­rint a magyar terület nem elég nagy, hogy befogadjon áttelepített lakosságot. Visins­­kij úre bizottságban nemrégiben mesteri­en bizonyította ezen állítás helytelen vol­tát. Ugyanezen alkalomból a magyar kül­döttség még két tényt vetett föl, vagyis azt, hogy míg Csehszlovákiának szüksége van munkaerőre, Magyarországon munkanél­küliség uralkodik, és ezzel a ténnyel igye­kezett érvelni a csehszlovák áttelepítési igény ellen. Rendkívül kínos volt szá­munkra hallgatni a magyar delegátus állí­tását, hogy Magyarországon óriási a mun­kanélküliek száma. És mindez éppen a háborútól pusztított ország sürgetően szükséges újjáépítése idején, hiszen egy új Magyarország létrehozásáról van szó. Ha Magyarország valóban rálépett az igazi demokrácia útjára, kevés lenne számára mindaz a munkáskéz, amire az áttelepítés­sel szert tenne. Ha viszont nem lépett rá erre az útra, a ma rendelkezésére álló munkáskezek is fölöslegesek lesznek, és Magyarország visszatér a régi útra. Mindezek jól ismertek számunkra, és nem óhajtjuk, hogy szomszédságunkban előforduljanak. Ez alkalomból szeretnék véleményt mondani az Egyesült Államok delegátusá­nak e bizottság legutóbbi ülésén hangozta­tott állításáról. Felszólította Csehszlovákiát, kövesse Jugoszlávia példáját, amely, mint mondta, kétoldalú megállapodással oldotta meg Magyarországgal az illető nemzetiségi kér­dését. Nem helyes követendő példaként adni Csehszlovákiának azt a nemzetiségi ki­sebbségek kölcsönös cseréjéről szóló megállapodást. Mindenekelőtt azért, mert a szabadon megkötött kétoldalú egyez­mény egészen más, mint az áttelepítés, és másodsorban, mert Csehszlovákia már kötött egy hasonló megállapodást Ma­gyarországgal. Volt alkalmunk ebben a bizottságban látni e megállapodás ered­ményét. Ezenkívül nem helyes az Egyesült Álla­mok delegátusának állítása, miszerint ez­zel a szabadon kötött lakosságcsere-meg­állapodással Jugoszlávia alapvetően ren­dezett volna bármiféle nemzetiségi ki­sebbségi kérdést. Jugoszlávia belső tör­vényhozásával, alkotmánya és minden nemzetiség és minden egyén teljes jog­­egyenlőségének alapján oldotta meg nem­zetiségi kisebbségeinek kérdését. Jugoszlávia ezzel a megfelelő, szaba­don kötött lakosságcsere-egyezménnyel akart utat nyitni, éspedig nemzetközi meg­állapodás alapján, ahhoz, hogy vala­mennyi, a határokon túl, Magyarországon található gyermeke szervezetten visszatér­jen hazájába. Ha Jugoszláviának nemzetközi téren lettek volna Münchennel kapcsolatos ta­pasztalatai, másképpen oldotta volna meg ezeket a kérdéseket. Ám mivel maga is München következményeinek áldozata volt, támogatja a csehszlovák delegáció által javasolt áttelepítést, és úgy véli, ez­zel lefektetik azokat az alapokat, ame­lyeknek a jószomszédi viszony kialakulá­sát és minden bizalmatlanság eloszlatá­sát kell szolgálniuk Csehszlovákia és a Magyar Köztársaság között. Ezen indokok alapján a jugoszláv delegáció támogatja a csehszlovák delegáció által benyújtott ja­vaslatot.” Fehéroroszország és Ukrajna szintén energikusan támogatta javaslatunkat. Kü­lönösen Vajna úr, Ukrajna delegátusa, aki rámutatott: „Elnök úr, uraim, a csehszlovák dele­gáció új cikkely csatolására tett javaslatot a magyar békeszerződéshez, amely cikkely 200 000 magyarnak Csehszlovákiából Ma­gyarországra való átköltöztetését illeti. A csehszlovák delegáció rokonszenvel és figyelemmel hallgatta végig Csehszlová­kia delegátusát, aki ismertette e javaslat motívumait, valamint fontosságát és sür­gős jellegét a Csehszlovák Köztársaság számára. Úgy véljük, a csehszlovákiai magyar la­kosság ezen problémájának megfelelő megoldása nélkül bajos lesz elérni jószom­szédi kapcsolatok kialakulását Csehszlo­vákia és az új, demokratikus Magyaror­szág között. Amikor a csehszlovák delegá­ció által föltett kérdéshez nyúlunk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a nemzetiségi kisebbségek kérdése gyakran volt nemzet­közi feszültség, sőt néhányszor nyílt konf­liktusok okozója a különböző országok között. E bizottság tagjai számára nem isme­retlen, hogy Horthy magyar kormánya és maga Hitler is visszaélt a magyar kisebb­ség csehszlovákiai jelenlétével, és bonyo­dalmakra vagy a csehszlovákok és a ma­gyarok közötti viszony mérgezésére hasz­nálták fel. Ugyancsak visszaélt a csehszlovákiai magyar kisebbség jelenlétével Hitler és Mussolini, amikor a „bécsi döntésnek” ne­vezett intézkedést igazolta, amit semmis­nek és soha meg nem történtnek nyilvání­tottunk, és ami arra volt jó, hogy ezáltal a magyar nemzetet belesodorják az Egye­sült Nemzetek elleni háborúba. A béke megújítása során igyekeznünk kell elfojtani Európának ennek a részé­ben, mint másutt is a nyugtalanság és rendzavarás minden lehetséges okát, min­den feszültséget a nemzetek közötti kap­csolatokban és főképp egy esetleges jövő­beli konfliktus minden indítóokát. Az ukrán delegáció ugyancsak figye­lemmel hallgatta végig Magyarország kép­viselőjét is. Áttanulmányozta az összes e problémát érintő dokumentumot. Ma­gyarország küldötte szólt a 200 000 sze­mély áttelepítésének nehézségeiről, a lete­lepítésükkel és szállításukkal stb. kapcso­latos nehézségekről. Véleményünk szerint Magyarország képviselője eltúlozta a csehszlovákiai magyar lakosság áttelepíté­sével járó nehézségeket. Vannak bizonyos tapasztalataink a lakosság áttelepítéséről. Kölcsönös és kétoldalú szerződést kötöt­tünk lengyel lakosság Ukrajnából és egy­idejűleg ukrán lakosság Lengyelországból való áttelepítésére, ámde sokkal nagyobb arányú áttelepítést hajtottunk végre és a mainál sokkal kedvezőtlenebb korban, mi­vel ez az áttelepítés röviddel területünk felszabadítása után zajlott le, amikor a háborúnak még nem volt teljesen vége. Ukrajna és Lengyelország kormánya a jóakarat szellemében és a két ország kö­zötti baráti kapcsolatok megszilárdításá­nak vágyától vezérelve sikerrel birkózott meg ezzel a feladattal. Fontos megjegyezni, hogy e probléma megoldása egyáltalán nem lassította a két ország újjáépítésének és gazdasági életé­nek menetét, pedig azok közé tartoznak, amelyek a legtöbbet szenvedtek az ellen­séges megszállástól. Ezek azok az indo­kok, amelyek miatt az ukrán delegáció abban a meggyőződésben, hogy a cseh­szlovák javaslat elfogadása hozzájárul a jószomszédi kapcsolatok megszilárdításá­hoz Csehszlovákia és Magyarország kö­zött, valamint a béke megszilárdításához, kijelenti, hogy támogatni fogja ezt a javas­latot. Szeretnék néhány megjegyzést fűzni különböző delegációknak a vita során ki­fejtett néhány érvéhez. E bizottság néhány tagja azt mondta nekünk, hogy teljesen rokonszenveznek a csehszlovák delegáció elgondolásával, de ezek a delegátusok ugyanakkor rámutat­tak azokra az elkerülhetetlen és igen sú­lyos nehézségekre, amelyekkel az áttelepí­tés járna. Azt is kijelentették nekünk, hogy ez az áttelepítés nem jöhet létre a Magyar­­országgal való előzetes megállapodás nél­kül, és hozzátették, nem szabadna a kény­szeráttelepítést illető cikkelyeket belefog­lalni a békeszerződésbe, amint azt javasol­ják. Részünkről nem érthetünk egyet ezzel az érveléssel és ezekkel a következtetések­kel. Különösen azt hangsúlyozták, hogy ezeket a cikkelyeket nem szabadna bele­foglalni a szerződés szövegébe. Szeretném azonban emlékeztetni e bi­zottság tagjait, hogy nemrégiben jóvá­hagytak olyan magánérdekeket érintő más cikkelyeket és mellékleteket, amelyeknek célja például bizonyos biztosítótársaságok és bizonyos olajtársaságok érdekvédelmé­nek biztosítása volt. Ilyen körülmények között joggal kér­dezhetjük: ha ilyen cikkelyek alkalmasak voltak, hogy bekerüljenek a szerződés szö­vegébe, miért mondják akkor azt, hogy nem kellene szerződésbe foglalni olyan cikkelyeket, amelyek feladata nem magán­­társaságok, hanem egy szövetséges állam alapvetően fontos érdekeinek védelme? Hozzá kívánom tenni azt is, hogy meg­győződésünk szerint ez a bizottság teljes mértékben illetékes döntéshozatalra eb­ben a kérdésben. Ennek ellenére nem ki­fogásoljuk a néhány delegátus által be­nyújtott javaslatot. A probléma fontossá­gára való tekintettel nincs kifogásunk az ellen, hogy a bizottság hozzon döntést al­bizottság alakítására, bízza meg azt a kér­dés tanulmányozásával és jelentés készíté­sével.” Az Egyesült Királyság delegációjának szeptember 23-án elhangzott nyilatkozata: „Elnök úr, mielőtt befejeznénk ezt az érdekes vitát, szeretnék szólni néhány szót, hogy megmagyarázzam az Egyesült Királyság kormányának álláspontját. Re­mélem és meggyőződésem, hogy a cseh­szlovák delegáció nehézség nélkül elhiszi, amikor kimondom, az Egyesült Királyság delegációja tökéletesen megérti kívánsá­gát, hogy oldják meg a kisebbségi kérdést, amely már igen súlyos nehézségeket oko­zott és igen rossz emlékeket vált ki a cseh­szlovák delegáció gondokodásában. De azt is elhiszi, amikor kijelentem, hogy valószínűleg igen rossz emlékeket fog kiváltani, ha a csehszlovák delegáció ragaszkodik hozzá, hogy 200 000 magyart erőszakkal űzzenek el földjéről. Nem hisszük, hogy igazságos lenne és általános érdekeket szolgálna az ilyenfajta kény­szerkitelepítés belefoglalása e szerződés cikkelyébe. Hallottuk a csehszlovák delegáció nyi­latkozatát, miszerint megoldják az esetle­ges anyagi nehézségeket, amelyek ezen intézkedés következtében felmerülnének; biztosított bennünket, hogy a lehető leg­szélesebb mértékben tiszteletben fogják tartani az áttelepítendő személyek érdeke­it. Ez a nyilatkozatot tevő delegáció be­csületére válik. Biztosak vagyunk benne, hogy a csehszlovák kormány gondosan tel­jesíti majd e személyekkel szemben vállalt minden kötelezettséget. Nem lehetséges azonban, hogy a személyek védelmét csak a csehszlovák kormány által nyújtott ga­rancia szavatolja. A probléma már jellegé­nél fogva kettes, távozási és érkezési rész­ből tevődik össze, és ez a második rész teljesen a magyar kormánytól függ. Szük­séges lenne, hogy ez a fél is azonos formá­lis megerősítést adjon. Úgy tűnik tehát, hogy egy pusztán egyoldalú megoldás nem teszi lehetővé a kérdés végleges rendezését. A probléma mindenekelőtt kétoldalú egyezmények megkötésétől függ. A csehszlovák delegá­ció álláspontjának alátámasztására a Gö­rögország és Törökország közötti hasonló áttelepítések sikerére hivatkozott. El­mondható azonban, hogy e siker fő, vagy talán egyetlen oka az volt, miszerint ez a két kormány teljes mértékben megállapo­dott a cserében, és a maga részéről mind­egyik mindent elkövetett megnyugtató végrehajtásáért. Azt a gondolatot, hogy a megnyugtató megoldást a kétoldalú meg­állapodás teszi lehetővé, már több szónok fölvetette. Reméljük, hogy ilyen megol­dást fogadnak majd el. Továbbra is az a véleményünk, hogy ez az egyedüli meg­nyugtató megoldás. A csehszlovák delegá­tus ugyancsak közölte velünk, hogy a cseh­szlovák kormány felvette a kapcsolatot a magyar kormánnyal e kérdés együttes ren­dezésére, de a másik fél elutasította a kér­dés tárgyalását. Úgy véljük azonban, a múltban történt sikertelenség nem elég ok arra, hogy ne tegyünk ismét kísérletet. Hallottuk ezen a helyen a magyar küldött­ségtől, amint hangsúlyozták a magyar kor­mány óhaját a békés és baráti együttélésre valamennyi szomszéddal. A legjobb megoldás Magyarország és Csehszlovákia számára egyaránt, ha kísér­letet tesznek egymás közötti közvetlen megállapodások elérésére. A csehszlovák delegáció által előadott második ellenvetés a kétoldalú megálla­podások elvével szemben az volt, hogy nemzetközi méretű kérdésről van szó, ezért azt ennek a konferenciának kell megoldania. Úgy tűnik, a megoldáshoz ve­zető egyedüli elképzelhető mód az lenne, hogy csatlakozni kellene az Egyesült Álla­mok delegátusa által benyújtott javaslat­hoz, és albizottságunkra bízni a problé­mát. E pontban egyetértek a fehérorosz de­legációval. Az albizottságnak nem kellene a tények tanulmányozására, a számok és adatok megállapítására szorítkoznia, mi­vel ezeket a kérdéseket már elég részlete­sen megtárgyalták. Az albizottság tovább­léphetne, teljes megoldás elérésére töre­kedhetne, amely mindkét érintett fél és ezzel maga a konferencia számára is elfo­gadható. Ezért határozottan az Egyesült Álla­mok delegációja által megfogalmazott ja­vaslat mellé állok, vagyis rá kell bízni a kérdést albizottságunkra.”

Next