Szabad Vasmegye, 1946. május (2. évfolyam, 94-118. szám)

1946-05-01 / 94. szám

VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! A május 1-i tüntetés ne csak a mun­­kásegység hatalmas megnyilvánulása legyen, hanem egyben figyelmeztetés is a reakciós erők felé, hogy el va­gyunk szánva a dolgozó tömegek ere­jét latba vetve biztosítani a demokrá­cia eddigi vívmányait és további fej­lődését. A MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT VAS MEGYEI NAPILAPJA a. ÉVFOLYAM, 94. szám. Ára 6­90 OOD P.7 SZERDA, 1946 MÁJUS 1. » " 1....... ........ 1 -—■■■■ -----------------------•■—■■■—... .... V * AZ*i» ,v.. ,-r kQS'' V V^/VY V Május 1-i fogadalom Május elseje a dolgozók legna­gyobb ünnepe. 1889-óta ezen a na­pon hitet tesznek a világ minden részén a dolgozók összefogása, a közös sors vállalása, a jobb jövő kiharcolása mellett. A 25 éves Horthy-fasizmus ár­­nyékában, csendőrszuronyok villo­gása mellett, rendőrcsizmák és ka­tonabakancsok fenyegető kíséreté­ben sunyi kopók és csahos vérebek mozgásától zavarva, ünnepeltük a május elsejét. De ünnepeltük. Sem a Letartóztatás, sem az elbocsájtás réme, nem tudta megakadályozni a magyar munkásságot abban, hogy május elsején letegye a szerszámot és valamilyen formában megem­lékezzen erről a napról. Sem ilyen erőszak nem volt erre képes, mert az elnyomott, kizsákmányolt, agyon­­hajszolt magyar munkás érezte, hitte, tudta, hogy a világ minden részén reá is gondolnak ezen a na­pon az elvtársak és a vörös zászlók alatt menetelő szabad dolgozók üd­vözletüket és harcos segítségüket küldik elnyomott testvéreiknek. Minden akadályon és veszélyen át ünnepeltük a május elsejét, mert bizonyosak voltunk abban, hogy el­jön az az idő, amikor kibonthatjuk piros zászlóinkat és újra szabadon, a győztesek diadalmas lelkesedésé­vel ünnepelhetjük a nemzetközi szo­lidaritás nagy ünnepét — május 1-t. Örökre emlékezetes marad a ta­valyi május elseje. 25 év után, az első szabad május elseje. Milliók ujjongásától visszhangzott az or­szág, a munkások bakancsai felsza­badult ritmusban dobogtak az asz­falton, a parasztok csizmái tempó­­ban mérték a felosztott földet, de ott menetelt soraikban a haladó ér­telmiség is. — Munkások, Elvtársak! — hang­zott a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata testvérpárt és a Szakszervezeti Tanács kiáltványa. — Szabadok lettünk, de országunk rombadőlt. A magyar nép fizet most országrontó urainak bűneiért! — Nekünk kell felépítenünk az országot, amit ők vittek romlásba! De felépítjük! Május elsején meg­fogadjuk: Magyarország szabad lesz, boldog és erős! — Tudjuk, hogy a romokat elta­karítani a magyar gazdasági életet talpraállítani, csak verejtékes mun­kával, súlyos áldozatokkal, kemény fegyelemmel lehet. De vállaljuk! Mert az új Magyarország a mi or­szágunk, ahol a döntő szó a mun­kásságé, a parasztságé, a haladó ér­telmiségé. A magyar dolgozók valóban vál­lalták is, amit megfogadtak. Elpusz­tított falvak, lerombolt városok, ki­égett gyárak és üzemek, kifosztott raktárak hirdették az átkos Horthy- Szálasi-rendszer rémségeit. Felbe­csülhetetlen értékeket pusztítottak és raboltak el, de nem vihették el a magyar földet, nem lophatták el a magyar munkás szakképzettségét és munkakészségét, nem semmisíthet­ték meg a magyar értelmiség tudá­sát és tehetségét. A paraszt kiment a határba és nem egy helyen a tizkörmével túrta fel az áldott magyar rögöt, hogy az életet adó magot belevethesse. A munkás a romok közül kaparta ki a gépeket, felépítette a bombatépte falakat, üzembe helyezte a gyára­kat. Éhesen, rongyosan, nélkülözé­sektől sújtva, harcolt a holnapért. Az értelmiség haladó része odaállt a munkás és paraszt mellé, hogy tudásával segítse őket a nehézség­ben. Ez az összefogás eredményezte si­kereinket. Eddigi sikereinknek biz­tosítéka a munkásegység volt. Ezen az egységen megtört a reakció min­den mesterkedése. Ez az egység volt az, amely győzelemről-győzelemre vezette a magyar demokrácia zász­laját. Ez az egység volt az, amely a súlyos helyzetek kétségbeeséséből mindig fel tudta rázni a csüggedő­­ket. Ez az egység adott erőt az el­­fáradtaknak, hitet a kétkedőknek, biztatást a reményüket vesztettek­nek. Hiába akartak éket verni a két munkáspárt közé, minden kísér­let kudarcot vallott ezen a közös szenvedésben, közös nyomorúság­ban, közös örömben, közös bánat­ban, közös harcban, a közös sors vállalásában megedződött, széttör­­hetetten egésszé kovácsolódott egy­ségen. — Az ország újjáépítéséhez első­sorban munkásegység kell — mond­ta ki a tavalyi májusi kiáltvány.­­ A Magyar Kommunista Párt, a Szo­ciáldemokrata Párt, a Szabad Szak­­szervezetek egységes fronton álla­nak szemben a reakcióval. Együttes erővel veszik ki részüket az újjáépí­tés munkájából, közösen vállalják a felelősséget vállvetett országépítő működésükért. A munkásegység­­front sziklájára épül a nemzet jö­vője. Az azóta eltelt év bebizonyította, hogy a munkásegység szilárd alap, amelyre valóban fel lehet építeni a jobb jövőt. De nemcsak a két munkáspárt tagjainak a sorsa volt közös. Az egész magyar munkásosztály elnyo­­mottságában, kitaszítottságában, osztozott a magyar parasztság sze­gényparaszti rétege is. Évszázadok során lázadásokban, leveret­ésekben, felcsillanó reményekben és keserű könnyekben álmodott a magyar földről, melyet az urak bitoroltak. Verejtékével öntözte, vérével ter­mékenyítette, ápolta, művelte és óv­ta, mert tudta, hogy eljön az idő, amikor végre az övé lesz. Nem egyszer nyújtotta ki a mun­kásság kezét baráti kézfogásra, harcos szövetség megpecsételésére a parasztság felé, de hiába várta a falu népe a város segítségét, az uralkodó osztálynak mindig sike­rült megakadályozni ezt a kézfo­gást. Mindig sikerült éket vernie a parasztság és munkásság közé. Mindig sikerült­­ szembeállítania egymással ezt a két hatalmas réte­get és így megosztva a népi erőket sikerült szolgaságba tartani a ma­gyar népet, sikerült önös céljaik elérésére használni a magyar dol­gozók termelő erejét, sikerült végze­tes kalandokba sodorni az országot, elkótyavetyélni a magyar javakat, feláldozni millió magyar életet. Nagyon jól tudta az átkos rend­szer minden ura, hogy abban a pil­lanatban, amikor ez a két roppant tömeg egymásra talál, vége az év­százados dáridónak. Gonosz kezek építették a válaszfalakat, a mun­kásság és parasztság közé, míg végre a Vörös Hadsereg aknavetői, ágyúi, bombái, tankjai és a szabad­sághősök elementáris ereje le nem döntötte ezeket a mesterséges gáta­kat. A felszabadulás után egymásra talált a két osztály. Első eredmény a földreform volt és azóta minden elért siker a közös harcnak, a mun­kásság és parasztság közös küzdel­mének az eredménye. A mai május elseje nemcsak a nemzetközi munkásság harcos ün­nepe, nemcsak a magyar munkás­egység diadalmas dokumentuma, hanem a munkás-paraszt-szövetség minden akadályt elsöprő jövőt for­máló hatalmas demonstrációja is. A márciusi megmozdulások ered­ménye egyelőre csak papíron van meg. A május elseji tömegtünteté­sekre hárul az a feladat, hogy az ígéretek megvalósítását kiharcolja. A májusi tömegek, munkások és parasztok eleven erejének kell le­sújtania az ígéretek beváltását aka­dályozókra. A májusi menetelők millióinak kell megszabni a magyar demokrácia irányát. Ez az irány pedig nem lehet más, csak­ nyíl­egyenesen balra. Nyílegyenesen balra, mert ez a haladás iránya. Nyílegyenesen bal­ra, mert ez vezet az újjászületés felé. Ebben az irányban találko­zunk a demokratikus külfölddel, el­sősorban a Szovjetunióval, ez az irány mutatja az utat a kedvező béke, a nyugodt fejlődés, a szabad, jobb élet felé-A mai május elsején mi, kommu­nisták, büszkén állapíthatjuk meg, hogy Pártunk egy pillanatra sem tért le arról az útról, amit a tavalyi májusi kiáltványban kijelöltek a magyar dolgozók számára. Erősítet­te a munkásegységet, ápolta a mun­­kás-paraszti értelmiség összefogást, kezdeményezett, szervezett, vezetett minden demokratikus megmozdu­lást, hervadhatatlan érdemeket szer­zett a nemzetközi kapcsolatok ki­építésében, oroszlánrészét vállalt magára az újjáépítésből, mindenütt elöljárt a munkában, harcban, áldo­zathozatalban. A mai május elseje a nemzetközi munkásság, a munkásegység, a munkás-paraszt-szövetség ünnepe, de ünnepe a reakció elleni harc­nak, a demokratikus Magyarország felépítésének, a világbékének, ün­nepe a népek szabadságának és test­vériségének is. Nekünk magyar dol­gozóknak hatványozottabb mérték­ben kell kivennünk a részünket en­nek a napnak megünnepeléséből, mert éppen a közelmúltban voltunk ismételten, minden eddigit felülmú­ló módon részesei a testvériesség nagy élményének, a Szovjetunió se­gítő barátságának. 1946 május elsején, amikor szerte az országban ünneplő tömegek me­netelnek, álljunk meg egy pillanat­ra, hogy megemlékezzünk a régi május elsejék mártírjairól, álljunk meg egy pillanatra, hogy üdvözle­tünket küldjük a még mindig fa­siszta rabságban sínylődő spanyol dolgozóknak. A májusi tömegek őszinte lelkesedése köszöntse a Szocialista Szovjetuniót, köszöntse Anglia, Amerika, a nyugati demo­kráciák és szomszédos államaink dolgozóit. A tavalyi szabad május elsejéhez hasonlóan tegyünk fogadalmat ma is. Fogadjuk meg, hogy a munkás­egység, a munkás-paraszt-szövetség jegyében tüntetünk a reakció teljes megsemmisítéséért, a márciusi ígé­retek haladéktalan teljesítéséért, a közhivatalok megtisztításáért, a föld kincseinek államosításáért, a föld­reform biztosításáért, a magyar bé­kéért, a magyar-szovjet barátságért, a magyar demokrácia végső győzel­méért. Fogadjuk meg, hogy a mai tömeg­­tüntetés elementáris ereje új harc­nak az elindítója. Új harcnak, amely a május 1-i célkitűzé­seink százszázalékos megvalósításá­hoz és a magyar demokrácia biz­tosításához, az ország újjáépítésén keresőül, a szocializmushoz vezet. Roxi József. A magyar demokrácia tartó oszlopa — a munkásegység

Next