Szabad Vasutasok és Hajósok Lapja, 1948 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1948-04-01 / 4. szám

Centenáriumra... írta: Csilling Antal Március idusát írjuk, — 1948-ban, 3 évvel a végleges magyar felszabadu­lás után — és 100 esztendővel azután, hogy Kossuth, Petőfi, Táncsics és a többiek ki­bontották a magyar szabadság háromszínű zászlaját és ezzel kezdetét vette a Magyar nemzet történetének legnagyszerűbb tragé­diája. A „Talpra magyar” hívó szavára száz­ezrével özönlött a szabadság zászlója alá, a ,,12 pont”-tól megmámorosodott, évszázados elnyomás alatt élő „szolga-nép”, hogy vég­leg leszámoljon örök ellenségével, az osztrák imperializmussal. A felszabadulás érzése, hihetetlen indu­latokat váltott ki az emberi lélekből. Az aggok, gyermekek és testi nyomorékok, őrjöngtek tehetetlen fájdalmukban, hogy ők nem vehetnek részt a leszámolásban. Az anyák és hitvesek nem ejtettek könnyet a szeretteik hadbaidulásakor. A harcra kész tömegek vezetésére, mint a koromsötét éjszakában felgyűlő üstökös, úgy támadtak fel, a szabadság és hazasze­retettől izzó lelkű kiváló hadvezére, a „vörössipkások” legendás hírű vezére: Dam­janich, a huszárok hős tábornoka: Klapka, a minden honvéd „Bem-apója”, Dembinszky, Vécsey, Perczel, Lázár és a többiek. És megindult a harc. A bécsi zsarnok az ország minden sarkából rátámadt az el­­butított, gyűlölettől tajtékozó nemzetiségi zsoldosaival és a jól felszerelt és kiképzett reguláris hadaival, a szabadságharcosokra. De a szabadságukért küzdő honvédek úgy harcoltak a sokszoros túlerő ellen, mint a hőskést védő anyafarkas és a gyengén felszerelt és hiányosan kiképzett szabadság­­hősök egymásután mérték súlyos csapásai­kat az ellenségre. És következett egymásután a hősi eposzba illő diadalok hosszú sorozata: Bra­­nyiszkó, Kápolna, Szolnok, Hatvan, Tápió­­bicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom... És elkövetkezett a magyar szabad­ságért vívott diadalmas harcok hosszú soro­zata után a szent magyar tragédia utolsó felvonása: „Világos” is. Miért? Miért kellett a szabadságért ontott ten­gernyi véráldozatra, könnyre és bánatra .Világosinak elkövetkeznie? És miért kellett az ugyanakkor európa­­szerte fellángolt szabadságmozgalmaknak, mind elbukniok? Miért? Azért, mert a szabadság szelétől meg­mámorosodott embertömeg­­ ösztönös szabad­ságvágya nem párosult kellő öntudattal és céltudatos összetartással, aminek következ­tében korai, elcsüggedés és kiábrándulás lett úrrá a lelkeken. Az öntudat és összetartás a másik ol­dalon, az imperialista zsarnokok kezében volt. Ezért zárult mindenütt a szabadság­hősök küzdelme ,,világosi” tragédiával. És Világos után ezért zuhant vissza a magyar nép ismét a legféktelenebb, sötét el­nyomatás és rémuralom korszakába, ame­lyet a gyűlöletes „abszolutizmus” néven ta­nultunk az iskolában. Ezért, a népek öntudatának hiányáért szakadt reánk az­ első világháború, a négy esztendeig tartó borzalmaival, mert néhány világhatalomra törő zsarnok, szövetkezve a háborús prédára leső nagytőkésekkel, kiad­ták a jelszót, hogy „éljen a háború”. És az öntudat nélküli néptömegek szerte a világon megkótyagosodva ordították utánuk ezt a legőrültebb és legaljasabb demagóg frázist, amely emberi szájból elhangozhatott vala­ha... És amint az észnélküli éjjeli bogár repül a lámpa fénylő tü­zébe, ugyanúgy dob­ták oda, a vitézségi érdemrendek csillogá­sától elbódulva, a teremtő és építő munkára született fiatal emberi életek millióit idegen célokért a pusztulásba. Nekünk magyaroknak nem azt kellett volna 1914-ben kiabálni a körutakon, hogy: „vsszen Szerbia”, hanem szimpátia-tünteté­seket kellett volna rendezni azok mellett, akik megszabadították az átkozott Habs­­burg-fajzatnak a képviselőjétől, akinek az eljövendő uralkodása, mint egy vészes vi­harfelhő tornyosult fel a magyar égbolt láthatárán. Mert a háborút nem az emberi szabad­ságjogok megvédése vagy kiterjesztése ér­dekében vívták, bármennyire igyekeztek is a háború utáni, irányított krónikaírók, ma­gasztos célokat és magyar nemzeti eleme­ket belemag­­arázni az 1914-es világháború indító okaiba. Egy kiváltságos osztály hatalmáért és egy másik kiváltságos osztály háborús pro­­fitálásáért kellett három millió életerős férfinek elpusztulnia és maga után hagyni tízmillió bánatos szülőt, özvegyet és árvát. Ez az igazság! És az emberi tömegek öntudat hiányá­nak a következménye volt az is, hogy az első világháborút követő rossz békeköté­sek nyomában támadt általános elégedetlen­séget kihasználva, a fasiszta, náci és nyilas hiénák, elhintették az emberiség lelkében az egymás iránti gyűlölet mételyét és ke­zükbe ragadva Európa felett a hatalmat egy újabb és még borzalmasabb világ­katasztrófába taszították az emberiséget, mint az előző volt. De a gazság sem nőhetett az égig és eljött a megtorlás, amely végleg megszaba­dított bennünket az évszázados ellenségünk­től, a német imperializmustól. Köszönet érte a hős felszabadítónak, a hatalmas baráti Szovjetuniónak és a dicső­séges Vörös hadseregnek. Az 1848-as szabadságharc óta száz esz­tendő telt el.­­Tengernyi magyar vér és könny jelezte és tengernyi bánat és szenvedés kísérte ez­alatt a magyarság vándorútját. De mikor már senki sem hitte, felsza­badultunk a lidércnyomás alól és bár min­denünkből kifosztottak a fasiszta rablók, mégis hozzákezdtünk egy új élet, egy új világ felépítéséhez. Egy új világ felépítéséhez, amelyben többé nem a dologtalan feudalisták és ki­zsákmányoló tőkések fogják az irányt mu­tatni az öntudat nélküli k­éptömegeknek, ha­nem az öntudatos dolgozók fogják kezükbe venni a sorsuk intézését. Mert mi nemcsak reméljük és bízunk benne, de hisszük, tudjuk és érezzük, hogy a magyarság megtalálta végre a helyes utat és nem fog többé ábrándképeket kergetni. Azok tartják kezükben ezután az ország sorsának intézését, akik tudják azt, hogy hová tartozunk és hol a helyünk; akik nem annak a barátságát keresik, aki egyik kéz­zel magához ölel és a másik kezével gaz­dasági bilincsbe ver, amint azt az osztrák szomszédunk szomorú, de megérdemelt pél­dája mutatja. A magyar nemzet barátsága ezután nem illúziókra lesz felépítve, hanem az össze­­tartózandóság átérzésének és megértésének az egyedül reális politikájára. Éljen a mi nagy és nemeslelkű bará­tunk, a hatalmas Szovjetunió és annak veze­tője Szatalin! Éljen a baráti Jugoszlávia és vezetője Tito! És éljen a baráti Romá­nia és vezetője Gróza Péter. És mielőtt befejezném, kötelességem­nek tartom, hogy a magyar szabadságharc hajnalának százéves évfordulóján odairá­nyítsam a figyelmet délkelet-Európa vihar­sarkába, Görögországba, ahol a hős Mar­kosz tábornok dicső népe harcol a szabad­ságért, a népi demokráciáért és miértünk is. Minden féltő szeretetünk és elismeré­sünk az övéké, akik méltó utódai a legen­dás őseiknek és harcolnak azért, hogy Euró­pa szabadságszerető népeire ne következzen el it­igegyszer „Világos”. Roncsemelés és hídépítés ír­ta: Paksi Egy évszázad munkásságának és alko­tóerejének nagyszerű eredményét tette tönkre a háború rajtunk keresztül vonuló vihara. Romok mindenütt, romokban híd­jaink, csak a magyar dolgozók élniakará­­sa, munkavágya és kötelességtudása csorbí­tatlan, így veszi kezdetét 1945-ben az újjá­építés egyik legszebb fejezete­, a roncseme­lés és hídjaink felépítése. Felrobbantott hídjaink roncsai elzár­ták folyóink medrét. Lehetetlenné tették a hajózást, télvíz idején­ a rajtuk megtorlódó jég komoly árvízveszélyt jelentett. Való­ban, az egyik legsürgősebb feladatot a híd­roncsok kiemelése képezte. E munkálatokat csak megnehezítette az a körülmény, hogy úszódaruinkat is nyugatra hurcolták, to­vábbá, hogy a roncsok kiemeléséhez szak­képzett búvárok szükségesek. Demokratikus közlekedésügyi kormány­zatunk azonban nem ismert akadályt. A Ganz gyárban rövid idő alatt megépült az „Ady Endre” és „József Attila” 100 ton- Kiss Otfó­ nás úszódaru, amelyek előfeltételei voltak a nagyobb szabású komolyabb munkák meg­kezdésének. És jöttek hajósaink, hogy vi­zen való jártasságukat e téren is az újjá­építés szolgálatába állítsák. Az eredmény gyors és tökéletes lett, mert már 1947. nyarán a roncskiemelési munkálatok zö­mével elkészültek, úgy, hogy hajózásunk veszélytelensége és árvízvédelmünk ismét biztosítva van. Már a megkezdődött roncskiemelésekkel egyidőben hídjaink felépítése. Még egész Európa a háború okozta sebektől álélt, s nálunk Gerő Ernő miniszter elvtárs már felavatta a Kossuth-hídat, a szellemi és fizikai dolgozók összefogásának nagy­szerű eredményét. Követte ezt a többi 15 nagyobb és számos kisebb híd és követi még a többi is, gyors ütemben. Ha figyelembe vesszük, hogy mily nehéz körülmények kö­zött oldottuk meg e feladatokat, büszkék lehetünk, mert hídjaink mindennél beszé­desebben hirdetik a magyar demokrácia alkotóerejét.

Next