Szabad Vasutasok és Hajósok Lapja, 1948 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1948-04-01 / 4. szám
Centenáriumra... írta: Csilling Antal Március idusát írjuk, — 1948-ban, 3 évvel a végleges magyar felszabadulás után — és 100 esztendővel azután, hogy Kossuth, Petőfi, Táncsics és a többiek kibontották a magyar szabadság háromszínű zászlaját és ezzel kezdetét vette a Magyar nemzet történetének legnagyszerűbb tragédiája. A „Talpra magyar” hívó szavára százezrével özönlött a szabadság zászlója alá, a ,,12 pont”-tól megmámorosodott, évszázados elnyomás alatt élő „szolga-nép”, hogy végleg leszámoljon örök ellenségével, az osztrák imperializmussal. A felszabadulás érzése, hihetetlen indulatokat váltott ki az emberi lélekből. Az aggok, gyermekek és testi nyomorékok, őrjöngtek tehetetlen fájdalmukban, hogy ők nem vehetnek részt a leszámolásban. Az anyák és hitvesek nem ejtettek könnyet a szeretteik hadbaidulásakor. A harcra kész tömegek vezetésére, mint a koromsötét éjszakában felgyűlő üstökös, úgy támadtak fel, a szabadság és hazaszeretettől izzó lelkű kiváló hadvezére, a „vörössipkások” legendás hírű vezére: Damjanich, a huszárok hős tábornoka: Klapka, a minden honvéd „Bem-apója”, Dembinszky, Vécsey, Perczel, Lázár és a többiek. És megindult a harc. A bécsi zsarnok az ország minden sarkából rátámadt az elbutított, gyűlölettől tajtékozó nemzetiségi zsoldosaival és a jól felszerelt és kiképzett reguláris hadaival, a szabadságharcosokra. De a szabadságukért küzdő honvédek úgy harcoltak a sokszoros túlerő ellen, mint a hőskést védő anyafarkas és a gyengén felszerelt és hiányosan kiképzett szabadsághősök egymásután mérték súlyos csapásaikat az ellenségre. És következett egymásután a hősi eposzba illő diadalok hosszú sorozata: Branyiszkó, Kápolna, Szolnok, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom... És elkövetkezett a magyar szabadságért vívott diadalmas harcok hosszú sorozata után a szent magyar tragédia utolsó felvonása: „Világos” is. Miért? Miért kellett a szabadságért ontott tengernyi véráldozatra, könnyre és bánatra .Világosinak elkövetkeznie? És miért kellett az ugyanakkor európaszerte fellángolt szabadságmozgalmaknak, mind elbukniok? Miért? Azért, mert a szabadság szelétől megmámorosodott embertömeg ösztönös szabadságvágya nem párosult kellő öntudattal és céltudatos összetartással, aminek következtében korai, elcsüggedés és kiábrándulás lett úrrá a lelkeken. Az öntudat és összetartás a másik oldalon, az imperialista zsarnokok kezében volt. Ezért zárult mindenütt a szabadsághősök küzdelme ,,világosi” tragédiával. És Világos után ezért zuhant vissza a magyar nép ismét a legféktelenebb, sötét elnyomatás és rémuralom korszakába, amelyet a gyűlöletes „abszolutizmus” néven tanultunk az iskolában. Ezért, a népek öntudatának hiányáért szakadt reánk az első világháború, a négy esztendeig tartó borzalmaival, mert néhány világhatalomra törő zsarnok, szövetkezve a háborús prédára leső nagytőkésekkel, kiadták a jelszót, hogy „éljen a háború”. És az öntudat nélküli néptömegek szerte a világon megkótyagosodva ordították utánuk ezt a legőrültebb és legaljasabb demagóg frázist, amely emberi szájból elhangozhatott valaha... És amint az észnélküli éjjeli bogár repül a lámpa fénylő tüzébe, ugyanúgy dobták oda, a vitézségi érdemrendek csillogásától elbódulva, a teremtő és építő munkára született fiatal emberi életek millióit idegen célokért a pusztulásba. Nekünk magyaroknak nem azt kellett volna 1914-ben kiabálni a körutakon, hogy: „vsszen Szerbia”, hanem szimpátia-tüntetéseket kellett volna rendezni azok mellett, akik megszabadították az átkozott Habsburg-fajzatnak a képviselőjétől, akinek az eljövendő uralkodása, mint egy vészes viharfelhő tornyosult fel a magyar égbolt láthatárán. Mert a háborút nem az emberi szabadságjogok megvédése vagy kiterjesztése érdekében vívták, bármennyire igyekeztek is a háború utáni, irányított krónikaírók, magasztos célokat és magyar nemzeti elemeket belemagarázni az 1914-es világháború indító okaiba. Egy kiváltságos osztály hatalmáért és egy másik kiváltságos osztály háborús profitálásáért kellett három millió életerős férfinek elpusztulnia és maga után hagyni tízmillió bánatos szülőt, özvegyet és árvát. Ez az igazság! És az emberi tömegek öntudat hiányának a következménye volt az is, hogy az első világháborút követő rossz békekötések nyomában támadt általános elégedetlenséget kihasználva, a fasiszta, náci és nyilas hiénák, elhintették az emberiség lelkében az egymás iránti gyűlölet mételyét és kezükbe ragadva Európa felett a hatalmat egy újabb és még borzalmasabb világkatasztrófába taszították az emberiséget, mint az előző volt. De a gazság sem nőhetett az égig és eljött a megtorlás, amely végleg megszabadított bennünket az évszázados ellenségünktől, a német imperializmustól. Köszönet érte a hős felszabadítónak, a hatalmas baráti Szovjetuniónak és a dicsőséges Vörös hadseregnek. Az 1848-as szabadságharc óta száz esztendő telt el.Tengernyi magyar vér és könny jelezte és tengernyi bánat és szenvedés kísérte ezalatt a magyarság vándorútját. De mikor már senki sem hitte, felszabadultunk a lidércnyomás alól és bár mindenünkből kifosztottak a fasiszta rablók, mégis hozzákezdtünk egy új élet, egy új világ felépítéséhez. Egy új világ felépítéséhez, amelyben többé nem a dologtalan feudalisták és kizsákmányoló tőkések fogják az irányt mutatni az öntudat nélküli képtömegeknek, hanem az öntudatos dolgozók fogják kezükbe venni a sorsuk intézését. Mert mi nemcsak reméljük és bízunk benne, de hisszük, tudjuk és érezzük, hogy a magyarság megtalálta végre a helyes utat és nem fog többé ábrándképeket kergetni. Azok tartják kezükben ezután az ország sorsának intézését, akik tudják azt, hogy hová tartozunk és hol a helyünk; akik nem annak a barátságát keresik, aki egyik kézzel magához ölel és a másik kezével gazdasági bilincsbe ver, amint azt az osztrák szomszédunk szomorú, de megérdemelt példája mutatja. A magyar nemzet barátsága ezután nem illúziókra lesz felépítve, hanem az összetartózandóság átérzésének és megértésének az egyedül reális politikájára. Éljen a mi nagy és nemeslelkű barátunk, a hatalmas Szovjetunió és annak vezetője Szatalin! Éljen a baráti Jugoszlávia és vezetője Tito! És éljen a baráti Románia és vezetője Gróza Péter. És mielőtt befejezném, kötelességemnek tartom, hogy a magyar szabadságharc hajnalának százéves évfordulóján odairányítsam a figyelmet délkelet-Európa viharsarkába, Görögországba, ahol a hős Markosz tábornok dicső népe harcol a szabadságért, a népi demokráciáért és miértünk is. Minden féltő szeretetünk és elismerésünk az övéké, akik méltó utódai a legendás őseiknek és harcolnak azért, hogy Európa szabadságszerető népeire ne következzen el itigegyszer „Világos”. Roncsemelés és hídépítés írta: Paksi Egy évszázad munkásságának és alkotóerejének nagyszerű eredményét tette tönkre a háború rajtunk keresztül vonuló vihara. Romok mindenütt, romokban hídjaink, csak a magyar dolgozók élniakarása, munkavágya és kötelességtudása csorbítatlan, így veszi kezdetét 1945-ben az újjáépítés egyik legszebb fejezete, a roncsemelés és hídjaink felépítése. Felrobbantott hídjaink roncsai elzárták folyóink medrét. Lehetetlenné tették a hajózást, télvíz idején a rajtuk megtorlódó jég komoly árvízveszélyt jelentett. Valóban, az egyik legsürgősebb feladatot a hídroncsok kiemelése képezte. E munkálatokat csak megnehezítette az a körülmény, hogy úszódaruinkat is nyugatra hurcolták, továbbá, hogy a roncsok kiemeléséhez szakképzett búvárok szükségesek. Demokratikus közlekedésügyi kormányzatunk azonban nem ismert akadályt. A Ganz gyárban rövid idő alatt megépült az „Ady Endre” és „József Attila” 100 ton- Kiss Otfó nás úszódaru, amelyek előfeltételei voltak a nagyobb szabású komolyabb munkák megkezdésének. És jöttek hajósaink, hogy vizen való jártasságukat e téren is az újjáépítés szolgálatába állítsák. Az eredmény gyors és tökéletes lett, mert már 1947. nyarán a roncskiemelési munkálatok zömével elkészültek, úgy, hogy hajózásunk veszélytelensége és árvízvédelmünk ismét biztosítva van. Már a megkezdődött roncskiemelésekkel egyidőben hídjaink felépítése. Még egész Európa a háború okozta sebektől álélt, s nálunk Gerő Ernő miniszter elvtárs már felavatta a Kossuth-hídat, a szellemi és fizikai dolgozók összefogásának nagyszerű eredményét. Követte ezt a többi 15 nagyobb és számos kisebb híd és követi még a többi is, gyors ütemben. Ha figyelembe vesszük, hogy mily nehéz körülmények között oldottuk meg e feladatokat, büszkék lehetünk, mert hídjaink mindennél beszédesebben hirdetik a magyar demokrácia alkotóerejét.