Szabadság, 1900. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

1900-01-06 / 5. szám

1900. január 6. és a művészi élvezetek utáni vágy. Ez az utóbbi hiányzik nálunk csak és ezt csak mes­terséges izgatással lehet felkelteni. Ezért sürgette dr. R. I. a nagyváradi kép­­kiállitások létesitését és hogy eredménytelenül, az nem az ő szégyene. »SZABADSAG« 5 Bohémek pihenője. (Az „Otthon“-ból.) Hogy mit művelnek a mi íróink, amikor dolgoz­nak, arról mindenki tudomást szerezhet, h­a például elolvasná az összes karácsonykor megjelent lapokat. De hogy mit művelnek a bohémek, a­mikor pihennek azt csak azt tudhatja, aki már legalább egy délutánt töltött a fővárosi írók és hírlapírók klubjában, az „Otthonban.“ Ez a hely tudvalevőleg, amely a klasszikus idők enyhet adó berkeit helyettesíti. Itt ta­lálkozik a nagy szellemi munkások serege, hogy miu­tán a napnak legnagyobb részét a „nyájas olvasóra“ elvesztegették, együtt szórakozhassanak, távol a soha ki nem elégíthető olvasóközönség színpadjától, a re­­dakcziótól. A lap hasábjaihoz és rovataihoz kötött szellem itt aztán szabadjára csapong és egymást érik a legsikerültebb bohém tréfák, melyek közül néhányat had tudjon meg a „nyájas olvasó“ is. A villanyoson. A fővárosi hírlapiról gárdának egyik legrokon­szenvesebb tagja tudvalevőleg Szomaházi István. Ép­pen a szeretetreméltó modoránál fogva ő a legtöbb bohém stikli központja, mert mindenki tudja, hogy Szarna nem tud haragudni. Ez is vele történt meg. Már emberemlékezet óta a Pesti Naplónak volt a munkatársa és még mindig nem tudott a villanyoson szabadjegyhez jutni, ami pedig a fővárosban nagyon szükséges valami. Végre mostanában nagy utánjárás után meg­kapta a szakaszos boldogságot, ingyen me­hetett a villanyos rózsa minden irányában. Természetesen az örökösen kedélyes Szarnának első dolga volt, hogy felment az “Otthonba“ és mielőtt még letelepedett volna, egyik asztaltól a másikhoz ment és eldicsekedett a villanyos jeg­gyel. Ezt észrevette Barna Dóri is, az ötletek és heczczek nagy mestere és rögtön kész volt a tervvel. Amikor Szomaházi letelepe­dett és egy ex-lexes kalabriász partihoz fogott, Barna Dóri szépen észrevétlenül kisurrant a telefonhoz és gyors összeköttetést kért a közúti villamos részvénytár­saság igazgatóságával. Megkapta Azután a következő jelenet fogít le: Barna : Halló ! Ki beszél ? A telefon: Villanyos r. t. igazgatósága. — Itt Szomaházi István. — Mivel szolgálhatunk. — Hát kérem mindenekelőtt nagyon köszönöm, hogy szívesek voltak a szabadjegyet kiutalványozni. De képzelje, igazgató úr olyan pech­ért, hogy ezt a régen várt jegyet mindjárt az első nap elvesztettem. Nagyon kérem tehát szíveskedjenek a részemre egy uj jegyet kiállítani, vonalakon pedig . . . — Oh kérem a legnagyobb készséggel. Este a szerkesztőségben lesz az uj jegy. — Köszönöm. Magamat ajánlom. — Van szerencsém. Ezzel mint a­ki legjobban végezte a dolgát, Bar­na vissza ment a terembe és leült kibiczelni Szom­a-­­­házinak. Jó sokáig tartott a parti és csak késő este f oszladozott a társaság. Szomaházi is vette a kabátját és ment. Lent a New­ York palota előtt felugrott az­­ első villanyos kocsira, hogy élvezze egy kissé a sza­­­­badjegyét. Természetesen csakhamar ott termet a ké­­t kocsivezető és jegyet kínált. Szomaházi, mintha már­­ évek óta szabadjegye volna, nagy grandeszável oda­­ szólt. — Szabad jegy. — Tessék felmutatni — akadékoskodott a kalauz. I Szomaházi megvető pillantással nyújtotta a jegyét a­melyet a kocsivezető alaposan megvizsgált, aztán így szólt: — Ön nem igaz után jutott eh­ez a jegyhez. Vagy­­ találta, vagy — — Micsoda szemtelenség. Tegnap állította ki a társaság — indignálódott a gyanúsított hirlapíró. — Kérem, ne tessék lármázni, ez nem igaz, mert Szomaházi úr éppen ma jelentette be, hogy elvesztette a jegyét és hogy aki azt használja, az jogtalanul teszi. Szomaházi még szólni akart, de látva, hogy a meg­telt kocsin minden utas oda­figyel a hangos szóvál­tásra, nem akart botrányt csinálni. Különben is a ko­csivezető már csengetett és megállította a villanyost. — Tessék leszállni mert különben rendőrt hívok, A ’ jegyet pedig ezennel elkobozom, utasításomhoz képest. Mi volt mit tennie, Szomaházi leszállt, a kocsi pedig tovarobogott az utasok hangos kaczagása köz­ben Szomaházi elképzelhető bosszúságát csak az szün­tette meg, hogy a szerkesztőségben már ott találta az uj jegyét. Ott­ azután azt is megtudta, hogy ki tréfálta meg ilyen alaposan. A revanzs vagy a kriksziás. Szomaházi nem az az ember, aki ilyen tréfát egyszerűen zsebre vágna és ne igyekeznék azt alka­lom adtán visszaadni. Nem is maradt sokáig Barna Dórinak adósa és másnap visszafizette a villanyos epizódját. Délután ismét együtt ült a társaság a kártyaasz­tal mellett. Szomaházi játszott, Barna pedig szokásá­hoz híven kibiczelt. Ő különben sohasem játszik, csak a terczekre rak és ezzel rendszerint elnyeri a part­nerek pénzét, akinek aztán van mit hallgatni Barná­tól, akinek egyik legnagyobb élvezete, ha a „leégett“ játékosokat bosszanthatja így történt ez most is. Szo­maházi elvesztette a pénzét, Barna pedig csörgetve a forintokat, heczczelte : — Eredj haza. Nincs pénzed, hát mit keresel még itt. Nem is tudom, minek játszik az ilyen ember. Szomaházi bosszankodott, de nem szólt semmit. A terve már készen volt, hogy vissza­adja a tromfot, csak alkalomra várt. Meg kell jegyezni, hogy Barna Dóri valóságos zseni a játékok terén. Ha egyszer lát egy új játékot, már érti és tudja és erre nagyon büsz­ke. Ezen a gyöngéjén akarta Szomaházi megbosszulni magát. Ekkor lépett be Zöldi Márton (Luczián), a­ki a legképtelenebb helyzetekben is feltalálja magát ötletes találékonyságával. Szomaházi rögtön hozzá is látott a dologhoz. — Marczi, játszol kniksziászt? Kniksziász ! Zöldi sohasem hallott ilyen kártyajá­­­­tékról, de sejtette, hogy miről van szó, hát készen állt. — Játszom — felesé — de csak néhány partit, mert sietek. A kniksziász szónál már Barna figyelni kezdett és már is fúrta a kíváncsiság, hogy milyen az a já­ték Szomaházi meg Zöldi letelepedtek és kártyát hozattak. Egy szempillantás elég volt arra, hogy Zöldi megértse a helyzetet és nosza kezdtek röpködni a képtelen idegen szavak, ami Barnának szörnyen imponált. — Hát kis Brindizivel játszunk, vagy nag­gyal ? ■ — kérdő Szomaházi. — Játszunk kicsivel, — felesé Zöldi — úgyis­­ nagyon hazárd. — De az alma mólót bemondjuk. — Be, még fóka esetén is. Kis és nagy brindizi, alma móló, fóka . . . Barna már égett a kíváncsiságtól. A partnerek azonban rá se hederitettek és elkezdtek egy lehetetlen játékot pro­dukálni. Szomaházi osztott. Ide letett három kártyát, amoda hetet kiosztott, nyolcz — nyolczat, aztán meg­kezdődött a játék. — Három brindizi alma szólóval — jelenté Zöldi­t hidegvérrel és kijátszott. — No, ez szépen megy — mondja Szomaházi tettetett komorsággal és ráad. Aztán felvesznek, letesz­nek, kijátszanak és ráadnak, közben pedig csak úgy röpködnek a brindizik és az alma mólók. Denikre be­fejezik az első partit és Barna már szédül a dühtől, hogy nem érti a játékot, kérdezősködik attól, ettől, de nem magyarázzák meg neki. — Ha olyan nagy zseni vagy, hát fejtsd meg ezt, — mondja Szomaházi. Aztán feltet a táblájára 225-öt, Zöldi pedig 3-at. Amikor ezt Szomaházi meglátja, szörnyűködve csapja össze a kezét. — Mi az Lusze, már eg­gyel fórba vagy ? Erre már felugrott Barna a székéről és odaugrott Szomaházihoz. — Micsoda? Te írsz 225-öt, Zöldi 3-at és ő van fórba eg­gyel ? — Hj a barátom, ezt te nem érted. — feleli nyugalommal Szomaházi — ezt a kniksziászt két egy­séggel játsza az ember. — Két egységgel ? — hüledezik Barna — me­lyet az isten se hallott. És elkezdett magában morfondírozi : 225 — 3, eg­gyel fórban két egységgel, az erek kidagadtak a homlokán, de azért csak figyelt tovább. Megkezdődött a másik parti és a Zöldi játékára most már Barna is tett egy forintot. Luczián vesztett a tábla szerint. Barna megint tett. Luczián megint vesztett. Szomaházi már visszanyerte az ös­szes pénzét Barnától, amikor egy intésre Zöldi bemondta a mestert. Barna most, dac­ára, hogy nagyon ül a pénzén, egy nagyobb tétet koczkáztatott meg. Elkezdték az utolsó partit. Zöldi mindjárt eleibe bemondott hat brindizit, de Szomaházi kijelentette, hogy játszik a fokára. — Kontra! — kiáltotta Zöldi és biztatni kezdte Barnát, hogy ne féljen. — Nem lehet elveszteni, — monda — még két tartalék malom is van. Azután csapdosták a kártyákat. Az asztal csak úgy rezgett bele, Barna pedig drukkolt. Egyszer Sza­­l­maházi kijátszotta a tök hetest. Erre Zöldi összedobta a kártyákat és szomorúan jelenté ki Barnának, hogy: — Elvesztettük. Itt már véget ért Barna Dóri minden türelme. Fel és alá szaladgált a teremben és ordított. Mit, a tök hetesre el lehet veszteni a partit ? Hát micsoda játék ez ? A tök hetesre ! Hat brindizi után. j Ez hallatlan. Az ember megbolondul. Hát magyarázzá­­­­tok meg az Istenért. — Aztán vízért kiáltott, majd­­ könyörgésre fogta a dolgot. — Édes Luczi, kedves ! Luczikám, adok egy jó szivart, magyarázd el nekem­­ a kniksziászt. Hiszen te megint 3-at írtál, Szórna meg 425-öt, hát megint neked kellett volna nyerni. — Hja, igen, de ő most a fókára játszott és­­ ilyenkor csak egységgel számítunk — magyarázta­­ Zöldi.­­ Barnán aggasztó tünetek mutatkoztak, amire az­­­­tán Szomaházi megkönyörült rajta és kijelentette, hogy a kriksziász képtelenség és csak revanzs volt a villa­nyosért. Azóta Barna nem kezd Szomaházival. Én. A költöző város. — A városi hivatalok összpontosítása. — — Saját tudósítónktól. — Nagyvárad, jan. 5. Rendkívül fontos és évtizedekre kiható ha­­tározatot hozott a városi tanács tegnapi rendkí­vüli ülése alkalmából. Nem egyébről, mint az összes városi hivata­loknak a jelenlegi „Zöldfa“ szálloda helyiség­ébe leendő áthelyezéséről van szó. A tanács ugyanis tegnap délelőtt megtartott ülésén egyhangúlag elfogadta Dús László fő­ügyész azon indítványát, hogy a folyó évi május elsejétől kezdődőleg az összes szétszórtan fekvő városi hivatalokat a „Zöldfa“ szálloda helyisé­gében helyezzék el. Hogy mi indította a tanácsot erre, annak az előzményei a következők : A kir. tábla folytatólagos kiépítése, mely pedig már a jövő hóban kezdetét veszi a városi számvevőség és adóhivatal egy részét megfosztja jelenlegi helyétől. Ha tehát e hivatalokat a régi kisvárosházába szorítanák be, egyrészről az áthelyezéssel okvet­lenül szükségessé válandó átalakítási és tataro­­zási munkálatok emésztenének fel sok pénzt, másrészről pedig a hivatalok újabbi szétszórása csak fokozná azokat a mizériákat, amelyek már eddig is tarthatatlanná teszik a helyzetet. A városi tanács tehát mindenesetre a leghe­lyesebb módot választotta akkor, a­midőn elfo­gadta a főügyész indítványát, mert ezáltal gyö­keresen segítve lesz azokon a mizériákon, me­­lyeket e különböző városi hivatalok szétszórt helyzete idézett elő. De eltekintve ettől financziális szempontok­ból is a leghelyesebb a városházának ily módon leendő elhelyezése, mert arra, hogy a jelenlegi ugyancsak zilált pénzügyi viszonyok között, ak­kor midőn a város még csak pár ezer korona hitelre sem tud szert tenni, egy körülbelől 4—5 százezer koronás új városházát építsünk, arra még csak gondolni sem lehet. Igaz ugyan, hogy a „Zöldfa“ elfoglalása ál­tal elesik a város 6000 forint bérösszegtől, de ez bőségesen kárpótolva lesz az által, hogy a város eladhatja a régi kisvárosháza épületét és ezért bizonyosan kap 30—40 ezer forintot. Ha pedig a „Zöldfádban elhelyezett városháza alatt a terv szerint meghagyják a kávéházat és vendéglőt, már ezeknek a bérösszege és tekin­télyes összeg lehet, mert a bérlő minden bizony-

Next