Szabadság, 1971. szeptember (81. évfolyam, 78-86. szám)

1971-09-29 / 86. szám

SZABADSÁG Viszontválasz egy “exportcikknek” írta: MÁRER GYÖRGY Halász Péter, kedves barátom és kitűnő kollé­gám az egyik reggel rosszkedvűen ébredt. Lon­donban napok óta ködös, nedves volt az idő, le­het, hogy ez is hozzájárult rossz hangulatához. Talán a bőséges angol reggeli is megnyomhatta a hasát, a rövid sült kolbászocs­­kák, a rántottába sütött bacon­szalagocskák és a többi földi jó. És mindehhez még hozzájárult, hogy a posta aznap hozta az Amerikai Magyar Világ augusz­tus 1-i számát és benne az én cikkemet, amelyet “Keresztkér­dés” címmel írtam. Nyomban el­olvasta és azon nyomban irtó méregbe gurult, mert a bennefoglaltakkal — saját bevallása sze­rint — “heves intenzitással” nem értett egyet. Nosza, azon mérgében neki is ült és dörgedelmes kritikát kerekített róla a Népszava és a Szabad­ság augusztus 28-i számában “Válasz a kereszt­­kérdésre?’ címmel. Halász Pétert én a magyar emigráció legjele­sebb újságírójának tartom. Sokat adok a vélemé­nyére, igen örülök, ha cikkeimet olvassa és még inkább, ha azokhoz hozzá is szól. Természetes, hogy feszült érdeklődéssel faltam cikkének min­den betűjét. ..! Azzal kezdte, hogy mindjárt az első mondatom ellenkezést váltott ki belőle. Ez a mondat: “Azok az amerikai magyarok, akik még mindig magya­rul gondolkoznak, nehéz válaszút elé kerültek az u.n. Pentagon-iratokkal.” A mondat lényege vég­eredményben tehát — teszi hozzá — hogy azok a magyarok, akik még mindig a saját fejükkel gon­dolkoznak.” “Az ember ugyanis — fejtegeti a to­vábbiakban anatómiai elméletét — egy fejjel jön erre a világra és ezt az egy fejet hordja a nyakán, akár emigrációba kényszerült, akár hazájában éli le életét. S ha történetesen magyarnak született és abban az országban nőtt fel, nevelődött, élt, mondjuk, 30 esztendős koráig, akkor addig gyűj­tött élményanyaga, tapasztalatai, ízlése, kultúrá­ja határozza meg gondolkozásmódját. Hazát cse­rélni lehet tehát és nagy merészen hozzáteszem, hogy még szívet is lehet cserélni, érzelmi síkon át lehet váltani másik sínpárra, de fejet cserélni semmiképpen sem lehet.” — így Halász Péter. Hát, ami igaz, az igaz. A szívcserét a sebészek már kitalálták, de a fej­átültetésnél még nem tar­tanak. Ami azonban késik, az nem múlik és még ezt is megérhetjük. Addig azonban a tudomány állása egy szinten van Halász fenti véleményével. Persze van egy “ha”. Ha az emberek valamennyi­en a fejükkel gondolkoznának. A helyzet azon­ban megfigyelésem szerint az, hogy az emberek egy része nem a fejével, hanem olykor egyéb testrészével gondolkozik, olykor meg éppen a zse­bével. De hát hagyjuk a szellemeskedést! Amikor én olyan amerikai magyarokról írtam, akik még magyarul gondolkoznak, akkor én ezt a csoportot megkülönböztettem azoktól a magya­roktól, akik az anyaszült egyetlen fejükkel már régen amerikaiul gondolkoznak. Mert, akármit is mond Halász, ilyenek is vannak. Ismerek is nem egyet. Leginkább azok között, akik a század első évtizedeiben származtak ide és akik között sok olyan akad, aki még messze nem volt 30 éves, amikor ide érkezett, tehát olyankor, amikor még­­hogy a Halász kifejezéseit használjam) az él­ményanyaguk nem volt túl nagy, ízlésük, kultú­rájuk még nem fejlődött ki. Olyanok is akadtak közöttük, nem is kevesen, akik írni-olvasni sem igen tudtak. Ezeknek a kultúrája itt érett meg, az ízlése itt fejlődött ki, az egyetlen fej­ük lágya itt nőtt be. Az ő számukra a magyar problémák már régen nem problémák, őket elhódította az ameri­kai életforma, életük az itteni aktualitások, napi gondok körében forog. Ezek azok a magyarok, akik, — hogy népszerűbben fejezzem ki magam — nem presszóban, maszekben, közértben és orkán­kabátban gondolkoznak, hanem burdosházban ,piknikben, szupermarketben és fringe benefit­­ben. Ezek a legköznapibb példák, de ugyanilyen szakadékok vannak politikai, gazdasági, társadal­mi síkon is. Emiatt az éles különbség miatt vontam határ­vonalat az itt élő magyarok között és megfigye­léseimet leszűkítettem a magyar érdeklődésű, ma­gyarul gondolkozó magyarokra. Ha nem így tet­tem volna, akkor azután éppenséggel teljesen le­hetetlenné tettem volna, hogy Halász fentebb is­mertetett elméletének kalapját belenyomja min­den formájú és bőségű magyar fejbe, amit csak itt talál. De hát a fej, az a bizonyos egyetlen fej egyéb­ként sem olyan “elvont” dolog (ez a Halász leg­súlyosabb kifejezése cikkem okfejtésére), mint ahogy ő elgondolja. A fej kazettájába egyre több ezer lemez raktározódik fel, több ezer látomásával és tapasztalatával. Ezért lehetséges emberi fej­lődés egyetlen agyban is, a bölcsőtől a koporsóig. Ha nem így lenne, még mindig barlangokban lak­nánk. Ezért lehetséges az, hogy az emberek éle­tük során gyakran még a világnézetüket is meg­változtatják. Ismertem például olyanokat, akik otthon hithű baloldaliak voltak, itt kint pedig a leghevesebb jobboldaliakká váltak. Vagy itt már többé nem a saját fejükkel gondolkoztak? Halász válaszának azonban nem ez a “fej elmé­let” a lényege. A továbbiakban hangerejét felfo­kozza és amit mond, az úgy hangzik, mintha to­vábbra is az én cikkemmel vitatkozna, holott nem ez történik. És miután a Népszava és a Szabadság olvasóinak nagy része talán nem olvasta a Világ­ban közölt cikkemet, joggal hihetné Halász rep­likája után, hogy én cikkemben helyeseltem a Pentagon-papírok közlését és ebben az ügyben általában a kormány felfogását ítéltem el. Nem ez a helyzet. Miután cikkemben megállapítotam, hogy a még mindig magyarul gondolkodó magyarok túlnyomó része a Pentagon-ügyben a kormány mellé állt, tehát a “law and order”, a törvény és a rend olda­lára állt, nyomban hozzátettem, hogy “magam is híve vagyok a rendnek és törvénytiszteletnek és nem ismerem el annak a tételnek a föltétlen és mindenkori érvényességét, hogy “legyen igazság, még ha a világ belepusztul is.” Ha a világ bele­pusztul az igazságba, akkor ne legyen igazság! Ez az én elvem. Éppen ezért a magyarok többségé­vel egyetemben szívesen feláldoznám az alkot­mány betűit, ha azok megakadályoznák a törvény­szegésre és bűncselekményekre lázítók megbünte­tését — a véleménynyilvánítási szabadság jogán.” S miután ennek a jogfilozófiai elmefuttatásnak a kiindulási pontja a Pentagon-iratok közlése volt és nem — mondjuk — a dánosi rablógyilkosság, nyilvánvaló, hogy az én álláspontom a közlés dol­gában ugyanaz volt, mint Halász barátomé. Kü­lönösen a közlés időzítésének a kérdésében értünk egyet, mert nyilvánvaló, hogy az nem nagyon emelte az Egyesült Államok hírét a nagyvilág­ban. Persze, mint mindenütt, itt is felmerülnek bi­­zon­os ”de”-k. Például ellentmondók Halásznak, abban, hogy ezekben az iratokban nem lett volna “mai kirétték.” Bizony hogy volt. Miután meg­tudtunk belőlük erről a ma még mindig folyó háborúról olyan adatokat, amelyeket tegnap még nem ismertünk. Hogy ezek az adatok erősen diszkreditálják az egész háborút, nyilván ez is egyik oka annak, hogy a mai kormány minden erőfeszítésével az ázsiai katonai konfliktusból való lehető leggyorsabb kibontakozás útját és módjait “keresi, ahogy Halász említi cikkében. Éppen úgy volt benne “mai” hírérték, mint, mond­juk, Tutankhámon sírjának felfedezésében, ami 1922-ben történt, noha a fáraót már Krisztus előtt 1350-ben temették el. Az, hogy a moszkvai Pravda, hogyan kommentálta a New York Times cikksorozatát, az megemlítést sem érdemel. A Pravda, akkor is kedvezőtlenül írna az amerikai “imperializmusról”, ha soha sem lett volna viet­nami háború. Halász okfejtése egyébként kísértetiesen ha­sonlít egyes magyar kormányok okfejtéséhez. Volt idő Magyarországon, amikor a kormányhoz közelálló egyes katonai alakulatok ú.n. atrocitá­sokat követtek el. Ezeket egyes lapok leleplez­ték. Ekkor, azon a jogcímen, hogy ezek az újság­cikkek “ártanak az ország hírnevének”, a szóban forgó újságok megjelenését a kormány beszün­tette, így szűnt meg a Világ és lett belőle később Magyar Hírlap és igy szűnt meg Az Újság és lett belőle Újság (Az nélkül) és így lőtte magát főbe egy utcai padon Beniczky Ödön volt belügy­miniszter. Vagyis hivatalos körök szerint nem azok ártottak az ország hírnevének, akik gaztet­teket követtek el, hanem akik ezt leleplezték, hogy a sajtó eszözeivel vessenek véget a hajme­resztő cselekedeteknek. Sajnálom, hogy egy kiváló magyar újságíró ilyen vészbírói biztonsággal fog­lal állást ebben a szövevényes ügyben. ( Folytatjuk) Májer György FÉRFI SAROK: ISMERETLEN JÓAKARÓ Könnyed mozdulattal nyúltam a papírvágó késért, hogy az előttem heverő levelet felnyissam. Egyszerű, sima, kék boríték, a levél kockás füzet­ből kitépett lap. Nem nagyon becsülhet a levél­írója. De lehet, hogy csak egyszerű bizalommal fordul hozzám, hogy ügyes-bajos dolgában se­gítséget, tanácsot kapjon, így, persze, más. Ke­resem az aláírást. Ismeretlen jóakarója. Jóleső melegség öntött el. Tehát van a város­ban, a világon egy ember, aki figyelemmel kíséri szorgos tevékenységemet a közjó érdekében, aki­nek a személyem nem ismeretlen, sőt, feltehetően szimpatikus, aki megosztja közgondjaimat és köz­bajaimat, és aki, a maga egyszerű, de becsületes módján segítségemre rohan, ha úgy érzi, tud se­gíteni. — Tisztelt Uram! Önt megcsalja a felesége. Kérdezze meg tőle, hol volt tegnap du. 4 órától este 7-ig? Ha azt fe­leli, hogy a Zsák utca 13-ban, akkor ráadásul még arra sem tartja Önt érdemesnek, hogy hazudjon. Hah . . . Soha nem szunnyadó parázsrakáson ülök, a fejem jégtábla, ahol jegesmedvék és ping­vinek mászkálnak dideregve. Ezt kellett megér­nem . ... ! ! Pont nekem . . . ! ! Kegyetlen vicsorba merevedik az arcom. Ho­gyan csináljam . . .? — Hol voltál tegnap négy és hét között ?! — A varrónőmnél. — Szóval nem a szabónődnél ... És akkor fo­gom a dikicset . . . Nem szólok semmit, csak hidegen, áthatóan nézek a két csalfa szemébe. Aztán nyugodt, meg­fontolt mozdulattal, képzett és gyakorlott szak­ember módon fogom a dikicset . . . Betanulom az Othellót, rágó levelét odadugom az orra alá, és közben nyomom a szöveget, aztán veszem a dikicset . . . Nem! Gyenge vagyok!! Nem tudom kioltani a mécsesét. Zokogva borulok a lába elé, aztán elő a dikiccsel, és ki az ablakon . . . De ki lehet az a gyalázatos fráter, aki más fe­leségének csak úgy elcsavarja a fejét? Az a gye­hennából szabadult gazember, talán a legjobb ba­(Folytatás a 9-ik oldalon.) 7. oldal

Next