Szabadság, 1971. szeptember (81. évfolyam, 78-86. szám)
1971-09-29 / 86. szám
SZABADSÁG Viszontválasz egy “exportcikknek” írta: MÁRER GYÖRGY Halász Péter, kedves barátom és kitűnő kollégám az egyik reggel rosszkedvűen ébredt. Londonban napok óta ködös, nedves volt az idő, lehet, hogy ez is hozzájárult rossz hangulatához. Talán a bőséges angol reggeli is megnyomhatta a hasát, a rövid sült kolbászocskák, a rántottába sütött baconszalagocskák és a többi földi jó. És mindehhez még hozzájárult, hogy a posta aznap hozta az Amerikai Magyar Világ augusztus 1-i számát és benne az én cikkemet, amelyet “Keresztkérdés” címmel írtam. Nyomban elolvasta és azon nyomban irtó méregbe gurult, mert a bennefoglaltakkal — saját bevallása szerint — “heves intenzitással” nem értett egyet. Nosza, azon mérgében neki is ült és dörgedelmes kritikát kerekített róla a Népszava és a Szabadság augusztus 28-i számában “Válasz a keresztkérdésre?’ címmel. Halász Pétert én a magyar emigráció legjelesebb újságírójának tartom. Sokat adok a véleményére, igen örülök, ha cikkeimet olvassa és még inkább, ha azokhoz hozzá is szól. Természetes, hogy feszült érdeklődéssel faltam cikkének minden betűjét. ..! Azzal kezdte, hogy mindjárt az első mondatom ellenkezést váltott ki belőle. Ez a mondat: “Azok az amerikai magyarok, akik még mindig magyarul gondolkoznak, nehéz válaszút elé kerültek az u.n. Pentagon-iratokkal.” A mondat lényege végeredményben tehát — teszi hozzá — hogy azok a magyarok, akik még mindig a saját fejükkel gondolkoznak.” “Az ember ugyanis — fejtegeti a továbbiakban anatómiai elméletét — egy fejjel jön erre a világra és ezt az egy fejet hordja a nyakán, akár emigrációba kényszerült, akár hazájában éli le életét. S ha történetesen magyarnak született és abban az országban nőtt fel, nevelődött, élt, mondjuk, 30 esztendős koráig, akkor addig gyűjtött élményanyaga, tapasztalatai, ízlése, kultúrája határozza meg gondolkozásmódját. Hazát cserélni lehet tehát és nagy merészen hozzáteszem, hogy még szívet is lehet cserélni, érzelmi síkon át lehet váltani másik sínpárra, de fejet cserélni semmiképpen sem lehet.” — így Halász Péter. Hát, ami igaz, az igaz. A szívcserét a sebészek már kitalálták, de a fejátültetésnél még nem tartanak. Ami azonban késik, az nem múlik és még ezt is megérhetjük. Addig azonban a tudomány állása egy szinten van Halász fenti véleményével. Persze van egy “ha”. Ha az emberek valamennyien a fejükkel gondolkoznának. A helyzet azonban megfigyelésem szerint az, hogy az emberek egy része nem a fejével, hanem olykor egyéb testrészével gondolkozik, olykor meg éppen a zsebével. De hát hagyjuk a szellemeskedést! Amikor én olyan amerikai magyarokról írtam, akik még magyarul gondolkoznak, akkor én ezt a csoportot megkülönböztettem azoktól a magyaroktól, akik az anyaszült egyetlen fejükkel már régen amerikaiul gondolkoznak. Mert, akármit is mond Halász, ilyenek is vannak. Ismerek is nem egyet. Leginkább azok között, akik a század első évtizedeiben származtak ide és akik között sok olyan akad, aki még messze nem volt 30 éves, amikor ide érkezett, tehát olyankor, amikor méghogy a Halász kifejezéseit használjam) az élményanyaguk nem volt túl nagy, ízlésük, kultúrájuk még nem fejlődött ki. Olyanok is akadtak közöttük, nem is kevesen, akik írni-olvasni sem igen tudtak. Ezeknek a kultúrája itt érett meg, az ízlése itt fejlődött ki, az egyetlen fejük lágya itt nőtt be. Az ő számukra a magyar problémák már régen nem problémák, őket elhódította az amerikai életforma, életük az itteni aktualitások, napi gondok körében forog. Ezek azok a magyarok, akik, — hogy népszerűbben fejezzem ki magam — nem presszóban, maszekben, közértben és orkánkabátban gondolkoznak, hanem burdosházban ,piknikben, szupermarketben és fringe benefitben. Ezek a legköznapibb példák, de ugyanilyen szakadékok vannak politikai, gazdasági, társadalmi síkon is. Emiatt az éles különbség miatt vontam határvonalat az itt élő magyarok között és megfigyeléseimet leszűkítettem a magyar érdeklődésű, magyarul gondolkozó magyarokra. Ha nem így tettem volna, akkor azután éppenséggel teljesen lehetetlenné tettem volna, hogy Halász fentebb ismertetett elméletének kalapját belenyomja minden formájú és bőségű magyar fejbe, amit csak itt talál. De hát a fej, az a bizonyos egyetlen fej egyébként sem olyan “elvont” dolog (ez a Halász legsúlyosabb kifejezése cikkem okfejtésére), mint ahogy ő elgondolja. A fej kazettájába egyre több ezer lemez raktározódik fel, több ezer látomásával és tapasztalatával. Ezért lehetséges emberi fejlődés egyetlen agyban is, a bölcsőtől a koporsóig. Ha nem így lenne, még mindig barlangokban laknánk. Ezért lehetséges az, hogy az emberek életük során gyakran még a világnézetüket is megváltoztatják. Ismertem például olyanokat, akik otthon hithű baloldaliak voltak, itt kint pedig a leghevesebb jobboldaliakká váltak. Vagy itt már többé nem a saját fejükkel gondolkoztak? Halász válaszának azonban nem ez a “fej elmélet” a lényege. A továbbiakban hangerejét felfokozza és amit mond, az úgy hangzik, mintha továbbra is az én cikkemmel vitatkozna, holott nem ez történik. És miután a Népszava és a Szabadság olvasóinak nagy része talán nem olvasta a Világban közölt cikkemet, joggal hihetné Halász replikája után, hogy én cikkemben helyeseltem a Pentagon-papírok közlését és ebben az ügyben általában a kormány felfogását ítéltem el. Nem ez a helyzet. Miután cikkemben megállapítotam, hogy a még mindig magyarul gondolkodó magyarok túlnyomó része a Pentagon-ügyben a kormány mellé állt, tehát a “law and order”, a törvény és a rend oldalára állt, nyomban hozzátettem, hogy “magam is híve vagyok a rendnek és törvénytiszteletnek és nem ismerem el annak a tételnek a föltétlen és mindenkori érvényességét, hogy “legyen igazság, még ha a világ belepusztul is.” Ha a világ belepusztul az igazságba, akkor ne legyen igazság! Ez az én elvem. Éppen ezért a magyarok többségével egyetemben szívesen feláldoznám az alkotmány betűit, ha azok megakadályoznák a törvényszegésre és bűncselekményekre lázítók megbüntetését — a véleménynyilvánítási szabadság jogán.” S miután ennek a jogfilozófiai elmefuttatásnak a kiindulási pontja a Pentagon-iratok közlése volt és nem — mondjuk — a dánosi rablógyilkosság, nyilvánvaló, hogy az én álláspontom a közlés dolgában ugyanaz volt, mint Halász barátomé. Különösen a közlés időzítésének a kérdésében értünk egyet, mert nyilvánvaló, hogy az nem nagyon emelte az Egyesült Államok hírét a nagyvilágban. Persze, mint mindenütt, itt is felmerülnek bizonos ”de”-k. Például ellentmondók Halásznak, abban, hogy ezekben az iratokban nem lett volna “mai kirétték.” Bizony hogy volt. Miután megtudtunk belőlük erről a ma még mindig folyó háborúról olyan adatokat, amelyeket tegnap még nem ismertünk. Hogy ezek az adatok erősen diszkreditálják az egész háborút, nyilván ez is egyik oka annak, hogy a mai kormány minden erőfeszítésével az ázsiai katonai konfliktusból való lehető leggyorsabb kibontakozás útját és módjait “keresi, ahogy Halász említi cikkében. Éppen úgy volt benne “mai” hírérték, mint, mondjuk, Tutankhámon sírjának felfedezésében, ami 1922-ben történt, noha a fáraót már Krisztus előtt 1350-ben temették el. Az, hogy a moszkvai Pravda, hogyan kommentálta a New York Times cikksorozatát, az megemlítést sem érdemel. A Pravda, akkor is kedvezőtlenül írna az amerikai “imperializmusról”, ha soha sem lett volna vietnami háború. Halász okfejtése egyébként kísértetiesen hasonlít egyes magyar kormányok okfejtéséhez. Volt idő Magyarországon, amikor a kormányhoz közelálló egyes katonai alakulatok ú.n. atrocitásokat követtek el. Ezeket egyes lapok leleplezték. Ekkor, azon a jogcímen, hogy ezek az újságcikkek “ártanak az ország hírnevének”, a szóban forgó újságok megjelenését a kormány beszüntette, így szűnt meg a Világ és lett belőle később Magyar Hírlap és igy szűnt meg Az Újság és lett belőle Újság (Az nélkül) és így lőtte magát főbe egy utcai padon Beniczky Ödön volt belügyminiszter. Vagyis hivatalos körök szerint nem azok ártottak az ország hírnevének, akik gaztetteket követtek el, hanem akik ezt leleplezték, hogy a sajtó eszözeivel vessenek véget a hajmeresztő cselekedeteknek. Sajnálom, hogy egy kiváló magyar újságíró ilyen vészbírói biztonsággal foglal állást ebben a szövevényes ügyben. ( Folytatjuk) Májer György FÉRFI SAROK: ISMERETLEN JÓAKARÓ Könnyed mozdulattal nyúltam a papírvágó késért, hogy az előttem heverő levelet felnyissam. Egyszerű, sima, kék boríték, a levél kockás füzetből kitépett lap. Nem nagyon becsülhet a levélírója. De lehet, hogy csak egyszerű bizalommal fordul hozzám, hogy ügyes-bajos dolgában segítséget, tanácsot kapjon, így, persze, más. Keresem az aláírást. Ismeretlen jóakarója. Jóleső melegség öntött el. Tehát van a városban, a világon egy ember, aki figyelemmel kíséri szorgos tevékenységemet a közjó érdekében, akinek a személyem nem ismeretlen, sőt, feltehetően szimpatikus, aki megosztja közgondjaimat és közbajaimat, és aki, a maga egyszerű, de becsületes módján segítségemre rohan, ha úgy érzi, tud segíteni. — Tisztelt Uram! Önt megcsalja a felesége. Kérdezze meg tőle, hol volt tegnap du. 4 órától este 7-ig? Ha azt feleli, hogy a Zsák utca 13-ban, akkor ráadásul még arra sem tartja Önt érdemesnek, hogy hazudjon. Hah . . . Soha nem szunnyadó parázsrakáson ülök, a fejem jégtábla, ahol jegesmedvék és pingvinek mászkálnak dideregve. Ezt kellett megérnem . ... ! ! Pont nekem . . . ! ! Kegyetlen vicsorba merevedik az arcom. Hogyan csináljam . . .? — Hol voltál tegnap négy és hét között ?! — A varrónőmnél. — Szóval nem a szabónődnél ... És akkor fogom a dikicset . . . Nem szólok semmit, csak hidegen, áthatóan nézek a két csalfa szemébe. Aztán nyugodt, megfontolt mozdulattal, képzett és gyakorlott szakember módon fogom a dikicset . . . Betanulom az Othellót, rágó levelét odadugom az orra alá, és közben nyomom a szöveget, aztán veszem a dikicset . . . Nem! Gyenge vagyok!! Nem tudom kioltani a mécsesét. Zokogva borulok a lába elé, aztán elő a dikiccsel, és ki az ablakon . . . De ki lehet az a gyalázatos fráter, aki más feleségének csak úgy elcsavarja a fejét? Az a gyehennából szabadult gazember, talán a legjobb ba(Folytatás a 9-ik oldalon.) 7. oldal