Szabadság, 1971. november (81. évfolyam, 96-103. szám)

1971-11-26 / 103. szám

16. OLDAL SZABADSÁG PEREG A FILM — BŰNÜGYI TÖRTÉNET — ! (Folytatás) Marylin Mirage: Micsoda borzasztó dolgok vannak! Az ember a stúdióban ilyesmiről mit sem hall, ha meg igen, azt hiszi, hogy valami forgatókönyv az egész . . . Avale: No, ott igazi golyók röpködtek, mű­vésznő, nekem elhiheti. Persze én is megkap­tam a magam idegnyugtató revolverét, ezt mi itt, amit most főfelügyelő úr a kezében tart. Amikor a szüleimnél voltam, mindig a zsebemben hordtam, mert hát ez volt a helyi szokás, aztán amikor visszamentem Párisba az egyetemre, bevágtam a kofferom, vagy a fiókom mélyére. Aztán az egész algériai ügy véget ért, szüleimet hazarendelték, nemso­kára, röviddel egymás után mindketten el­hunytak. Én megnősültem, gyerekem szüle­tett, de a revolver ott maradt elfelejtett lom­ként a holmim között. Daix: És hol tartotta ezt a csecsebecsét? Avale: Az éjjeliszekrényem fiókjában. Oda hajítottam be, amikor ideérkeztem és kicso­magoltam, és azóta is ott porosodott. Daix: És hogy került Vivianne kisasszony birtokába? Avale: Egészen buta módon. Más körülmé­nyek között nem beszélnék erről ennyi ember előtt, még négyszemközt sem szívesen. De hát úgy érzem, a jelen helyzetben nemcsak főfelügyelő úrnak tartozom őszinte és nyílt magyarázattal, de egy kicsit mindenkinek, aki itt jelen van és részese ennek a tragédia­so­rozatnak. El kell mondanom, hogy a házassá­gom nagyon szerencsétlen volt. Imádtam a feleségemet, és imádtam a kisfiamat, aki há­zasságunk második évében megszületett. De Louise, a feleségem, úgy látszik, nem bírta mellettem az izgalmakat, és bizony néha a nélkülözést. Louise többször is felvetette, hogy váljunk el, de én semmiképpen sem akartam ezt. Végül is, amikor megkaptam a MOMAKI ajánlatát és elfogadtam, abban egyeztünk meg, hogy Louise a fiammal Páris­­ban marad, legalábbis úgy reméltem, hogy egyelőre. Ha nekem itt sikerül rendbehoznom az életemet, ha bebizonyítom, hogy a mun­kám nem felesleges meg ilyesmi, hiszen ér­tik, akkor majd utánam jönnek. És úgy lát­tam, ez így is lesz. Igaz, a feleségemtől mind ritkábban jött levél és az is mind rövidebb volt, az utóbbi időben már alig volt benne más, mint pár szavas beszámoló Georges, a fiam egészségi állapotáról, aztán semmi egyéb, mint rábeszélés, hogy váljunk mégis el. Ne csodálkozzanak hát, hogy sem közlé­keny, sem vidám nem voltam. De mindvégig azt reméltem, hogy mégis jól végződik min­den. Amikor itt a kísérleteink kezdtek bizta­tóvá válni meg ez a filmüzlet is beütött ne­künk, hosszú levelet írtam, amelyben vázol­tam Louise-nak, hogy az életünk rendbe jön, anyagi gondjaink immár nem lesznek, és a tudományos elismerés sem késhet sokáig. Kértem, hogy jöjjön ide, költözzünk újra ösz­­sze, próbálja meg az életet mégegyszer ve­lem. És múlt héten megjött a válasz. Né­­hányszavas levél volt csupán. Közölte, hogy beadta a válópert, nem kíván többé velem élni, beleszeretett valakibe, akivel már együtt is él, és amint a bíróság kimondja a válást, feleségül is megy hozzá. A válókeresetben Georgest is magának igényelte, mert új fér­je mellett inkább biztosítva látja a fiunk jö­vőjét, mint nálam. Nos, ez a hír teljesen le­vert a lábamról. Azt hiszem, valóban nem vall különösebben férfias jellemre,de teljesen ösz­­szetörtem, idegláz vett erőt rajtam. Vivi, aki itt mindnyájunk anyja és testvére volt egy­­személyben, ha nem is tudott pontosan min­dent, de azért nyilván sokkal többet sejtett és értett mint magam is gondoltam volna. Tatu: Ezt nemcsak te, mindannyian el­mondhatjuk róla. Avale: Három napig ágyban tartott, ő ápolt gondoskodott rólam. Eközben történt. Az idegnyugtatót az éjjeliszekrényem fiókjában tartottam, és egyik este, amikor Vivi a gyógy­szer után nyúlt, hogy beadja, észrevette a pisztolyt. Elővette és úgy tett, mint aki őszin­tén megörült annak, amit talált. Arról kez­dett mesélni, hogy milyen régen vágyik ilyesmire, meg hogy most különösen szük­sége lenne rá, mert a kertjét tönkreteszik a varjak, meg a vakondok, szóval sok-sok me­sével körítve azt kérte, adjam kölcsön neki. Én meg csak legyintettem, hogy vigye, mit érdekelt engem a revolver? Aztán másnap, amikor az idegláz elmúlt, ráébredtem, hogy miről is volt szó, ördögöt kellett Vivi­­nek a revolver, varjúról meg vakondról se hallottam itt se azelőtt, se azóta. Egyszerűen félt, hogy abban az állapotban kárt teszek magamban. Daix: Hozzá tud tenni önök közül valaki valami részletet ahhoz, amit Avale úr elmon­dott? Esetleg kiegészíteni valaiivel, amit netán kifelejtett? Chatelet: Kiegészíteni? Nem, azt nem tu­dom. Legfeljebb meg tudom erősíteni, amit André mondott. Vivi tudta, hogy miről van szó, ápolás közben nyilván a kezébe került az a párisi levél. Valóban nagyon aggódott And­­réért és erről többször is szó volt köztünk. És őszintén örült, amikor látta, hogy jobban van, hogy túljutott a lelki krízisen. Daix: És a revolver mit mondott? Miért kérte el? Chatelet: Ez az, amit nem értek. A revol­vert sosem említette. Pedig nem szokott tit­kolózni előttem. Daix: Szóval ön, Chatelet úr, nem is tudott arról, hogy Avale urnak revolvere volt? Vagy csak arról nem tudott, hogy Riviere kisasz­­szony magához vette? Chatelet: Nem, a revolverről sem tudtam. Daix: És ön, Monsieur Tatu? Tatu: Azon persze nem csodálkozom, hogy Vivi nekem nem szólt róla. De azt eléggé fur­csállom, hogy André sem említett semmi ilyesmit. Daix: Csak még egyet, Avale úr. Nem em­lékszik rá, Delong úrnak nem tett említést valamikor véletlenül a revolverről? Avale: Szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Daix: Köszönöm, hogy mindezt elmondta, így legalább tudjuk, hogy a revolver, amely­nek golyója a jelek szerint ezen az éjszakáit végzett Delong úrral. Vivianne Riviere kis­asszony birtokában volt, aki immár több mint két napja nincs az élők sorában. Most bocsás­sanak meg egy pillanatra, mint hallották, oda­kint egy újságíró vár. Márpedig egy magam­fajta kis állami alkalmazottnak nem tesz jót, ha túlságosan próbára teszi a sajtó türelmét. Különben is . . . igen, azt hiszem, felesleges most önöket valamennyiüket tovább itt tar­tóztatnom. Hiszen amikor idekérettem önö­ket, még sej­telnem sem volt róla, hogy egy újabb haláleset jön közbe, akkor még csak szegény Riviere kisasszony esetét szerettem volna megbeszélni, együtt valamennyiükkel Azt kérem hát, hogy Tatu ur, Avale­ur, Cha­telet ur és Lamere ur maradjanak, tegnapi este óta, ideérkezésemig, tudtommal csak ők­ tartózkodtak ebbe a házban. Vagy tévednék? ! Tatu: Pontosan így van. A kint dolgozó munkások úgy ön előtt érkeztek, de rögtön munkához láttak odakint a házban nem jöt­tek be. Daix: Nos akkor csak négyüket kérem hogy szíveskedjenek még itt maradni. A töb­biek visszamehetnek a városba, de nagyon szeretném, ha telefonon a szállásukon elér­hetők lennének. (Daix főfelügyelő úr kiment az újságíró­hoz, a többiek pedig szedelőzködni kezdtek A búcsúzkodás mindössze néhány kézfogás­ból és egy-egy fej biccentésből állt — talál csak a művésznő búcsúzott megkülönbözte­tett melegséggel M. Lameretől, a férje szem láttára és annak legcsekélyebb ellenkezés nélkül arcon csókolta a filmest és valamit su­gott is a fülébe, nem lehetett több két-három szónál. A filmes nem is válaszolt, de ezutá le nem vette a szemét a nőről, amíg csak az­­ nem lebegett az ajtón. A négyfőnyi társaság tehát Jaloux, Prunier, Jenette Treffet és s élen természetesen Marylin Mirage eltávo­zott. De még a kapuhoz sem érhettek, amibe odaérkezett a hullaszállító kocsi, amelyr Sallin doktor szállt le és néhány embere hordággyal. Sejtettem, hogy Daix főfelügye­­r mindjárt az ő nyakukba akasztja az ujsá­grót is, és ebben nem is csalódtam. Csakh mar egyedül jött be a hallba. De addig is eltelt néhány perc , nyilván eligazítot Sallin doktorékat, talán fel is kisérte ők. Ezalatt azok négyen beszálltak a végeérh­­etlen Chevrolet Caravellebe, a kormány­ ismét a művésznő ült, és akkora bakugráso­kat, olyan hirtelen felgyorsítva indított, ha az ember szíve megfájdult a biztosítótársas­gok miatt). (Folytatjuk)

Next