Szabadság, 1971. november (81. évfolyam, 96-103. szám)
1971-11-26 / 103. szám
16. OLDAL SZABADSÁG PEREG A FILM — BŰNÜGYI TÖRTÉNET — ! (Folytatás) Marylin Mirage: Micsoda borzasztó dolgok vannak! Az ember a stúdióban ilyesmiről mit sem hall, ha meg igen, azt hiszi, hogy valami forgatókönyv az egész . . . Avale: No, ott igazi golyók röpködtek, művésznő, nekem elhiheti. Persze én is megkaptam a magam idegnyugtató revolverét, ezt mi itt, amit most főfelügyelő úr a kezében tart. Amikor a szüleimnél voltam, mindig a zsebemben hordtam, mert hát ez volt a helyi szokás, aztán amikor visszamentem Párisba az egyetemre, bevágtam a kofferom, vagy a fiókom mélyére. Aztán az egész algériai ügy véget ért, szüleimet hazarendelték, nemsokára, röviddel egymás után mindketten elhunytak. Én megnősültem, gyerekem született, de a revolver ott maradt elfelejtett lomként a holmim között. Daix: És hol tartotta ezt a csecsebecsét? Avale: Az éjjeliszekrényem fiókjában. Oda hajítottam be, amikor ideérkeztem és kicsomagoltam, és azóta is ott porosodott. Daix: És hogy került Vivianne kisasszony birtokába? Avale: Egészen buta módon. Más körülmények között nem beszélnék erről ennyi ember előtt, még négyszemközt sem szívesen. De hát úgy érzem, a jelen helyzetben nemcsak főfelügyelő úrnak tartozom őszinte és nyílt magyarázattal, de egy kicsit mindenkinek, aki itt jelen van és részese ennek a tragédiasorozatnak. El kell mondanom, hogy a házasságom nagyon szerencsétlen volt. Imádtam a feleségemet, és imádtam a kisfiamat, aki házasságunk második évében megszületett. De Louise, a feleségem, úgy látszik, nem bírta mellettem az izgalmakat, és bizony néha a nélkülözést. Louise többször is felvetette, hogy váljunk el, de én semmiképpen sem akartam ezt. Végül is, amikor megkaptam a MOMAKI ajánlatát és elfogadtam, abban egyeztünk meg, hogy Louise a fiammal Párisban marad, legalábbis úgy reméltem, hogy egyelőre. Ha nekem itt sikerül rendbehoznom az életemet, ha bebizonyítom, hogy a munkám nem felesleges meg ilyesmi, hiszen értik, akkor majd utánam jönnek. És úgy láttam, ez így is lesz. Igaz, a feleségemtől mind ritkábban jött levél és az is mind rövidebb volt, az utóbbi időben már alig volt benne más, mint pár szavas beszámoló Georges, a fiam egészségi állapotáról, aztán semmi egyéb, mint rábeszélés, hogy váljunk mégis el. Ne csodálkozzanak hát, hogy sem közlékeny, sem vidám nem voltam. De mindvégig azt reméltem, hogy mégis jól végződik minden. Amikor itt a kísérleteink kezdtek biztatóvá válni meg ez a filmüzlet is beütött nekünk, hosszú levelet írtam, amelyben vázoltam Louise-nak, hogy az életünk rendbe jön, anyagi gondjaink immár nem lesznek, és a tudományos elismerés sem késhet sokáig. Kértem, hogy jöjjön ide, költözzünk újra öszsze, próbálja meg az életet mégegyszer velem. És múlt héten megjött a válasz. Néhányszavas levél volt csupán. Közölte, hogy beadta a válópert, nem kíván többé velem élni, beleszeretett valakibe, akivel már együtt is él, és amint a bíróság kimondja a válást, feleségül is megy hozzá. A válókeresetben Georgest is magának igényelte, mert új férje mellett inkább biztosítva látja a fiunk jövőjét, mint nálam. Nos, ez a hír teljesen levert a lábamról. Azt hiszem, valóban nem vall különösebben férfias jellemre,de teljesen öszszetörtem, idegláz vett erőt rajtam. Vivi, aki itt mindnyájunk anyja és testvére volt egyszemélyben, ha nem is tudott pontosan mindent, de azért nyilván sokkal többet sejtett és értett mint magam is gondoltam volna. Tatu: Ezt nemcsak te, mindannyian elmondhatjuk róla. Avale: Három napig ágyban tartott, ő ápolt gondoskodott rólam. Eközben történt. Az idegnyugtatót az éjjeliszekrényem fiókjában tartottam, és egyik este, amikor Vivi a gyógyszer után nyúlt, hogy beadja, észrevette a pisztolyt. Elővette és úgy tett, mint aki őszintén megörült annak, amit talált. Arról kezdett mesélni, hogy milyen régen vágyik ilyesmire, meg hogy most különösen szüksége lenne rá, mert a kertjét tönkreteszik a varjak, meg a vakondok, szóval sok-sok mesével körítve azt kérte, adjam kölcsön neki. Én meg csak legyintettem, hogy vigye, mit érdekelt engem a revolver? Aztán másnap, amikor az idegláz elmúlt, ráébredtem, hogy miről is volt szó, ördögöt kellett Vivinek a revolver, varjúról meg vakondról se hallottam itt se azelőtt, se azóta. Egyszerűen félt, hogy abban az állapotban kárt teszek magamban. Daix: Hozzá tud tenni önök közül valaki valami részletet ahhoz, amit Avale úr elmondott? Esetleg kiegészíteni valaiivel, amit netán kifelejtett? Chatelet: Kiegészíteni? Nem, azt nem tudom. Legfeljebb meg tudom erősíteni, amit André mondott. Vivi tudta, hogy miről van szó, ápolás közben nyilván a kezébe került az a párisi levél. Valóban nagyon aggódott Andréért és erről többször is szó volt köztünk. És őszintén örült, amikor látta, hogy jobban van, hogy túljutott a lelki krízisen. Daix: És a revolver mit mondott? Miért kérte el? Chatelet: Ez az, amit nem értek. A revolvert sosem említette. Pedig nem szokott titkolózni előttem. Daix: Szóval ön, Chatelet úr, nem is tudott arról, hogy Avale urnak revolvere volt? Vagy csak arról nem tudott, hogy Riviere kisaszszony magához vette? Chatelet: Nem, a revolverről sem tudtam. Daix: És ön, Monsieur Tatu? Tatu: Azon persze nem csodálkozom, hogy Vivi nekem nem szólt róla. De azt eléggé furcsállom, hogy André sem említett semmi ilyesmit. Daix: Csak még egyet, Avale úr. Nem emlékszik rá, Delong úrnak nem tett említést valamikor véletlenül a revolverről? Avale: Szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Daix: Köszönöm, hogy mindezt elmondta, így legalább tudjuk, hogy a revolver, amelynek golyója a jelek szerint ezen az éjszakáit végzett Delong úrral. Vivianne Riviere kisasszony birtokában volt, aki immár több mint két napja nincs az élők sorában. Most bocsássanak meg egy pillanatra, mint hallották, odakint egy újságíró vár. Márpedig egy magamfajta kis állami alkalmazottnak nem tesz jót, ha túlságosan próbára teszi a sajtó türelmét. Különben is . . . igen, azt hiszem, felesleges most önöket valamennyiüket tovább itt tartóztatnom. Hiszen amikor idekérettem önöket, még sejtelnem sem volt róla, hogy egy újabb haláleset jön közbe, akkor még csak szegény Riviere kisasszony esetét szerettem volna megbeszélni, együtt valamennyiükkel Azt kérem hát, hogy Tatu ur, Avaleur, Chatelet ur és Lamere ur maradjanak, tegnapi este óta, ideérkezésemig, tudtommal csak ők tartózkodtak ebbe a házban. Vagy tévednék? ! Tatu: Pontosan így van. A kint dolgozó munkások úgy ön előtt érkeztek, de rögtön munkához láttak odakint a házban nem jöttek be. Daix: Nos akkor csak négyüket kérem hogy szíveskedjenek még itt maradni. A többiek visszamehetnek a városba, de nagyon szeretném, ha telefonon a szállásukon elérhetők lennének. (Daix főfelügyelő úr kiment az újságíróhoz, a többiek pedig szedelőzködni kezdtek A búcsúzkodás mindössze néhány kézfogásból és egy-egy fej biccentésből állt — talál csak a művésznő búcsúzott megkülönböztetett melegséggel M. Lameretől, a férje szem láttára és annak legcsekélyebb ellenkezés nélkül arcon csókolta a filmest és valamit sugott is a fülébe, nem lehetett több két-három szónál. A filmes nem is válaszolt, de ezutá le nem vette a szemét a nőről, amíg csak az nem lebegett az ajtón. A négyfőnyi társaság tehát Jaloux, Prunier, Jenette Treffet és s élen természetesen Marylin Mirage eltávozott. De még a kapuhoz sem érhettek, amibe odaérkezett a hullaszállító kocsi, amelyr Sallin doktor szállt le és néhány embere hordággyal. Sejtettem, hogy Daix főfelügyer mindjárt az ő nyakukba akasztja az ujságrót is, és ebben nem is csalódtam. Csakh mar egyedül jött be a hallba. De addig is eltelt néhány perc , nyilván eligazítot Sallin doktorékat, talán fel is kisérte ők. Ezalatt azok négyen beszálltak a végeérhetlen Chevrolet Caravellebe, a kormány ismét a művésznő ült, és akkora bakugrásokat, olyan hirtelen felgyorsítva indított, ha az ember szíve megfájdult a biztosítótársasgok miatt). (Folytatjuk)