Szabadság, 1987. január (97. évfolyam, 1-5. szám)
1987-01-09 / 2. szám
A»iti'tg ..v im,iet .V",WI 1987. január 9., péntek SZABADSÁG A MI UTCÁNK O, BE SZÉP! Irta: DRECHSLER SHAROLTA így mondja a régi dal, és én is örömmel emlékszem vissza gyermekkorom kis városkájának utcáira, a színes kerítésekre, a virágos gyalogjárókra, fényesre tisztított ablakokra, barátságos szomszédokra, akikkel már messziről köszöntöttük egymást, ha találkoztunk úton-útféren. Most a világ egyik legnagyobb városában lakom, de az utca szeretete itt is megmaradt szívemben. Élvezem a világgá vezető hosszú sugárutakat, a manhattani kirakatsorozatok tarkaságát és gazdag Dradler Saroltaságát, a felhőkarcolók lenyűgöző súlyát, és az ismerőssé vált híres épületek barátságos otthoniasságát. Hisz még Brooklyn számos utcái is benéznek a városba, ahogy Manhattant nevezik szeretettel a New Yorkiak, csak úgy, ahogy mi is a „városba” mentünk az én kis városom kertes övezetéből, ha vásárolni vagy hivatalos ügyben a város szívébe kellett mennünk, jóllehet a méreteket nem lehet összehasonlítani sem. S ha a Subway valamelyik hídon át visz, akár a délelőtti napfényben, akár az esti villanyfény özönében látva, New York látványa mindig szívemhez szóló élményt jelent. A városrész, ahol lakom Queenshez tartozik még, s annak ellenére, hogy utcánk egy hármas főútvonal találkozásánál kezdődik, viszonylag csendes külkerületi utcának számít. A lakosság zömét az európai eredetű nemzetiségek jelentik, de egyre több kínai és koreai szüremlik be lassanként a közösségbe. Könnyű velük együtt élni, mert csendes, szorgalmas népek. Jólesik látnom, ahogy rendben tartják a házak környékét, parkolják kocsijaikat, s lassanként ismerőseimmé, igazi szomszédaimmá lesznek, akikkel köszöntjük egymást, ha találkozunk az utcán. Így, mondhatom, hogy szeretem az utcámat a gyermekzsi-g ,bongással és kiáltozásokkal egyben, hisz csak az életörömet fejezik ki, és meg-megállok egy pár szóra, ha a nyári estéken kiülnek az idősebbek kis kerti székeiken, vagy akárcsak a lépcsőkre, hogy megtárgyalják a világ folyását. Mégsem olyan rosszak az emberek a nagyvá-rosban sem, s az ifjúságra sem lehet nagyobb panaszom az átlagnál. S jólesik érezni, hogy én is beletar tozom ebbe a nagy emberi közösségbe. A minap azonban majdnem elvesztettem ezt a jóleső érzést, s a mi utcánk iránti szeretetemet. Ugyanis egyik ifjú hölgyszomszédunk egy szép Jaguár autó boldog tulajdonosa lett. Nagy élmény egy kocsi, főleg, ha Jaguár, s ha még alig húsz éves a tulajdonosa, így szívből vele örültem, s amikor kiintegetett a fehér kört, csibét, melyet piros bőrülés tett még kívánatosabbá, szívesen gratuláltam hozzá. De örömem nem sokáig tartott. Egyik délután hangos zene verte fel az utcai csendjét. Tűrtem, tűrögettem, de amikor egy óránál tovább is folyt a zenének nevezett zaj, felálltam írógépem mellől, és egy kicsit hangosabban csuktam be az ablakot, hogy figyelmeztessem őket. Hát ahogy lenézek az emeletről látom ám, hogy az én kedves kis szomszédnőm autójának sztereorádiójából törtek elő a zavaró hangok. Úgy látszik, ő is észrevette szándékom, mert rövidesen csendes lett az utca. Gondolom, velem együtt mások is megkönnyebbülve lélegeztek fel, s reméltük, hogy ez nem ismétlődik meg a jövőben. De tévedtünk. Az autózene naponta hosszabb és hangosabb lett, sőt a második héten már éjjel sem hagyott nyugton bennünket. Ezt már egy kicsit túlzásnak találtam, és azon gondolkoztam, hogy van-e lehetőség az utca csendjének visszaszerzésére, vagy másik lakás után kell néznem, mert sajnos, az úgy szokott lenni, hogy ha valaki megkezdi a rendbontást, akkor hamar akadnak követői. Megintcsak bezártam az ablakokat, de másnap fáradtan ébredtem, és el volt rontva a napom. S ahogy sejtettem, úgy is lett. Rövidesen barátok és barátnők is csatlakoztak, és még éjfél után is rá-felbúgott a zene, és a sziréna a barátok kocsijának ajtócsapásával együtt. Nahát, ez már mégiscsak sok! — gondoltam. Hogy lehet, hogy sem a lány szülei, sem senki a földszinten lakó szomszédok közül nem tiltakozik a rendetlenség ellen? S mintha a gondolataimat olvasta volna valaki, kinyílt egy ablak, és egy erőteljes férfihang még erőteljesebb szavak kíséretében csendre intette a rajongókat. Ettől egy kicsit megijedtem, mert mi lesz, ha visszafeleselnek, esetleg elfajul a veszekedés. De nem így történt. A fiatalok megcsendesedtek, és hamarosan elvonultak, és azóta újra csendes az utca. Hogy meddig, azt nem tudom, de nem szeretném elkiabálni, mert ha így marad, akkor megint énekelhetem: „A mi utcánk, de szép!” Mert mi is az utca? Ha negatívan értelmezem, akkor válaszvonal házak és emberek között. Az a hely, ahol lecsapódik az élet szennye, gyötrelme. Mindig változó, mindig megfoghatatlan, érthetetlen és idegen. A zaj, a tülekedés, az egymás letaposásának helye, ahol nem a szív és az ész, hanem az erőszak győz. De pozitívan is értelmezhetem. Az utca köt össze bennünket, akik bezárkózunk házainkba, lakásainkba, sokszor felesleges félelmeinkbe. Életem sok élménye függ össze az utcával, hisz gyermekkoromban mi is szívesen játszottunk az utcán. Igaz, hogy az füves volt, és nem köves, mint itt, de jobb híján ezzel is beérik a gyermekek. Serdülő koromban sokat sétáltunk és kerékpároztunk a barátnőkkel és osztálytársakkal. Ismerkedtünk, beszélgettünk, próbáltunk beleilleszkedni a gyermektársadalom kereteibe. Felnőtt koromban is sokat róttam az utakat. Szerettem gyalogolni, és Budapest utcái jó ismerőseimmé váltak Óbudától Csepelig, s a Sas utcától a Keleti pályaudvarig egyaránt. Sok ember lelki problémáit hallgattam végig, s volt, hogy néha az enyémet mondtam el, s az utca szinte kísért bennünket, bizalmas hallgatásával könynyítve meg a lélek terheit. Manapság is jól esik, ha járom a népes utcákat. Szívesen veszem, hogy ha reggelenként munkába megyek, s mások is csatlakoznak. Sosem vagyunk egyedül. Emberek vagyunk, összetartozunk, akkor is, ha az utca másik oldalán lakunk. Szeretnénk szépen, békében, biztonságban élni egymás mellett. Hisz minden jóakaratú embernek ez a kívánsága. Tudjuk, hogy vannak, akik az éj leple alatt, vagy az üres utcákon megtámadhatnak bennünket. De ha többen vagyunk az utcáinkban olyanok, akik ismerősként üdvözöljük egymást korra, nemre és fajra való tekintet nélkül, ha értékeljük egymásban az EMBERT, akkor mindnyájunknak szebb és boldogabb lesz az élete. S ezt a szépséget még fokozhatjuk is. Ha nincs is mindenütt kert az ablak előtt, de lehet virágcserép az ablakokban. Lehet, nyílhat virág a szíveinkben is: a kölcsönös tisztelet, megbecsülés és a jószándékú alkalmazkodás virágai. De hogy ezeket az utcára vihessük előbb szívünkben és otthonunkban kell elültetni őket, szeretettel gondozni, ápolni, míg virágba nem borul, és szépséggel és illattal nem tölti meg életünket. S akkor mindnyájan szívből énekelhetjük: „A mi utcánk, de szép!” ,, Utazás egy sírdomb körül 99 (Folytatás a 15. oldalról) 1886-ban — 69 éves volt már ekkor — végleg ágynak esett. „...Nem volt rám nézve se éjjel, se nappal — írta Jókai. — A nappal is sötét, az éjjel is olyan álmatlan. Egész nap utaztam: az íróasztalomtól a betegem ágyáig és onnan vissza. /.../ Hiszen nem volt rá szükség, hogy magamat kínozzam: igen jó ápolói, kitűnő orvosai voltak. /.../ Egyszer aztán közbejött egy örömnap! A válság napja. A baj jobbra fordult. A veszélyes láb egyszerre elmúlt, a láz megszűnt, a tüdő felszabadult.” Az orvosok „csodát” emlegettek, de nem volt az. Éjfél után azzal ébresztették fel az írót, hogy a halál angyala megérkezett, „őrangyalomnak — írta — viszsza kell térni az égbe. /.../ Mikor átmentem a szobájába, egészen nyugodt volt, azt mondta, hogy semmi fájdalmat nem érez. /.../ És aztán nézett rám azokkal a nagy, fekete, mindent mondó szemeivel, hogy én ahhoz hasonló sötétséget nem tudok álmodni. A túlvilág volt abban.” Dr. Huray nem segíthetett rajta többé. Az író fogta a kezét. — jéghideg volt. Aztán csendesen elaludt, egy sóhajtás nélkül. Örökre. „Olyan szép halál volt — jajdul fel Jókai emlékeiben —, hogy meg kellett szeretni.” („Utazás egy sírdomb körül.” Megjelent az „írások életemből” c. Jókai kiadvány egyik elbeszéléseként.) „FÉNYBŐL ÉS ÁRNYÉKBÓL ÁLLÓ éppenséggel nem köznapi alakja végigkísérte a költőt élete legnagyobb és legszebb részén át — írta Színi Gyula. — A halál most megszépíti, megdicsőíti nemes vonásait...” Ez időben a kisebbik Róza már festőművésznő volt a Székely Bertalan tanítványa, aki már Münchent és Párizst is megjárta. Egy évre rá feleségül vette őt Feszty Árpád, híres történelmi festőművész, a későbbi nagy körkép alkotója. Az öregedő nagy mesemondó ezután őket tekintette családjának. Neki még hoszszú életet — s élete végefelé még egy romantikus házasságot — szánt a kifürkészhetetlen Sors. Emlékeit híven megőrizte. Emlékét a felejthetetlen március 15- ről, Laborfalvi Róza kokárdájáról és tüzes szerelméről, a családi perpatvarról, Kossuthról, a bújdosásról, a Róza asszonnyal való — hol napfényes, hol viharos — életéről, végül — utazásáról egy sírdomb körül... A nagy író hitvestársa, a csodáltos művésznő, Laborfalvi Róza emléke előtt pedig hajtsuk meg fejünket, halála századik évfordulóján. ................................................................17^ OLDAL