Szabadság, 1987. január (97. évfolyam, 1-5. szám)

1987-01-09 / 2. szám

A»iti'tg ..v im­,iet .V",WI 1987. január 9., péntek SZABADSÁG A MI UTCÁNK O, BE SZÉP! Irta: DRECHSLER SHAROLTA így mondja a régi dal, és én is örömmel emlék­szem vissza gyermekkorom kis városkájának utcáira, a színes kerítésekre, a virágos gyalogjárókra, fényesre tisztított ablakokra, barátságos szomszédokra, akikkel már messzi­ről köszöntöttük egymást, ha talál­koztunk úton-útféren. Most a világ egyik legnagyobb­­ városában lakom, de az utca szere­­tete itt is megmaradt szívemben. Élvezem a világgá vezető hosszú sugárutakat, a manhattani kira­katsorozatok tarkaságát és gazdag­ Drad­ler Sarolta­ságát, a felhőkarcolók lenyűgöző súlyát, és az isme­rőssé vált híres épületek barátságos otthoniasságát.­­ Hisz még Brooklyn számos utcái is benéznek a város­ba, ahogy Manhattant nevezik szeretettel a New Yor­kiak, csak úgy, ahogy mi is a „városba” mentünk az én kis városom kertes övezetéből, ha vásárolni vagy hi­vatalos ügyben a város szívébe kellett mennünk, jólle­het a méreteket nem lehet összehasonlítani sem. S ha a Subway valamelyik hídon át visz, akár a délelőtti napfényben, akár az esti villanyfény özönében látva, New York látványa mindig szívemhez szóló élményt jelent. A városrész, ahol lakom Queenshez tartozik még, s annak ellenére, hogy utcánk egy hármas főút­vonal találkozásánál kezdődik, viszonylag csendes külkerületi utcának számít. A lakosság zömét az európai eredetű nemzetiségek jelentik, de egyre több kínai és koreai szüremlik be lassanként a közösségbe.­­ Könnyű velük együtt élni, mert csendes, szorgalmas­­ népek. Jólesik látnom, ahogy rendben tartják a há­zak környékét, parkolják kocsijaikat, s lassanként is­­­­merőseimmé, igazi szomszédaimmá lesznek, akikkel­­ köszöntjük egymást, ha találkozunk az utcán. Így, mondhatom, hogy szeretem az utcámat a gyermekzsi-­g ,­bongással és kiáltozásokkal egyben, hisz csak az élet­­­­örömet fejezik ki, és meg-megállok egy pár szóra, ha a nyári estéken kiülnek az idősebbek kis kerti székeiken, vagy akárcsak a lépcsőkre, hogy megtárgyalják a világ­­ folyását. Mégsem olyan rosszak az emberek a nagyvá-­­­rosban sem, s az ifjúságra sem lehet nagyobb pana­szom az átlagnál. S jólesik érezni, hogy én is beletar­­­ tozom ebbe a nagy emberi közösségbe.­ A minap azonban majdnem elvesztettem ezt a jól­eső érzést, s a mi utcánk iránti szeretetemet. Ugyan­is egyik ifjú hölgyszomszédunk egy szép Jaguár autó boldog tulajdonosa lett. Nagy élmény egy kocsi, főleg, ha Jaguár, s ha még alig húsz éves a tulajdonosa, így­­ szívből vele örültem, s amikor kiintegetett a fehér kö­rt, csibét, melyet piros bőrülés tett még kívánatosabbá,­­ szívesen gratuláltam hozzá. De örömem nem sokáig­­ tartott. Egyik délután hangos zene verte fel az utca­i csendjét. Tűrtem, tűrögettem, de amikor egy óránál tovább is folyt a zenének nevezett zaj, felálltam írógé­pem mellől, és egy kicsit hangosabban csuktam be az ablakot, hogy figyelmeztessem őket. Hát ahogy lené­zek az emeletről látom ám, hogy az én kedves kis szomszédnőm autójának sztereorádiójából törtek elő a zavaró hangok. Úgy látszik, ő is észrevette szándé­kom, mert rövidesen csendes lett az utca. Gondolom, velem együtt mások is megkönnyebbülve lélegeztek fel, s reméltük, hogy ez nem ismétlődik meg a jövőben. De tévedtünk. Az autózene naponta hosszabb és hangosabb lett, sőt a második héten már éjjel sem ha­gyott nyugton bennünket. Ezt már egy kicsit túlzás­nak találtam, és azon gondolkoztam, hogy van-e lehe­tőség az utca csendjének visszaszerzésére, vagy másik lakás után kell néznem, mert sajnos, az úgy szokott lenni, hogy ha valaki megkezdi a rendbontást, akkor hamar akadnak követői. Megintcsak bezártam az ab­lakokat, de másnap fáradtan ébredtem, és el volt rontva a napom. S ahogy sejtettem, úgy is lett. Rövi­desen barátok és barátnők is csatlakoztak, és még éj­fél után is rá-felbúgott a zene, és a sziréna a barátok kocsijának ajtócsapásával együtt. Nahát, ez már mégiscsak sok! — gondoltam. Hogy lehet, hogy sem a lány szülei, sem senki a föld­szinten lakó szomszédok közül nem tiltakozik a ren­detlenség ellen? S mintha a gondolataimat olvasta vol­na valaki, kinyílt egy ablak, és egy erőteljes férfihang még erőteljesebb szavak kíséretében csendre intette a rajongókat. Ettől egy kicsit megijedtem, mert mi lesz, ha visszafeleselnek, esetleg elfajul a veszekedés. De nem így történt. A fiatalok megcsendesedtek, és ha­marosan elvonultak, és azóta újra csendes az utca. Hogy meddig, azt nem tudom, de nem szeretném elki­abálni, mert ha így marad, akkor megint énekelhe­tem: „A mi utcánk­­, de szép!” Mert mi is az utca? Ha negatívan értelmezem, akkor válaszvonal há­zak és emberek között. Az a hely, ahol lecsapódik az élet szennye, gyötrelme. Mindig változó, mindig meg­foghatatlan, érthetetlen és idegen. A zaj, a tülekedés, az egymás letaposásának helye, ahol nem a szív és az ész, hanem az erőszak győz. De pozitívan is értelmezhetem. Az utca köt össze bennünket, akik bezárkózunk házainkba, lakásaink­ba, sokszor felesleges félelmeinkbe. Életem sok élmé­nye függ össze az utcával, hisz gyermekkoromban mi is szívesen játszottunk az utcán. Igaz, hogy az füves volt, és nem köves, mint itt, de jobb híján ezzel is be­érik a gyermekek. Serdülő koromban sokat sétáltunk és kerékpároztunk a barátnőkkel és osztálytársakkal. Ismerkedtünk, beszélgettünk, próbáltunk beleillesz­kedni a gyermektársadalom kereteibe. Felnőtt korom­ban is sokat róttam az utakat. Szerettem gyalogolni, és Budapest utcái jó ismerőseimmé váltak Óbudától Csepelig, s a Sas utcától a Keleti­ pályaudvarig egya­ránt. Sok ember lelki problémáit hallgattam végig, s volt, hogy néha az enyémet mondtam el, s az utca szinte kísért bennünket, bizalmas hallgatásával köny­­nyítve meg a lélek terheit. Manapság is jól esik, ha já­rom a népes utcákat. Szívesen veszem, hogy ha regge­lenként munkába megyek, s mások is csatlakoznak. Sosem vagyunk egyedül. Emberek vagyunk, összetar­tozunk, akkor is, ha az utca másik oldalán lakunk. Szeretnénk szépen, békében, biztonságban élni egy­más mellett. Hisz minden jóakaratú embernek ez a kí­vánsága. Tudjuk, hogy vannak, akik az éj leple alatt, vagy az üres utcákon megtámadhatnak bennünket. De ha többen vagyunk az utcáinkban olyanok, akik ismerősként üdvözöljük egymást korra, nemre és fajra való tekintet nélkül, ha értékeljük egymásban az EM­BERT, akkor mindnyájunknak szebb és boldogabb lesz az élete. S ezt a szépséget még fokozhatjuk is. Ha nincs is mindenütt kert az ablak előtt, de lehet virágcserép az ablakokban. Lehet, nyílhat virág a szíveinkben is: a kölcsönös tisztelet, megbecsülés és a jószándékú al­kalmazkodás virágai. De hogy ezeket az utcára vihes­­sük előbb szívünkben és otthonunkban kell elültetni őket, szeretettel gondozni, ápolni, míg virágba nem borul, és szépséggel és illattal nem tölti meg életün­ket. S akkor mindnyájan szívből énekelhetjük: „A mi utcánk­­, de szép!” ,, Utazás egy sírdomb körül 99 (Folytatás a 15. oldalról) 1886-ban — 69 éves volt már ekkor — végleg ágynak esett. „...Nem volt rám nézve se éjjel, se nappal — írta Jókai. — A nappal is sötét, az éjjel is olyan álmat­lan. Egész nap utaztam: az íróasztalomtól a betegem ágyáig és onnan vissza. /.../ Hiszen nem volt rá szük­ség, hogy magamat kínozzam: igen jó ápolói, kitűnő orvosai voltak. /.../ Egyszer aztán közbejött egy öröm­­nap! A válság napja. A baj jobbra fordult. A veszélyes láb egyszerre elmúlt, a láz megszűnt, a tüdő felszaba­dult.” Az orvosok „csodát” emlegettek, de nem volt az. Éjfél után azzal ébresztették fel az írót, hogy a halál angyala megérkezett, „őrangyalomnak — írta — visz­­sza kell térni az égbe. /.../ Mikor átmentem a szobá­jába, egészen nyugodt volt, azt mondta, hogy semmi fájdalmat nem érez. /.../ És aztán nézett rám azokkal a nagy, fekete, mindent mondó szemeivel, hogy én ah­hoz hasonló sötétséget nem tudok álmodni. A túlvilág volt abban.” Dr. Huray nem segíthetett rajta többé. Az író fogta a kezét. — jéghideg volt. Aztán csendesen el­aludt, egy sóhajtás nélkül. Örökre. „Olyan szép halál volt — jajdul fel Jókai emlékeiben —, hogy meg kel­lett szeretni.” („Utazás egy sírdomb körül.” Megje­lent az „írások életemből” c. Jókai kiadvány egyik el­beszéléseként.) „FÉNYBŐL ÉS ÁRNYÉKBÓL ÁLLÓ éppenséggel nem köznapi alakja végigkísérte a költőt élete legnagyobb és legszebb részén át — írta Színi Gyula. — A halál most megszépíti, megdicsőíti nemes vonásait...” Ez időben a kisebbik Róza már festőmű­vésznő volt a Székely Bertalan tanítványa, aki már Münchent és Párizst is megjárta. Egy évre rá feleségül vette őt Feszty Árpád, híres történelmi­ festőművész, a későb­bi nagy körkép alkotója. Az öregedő nagy mesemon­dó ezután őket tekintette családjának. Neki még hosz­­szú életet — s élete végefelé még egy romantikus há­zasságot — szánt a kifürkészhetetlen Sors. Emlékeit híven megőrizte. Emlékét a felejthetetlen március 15- ről, Laborfalvi Róza kokárdájáról és tüzes szerelmé­ről, a családi perpatvarról, Kossuthról, a bújdosásról, a Róza asszonnyal való — hol napfényes, hol viharos — életéről, végül — utazásáról egy sírdomb körül... A nagy író hitvestársa, a csodáltos művésznő, La­borfalvi Róza emléke előtt pedig hajtsuk meg fejünket, halála századik évfordulóján. ................................................................17^ OLDAL

Next